Embedded Files
Miért a közösség Isten eredeti teremtési terve?
Miért a közösség Isten eredeti teremtési terve?
A Biblia kezdettől fogva társas életre teremtett emberről beszél. Már a teremtéstörténetben elhangzik Isten kijelentése: „Nem jó az embernek egyedül lenni” (1Móz 2:18). Az ember Isten képmására teremtetett (1Móz 1:27), és a teremtéstörténet szerint élete nem önmagában, elszigetelten teljesedik ki, hanem Istennel és embertársaival való kapcsolatban.
Ez a közösség azonban nem csupán az ember társas természetéből fakad, hanem forrása maga Isten. Szeretetének szabad ajándékaként hozta létre a világot, és az embert arra hívta, hogy vele és egymással szeretetben, bizalomban és egységben éljen. A közösség így nem pusztán emberi szükséglet, hanem Isten teremtési szándékának része.
A bűneset éppen ezt az eredeti összetartozást törte meg. Az ember elszakadt Istentől, és ennek következménye az emberi kapcsolatokban is megjelent. Ádám elrejtőzött Isten elől (1Móz 3:8), majd a felelősségvállalás helyett a feleségét, végső soron pedig Istent vádolta: „Az asszony, akit mellém adtál...” (1Móz 3:12) Később Káin ugyanezt a testvéri felelősséget utasítja el: „Avagy őrizője vagyok-e én a testvéremnek?” (1Móz 4:9) Ami eredetileg bizalomra, szeretetre és egységre épült, azt a bűn bizalmatlansággal, hárítással és elidegenedéssel törte meg.
Isten azonban nem hagyta magára az embert. Bár Ádám és felesége elrejtőzött előle, ő „kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy?” (1Móz 3:9) A kérdés nem azt jelenti, hogy Isten nem tudta, hol van Ádám. A zsoltáríró szerint Isten már kimondásuk előtt is ismeri szavainkat:
"Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod..." (Zsolt 139:4–6)
Isten tehát tudta, hol van Ádám és mi történt vele, mégis megszólította, és lehetőséget adott neki, hogy előjöjjön rejtekhelyéről, és saját szavaival álljon meg előtte.
Ádám azonban ekkor még félelméről és mezítelenségéről beszélt: „Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert meztelen vagyok, és ezért elrejtőztem” (1Móz 3:10). A 139. zsoltár tovább mélyíti ezt a képet: az ember megpróbálhat elrejtőzni Isten elől, de nincs olyan hely, ahová jelenléte elől menekülhetne: „Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak?” (Zsolt 139:7) A zsoltáríró szerint Isten keze akkor is eléri az embert, amikor a legtávolabbra próbál menekülni (Zsolt 139:7–10), így az ember még a legmélyebb rejtekhelyen sincs elrejtve előle.
Hasonlóan figyelemre méltó párhuzamot találunk Illés történetében is. Illés Jezábel fenyegetése elől menekülve a pusztába jut, ahol Isten angyala kétszer is megszólítja, megérinti, enni és inni ad neki, majd útnak indítja: „Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted!” (1Kir 19:7) Illés ezután eljut a Hórebhez, bemegy egy barlangba, és ott Isten ismét megszólítja: „Mit csinálsz itt, Illés?” (1Kir 19:9) Illés elmondja panaszát, Isten pedig tovább vezeti őt. A földrengés, a tűz és a szélvihar után Illés egy halk, finom hangot hall, mire betakarja az arcát köpenyével, kimegy a barlang bejáratához, és ott áll meg. Isten ekkor ismét megkérdezi: „Mit csinálsz itt, Illés?” (1Kir 19:13)
Az Éden és Illés történetében tehát közös, hogy az ember egyfajta rejtekhelyen van, Isten pedig megszólítja: Ádámot „Hol vagy?”, Illést pedig „Mit csinálsz itt, Illés?” kérdéssel. A különbség azonban beszédes: Ádám a hang hallatán elrejtőzik, Illés pedig – bár arcát eltakarja Isten jelenlétében – előjön a barlangból, válaszol, és továbbindul. Ez Mózes reakciójára is emlékeztet az égő csipkebokornál, amikor ő is eltakarta az arcát Isten előtt (2Móz 3:5–6).
Ádámnál a kérdés a bűn leleplezéséhez és az ítélethez vezet, Illésnél pedig teret nyit egy megtört ember panaszának: Isten gondoskodik róla, majd új feladattal bízza meg és visszaküldi a szolgálatba.
