2.4.2. Gyónás

Kívülállók számára bizarr és logikátlan cselekedetnek tűnik a gyónás: az a koncepció, hogy miután pl. megöltem valakit, elmondom valakinek, hogyan történt, és erre, hipp-hopp olyan, mintha nem is tettem volna semmi rosszat. Látszat szintjén tényleg ez történik, és aki nem vallásos, az gyanúval nézi, az egyház milyen módszert talált arra, hogy információkat szedjen ki "alattvalóiból". Pedig a jelenség ennél sokkal komplexebb: az egyház ugyanis számol a pszichés működésnek a viselkedésre kifejtett hatásával.

De nézzük egy kicsit közelebbről, mi is a gyónás teológiai háttere a katolikus vallás szerint! Az ember eleve bűnösnek születik, mert Ádám és Éva eljátszotta az Istennel való egyezséget, amikor ettek az almából. Ez látszólag igazságtalan dolog, hiszen mi közöm nekem egy több ezer évvel ezelőtt élt ember döntéséhez, még ha el is ismerem, hogy rokonom (ti. mindenki Ádámtól és Évától származik). Ezt a bűnösséget törli el a keresztség, amely egy Jézus által adott lehetőség. Azaz a keresztséget követően újra tiszta lappal (lélekkel) állunk Isten előtt, ezért a megkeresztelt gyermekeknek nincsenek bűnei. És amint tudjuk, a szándék számít, így amíg nem szándékosan gonoszkodik a gyerek, addig nem is tud bűnt elkövetni.

Amint viszont tudatosan kezd választani a tettei között, lehet bűnös vagy bűntelen. Ha bűnös és meghal, pokolra jut, ha bűntelen és meghal, a mennybe. Eddig tiszta a helyzet. Mi történik, ha valaki elkövet egy bűnt? Vallásos volt-e vagy sem, a bűnös lelkiismeret-furdalást él át. A lelkiismeret jelenségét különböző pszichológusok más-más módon magyarázzák:

• Van, aki a tanulásnak tudja be: eszerint a bűnt büntetés – verés, szidás – követi, és ennek anticipált (előrevetítve várt) hatása a lelkiismeret-furdalás.
• Van, aki a jelenséget inkább szociális neveltetésünknek tulajdonítja, és evolúciós hasznát emeli ki, miszerint a lelkiismeret-furdalás elrettentő hatású a következő bűnök elkövetése miatt.
• És van, pl. a freudizmus, ahol a teljes psziché működése azon alapszik, hogy a személyen belül van a normákat betartani szándékozó Szuperego, ami harcol az Egoval, ami időnként rosszalkodik, mert az ösztönöket megtestesítő Id (ösztönén) nevű személyiségrész arra veszi rá. És ennek a harcnak a mellékterméke a lelkiismeret-furdalás.

Tény, hogy ha az ember elgyengül, és nem az ént növelő utat választja, akkor énszűk állapotba kerül: szorong, hogy mi lesz a tette következménye. A lelkifurdalás nevű énszűküléssel az a legnagyobb gond, hogy az emberi emlékezet működésének köszönhetően soha sincs vége. Ereje elhalványul idővel, de (főként a komolyabb bűnöknél) újra és újra visszajön és kellemetlen, akár betegségeket is okozó hatást fejt ki. A szorongás, ha egymásra rakódik, állandósulhat és tönkreteheti a lelki egyensúlyt, így esélyt sem adva arra, hogy az ember újra a jó útra lépjen. A Bűn és bűnhődés c. Dosztojevszkij regény nagyon szuggesztíven írja le, hogyan vezethet a bűn elkövetése a lelkiismeret-furdalás miatt akár az öngyilkosságig.

