Embedded Files
Ki Isten a Biblia kinyilatkoztatása szerint?
Ki Isten a Biblia kinyilatkoztatása szerint?
„Hát nem tudod, hát nem hallottad? Örökkévaló Isten az Úr, ő a földkerekség teremtője! Nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen.” (Ézs 40:28)
Mielőtt az ember bűnbeeséséről vagy a megváltásról beszélnénk, először közvetlenül Istenre kell tekintenünk: arra, amit a Biblia róla kijelent. A Biblia a teremtéssel kezdődik, és már az első mondatában Istenről beszél:
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” (1Móz 1:1)
Ő a Teremtő, és minden az övé:
„Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók.” (Zsolt 24:1)
A teremtés elbeszélésében már ott áll Isten mindenek előtt. A Kivonulás könyvében pedig személyesen mondja el Mózesnek, ki ő:
„Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! Megtartja irgalmát ezer nemzedéken át, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket...” (2Móz 34:6–7)
A vers folytatása azt is kimondja, hogy Isten „nem hagyja egészen büntetés nélkül” a bűnt, ahogyan ezt később még látni fogjuk.
A zsoltáros így foglalja össze az Úr útjait:
„Az Úr minden ösvénye szeretet és hűség azoknak, akik megtartják szövetségét és intelmeit.” (Zsolt 25:10)
János apostol röviden, mégis rendkívüli mélységgel így fogalmaz:
„Isten szeretet.” (1Jn 4:8, 16)
A Biblia tehát nem csupán azt mondja Istenről, hogy szeret, hanem azt, hogy Isten szeretet. Szeretete nem változó jóindulat, hanem Isten lényéhez tartozik. Ezért imádkozhat így a zsoltáros is:
„Gondolj, Uram, irgalmadra és kegyelmedre, melyek öröktől fogva vannak.” (Zsolt 25:6)
Ugyanakkor János apostol egy másik alapvető igazságot is kijelent:
„Az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.” (1Jn 1:5)
A Biblia Isten mindenhatóságáról is beszél, ahol maga az Úr jelenti ki:
„Én vagyok az Úr, minden élőnek az Istene. Van-e számomra lehetetlen?” (Jer 32:27)
Isten mindent tud, előtte semmi sincs rejtve:
„Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram.” (Zsolt 139:4)
De a Biblia nemcsak azt mondja el, hogy Isten mit tehet és mit tud, hanem arról is beszél, hogy milyen ő.
Szent:
„Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!” (Ézs 6:3)
Igaz és jó:
„Az Úrnak minden útja igaz, és minden tette jóságos.” (Zsolt 145:17)
„Érezzétek, és lássátok, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül.” (Zsolt 34:9)
Bölcs:
„Az Úr bölcsességgel vetette meg a föld alapját, értelemmel erősítette meg az eget.” (Péld 3:19)
A Biblia tehát Isten szeretetét, világosságát, mindenhatóságát, mindentudását, szentségét, igazságát, jóságát és bölcsességét egyaránt feltárja előttünk. Ezeket nem egymástól elszigetelten mutatja be, hanem ugyanarról az Istenről tesz bizonyságot.
Ő nem változik, és mindvégig hűséges marad. Ezt erősíti meg Pál apostol is:
„Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2:12–13)
Isten hűsége így nem függ a mi állhatatosságunktól, hanem az ő örök természetéből fakad. A vers a megtagadás súlyos következményére is figyelmeztet, az ő hűségét azonban a mi hűtlenségünk sem szüntetheti meg.
Ezt a változhatatlanságot emeli ki a Zsidókhoz írt levél is, amikor a 102. zsoltárt Krisztusra alkalmazza:
„Te vetettél, Uram, alapot a földnek kezdetben; és a te kezed alkotása az ég. Azok elpusztulnak, de te megmaradsz, és azok mind elavulnak, mint a ruha, és összegöngyölíted őket, mint egy palástot, és mint a ruha, elváltoznak; te pedig ugyanaz maradsz, és esztendeid nem fogynak el soha.” (Zsid 1:10–12)
A világ változékony és elmúló, Isten azonban megmarad. Jakab apostol ugyanezt az igazságot hangsúlyozza:
„Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” (Jak 1:17)
Isten tehát nem változik, hanem örökre hűséges marad. Amikor a teremtésről, az ember bűnbeeséséről vagy a megváltásról gondolkodunk, ebből az alapból indulunk ki: Isten szeretet, és Isten világosság. Amit ezután a bűnről, az emberről és a megváltásról olvasunk, azt is ebben a fényben értjük meg igazán.