Ebben a fényben különösen beszédes Jézus szava:
"Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem." (Jn 10:27)
A „hallgatnak” mögött álló görög ige alapvetően a hallást jelöli, de a mondat összefüggésében ennél többről van szó: Jézus juhai nemcsak hallják a hangját, hanem hallgatnak rá és követik őt. Ádám és Éva is „meghallották az Úristen hangját” (1Móz 3:8), de elrejtőztek. Illés meghallotta, előjött, válaszolt, majd új küldetést kapott. A hang meghallása önmagában tehát még nem ugyanaz, mint hallgatni rá és követni őt. Isten megszólítása ezért nem pusztán számonkérés lehet, hanem az ember előhívása a rejtekhelyről, panaszának meghallgatása és továbbvezetése is.
A megváltás története ezért nem pusztán a bűn következményeinek eltörléséről szól, hanem a megtört kapcsolat újjáépüléséről is.
Ahol Ádám meztelenül és félve rejtőzött el Isten jelenléte elől, ott Krisztusban már nem kell elrejtőznünk: megnyílt az út az Atyához, és bizalommal járulhatunk hozzá (Ef 2:18):
"Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk." (Zsid 4:16)
Isten előtt továbbra sincs semmi rejtve:
"Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte..." (Zsid 4:13)
Krisztus által azonban bátran léphetünk be Isten szentélyébe az új és élő úton (Zsid 10:19–22).
"Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával..." (2Kor 5:19)
Ami a bűnesetben elidegenedéssé és rejtőzködéssé vált, Krisztusban a megbékélés és a közösség útján állhat helyre.
Ez az Istennel való megbékélés pedig szükségszerűen kihat a hívők egymáshoz való kapcsolatára is. János apostol így ír:
"...hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal." (1Jn 1:3)
A keresztény gyülekezet tehát nem egyszerűen emberek összegyűlése egy közös hit vagy cél körül. Az Istennel való közösségből fakad az egymással való testvéri egység is.
Krisztus által ezért megnyílik az út az emberek közötti elhidegülés és széthúzás megszüntetésére is. Pál apostol az első gyülekezetek egyik legmélyebb ellentétére, a zsidók és pogányok közötti megosztottságra utalva írja:
"Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést..." (Ef 2:14)
Jézus főpapi imádságában ugyanezt az összefüggést látjuk: a tanítványok egységét az Atya és a Fiú örök kapcsolatához méri:
"hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem." (Jn 17:21)
A hívők egysége tehát nem önmagában álló cél, hanem abból a közösségből fakad, amelybe Isten Krisztusban bevonja őket.
A Biblia története végül ugyanebbe az irányba vezet: ami a bűn által megtört, az új teremtésben teljessé válik. Isten újra az emberekkel fog lakni, amíg végül megvalósul az ő célja, hogy „Isten legyen minden mindenekben” (1Kor 15:28). Isten Igéje tehát közösségből indul, és Istennek a megváltott népével való örök közösségében teljesedik be. A testvéri közösség ezért nem csupán emberi szükséglet, és nem is pusztán a megváltás egyik következménye: Isten kezdettől fogva közösségre teremtette az embert, Krisztus pedig a benne hívőket ebbe a megváltott közösségbe vezeti vissza. Hogy mit jelent az, hogy Isten Igéje maga is közösségből indul ki, és hogyan kapcsolódik ehhez az Atya és a Fiú örök szeretetkapcsolata, arra írásunk zárásában még visszatérünk.
Mivel Krisztus megbékéltetett minket Istennel, és erre az új életre hívott el (Róm 6:4; 2Kor 5:17), az ő testében nem lehet cél a felelősséghárítás és a széthúzás. A vele való kibékülés elválaszthatatlan gyümölcse, hogy egymással is békességben élünk: a vádaskodás helyére a felelősségvállalás, a bizalmatlanság helyére a bizalom, az elszigetelődés helyére pedig a közösség lép.
A Krisztusban megváltott közösség nem pusztán egy tanításból vagy egy elvont vallási eszményből születik. Jézus saját élete mutatta meg, milyen formát ölt az Istennel és egymással megélt közösség: Isten szeretete nemcsak kijelentés volt számára, hanem a tanítványaival megosztott életben és szolgáló szeretetben vált láthatóvá.
