II.rész: Isten szeretete és Jézus áldozata

Hogyan határozta el Isten a megváltást már a világ teremtése előtt?

A kísértés és a bűn tehát nem Istentől származik (Jak 1:13–14). Ahogyan láttuk, Isten világosság, és nincsen benne semmi sötétség (1Jn 1:5). A bűn egy ember által lépett be a világba, amikor az ember elfordult Istentől, akinél van az élet forrása (Zsolt 36:10), és engedetlenné vált vele szemben (Róm 5:12).

Nézzük meg inkább, mi Isten szándéka az emberrel. Az Újszövetség több helyen is arról beszél, hogy Isten az ember megmentését akarja. Jézus azt mondja, hogy Isten azért adta Fiát, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen, és azt is hozzáteszi, hogy Isten nem azért küldte a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözítse azt (Jn 3:16–17). Pál szerint Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (1Tim 2:4), Péter pedig azt írja, hogy Isten nem akarja, hogy bárki elvesszen, hanem hogy mindenki megtérjen (2Pt 3:9). Ezek az igék nem azt mondják, hogy minden ember ténylegesen üdvözül, hanem azt mutatják, hogy Isten azt akarja, hogy az emberek éljenek és megmeneküljenek.

Isten tehát nem akarta a bűnt, de ez nem jelenti azt, hogy ne látta volna előre, hogy az ember el fog fordulni tőle. A Biblia úgy mutatja be Istent, mint aki kezdettől fogva ismeri a dolgok végét. Ézsaiás próféta által így szól az Úr:

"...én vagyok Isten és nincsen több; Isten vagyok, és nincs hozzám hasonlatos. Ki megjelentem kezdettől fogva a véget, és előre azokat, a mik még meg nem történtek..." (Ézs 46:9b–10a – Károli Gáspár fordítás)

Isten előretudása nem jelenti azt, hogy ő okozná a gonoszt. Attól, hogy Isten előre látja a döntéseinket, még nem ő válik azokért felelőssé, és nem is ő szabja meg azokat: az előretudás nem jelent kényszert a döntéseinkre nézve.

Ezt Jézus kereszthalálának eseménye is jól szemlélteti. Péter pünkösdi beszédében Jézus átadását egyszerre helyezi Isten elhatározott tervének és előretudásának összefüggésébe, miközben azok felelősségét is hangsúlyozza, akik őt keresztre feszítették (ApCsel 2:23). A vers tehát ugyanabban az eseményben mutatja meg Isten elhatározott tervét és az ember saját felelősségét.

Amikor Pilátus a hatalmával hivalkodott, Jézus így felelt:

"Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne." (Jn 19:11)

Pilátus bírói hatalma tehát nem volt Istentől független, ez azonban nem mentette fel őt az igazságtalan ítélet alól.

A vallási vezetők, Júdás és Pilátus szerepét külön-külön is érdemes vizsgálni, hiszen indítékaik, ismereteik és felelősségük mértéke sem volt egyforma. Júdás esete a legsúlyosabb, hiszen ő három éven át látta a csodákat, hallotta a tanítást, és a legközelebbi bizalmi közösségből árulta el Mesterét – Jézus maga mondta róla, hogy „nagyobb a bűne” (Jn 19:11), és „jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik” (Mt 26:24). A vallási vezetők pedig pontosan értették Jézus szavait – hiszen éppen azzal vádolták, hogy Istenné teszi magát –, mégsem hittek benne. Nem helyes azonban úgy beszélni róluk, mintha teljes szellemi felismeréssel elfogadták volna Jézus személyének és küldetésének valódi jelentőségét, és ennek tudatában döntöttek volna a megfeszítése mellett. Pál apostol ugyanis erről a szellemi átlátás hiányáról írja:

"Ezt e világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették volna meg." (1Kor 2:8)

Ez a felismeréshiány ugyanakkor nem jelenti azt, hogy semmit sem tudtak volna Jézusról, vagy ne érzékelték volna kijelentéseinek és tetteinek rendkívüli súlyát. Az evangéliumi beszámolók tanúsága szerint határozott elképzeléseik, értelmezéseik és döntéseik voltak vele kapcsolatban. Látták a jeleket és hallották a tanítását, ám a bibliai értelemben vett »ismeret« (ginószkó) nem csupán puszta információt vagy értelmi megértést jelent, hanem a kijelentés elfogadását, a személyes elköteleződést és a bizalmat – vagyis a hitet.