A katolicizmus erre ad megoldást teológiájával (vagy teológiai köntösben). Közismert, hogy a papok attól különböznek az átlagemberektől, hogy különleges viszonyban vannak Istennel, papi esküjük és felszentelésük óta ők Isten szolgái. Ez nem jelent mást, minthogy egy kommunikációs csatornát nyitnak a Mindenható felé azáltal, hogy amit nekik elmond valaki a gyóntatószékben (a templomokban levő elkülönített hely, ahol a két személy között olyan rács van, amin keresztül nem láthatják, csak hallhatják egymást), az olyan, mintha Istennek mondaná el. Mivel az Úr nem tud válaszolni, ezért a pap válaszol helyette (a vallás szerint az Úr sugalmazza a választ a papnak). Ebben a szerepben ők csak a kommunikáció csatornái, így nincs joguk a hallott információ megtartására, kiszivárogtatására, másnak való továbbadására. Ezt nevezik gyónási titoknak, ami a jogrendszerek szerint is olyan titok, amelynek megszegésére még a bíróság sem kérheti a papot.

Tehát, ha valaki ártott valakinek azáltal, hogy önzően gondolkodott és egy agresszív, énszűkítő megoldást talált egy helyzetre (pl. ellopott egy pénztárcát), feszültség támad benne, amely élete végéig kísérné (még akkor is, ha visszaadná a pénztárcát), azáltal, hogy énjébe olyan (negatív) elemek kerültek bele, amelyek szűkítik azt. Ekkor elmegy a gyóntatószékbe, amely teljes anonimitást biztosít számára és elmondja tettét az Isten szolgájának.

Mi is történik pszichológiai szempontból a gyóntatószékben? Valaki egy titkot megoszt valakivel, ill. újraél egy eseményt. Egy titok megosztása a titok okozta feszültséget (énszűkülést) a szerint csökkenti, hogy hány embernek és kiknek (milyen fontos embereknek) mondja el. Ha valaki csak a feleségének vagy legjobb barátjának (akik sosem fognak neki ártani) mond el egy titkot, az csak alig csökkenti a feszültséget, hiszen alig van következménye. Ha a rendőrségnek, az már komoly, esetenként túl komoly következményekkel jár, hiszen a rendőrség a társadalom képviselője és így egy ország szerzi meg az információt. Sok esetben a rendőrség nem foglalkozik az üggyel, ill. csak a tettek és a fizikai valóság szintjén elemzi a dolgokat, hiszen nem feladata a pszichés motívumokkal foglalkozni. A pappal való titokmegosztás viszont tökéletes, mert ezáltal a világmindenséggel osztom meg a titkot, az pedig pontosan úgy fogja érteni, ahogy én akarom (azzal, hogy Isten csak meghallgat, és elvileg "látja a gondolataimat", nem kell részletekbe menő kérdés-feleletet játszani, hiszen tökéletes kommunikáció zajlik le). Tehát pszichésen átélem, hogy ki kellett mondanom a szavakat, amelyek által megosztottam a titkot (el kellett mondanom, hogy "én ... elloptam egy pénztárcát"), ugyanakkor ez csak nekem számít, hiszen Isten elvileg úgy is tud mindent: azt is, hogy elloptam a pénztárcát, azt is, hogy miért tettem, és azt is, hogyan éltem azt meg. A jelenség kulcsa a megosztáson kívül az újra-átélés.

A szavaknak óriási hatása van! Azáltal, hogy digitálisak (átmenet nélküli kategóriák: valami vagy igen, vagy nem) ellentétben az élmények analóg voltával (az érzelmek számszerűsíthetetlen képződmények), a szavakba foglalás aktusa során kénytelenül is struktúrát viszünk az információba. Ekkor egy új kognitív sémává alakul, amely addig érzelmi színezetű cselekvés- és érzékelés-halmaz volt. Eddig is beszélhetett magában az ember a pénztárcalopásáról, de azáltal, hogy egy idegennek leírja, vagy kimondja érthető mondatokba foglalva, alakul ki a kognitív séma végső formája.

