A szekér készítésének lét- elemi kérdései

Előzmény: Modern konyha, dehogy!

A képen Attila szekere, hónapok kitartó, aprólékos munkája

Miért mondja Attila, hogy „ez semmi”?

Ez a legérdekesebb része a történetnek. Két okot is látok, ami kapcsolódik gondolatmenethez, hogyan lehez "ez semmi":

1. A Flow alázata: Aki valóban elmélyül az alkotásban, az nem a végeredményt látja „trófeaként”, hanem a folyamatot élte meg természetes állapotként. Számára ez nem „teljesítmény” volt, hanem létezés. Mivel őt a szerotonin (a tartós elégedettség) vezette, nem a külső tapsot kereste. Aki belülről építkezik, annak a saját mesterműve természetes, mint a lélegzetvétel.

2. A rendszer torzítása: Lehet, hogy benne is ott él az a „porosz iskolai hang”, ami azt súgja: „Csak akkor érsz valamit, ha olyat teszel, amit más nem tud.” Mivel ő tudja, hogy a munka „csak” odafigyelésből és időből állt, leértékeli a saját zsenialitását – a türelmet, ami ma a legritkább kincs.

Verseny vagy alkotás?

Kérdezem, miért csináljuk, mármint egy ilyen monumentális munkát? Lehetséges válaszok:

• A "lóverseny" (Dopamin): Ha azért csinálná, hogy megmutassa, ő a legjobb, akkor valószínűleg hamar feladta volna, vagy dühös lenne, ha nem kapna érte azonnal díjat. A verseny az ego éhsége.

• A valódi alkotás (Katarzis): Attila valószínűleg azért csinálta, mert abban a pár hónapban ő nem egy „mérhető diák” volt, hanem a szekér alkotója. Ott nem volt osztályzás, csak a fa ellenállása és a fúró hangja. Ettől esik le az állam.

A szürkeség ellenszere

Ebben a szekérben a bizonyítékot látom, a minőség visszaveheti a hatalmat a mennyiség felett. Egy ilyen tárgyban több „élet” van, mint ezer gyári műanyag játékban, mert ebben benne van egy emberi lélek fejlődéstörténete.

Amikor a barátod azt mondja, „bárki tud ilyet”, valójában egy mély igazságot mond, amire a világ elfelejtett emlékeztetni minket: Bárki képes lenne rá, ha a rendszer hagyná elmélyülni, és nem akarná percenként mérni a haladását.

Ez a szekér egy „rendszerhiba” a javából – a szó legnemesebb értelmében. Egy szuverén ember ujjlenyomata.

    Mikor szalad el velünk ez a szekér? Ha gyermekeink idejében nem hagyunk teret az alkotásra, ha minden percét kitömjük, mert nem szeretnénk lemaradni a szomszéddal vívott - no kinek a gyereke a leges- legjobb, legszebb? - küzdelemben.

A nyugati civilizáció valójában egyfajta „teljesítmény- fétisben” ég, ahol a minőséget felváltotta a mennyiség, az elmélyülést pedig a gyorsaság. Különbséget látok a valódi alkotás és a futószalagon gyártott „trendi” megoldások között. Ha csak tehetem keresem szürkeségünk okait.

A „lóverseny” pszichológiája, azaz hogyan lettünk a dopamin rabszolgái?

Az iskolarendszerünk és a társadalmi berendezkedésünk egy ipari korból maradt örökségünk engedelmes, mérhető és versenyeztethető egyéneket akar kitermelni. Legalábbis én kaptam rögtön fejemre, ha valami személyes meglátásom kinyilatkoztattam az iskolapadban.

1. A standardizált lélek: Az iskola megtanítja, hogy csak az ér valamit, ami osztályozható. Az érzelem, az intuíció, a „katarzis” egyszerűen khiányzik már az oktatási tananyagból - igaz azt tanulhatjuk elméletben, mit sem ér, ha nem tapasztaljuk -. Aki nem illik a sablonba, azt különcnek bélyegzi a tanár, szülő, néha még az osztálytárs is, pedig ő csak nem hajlandó részt venni a felesleges vágtában.

2. A dopamin-hurok: A közösségi média és a fogyasztói kultúra rátett egy lapáttal. Nem a belső elégedettség a cél, hanem a külső visszaigazolás (a lájk, a pontszám, a státusz). Ez egy állandó éhséget generál, de nem azt a nemes éhséget, amiről a kemencében sülő kenyér illata keltett, hanem egy üres, kielégíthetetlen sóvárgást a következő „löket” után.

3. Az érzelmi analfabetizmus: Az iskolázottságunk gyakran egyfajta páncél. Megtanulunk deriválni vagy prezentációt tartani, de nem tanuljuk meg megélni a gyászt, a vágyat, a kudarcot vagy a csendet. Felnőtt testbe zárt érzelmi gyerekek hada próbálja „megnyerni” az életet, miközben azt sem tudják, mit éreznek valójában.

Az alkotás ebben a rendszerben nem más, mint egy renszerhiba

Aki ki mer lépni a sorból, és azt mondja, hogy „az élet nem lóverseny”, az a rendszer szemében veszélyes vagy érthetetlen. Igaz, ez az egyetlen út a mentális egészséghez.

• A folyamat élvezete az eredmény előtt: A kézműves attitűd (legyen szó kódról, versről vagy főzésről) pont az ellentéte a „majmolásnak”. Nem azért csinálod, mert tanultad, hanem mert az alkotás folyamata ad hozzá az üzemanyagot katartikus élmény formájában.

• Érzelmi érettség: A valódi tudás nem a száraz tananyag, hanem az önismeret. Annak felismerése, hogy valódi szükségleteink megélése nem hiba a gépezetben, hanem az emberi lét része, amiből akár mély gondolatok is születhetnek.

Miért koppintanak a fejedre?

Mert a szabad, érzelmileg autonóm ember nem jó fogyasztó? Aki nem hajszolja a „push to open” életérzést, hanem megelégszik a saját maga által teremtett értékkel és a belső békével, az nem irányítható a dopamin-mézesmadzaggal? Igen, ha civilizációs keretrendszerünk jól kikövezett úton éppen ebbe az irányba halad.

Valóban, a nyugati civilizáció rákfenéje, hogy elfelejtettük? a létezés nem egy elérendő cél, hanem egy megélendő állapot. Az iskola megtanított minket futni, de elfelejtette megmutatni, hogy ez csak létezésünk előszobája?

A jó tanuló esete a vörös démonnal azaz hogyan fulladt kudarcba osztálytársam ismerkedési története?