A bűnük éppen ebben gyökerezett: amit láttak és hallottak, azt nem úgy értelmezték, ahogyan azt Jézus valódi kiléte megkívánta volna. Az elutasításuk nem tévedésből vagy puszta ismerethiányból eredő ártatlan tudatlanság volt, hanem szellemi vakság és hitetlenség: megkeményedett szívvel álltak ellen mindannak, amit Isten igazságaként eléjük tárt. Bár a tények rendelkezésükre álltak, megtagadták tőle a hitbeli odaadást, és nem hittek benne mint a „dicsőség Urában”.

Ezért az 1Kor 2:8 alapján téves lenne azt állítani, hogy a keresztre feszítésben részt vevő vezetők mindvégig teljes szellemi tisztánlátással felismerték az igazságot, és mégis annak tudatában fordultak szembe vele. Ugyanakkor ebből az sem következik, hogy ne lettek volna felelősek a döntéseikért: a vak tudatlanság nem menti fel őket a bűn alól. A tudás, a felismerés, a hit és a felelősség ugyanis különálló kérdések.

A fizikai kivégzést végrehajtó római katonák csupán parancsot teljesítettek. Bár közvetlenül ők hajtották végre a keresztre feszítést, a bibliai beszámoló nem őket mutatja be az események értelmi szerzőiként. Jézus pedig így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23:34) Ez a kijelentés is jól mutatja, hogy a keresztre feszítésben részt vevők felelőssége és szellemi felismerése nem volt azonos mértékű.

A tanítványok helyzete és reakciója egészen más gyökerekből fakadt: ők nem Jézus ellen támadtak. Péter ugyan kardot rántott, hogy védje Mesterét, később azonban megbotlott, amikor félelmében megtagadta őt. A többiek is saját emberi erőtlenségük és félelmük miatt menekültek el.

Az események résztvevői tehát eltérő motivációval és szellemi felismeréssel cselekedtek. A Biblia ezekben az eseményekben sokféle emberi döntést mutat be, amelyekért az érintettek egyénileg felelősek voltak. Isten elhatározott terve mindezek ellenére hiánytalanul megvalósult, de ez nem törölte el az emberi tettek felelősségét: Isten mindeneket felülmúló akarata és az emberi felelősség tehát egyszerre van jelen, de az egyik nem teszi semmissé a másikat.

József története ugyanezt az alapelvet más oldalról világítja meg. József története egy konkrét példán mutatja meg, hogyan lehet jelen ugyanabban az eseményben az ember rossz szándéka és Isten jó célja. József testvérei gonosz szándékkal cselekedtek vele, Isten azonban ugyanazt az eseményt jó célra használta fel: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt” (1Móz 50,20). Ez azonban nem jelenti azt, hogy Isten okozta vagy kezdeményezte volna a bűnt. 

Ezékiel próféta által Isten szintén az ember saját felelősségét és igazságosságát hangsúlyozza. Isten nem hagyja figyelmen kívül a bűnt, hanem azt mondja a bűnösnek: térjen meg, forduljon el a vétkeitől, és éljen. 

