2.3.1. Párkapcsolatok és szex

Két személy közötti kommunikáció során senki sem tudhatja biztosan, hogy amit ő kimond (azaz kommunikál), az hogyan képeződik le a beszélgetőtárs fejében. Jó példa a félreértésre, amikor valaki egy hölgy lábát az őzikéjéhez hasonlítja azzal a szándékkal, hogy kecsességét és formásságát kiemelve udvaroljon, viszont a hölgy sértésnek veszi, mert azt hiszi, hogy lábának a szőrösségével viccelődött a férfi.

A kommunikáció során aktiválódik egy séma a beszélő fejében, az lefordítódik szavakká, amiket aztán a beszélő kimond. Az elhangzott szavak a hallgató fejében sémákat aktiválnak. Semmi garancia, hogy a beszélő és hallgató sémája ugyanaz lesz. Ennek teljesüléséhez az szükséges, hogy mielőtt a beszélő kimondja a szavakat, vegye figyelembe, hogy vajon milyen sémát fog aktiválni a kimondani tervezett szó a hallgatóban.

Ezek a folyamatok azért érdekesek a párkapcsolatok tárgyalása során, mert az automatikus fordítási folyamatok (sémákról szavakra és viszont) építenek az előző tapasztalatokra (kiderült félreértésekre, közös élményekre) és egyre jobb hatásfokúak lesznek. Ez az összeszokottság olyan szintet is elérhet, hogy párok egy-egy grimaszból vagy nézésből is megértik egymást. Akár még szavaknak sem kell elhangzaniuk ahhoz, hogy két ember kiválóan megértse egymást.

Kiváló lehet ugyan a kommunikációjuk, de nem hibátlan. Azaz, lehet a kommunikáció az átlagot jóval meghaladó hatásfokú, de mindaddig, amíg felhasznált sémáik nem pontosan ugyanazok és nem pontosan ugyanúgy kapcsolódnak egymáshoz, ill. az általuk beszélt közös nyelv nem tökéletes, addig mindig elő fog fordulni, hogy más séma aktiválódik egy szó által, mint amit a beszélő eredetileg akart. És ez sajnos arra vezet, hogy bármennyire is kedveli egymást két ember, bármennyire is értik egymást, és bármennyire is szeretnék, hogy ne így legyen, mindig lesz közöttük egy áthidalhatatlan távolság. A két ember közötti távolságnak a nagysága hullámzik, sokszor akár még azt is megélik intim helyzetekben, hogy a távolság teljesen megszűnt és eggyé váltak. Ez a hullámzás az, amit úgy érzékelünk, hogy házaspárok egyszerre akarnak nagyon közel kerülni egymáshoz, de egyben távol is lenni egymástól, hogy megőrizzék saját identitásukat. Ha a hullámzás és ez a távolság nem lenne, párok egyesülhetnének egyszer és mindenkorra. A házaspárok kapcsolatának is van egy belső élete, ami hasonlatos az én és az énkörnyezet viszonyához: ahogy van énkiterjesztés és énszűkülés, ugyanúgy előfordul, hogy két ember egyszer szétválaszthatatlannak tűnik, máskor pedig a szétrobbanás (válás) határán vannak.

Párkapcsolatok mint tánc és ritmus

A párkapcsolatok kialakulásának megértéséhez vegyük analógiaként a tánc példáját! Mindannyian ismerünk olyan embereket, akiknek rossz a ritmusérzékük. Ezt úgy képzelhetjük el, hogy ha a helyes ritmushoz az első, a második, a harmadik stb. (1., 2., 3.) másodpercekben kellene mozdulniuk, azok, akiknek rossz a ritmusérzékük, rossz időpontokban, az 1., 1,5., 3., 4,5. stb. másodpercekben lépnek. Vagy ami még rosszabb, a lépések közötti időkülönbségek sem állandóak: 1.; 1,8.; 2,1.; 3,3. stb.

A zene ritmusa útmutatót ad két embernek, hogy egymáshoz hangolják a mozgásukat: a dob pl. másodpercenként szólal meg. Mi van azokkal, akik rendszeresen késnek, vagy túl gyorsan (ütemmel szemben vagy attól függetlenül) lépegetnek? Az, aki betartja a zene ritmusát, belebotlik a másikba, egymás lábára lépnek stb. és még az sem élvezi a táncot, mint közös cselekvést, aki a ritmusnak megfelelően cselekedett. Ha nem halljuk a zenét nehéz eldöntenünk, hogy ki az, aki nem tartja a ritmust. Az viszont tisztán látszik, hogy a két ember között nincs harmónia, a mozgásuk nem összerendezett. A mozgásuk összehangolására két lehetőség van:

• a rossz ritmusérzékűnek is meg találja a helyes ritmust,
• a jó ritmusérzékű – a ritmust elrontva – felveszi társa tempóját.