Jézus nem csupán tanította a tanítványait, hanem megosztotta velük az életét: együtt jártak, ettek, és a mindennapokban is együtt voltak. Ezért a hívők közössége sem egy megszervezett program vagy egy hely, ahová időnként ellátogatunk, hanem az a közösen megélt élet, amelyben a Krisztus-követés nap mint nap kézzelfoghatóvá válik.
Programok szervezése vagy együtt megélt élet a valódi gyülekezet?
Programok szervezése vagy együtt megélt élet a valódi gyülekezet?
A Krisztusban elnyert megváltás nem csupán az ember Istenhez fűződő kapcsolatát rendezi el, hanem alapjaiban formálja át azt is, ahogyan egymásra tekintünk. Többé nem „test szerint” (2Kor 5:16), vagyis nem származásunk, társadalmi helyzetünk vagy személyes érdekeink alapján tekintünk egymásra, hanem az határoz meg bennünket, hogy Krisztusban új teremtéssé lettünk (2Kor 5:17; Gal 3:28). Ez a közösség Isten újjászületett gyermekeinek családja (Jn 1:12–13; 1Pt 1:22–23), Krisztus teste (1Kor 12:27).
Ezért ebben a közösségben nem fordulunk el egymástól, amikor a másik terhével vagy bűnével találkozunk, hanem felelősséget vállalunk egymásért. Pál így buzdít:
"Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél! Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét." (Gal 6:1–2)
A Krisztusban kapott békesség ezért nem pusztán egy Istennel rendezett kapcsolat, hanem egymás felé forduló élet is. Pál arra hívja a hívőket, hogy ez a békesség a mindennapi kapcsolataikban is láthatóvá váljon:
"Mint Istennek szent és szeretett választottai, öltsetek magatokra könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is. Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent." (Kol 3:12–14)
A testvéri közösség tehát nem elvont fogalom, hanem a mindennapokban válik valósággá: türelemben, egymás elhordozásában, megbocsátásban és szeretetben.
A Biblia fényében látnunk kell: a megváltás személyes, de sohasem önmagában álló. Személyes döntést és egyéni hitet is magában foglal – Isten mindannyiunkat egyénileg hív el. Az egyéni hit jelentőségét a közösség hangsúlyozása nem csökkenti, hanem kiteljesíti. Isten ugyanis nem egymástól elzárt, magányos hívőket gyűjt maga köré, hanem egy testet, egy családot, egy népet formál.
Ez a mintázat végigvonul az Újszövetségen: Jézus nem elszigetelt követőket, hanem közösségben élő tanítványokat gyűjtött maga köré, az első gyülekezet pedig „kitartóan részt vett a közösségben” (ApCsel 2:42). Pál ezért mondja: „egy test vagyunk Krisztusban” (Róm 12:5), és „egymásnak tagjai vagyunk” (Ef 4:25). A közösség élete így mindannyiunk felelőssége.
Isten szeretete nem marad meg a hívő emberben elvont tapasztalatként. A nekünk adatott Szentszellem által Isten szeretete kiárad a szívünkbe (Róm 5:5), és ez a bennünk élő szeretet a testvéreink felé forduló életben válik láthatóvá.
János apostol ezért ilyen határozottan kapcsolja össze az Istentől kapott életet a testvéri szeretettel:
"Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: aki nem szereti a testvérét, az a halálban marad. Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.
Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is." (1Jn 3:14, 4:12.20–21)
A testvéri közösség nem intézmény vagy vasárnapi program. Krisztus teste – a hívők közössége – azért van jelen a világban, hogy egymást hordozva, segítve és bátorítva Krisztus szolgáló szeretetét jelenítse meg a mindennapokban. A testvéri szeretetünk nem csupán érzelem vagy jó szándék, hanem cselekvő élet. Péter arra hív, hogy mindenki azzal szolgálja a másikat, amit Istentől kapott:
"Mindenekelőtt legyetek kitartóak az egymás iránti szeretetben, mert a szeretet sok bűnt elfedez. Legyetek egymás iránt vendégszeretők zúgolódás nélkül. Amilyen lelki ajándékot kaptatok, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai..." (1Pt 4:8–10)
Ez a szeretet azonban nem marad a gyülekezet belső életének ügye. Jézus szerint a tanítványok egymás iránti szeretete a világ számára is láthatóvá teszi, hogy kik az ő követői:
"Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást." (Jn 13:34–35)
Jézus főpapi imádságában pedig még tovább megy: a tanítványok egységét az Atyával és vele való egységükhöz kapcsolja, és azt kéri, hogy ez az egység a világ előtt is bizonyságtétellé legyen:
"hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem." (Jn 17:21–23)
Az első keresztény közösségek életében ez az egység nem pusztán közös meggyőződést jelentett, hanem közösen megélt hitet és életet: „kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban” (ApCsel 2:42). A hit közösségi valóság volt: tanították egymást, együtt imádkoztak, megosztották egymással javaikat, és gondoskodtak egymás szükségeiről (ApCsel 2:44–47).