"Ezért mindenkit a maga tettei szerint ítélek meg, Izráel háza! – így szól az én Uram, az Úr. Térjetek hát meg, hagyjátok el vétkeiteket, és akkor nem fogtok elbukni bűneitek miatt!" (Ez 18:30)

Az ember döntése tehát valóságos döntés, amelyért felelősséggel tartozik. A Biblia következetesen igazságosnak és jónak mutatja be Istent:

"Kőszikla ő, tetteiben tökéletes, mert igazságos minden útja. Hű az Isten, nem hitszegő, igaz és egyenes ő." (5Móz 32:4)

Isten örök hűsége és igazsága a megváltás művében is megmutatkozik. A Biblia szerint Isten kegyelmi terve nem utólagos válasz volt az emberi bűnre, hanem már „a világ alapjának letétele előtt” elhatározott terv volt (Ef 1,4; 2Tim 1,9). Isten megváltó terve így a bűn és a halál valósága közepette is érvényesül, anélkül hogy Isten maga lenne a bűn okozója.

Megváltoztathatja-e az ember bűne Isten örök szándékát és szeretetét?

A bűn valóságos és súlyos következményeket hozott az ember életébe, de nem változtatta meg Isten lényét:

"Igaz az Úr, kősziklám ő, akiben nincs álnokság!" (Zsolt 92:16) 

Az ember elfordult Teremtőjétől, Isten azonban nem fordult el az embertől. Ő továbbra is ugyanaz az igaz és szent Isten. A Biblia egészén végigvonul ez az igazság: a bűn megváltoztatta az ember helyzetét, és következményei az Istennel és az egymással való kapcsolatunkra is kiterjedtek. Isten szeretete és megváltó szándéka azonban változatlan maradt: Isten maga a szeretet, és ezt nem csupán szavakkal, hanem cselekedetével is megmutatta.

A megváltás terve nem utólagos válasz az ember bukására: Isten kegyelmében és örök bölcsességében már a világ teremtése előtt elhatározta a Krisztusban megvalósuló megváltást.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ítélet és a kárhozat ne lenne valóságos része annak, amit a Biblia tanít. A Biblia egyszerre beszél Isten megmentő szándékáról és az ember bűnének következményeiről. A kérdés ezért nem az, hogy az egyiket vagy a másikat elfogadjuk-e, hanem az, hogyan értsük őket együtt.

Jézus a végső ítéletről beszélve az „örök tűzről” azt mondja, hogy az „az ördögnek és angyalainak készíttetett” (Mt 25:41). Ez önmagában nem válaszol meg minden kérdést a kárhozatról, de megmutatja, hogy Jézus ezt az ítéletet nem az ember eredeti rendeltetéseként mutatja be.

János evangéliuma közben azt is megmutatja, hogyan kapcsolódik ehhez az ember döntése. Jézus szerint „aki hisz őbenne, nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, immár megítéltetett”, majd hozzáteszi: „az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot” (Jn 3:18–19).

Mindez nem változtat azon, hogy a megváltás terve Isten örök szándékában gyökerezik. Pál apostol Isten elrejtett bölcsességéről ír, amelyet öröktől fogva a mi dicsőségünkre készített el (1Kor 2:7). Ez a kegyelem még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adatott nekünk (2Tim 1:9).

A megváltás történetében Isten örök szeretete Krisztus elküldésében öltött testet, és az értünk hozott áldozatban vált kézzelfoghatóvá (1Jn 4:9–10; Jn 1:12). Arra, hogy Jézus áldozata miként foglalja magában az ő teljes odaadott, szent életét, és hogyan válik mintává a benne hívők számára, a későbbiekben térünk vissza.

Isten megváltó tervének célja ugyanis nem csupán az egyén megmentése, hanem az is, hogy a Krisztushoz térőkből egy egymással szeretetben és testvéri közösségben élő nép formálódjon. Pál szerint Isten Krisztusban „egybefoglal mindeneket” az ő uralma alatt (Ef 1:9–10), a hívőkről pedig azt írja, hogy „Krisztus teste” vagyunk és „egyenként annak tagjai” (1Kor 12:27). Ez a közösség nem csupán összetartozást jelent, hanem egymás iránti szeretetteljes felelősséget is. János apostol ezért írja:

"Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást." (1Jn 4:11)

Ez az áldozat nem Isten belső megváltozásáról vagy szeretetének átalakulásáról szól, hanem örök szeretetének megmutatkozásáról Krisztusban: ez a szeretet közel jött hozzánk, kézzelfoghatóvá és megtapasztalhatóvá vált, és szabadulást hoz a bűn rabságából és végső következményeiből. A folytatásban ezért azt járjuk körül, hogyan marad ugyanaz e szeretet természete és célja a teremtéstől a megváltáson át mindmáig.