A következő, talán legfontosabb aspektus az ún. őszinte megbánás. Nem elég gépiesen elmondani, hogy "igen, elloptam egy pénztárcát", hanem át kell élni ennek negatív voltát és egy "akciótervet" kell készíteni arra, hogyan fogom elkerülni, hogy ugyanebbe a hibába essek újra. Az egész történet a személy és Isten között zajlik: senki (leszámítva a papot) sem tudja, kinek milyen bűn terheli a lelkét. Abba még a pap sem lát bele, hogy megbánta-e az ember a bűnt vagy sem. Sőt, a papnak nem is dolga efölött ítélkezni. Mivel senki sem kéri ezt számon, ezért mindenki tudja, hogy csak akkor számít az egész gyónás, hogyha tényleg javulni akarok.

A gyónáshoz kapcsolódik még két dolog:

• Az ún. penitencia (bűnhődés), amit a pap közvetítésével Isten szab ki a bűnösre. Ez nem más, mint bizonyos mennyiségű imádság, a vétkek (Isten megítélése szerinti) súlyával arányosan. Nem nehéz belátni, hogy erősen szimbolikus kompenzáció (kb. 5–10 perc imádság) a bűn elengedéséért. Az imádkozásnak meditatív jellege miatt előkészítő hatása van az énszűkülés megszűntetésére, és az énkiterjesztett állapotban könnyebb a megbánáshoz szükséges belső kommunikációt, valamint a belső folyamatok elmélyülését elérni. Mivel az imádság során harmóniába kerülök saját magammal, könnyebben fókuszálok saját magamra, ill. elhatározásaim magasabb szintű kognitív sémákat érintenek, és az énkiterjesztéssel együtt járó lazaság segít a kognitív sémáim átstrukturálásában, amely ahhoz szükséges, hogy a rossz szokásokat megváltoztassam. Ezt a jelenséget lehet úgy megélni/interpretálni, mint hogy Isten segítségével sikerült változtatni valamin.
• A feloldozás (áldozás). A mise egyik csúcspontja Jézus utolsó vacsorán mondott szavainak megismétlése, miszerint megáldotta a bort és a kenyeret. Azaz, Jézus teste azonossá vált a kenyérrel, vére pedig a borral. Az áldozás során egy megszentelt kenyérdarabot (az ostyát), Jézus testének egy darabját veszi az ember a szájába és válik eggyé vele. Az áldozás kettős irányú:
• egyrészt csak azok válhatnak eggyé Jézussal, akik lelke bűntelen, azaz nemrég gyóntak, és azóta nem követtek el komoly bűnöket;
• másrészt az áldozás az utolsó lépése annak a folyamatnak, ahogy Isten megbocsát.

Az áldozás cselekedete (a pap az ember szájába helyezi Jézus testét) a fordulópont az énkiterjesztés felé. Ahogy szétolvad a hajszálvékony ostya az ember szájában, úgy nyílik meg egy új élet lehetősége, hogy bűntelenül újra kezdhesse mindennapjait (feltételezve, hogy tényleg megbánta bűneit és elvégezte a penitenciát).

A katolikus egyházat sokszor állítják be autoriternek, tekintélyelvűnek, amely sok szempontból talán igaz, ám (a legtöbb világvalláshoz hasonlóan) leginkább a vallás lényegének a konzerválása miatt jött létre. Az egyháznak a gyónási "szolgáltatása" viszont messzemenőkig liberális és demokratikus, hiszen tiszteletben tartja a pszichét és épít annak működésére.