Ugyanakkor az apostolok már saját korukban figyelmeztettek arra, hogy a közösségekben megjelenhetnek olyan folyamatok, amelyek eltávolítják a hívőket az apostoli tanítástól. Pál ezt így fogalmazta meg: „a törvénytiprás titokban már folyik” (2Thessz 2:7), és az efézusi véneket is arra figyelmeztette, hogy „közületek is támadnak majd férfiak, akik hazugságokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat” (ApCsel 20:30).
A Biblia tehát nem úgy mutatja be a keresztény közösség történetét, mintha annak külső fennmaradása önmagában garantálná a Krisztushoz való hűséget. Az apostolok éppen ezért újra és újra arra szólítják fel a hívőket, hogy ragaszkodjanak az igazsághoz, vizsgáljanak meg mindent, és őrizzék meg az apostoli tanítást.
Az egyház történetében később olyan folyamatok bontakoztak ki, amelyekben a Krisztus követésére épülő közösségi élet egyre szorosabban kapcsolódott társadalmi és politikai rendszerekhez. A 4. században kialakuló államegyházi rendszer ezért nem egyik napról a másikra jelent meg, hanem egy hosszabb történelmi és szellemi folyamat részeként. Miközben a kereszténység társadalmi helyzete alapvetően megváltozott, a hit sokak számára fokozatosan nem személyesen vállalt Krisztus-követésként, hanem örökölt és társadalmilag elfogadott vallási keretként jelent meg.
Ez a történelmi folyamat azonban önmagában még nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy egy adott közösség valóban Krisztushoz tartozik-e. A Biblia ugyanis nem pusztán a közösség nevére, történelmi folytonosságára vagy külső formájára irányítja a figyelmet, hanem annak gyümölcseire és az Isten Igéjéhez való hűségére. Jézus arra figyelmeztetett, hogy nem mindenki tartozik valóban hozzá, aki az ő nevét vallja:
"Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát." (Mt 7:21)
Jézus ugyanebben az összefüggésben mondja: „gyümölcseikről ismeritek meg őket” (Mt 7:16). Pál apostol pedig arra buzdítja a hívőket, hogy „mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg” (1Thessz 5:21). A keresztény közösségeket tehát nem pusztán a nevük, történelmi hátterük vagy külső formájuk alapján kell megítélnünk, hanem meg kell vizsgálnunk, hogy életük és tanításuk összhangban van-e Krisztus szavaival és az apostoli tanítással.
A különböző nevekkel megnevezett közösségek sokasága önmagában még nem változtat azon, hogy Krisztus teste egy. Pál apostol szerint „egy a test, és egy a Lélek... egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek” (Ef 4:3–6). Ez az egység nem a világ által elfogadott szervezeti egységet jelent, hanem a Krisztushoz és az ő Lelkéhez való közös tartozást. Ezért a kérdés nem egyszerűen az, hogy hány közösség nevezi magát egyháznak, hanem az, hogy Krisztus követői között hol válik láthatóvá az az egység, amelyet az Ige bemutat.
Az egység ezért nem lehet közömbös kérdés. Jézus maga imádkozott azért, hogy tanítványai egyek legyenek, Pál apostol pedig arra szólította fel a korinthusi hívőket, hogy ne legyenek közöttük szakadások, hanem ugyanabban a gondolkodásban és meggyőződésben jussanak egyetértésre (Jn 17:21; 1Kor 1:10). Nem tekinthetjük természetesnek a széthúzást és a tartós megosztottságot sem. Jézus maga mondta: „Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és egyetlen város vagy ház sem maradhat fenn, amely meghasonlik önmagával” (Mt 12:25).