Miért nem kellett megváltoznia Istennek ahhoz, hogy megváltson minket?

Az ember elfordulása tehát nem változtatta meg Isten lényét. Ő ugyanaz maradt:  szeretet és világosság. A Biblia nem egy olyan Istent mutat be, aki csak a bűn megjelenése után kezdett el szeretni. Szeretetéből fakadóan már a világ teremtése előtt jelen volt az a kegyelmes szándék, hogy Krisztus által megbékélést szerezzen az ember Istenhez fűződő kapcsolatában és az emberek egymással való testvéri közösségében.

Ennek az örök szeretetnek a középpontjában Krisztus áll. Ő általa lett minden, és benne maga az örök Ige lett testté (Jn 1:1-5.9.14). Jézus Krisztus nem csupán egy történelmi személy vagy tanító:

"Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett." (Kol 1:15–16)

A teremtés mögött ugyanaz az örök szeretet áll, amely Krisztusban a megváltás útját is előre elhatározta. Isten örök bölcsességével pontosan látta az emberiség történetét. Előre tudta, hogy az ember bűnbe esik, és azt is előre látta, hogy az elküldött Fiát keresztre feszítik. Ám sem a bűnbeesés, sem a Megváltó visszautasítása nem Istentől származik: a bűn az ember engedetlenségének következménye, a halál pedig a bűn következménye (Róm 6:23).

Isten szeretete és bölcsessége mindennél nagyobb, ezért tervét nem a sötétség hatalma irányította, hanem az ő örök szeretetének döntése. Ahogyan a zsoltáríró vallja:

"a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság" (Zsolt 139:12)

A sötétség az ember számára lehet áthatolhatatlan és rejtőzködő, Isten előtt azonban nincs benne semmi rejtett: számára az éjszaka is világos, mint a nappal. Ezért Krisztus áldozata sem egy előre nem látott tragédia vagy a sötétség hatalmának diadala volt, mert Isten a teremtés előtti örök szándékában már elhatározta kegyelmi tervét Krisztusban (2Tim 1:9). Péter apostol pedig így ír Krisztusról:

"Ő ugyan a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén megjelent tiértetek..." (1Pt 1:20)

Isten örök szándékának középpontjában tehát nem a bűn vagy a halál áll, hanem az a szeretet, amely kezdettől fogva közösségre hívja az embert. Pál apostol így fogalmaz:

"Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint..." (Ef 1:4–5)

Isten célja nem pusztán az, hogy megmeneküljünk az ítélettől. Krisztusban az az örök szeretet lépett be a világba, amely a teremtésben életet adott, a megváltás által pedig megbékélést szerzett Istennel a benne hívőknek, és az Őt befogadók között teremt igazi békességet (Jn 14:22; Ef 2:14–16).

Ez a testvéri közösség nem csak a földi életre szól, hanem az örökkévalóság reménységéhez is kapcsolódik. Már itt, a jelenben olyan hívő közösséggé formál bennünket, amelyben az Úr szeretete láthatóvá válik a világ számára. A folytatásban azt vizsgáljuk meg mélyebben, hogyan öltött testet ez az örök szeretet Krisztus életében és a benne hívők közösségében.

Hogyan vált a láthatatlan Isten szeretete kézzelfogható valósággá Jézusban?