Ugyanakkor Isten bölcsessége és értelme kifürkészhetetlen (Ézs 40:28; Róm 11:33), és a próféta „rejtőzködő Istennek” is nevezi, aki egyúttal szabadító (Ézs 45:15). Mégis ezt mondja az Úr: „Nem rejtélyesen szóltam… Én, az Úr, igazat mondok, a valóságot jelentem ki!” (Ézs 45:19) A Fiúban pedig megismerhetővé lett:
„Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.” (Jn 1:18)
Jézus Krisztus egész földi élete az Atyát mutatta meg nekünk. Amikor önmagáról beszélt, nem a maga dicsőségét kereste, hanem az őt elküldő Atyáét:
„Aki magától szól, a saját dicsőségét keresi, aki pedig annak dicsőségét keresi, aki elküldte őt, az igaz, és abban nincs hamisság.” (Jn 7:18)
Jézus az Atyától kapott küldetését töltötte be, és mindenben az Atyára mutatott. A Zsidókhoz írt levél pedig így beszél róla:
„Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget...” (Zsid 1:3)
Jézus maga is azt mondta Fülöpnek:
„Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod: Mutasd meg nekünk az Atyát? Talán nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya, aki énbennem van, ő viszi végbe a maga cselekedeteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek!” (Jn 14:9–11)
Jézus tanítása, cselekedetei és egész élete az Atyát tette nyilvánvalóvá: benne Isten szeretetét, igazságát, szentségét és világosságát ismerhetjük meg. A Biblia ugyanis nem egy távoli és megismerhetetlen Istent állít elénk, hanem azt a Teremtőt, aki ismer bennünket: aki jó, igaz, szeret minket, és aki hű marad önmagához. Minden tette tökéletes összhangban van azzal, aki ő. A zsoltáros így vall erről:
„Kegyelmes és irgalmas az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy. Jó az Úr mindenkihez, irgalmas minden teremtményéhez.” (Zsolt 145:8–9)
Ebből az örök szeretetből fakad, hogy a hívők közösségre jutnak Istennel és egymással is. János apostol szerint az Istennel és az egymással való közösség elválaszthatatlanul összetartozik egy keresztény számára:
„Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal... Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1:3, 7)
Az Isten iránti és a testvéreink iránti szeretet nem két egymástól független parancsolat, hanem ugyanannak a hívő életnek a két szétválaszthatatlan oldala. Az Istennel való kapcsolatunk hitelességének mércéje mindig az, ahogyan a testvéreinkhez viszonyulunk: a láthatatlan Istent csak úgy szerethetjük, ha közben szeretjük a látható testvéreinket. János apostol ezt határozottan ki is mondja:
„Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” (1Jn 4:20–21)
Isten irántunk való szeretete arra kötelez, hogy mi is így forduljunk testvéreinkhez:
„Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.” (1Jn 4:11)
Ez a továbbáradó, életet adó szeretet tárul fel előttünk ott, ahol minden elkezdődött: a teremtés történetében.
Mi indította Istent a világ és az ember megteremtésére?
Mi indította Istent a világ és az ember megteremtésére?
Amikor megértjük, hogy Isten szeretet, és hogy szeretete közösségre vezet vele és egymással is, más fényben látjuk a kezdeteket is. A Biblia nem a bűn vagy a gonosz kérdésével indít, hanem Isten teremtő munkájával. A világ története nem az ember bűnbeesésével kezdődik, hanem azzal, hogy Isten megteremti az eget és a földet. Ő az, aki szólt, és létrejött a világ:
„...az Úr szeretetével tele van a föld... Mert amit ő mondott, meglett, és amit parancsolt, előállott.” (Zsolt 33:5, 9)
A teremtés történetének végén ezt olvassuk:
„És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.” (1Móz 1:31)
A Biblia kiindulópontja tehát a teremtés jósága. Istennek nem volt szüksége arra, hogy valamit teremtsen, mintha valamiben hiányt szenvedett volna. Pál apostol Athénban arról beszélt, hogy Isten „nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből, hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent” (ApCsel 17:25). A zsoltáros pedig így vall:
„Jó az Úr mindenkihez, irgalmas minden teremtményéhez.” (Zsolt 145:9)
A teremtésben ezért Isten jóságát látjuk: ő az, aki életet ad, gondoskodik teremtményeiről, és jónak látja mindazt, amit alkotott.
Isten a teremtésben megmutatja szépségét, hatalmát és jóságát. A zsoltáros így kiált fel:
„Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny.” (Zsolt 19:2)
A teremtett világ hirdeti Isten nagyságát.