Mire is következtethetünk ebből? Arra, hogy ha valaki nem tartja be a ritmust, nem feltétlenül fogja magát rosszul érezni tánc közben. Ha a partnere pontosan ugyanúgy hibázik, mint ő, akkor mindketten sikert könyvelhetnek el (bár táncuknak kevés köze van az adott zeneműhöz). Ehhez viszont olyan partnert kell találni,

• aki pontosan ugyanúgy hibázik, vagy
• akinek magasabb a hibatoleranciája, azaz az időbeli csúszásokat nem érzékeli pontosan ( pl. olyan ügyesen mozog, hogy nem akad össze a lábuk).

Még egy fontos dolog van a táncban: az egyik fél dominál, a másik meg hagyja magát irányítani. Ha valaki pont úgy (olyan erővel és akkor) irányít, ami a másiknak megfelel, akkor a végeredmény siker lesz. A jó táncos ráhangolódik a partnerre, és a dominálás, ill. a dominancia elfogadásának olyan széles spektrumát és eszköztárát birtokolja, hogy sokkal rugalmasabban tud alkalmazkodni a helyzethez a siker érdekében. Mint látjuk, itt is két dolog számít: a dominálni (irányítani) tudás, ill. annak elfogadása. Pl. hiába adunk jókor és jó utasításokat a partnernek, ha ő rendszeresen késve teljesíti azokat. Ilyenkor az utasításokat pont annyival korábban kell kiadni, mint amennyit késni szokott, ahhoz, hogy jó időben történjenek meg a dolgok.

Táncosaink példájából láthatjuk, hogy jól megválasztott partnerrel egy gyenge táncos is sikert érhet el. Ez a párhuzam a párkapcsolatokra is igaz: senki sem tökéletes, az emberek többsége mégis talál párt magának.

Mindenkinek vannak hibái. Durvábban azt mondhatjuk, hogy mindenkinek vannak személyiségproblémái. Még durvábban: mindenki beteg valahogy. Tökéletesen egészséges személyiség nincs, mint ahogy nem létezik az egyetlen igazság sem. Már csak azért sem, mert különböző körülmények más és más kompetenciákat kívánnak meg. Ugyanígy a különböző partnerek más és más paraméter szerint toleránsabbak, vagy másképpen hibázó partnert kívánnak meg. A tehetségtelen szakácsnő például olyan férjet kíván, akinek rosszul működnek az ízlelőbimbói. Fordított helyzet is létezik: ha valaki rosszabbul érzi a só ízét (pl. kevesebb sós ízt érzékelő ízlelőbimbója van a nyelvén), annak olyan feleség kell, aki mindig elsózza az ételt.

Ezek alapján mondhatjuk például, hogy egy nárcisztikus személynek önfeladó partnerre van szüksége. Ez eléggé közismert tény, csak az a furcsa benne, hogy mindig sajnáljuk az önfeladó személyeket, pedig nekik pont az kell, hogy valakinek feladhassák a személyiségüket és ezért keresnek maguknak nárcisztikus partnert. Egy extrém példa: a mazochista és a szadista beállítottságúak kapcsolatában minden kívülálló a mazochistát sajnálja. Pedig a helyzet fonákságát jól illusztrálja a következő rövid vicc: A mazochista kérleli a szadistát: "Üss! Üss!". A szadista erre kéjesen válaszol: "Neeem! Neeem!".

Innen egy szövegrész hiányzik. A könyv megvásárlásához kattintson a VÁSÁRLÁS linkre.

Függőségek

Mielőtt az előzőekben felsoroltak vizsgálatára rátérnénk, próbáljuk meg röviden megismerni a pszichés betegségek és a személyiségtorzulások okait! A téma megértését megkönnyíti, ha a pszichés egészség relatív voltát a függőségek (dependenciák) tükrében tárjuk fel.

Ha alaposan megvizsgáljuk az IPP-t, kiderül, hogy dependens személyiség nem létezik. A kijelentés alternatívája, miszerint mindenki dependens személyiség, ugyancsak használhatatlanná teszi a fogalmat. Dependens személynek hívják a klinikai pszichológiában azokat az embereket, akik valamilyen viselkedési formát túlzásba visznek és abba „menekülnek” a való élet elől. Gyűjtőfogalom a drogosokra, erős dohányosokra, alkoholistákra, játékszenvedéllyel élőkre, kóros vásárlókra (akik csak a megszerzés öröméért vásárolnak). Különböző elméletek magyarázzák, hogy mi történik a kontroll-funkciókkal (amelyeknek normálisan le kellene állítaniuk ezeket a cselekvéseket), ill. hogy hogyan sérültek a korai anya–gyerek kapcsolatok stb.