Isten szeretete nem maradt rejtve az ember előtt. Bár Isten láthatatlan, szeretete láthatóvá és megtapasztalhatóvá lett abban, amit értünk tett. Ez nem egyszerűen egy hozzánk eljuttatott üzenet volt, hanem Isten maga mutatta meg szeretetét Jézus Krisztusban: az Ige testté lett, és Isten szeretete megtapasztalhatóvá vált az ember számára.

János apostol így ír erről:

"Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért." (1Jn 4:9–10)

A szeretet kezdeményezése Istennél van. Nem azért szeretett bennünket, mert mi előbb kerestük őt, vagy mert méltóvá tettük magunkat erre a szeretetre, hanem ő szeretett először, és ezt a szeretetet abban mutatta meg, hogy elküldte Fiát értünk.

Krisztus földi életében nyilvánvalóvá lett Isten szeretetének természete: nem uralkodni akar, hanem szolgálni; nem fordul el a megtört embertől, hanem irgalommal közeledik hozzá. Benne megmutatkozott az a szeretet, amely öröktől fogva Isten természetéhez tartozik. Ez a szeretet tehát nem állt meg a szavaknál, hanem cselekedetté és valósággá lett: Krisztus egész életét az Atya iránti engedelmességben élte, és önmagát adta értünk, egészen a kereszthalálig. 

Amikor Jézus áldozatáról beszélünk, nem szűkíthetjük le azt kizárólag a halála pillanatára. Isten ugyanis nem önmagában a szenvedést vagy az áldozatot kívánja, hanem szeretetet és Isten ismeretét. Ahogyan Hóseás prófétán keresztül kijelentette:

"Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat." (Hós 6:6)

Jézus egész élete – minden szava, tette és döntése – az Atya iránti tökéletes engedelmességről és a teljes odaadásról tanúskodott. Ahogyan a búzaszem elhal a földben, hogy sok termést hozzon (Jn 12:24–26), úgy adta oda Jézus is az életét értünk. 

Ézsaiás próféciája ezt a gondolatot tovább mélyíti: az önátadás nem önmagában álló veszteség, hanem életet terem mások számára. „Ha önlelkét áldozatul adja, magot lát...” (Ézs 53:10, Károli-fordítás) Az „áldozatul adás” és az azt követő „magot lát” együtt arra mutat, hogy Krisztus önátadása nem a halálban ér véget, hanem sokak számára új életet terem. Így kapcsolódik össze Ézsaiás próféciájában az önátadás, az áldozat és az élet gyümölcse azzal, amit Jézus a búzaszem képével mondott: „ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12:24, Szent István-fordítás).

A Biblia a halált a bűn következményeként mutatja be. Isten óvó szeretettel figyelmeztette az embert már az Édenkertben (1Móz 2:16–17), az ember azonban szembefordult Teremtője szavával. Jézus mégsem hátrált meg a bűn hozta haláltól: önátadó szeretetből vállalta azt. Így halála nem a végső vereség helye lett, hanem megváltó szeretetének legmélyebb megnyilvánulása.

Jézus önfeláldozása nem a sötétség erői és az emberi szándék által előidézett olyan tragédia volt, amely áthúzta volna Isten terveit. Ami az emberi szem számára a legsötétebb órának tűnt, az Isten előtt nem volt rejtve, és nem került kívül az ő uralmán. A kereszt eseményében az emberi gonoszság és Isten megváltó szándéka nem ugyanaz volt, mégis ugyanabban az eseményben találkozott: miközben az emberek saját bűnös szándékuk szerint jártak el, Isten véghez vitte azt a megváltó tervet, amelyet Krisztusban elhatározott (ApCsel 4:27–28). Jézus önátadó áldozata a mennyei Atya szeretetének csúcspontja volt: a kereszten vált nyilvánvalóvá, milyen mély és milyen nagy az emberiség megváltására felkínált kegyelem.