Pál apostol az egyház egységéről szólva sem pusztán külső összetartozásra gondol. A korinthusi hívőket arra kéri:
"A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, testvéreim, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem gondolkodásotokban és meggyőződésetekben jussatok egyetértésre!" (1Kor 1:10)
Az egység tehát nem azt jelenti, hogy mindenki személyisége, szolgálata vagy élethelyzete egyforma, hanem hogy a hívők ugyanahhoz az Úrhoz tartoznak, ugyanabban a hitben állnak, és Krisztus szeretete szerint tanulnak együtt élni. Ezért az egység nem csupán tanításbeli egyetértés, hanem olyan közös élet, amelyben a különböző tagok egymást kiegészítve és egymást szolgálva tartoznak össze.
A Biblia arra hív bennünket, hogy visszatérjünk ahhoz az újszövetségi mintához, amelyben Krisztus az egyetlen fej, az apostoli tanítás az alap, a hívők pedig egymásnak tagjai és szeretetben szolgálják egymást. A kérdés tehát nem pusztán az, hogy minek nevezzük magunkat, hanem hogy életünkben és közösségeinkben valóban Krisztus uralma, Igéje, szeretete és egysége válik-e láthatóvá.
Isten előre figyelmeztetett arra a hittől való elszakadásra és szellemi zűrzavarra, amely már az apostoli korban megjelent (2Thessz 2:3). Az apostol világossá teszi, hogy a gonoszság csalása és a tévelygés hatalma azokat hálózza be, „akik nem szerették az igazságot, hogy általa üdvözüljenek” (2Thessz 2:9–12). Isten megengedi, hogy akik nem szeretik az igazságot, a hazugságnak higgyenek. Ugyanakkor az Ige arról is biztosít bennünket, hogy Isten ismeri az övéit, és szilárd alapja megáll (2Tim 2:19).
Isten pontosan látja a szívek szándékát, ezért az őszintén kereső ember bizalommal fordulhat hozzá, kérve, hogy Igéje és Lelke vezesse az igazság felismerésére. Isten Igéjének életformáló erejét senki sem képes meghiúsítani, de az ember szándékos ellenállása és megkeményedése akadályt állíthat annak befogadása elé. Isten kegyelme és igazsága azonban eljut azokhoz, akik őszintén keresik őt.
A Krisztusban újjászületett hívő ezért nem marad egyedül az Istentől kapott új élettel. Nemcsak Jézus egyetemes testének válik tagjává, hanem a Szentszellem elvezeti őt arra is, hogy jelenlétével és gyakorlati szolgálatával nap mint nap megélje a közösséget a többi hívővel. Mennyei Atyánk célja ma is ugyanaz: összevezetni az övéit, hogy a mindennapi közösség által az ő szeretete kézzelfoghatóvá, átélhetővé és láthatóvá váljon a világ számára.
Pál apostol korinthusi leveléből tudjuk: a prófétálás, minden titok ismerete, a hegyeket mozgató hit vagy akár a teljes vagyonunk szétosztása is mit sem ér a testvéri szeretet nélkül. A tudomány és a szellemi ajándékok mind elmúlnak, de a türelmes, jóságos, irigységtől mentes és önzetlen szeretet soha nem szűnik meg. A hit és a remény mellett ez a legnagyobb, mert ez az élő kapocs, amely a gyülekezetet a töredékes jelenből átköti az örökkévalóságba (1Kor 13).
De honnan van erőnk ehhez a gyakorlati és kitartó szeretethez? Mi teszi lehetővé, hogy ez az élet ne csupán emberi erőfeszítés legyen? Írásunk zárásaként ehhez a végső alaphoz térünk vissza.
Mi az a kimeríthetetlen forrás, amelyből a megváltás és a szeretetteljes élet táplálkozik?
Mi az a kimeríthetetlen forrás, amelyből a megváltás és a szeretetteljes élet táplálkozik?
A megváltás és a hívő élet forrása Isten önmagából fakadó, megváltozhatatlan örök szeretete. A Biblia középpontjában maga Isten áll. Ő az, aki szeretetből megteremtett minket (1Móz 1:27), aki az ember bűnbeesése és az Istentől való elhidegülése után sem hagyta magára a teremtett embert (1Móz 3:9), és aki már a világ megalapítása előtt elhatározta a megváltás útját Krisztusban (Ef 1:4–5; 1Pt 1:19–20). Szeretete az a forrás, amelyből a megváltás és az új élet fakad (Jn 4:14), és amely végül az új teremtésben teljesedik be (Jel 21:5).