Valójában minden ember függő: az énkiterjesztéstől függünk, csak az útjaink mások. Van, aki kombinálja az utakat: más-más stratégiákat vet be, hogy énje nőjön, pl. időnként a szex által, máskor problémák megoldásával, megint máskor adakozással. Van, aki meg nem váltogatja az utakat. Leginkább, mint a jobb vagy rosszabb játékstratégiákra lehet a függőkre tekinteni: a pókerben, pl. egyesek mindig blöffölnek, mások pedig mindig igazat mondanak. A nyerő stratégia a kevert megoldás lenne: általában igazat mondani, nagy ritkán pedig belekeverni egy-két blöfföt.

A dependens személyiség fogalom használata és definíciója azért nem pontos, mert a viselkedés eredményének szociális kívánatossága szerint diagnosztizál és nem az okra fókuszál: Teréz anya nem volt altruizmus-függő? A megszállott kutató nem felfedezés-függő? Ha mindenki magába néz, megtalálja, hogy milyen technikákat szokott alkalmazni az apró, mindennapi énkiterjesztéseinek az elérésére, és ezek a technikák az agy szerkezetétől függnek. Embertársaink között van, aki droghasználattal, van, aki promiszkuitással, van, aki festéssel, van, aki önfeláldozó anyáskodással stb. ér csak el eredményt. Ezek közül van, ami költségesebb, van, ami jobban látható a külvilág számára (nehezebben titkolható) és van, amit társadalmilag hasznosnak ítélünk és ezért üdvözöljük, ahelyett, hogy egy kategóriába sorolnánk egy részeges alkoholfüggésével.

Nézzünk egy elsőre viccesnek tűnő, de valójában nagyon szomorú kényszert, a kleptomániát (kényszeres lophatnékot). Tudjuk, hogy a lopást nem az érték kedvéért teszik ezek a betegnek tekintett emberek, hanem a lopással járó izgalom miatt és az azzal járó birtoklási örömért. A lopásra való készülés, maga az aktus egy énszűkülési folyamat, majd a birtokba vétel énkiterjesztést okoz. Lehet, hogy a szegény betegnek nincs más módja énkiterjesztéshez jutni? Talán intellektuális képességei nem teszik őt alkalmassá festmények vagy szépirodalmi művek élvezetére, és a szex se nagyon jöhet szóba nála? Ezt pedig tudja csinálni. Lehet, hogy gyermekkorában annyira tiltották számára a lopást és annyira a magántulajdon tiszteletét nevelték bele, hogy ennek a (számára) óriási tabunak az áthágása óriási énkiterjesztést okoz? Egyszer kipróbálta és rájött, hogy ez okoz neki örömöt és megnyugvást, így hát ezt a stratégiát erőlteti. Nem idegi dolgokat, meg neurotranszmitterbeli problémákat kell keresni, hanem csökkenteni kell a tabuk nagyságát, hogy ne juthasson a beteg aránytalanul nagy énkiterjesztéshez! Persze, csak akkor, ha azt akarjuk, hogy szegénynek még ennyi "öröme" se legyen. Ebben a speciális betegségben nem a tiltás a jó ellenszer, mert az csak növeli a tabut és átvitten az énkiterjesztést.

Párválasztás pszichés betegség alapján

Térjünk vissza a párválasztásra! Ha valakinek van valami gyengéje, akkor olyan embert keres magának, akinek a társaságában ezzel a gyengével is le tudja élni az életét. Egy erős dohányos olyan embert keres maga mellé, akit nem zavar a cigarettafüst; a lusta pedig nem a hiperaktív túrázók közül fog párt keresni.

Ha újra visszatérünk a dependens személyiségre adott válaszunkra, akkor azt mondhatjuk, hogy mindenki olyan párt keres magának, akinek vagy azonos az életstratégiája (azaz ugyanolyan módszerekkel keresi az énje növelésének lehetőségeit), vagy az életstratégiáik nem keresztezik, sőt segítik egymást. Legyen szó itt bármilyen útról, ami az én kiterjesztéséhez vezet. Még egy fontos összefüggés: nem csak a saját énkiterjesztő technikáink számítanak, amikor egy boldog életet szeretnénk megtervezni. A párkapcsolat szerződhet arra, hogy (mint a szimbiózisban) a partnerek kölcsönösen növelik egymás énjét, hasonlóan a cserekereskedelemhez: „Én unom már a pénzt, de neked szükséged van rá. Én szeretem a zongoraszót, neked semmiből nem áll zongorázni, így hát naphosszat zongorázol nekem.”.

A legalapvetőbb „cserekereskedelem” alapját a biológiai felépítésünk adja: hogy vannak nők és férfiak. Márpedig a nők és a férfiak számára más-más énkiterjesztő technikák állnak rendelkezésre. Ennek a különbségnek a kihangsúlyozására alkotta meg Jung az animus-anima fogalmakat.

Innen egy szövegrész hiányzik. A könyv megvásárlásához kattintson a VÁSÁRLÁS linkre.