A gyónás-áldozás folyamat mentálhigiénés (a lelki betegségeket megelőző, szorongás és lélekdeformáló hatások ellen küzdő) eszköz, amely meg tudja őrizni az esendő, igenis gyakran bűnbe eső emberek lelki egyensúlyát, hogy ne roppanjanak szét akár a legsúlyosabb bűnök esetén sem, amennyiben még marad bennük erő a jó irányba való változásra. Az első belépő a gyónás lehetőségével való élésben, egy magasabb rendű entitás (létező valami) elismerése, amelynek hatalma van felettünk. Enélkül nem megy. Aki már annyira énszűk (gonosz), hogy nem képes az énkörnyezetével való egyesülésre az énkiterjesztés formájában, az eleve nem fog elmenni gyónni. Tehát Sztálin vagy Hitler, miközben további százezreket készül halálba küldeni, nem fog elugrani a papjához gyónni.

A túlzott énkiterjesztés sem teszi lehetővé a gyónást: ha valaki olyan nagy királynak érzi magát, hogy mindenki neki ugrál, akkor nem fogadja el, hogy bárki közvetítsen közte és Isten között (kvázi azt mondja: közvetlenül akarok vele beszélni, nem egy papon keresztül). Ezért nehéz elképzelni Napóleont vagy Elvist gyónni! Tehát normális állapotban – se túl énszűknek (amit a vallásba úgy neveznek, hogy elvesztette kapcsolatát az Istennel), se túl énkiterjesztettnek (gőgösnek) – kell lennie annak, aki hajlandó elindulni ezen az úton.

De az előző feltételek nem kizáró tényezők: a legnagyobb gyilkos számára is megvan a lehetőség, hogy visszatérjen a jó útra, és újra képes legyen az énkiterjesztésre. A döntést az egyház az egyén kezébe helyezte.

A folyamatban nincsenek kontrollpontok. Ha valaki végig szimulál, és közben arra gondol, hogyan fogja felnyársalni a kutyáját, látszatra nem fog különbözni attól, aki tényleg minden bűnét megbánta és a következő naptól jobb (énkiterjesztettebb) ember lesz. Ugyanúgy fog beszélni a gyóntatószékben, látszólag le fog térdelni (hogy eközben imádkozik-e, vagy a következő disznóságon töri-e a fejét, senki sem tudja meg) és szájába fogja venni az ostyát.

Ez a kontrolltalanság az, amely a személy legbensőbbjébe delegálja a döntést: senkinek sem kell elszámolni, így inkább az emberek nem mennek el gyónni, semmint, hogy csak látszólag gyónjanak.

Társadalmi szinten ezek az önjavító mechanizmusok, amelyekben az emberek énkiterjesztett állapotban elhatározzák, változtatnak rossz szokásaikon, beidegződéseiken és erkölcsösebben fognak dönteni, pozitív hatással vannak másokra is. Akár olyanokra is, akik nem hisznek, vagy nem szoktak gyónni, ugyanis

• a meggyónt ember új esélyt ad a másokkal való kapcsolatainak azáltal, hogy miután egy bűn pszichés terhétől megszabadult, képes elkezdeni objektíven dolgozni a bűn hatásának megszűntetéséért,
• van egy pszichés hatása az újonnan kapott esélynek, mint amikor valaki nyakig sáros volt, megfürdött és tiszta ruhát vett, akkor próbálja azt minél tovább tisztán tartani.

Bár a gyónásról elmondottak idealisztikus véleménynek tűnnek, ismeretesek a korlátai is, amelyek mind a mellékszereplők (papok) emberi mivoltából (pl. visszaélhetnek a gyónási titokkal), mind az emberek kétszínűségéből (pl. kis közösségekben csak a csoportnyomás miatt sokan képmutatóan gyakran gyónnak), ill. az egyháznak, mint szervezetnek a céljaiból (pl. történelmi személyek befolyásolása a papok által) adódnak. Összességében szerencsés és hasznos intézmény a gyónás, amely valószínűleg emberek millióinak mentette meg a lelki egészségét (gondoljunk csak az állandó lelkiismeret-furdalással gyötrődő kamaszokra) és előrevitte, jobbította az emberiséget.

Innen egy szövegrész hiányzik. A könyv megvásárlásához kattintson a VÁSÁRLÁS linkre.