Az Atya és a Fiú szeretete nem a teremtéssel kezdődött. Jézus a főpapi imájában arról beszél, hogy az Atya már a világ kezdete előtt szerette őt (Jn 17:24). Az Újszövetség ugyanakkor különbséget tesz az Atya, a Fiú és a Szentszellem között. Jézus az Atyáról és önmagáról beszél, amikor ezt mondja: „Én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van” (Jn 14:10), a Szentszellemről pedig így szól: „én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek” (Jn 14:16). A Szentszellemet az Írás „örökkévaló Léleknek” nevezi (Zsid 9:14), Jézus pedig azt mondja róla, hogy az Atya küldi el az ő nevében (Jn 14:26).
Ezért nem három különálló istenben hiszünk, hanem az egyetlen Istenben, aki Atyaként, Fiúként és Szentszellemként jelentette ki magát. Az Atya, a Fiú és a Szentszellem teljes egységben és egy akaratban cselekszik, miközben a Biblia világos különbséget tesz közöttük (Jn 14:16–17; 15:26; 16:13–15; 2Kor 13:13).
Isten szeretete megmutatkozott abban, hogy elküldte a Fiát a világba, hogy általa éljünk.
"Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért." (1Jn 4:10)
Isten Krisztusban megbékéltette magával a világot (2Kor 5:19), és a Szentszellem által a hívők szívébe árasztotta szeretetét (Róm 5:5). Ez a szeretet arra indít bennünket, hogy mi is szeressük egymást:
"Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást." (1Jn 4:11)
A megváltás Isten szeretetéből fakad, amely Krisztusban vált láthatóvá:
"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3:16)
"Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala." (1Jn 4:9)
Ezért a szeretetteljes életünk forrása sem csupán a saját erőnk: „mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4:19). Isten szeretete Krisztusban elér hozzánk, és a Szentszellem által bennünk is munkálkodik.
Isten szeretete hűséges és változhatatlan. Ő maga mondja:
"Én, az Úr, nem változtam meg." (Mal 3:6)
"Örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért vontalak magamhoz hűségesen." (Jer 31:3)
Isten szeretete ezért nem változik meg, és ígéreteihez is hűséges marad.
Ugyanakkor a Biblia azt is megmutatja, hogy Isten szeretete cselekvő szeretet. Jézus a tékozló fiú példázatában az Atyát úgy mutatja be, mint aki elébe fut a megtérő gyermekének (Lk 15:20), a Zsidókhoz írt levél pedig azt mondja: „akit szeret az Úr, azt megfenyíti” (Zsid 12:6). Pál pedig arról ír, hogy Isten „minden vigasztalás Istene”, aki megvigasztal bennünket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat (2Kor 1:3–4). Isten szeretete tehát a megtérő ember iránti örömben, a fenyítésben és a szenvedők vigasztalásában is megmutatkozik.
A Biblia története azt mutatja meg, hogyan valósítja meg Isten az ember megváltására és vele való közösségére vonatkozó szándékát. Kezdettől fogva arra hívta az embert, hogy vele éljen. Bár az ember elfordult Istentől, Isten nem hagyta magára, hanem Krisztusban elkészítette a megváltás útját. Jézus eljött azokért, akiket „Isten kiválasztott kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által” (2Thessz 2:13), hogy „megmeneküljünk attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban” (2Pt 1:4).
Isten megváltó munkája végül az új teremtésben teljesedik be. János apostol ezt így látta:
"Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük" (Jel 21:3)
Isten ezt mondja: „Íme, újjáteremtek mindent” (Jel 21:5). Ami a bűn miatt megtört, azt Isten Krisztusban helyreállítja, és végül újra együtt lakik az emberekkel. Így teljesedik be az, amire Isten kezdettől fogva hívta az embert: a vele való közösség.
Isten Igéje arra hív minket, hogy „növekedjünk a kegyelemben és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében” (2Pét 3:18), és hogy egymást is bátorítsuk a hitben:
"Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy a bűn csábítása közületek senkit meg ne keményítsen." (Zsid 3:13)
Krisztus követőiként ezért nem egymástól elszigetelten járjuk ezt az utat, hanem egymást hordozva és szeretetben szolgálva (Gal 6:2; 1Pt 4:10). Így válik láthatóvá közöttünk az a szeretet, amelyet Istentől kaptunk.
Google Sites
Report abuse