Ez a szeretet nem az ítélet semmibe vétele, hanem Isten gondoskodása arról, hogy a benne hívők megigazuljanak és megszabaduljanak az eljövendő haragtól (Róm 5:9; Jn 3:36). A keresztben így egyszerre válik láthatóvá a bűn súlya és Isten kegyelme: Krisztus értünk adta az életét, amikor még bűnösök voltunk (Róm 5:8).

Ugyanakkor ez a kegyelem nem a bűnbeesésre adott utólagos válasz volt, hanem Isten teremtés előtti, örök kezdeményezése. Jézusban Isten megnyitotta az utat a visszatérésre, és benne mutatta meg önmagát. Jézus így mondta:

"Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek." (Jn 10:10)

Ezért Jézus áldozata messze túlmutat egy egyszerű történelmi eseményen: benne az a megmentő szeretet vált kézzelfoghatóvá, amely Isten öröktől fogva elhatározott szándékában van jelen.

Jézus Krisztus, az Isten Fia azonban emberként megélt tökéletes engedelmességével és önátadásával hozta el azt a szabadulást, amelyre az embernek szüksége van. A hit ószövetségi példaképei mind Isten kegyelmét vetítették előre, de az ígéret beteljesedését ők sem kapták meg, mert Isten rólunk valami jobbról gondoskodott, hogy nélkülünk ne jussanak el a teljességre (Zsid 11:39–40).

Jézus Krisztus önként odaadott élete hozta el a megváltást – hogy ebből a búzaszemből (Jn 12:24) a benne hívők számára új, örök élet sarjadjon (Zsid 5:9). Ám Jézus nemcsak Megváltónk, hanem követendő példaképünk is (1Pt 2:21), ahogyan ezt a következőkben látni fogjuk.

Mit jelent a gyakorlatban Jézus önátadó lelkületét követni?

Krisztus önátadó lelkületét követni azt jelenti, hogy nem önmagunkat helyezzük életünk középpontjába, hanem lemondunk arról, hogy a magunk hasznát keressük, és inkább a mások javára törekszünk (Mt 16:24).

A Biblia erre hív minket:

"Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt." (Fil 2:5)

Krisztus indulata az alázatos, másokat szolgáló szeretet volt: nem a saját dicsőségét kereste, hanem engedelmesen vállalta az Atya akaratát, és mások javát szolgálta. Ha igazán szeretjük egymást, mi sem önmagunkat helyezzük a középpontba, hanem készek vagyunk kitartóan jót tenni mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben (Gal 6:9–10).

Ez a Krisztustól tanult szeretet a mindennapi kapcsolatainkban válik láthatóvá. A gyülekezetben megélt kölcsönös gondoskodás nemcsak egymás szükségeire adott válasz, hanem élő bizonyságtétel is a külvilág felé (Jn 13:35). Ahogyan Isten szeretete sem állt meg a szavaknál, úgy a mi testvéri szeretetünk sem maradhat csupán szavakban. János apostol így fogalmaz:

"Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal." (1Jn 3:18)

A testvéri közösség így nem szertartásokban vagy programokban merül ki, hanem olyan élő, cselekvő valóság, amelyben az Isten iránti hit és szeretet a testvér felé forduló tettekben kap formát. Amikor Krisztust követve szeretetből szolgálunk másokat, akkor az ő életének gyümölcse jelenik meg rajtunk keresztül. Ezért beszél a Biblia a hívő élet áldozatáról is:

"Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul..." (Róm 12:1)

A mi odaadásunk nem Krisztus megváltó áldozatának pótlása vagy megismétlése, hanem hálás válasz arra a szeretetre, amelyet már előbb kaptunk az Úrtól.

Amikor az életünk Istennek átadva gyümölcsöt terem, abból mások is áldást nyernek. Így növekszik a testvéri közösségünk az egymás iránti szeretetben megélt, Istennek szentelt élet által. Ez az önátadó, cselekvő szeretet pedig nem magányos hívők egyéni törekvése csupán, hanem egyetlen élő testben ölt formát. A következőkben azt járjuk körül, mit jelent ez a közösség – Krisztus teste – a mai világban.