„Láthatatlan valóját, azaz örök hatalmát és istenségét meglátja alkotásain az értelem a világ teremtésétől fogva.” (Róm 1:20)
Az ember megteremtésében azonban még többet látunk. Isten nem egyszerűen egy újabb teremtményt alkotott, hanem saját képmására teremtette az embert:
„Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá... Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1Móz 1:26–27)
Az ember így különleges helyet kapott a teremtett világban. Míg a mindenséget szavával hívta életre, az embert személyes közelségben alkotta meg:
„...megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába...” (1Móz 2:7)
Isten azért teremtette így az embert, hogy ne csak szemlélője legyen a teremtésnek, hanem társa a közösségben. Isten megszólította, feladatot adott neki, és rábízta a földet:
„Azután megáldotta őket Isten, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen!” (1Móz 1:28)
Isten az embert nem magányos létezésre teremtette. Már a teremtés történetében megjelenik az egymáshoz tartozás:
„Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.” (1Móz 2:18)
Az ember az Istenhez és felebarátaihoz fűződő közösségben jut el arra a teljességre, amelyre a Teremtő alkotta. Az Újszövetség még tisztábban kinyilvánítja az Istennel való közösség lényegét:
„Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 17:3)
A teremtés ajándéka nem önmagáért való élet. Isten meg akarta osztani velünk szeretetének teljességét: saját képmására formálta az embert, és most Krisztusban arra hívja, hogy őt minél mélyebben megismerje és szeresse, keresztény testvéreivel pedig testvéri közösségben éljen.
Jézus az Atyához így imádkozik:
„És megismertettem velük a te nevedet, és ezután is megismertetem, hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őbennük.” (Jn 17:26)
Isten tehát azt akarta, hogy az ő szeretete az emberben is otthonra találjon.
Isten szeretete ezért már a kezdetektől kapcsolatot teremt és közösségbe von. Ennek megfelelően foglalja össze Jézus a legnagyobb parancsolatot:
„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből... Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt 22:37, 39)
A szeretet tehát nem pusztán érzés, hanem Isten és az ember, valamint ember és ember közötti kapcsolatban válik láthatóvá.
A zsoltáros pedig ezt mondja:
„Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája.” (Zsolt 100:3)
Az ember tehát Teremtőjéhez tartozik. Életét tőle kapta.
A teremtésről szóló kijelentések végül Jézus Krisztushoz is elvezetnek. A Biblia azt mondja:
„Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett.” (Kol 1:16)
A teremtés tehát nem önmagáért való, hanem Krisztushoz kapcsolódik.
Ha pedig Isten szeretete valódi kapcsolatot jelent, akkor felmerül a kérdés: hogyan válaszolhat erre az ember? Ez a kérdés is azt mutatja, hogy szeretet és közösség csak szabadon, kényszertől mentesen bontakozhat ki.
A teremtés történetében ezért kap kitüntetett hangsúlyt az ember döntési lehetősége (1Móz 2:16–17). A kérdés már csak az, hogy mit jelent ez a szabadság, és hogyan kapcsolódik a valódi szeretethez.
Létezhet-e valódi szeretet szabad döntés nélkül?
Létezhet-e valódi szeretet szabad döntés nélkül?
Mivel Isten az embert a saját képmására teremtette, arra hívta, hogy megismerje Teremtőjét, és közösségben éljen vele, valamint társaival. Ehhez azonban hozzátartozik az ember válasza is: Isten megszólítja az embert, utat mutat neki, és döntés elé állítja.
Isten olyan szívből jövő odaadást és engedelmességet keres, amely bizalommal válaszol az ő közeledésére.
A választás lehetősége Mózes szavaiban is megjelenik:
„Lásd, én ma eléd adtam az életet és a jót, de a halált és a rosszat is.” (5Móz 30:15)
„Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, mert elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!” (5Móz 30:19)
Isten nemcsak megmutatja népének az élet útját, hanem arra is felszólítja, hogy az életet válassza. E választásban az ember Istenhez fordul, őt követi, és vele marad közösségben (5Móz 30:20).
Józsué is így szólt a néphez:
„De ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek most a földjén laktok. De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” (Józs 24:15)
A Biblia tehát világosan beszél az ember döntéséről. Ugyanakkor azt is megmutatja, hogy Isten szeretete nem az ember döntésével kezdődik:
„Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1Jn 4:19)
János apostol ezt Isten Jézus Krisztusban megjelent szeretetéhez kapcsolja:
„Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala.” (1Jn 4:9)
Isten szeretete tehát nem pusztán szóban jelent meg, hanem tettben is láthatóvá vált.
Jézus sem úgy beszél a szeretetről, mint ami pusztán szavakban vagy érzésekben marad. A hozzá való szeretetet az engedelmességgel kapcsolja össze:
„Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat.” (Jn 14:15)
Jézus szeretetre hív, és az ember válaszát is kéri. Nem csupán igazságot közöl vele, hanem követésre hívja:
„Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!” (Mt 16:24)
A követéshez tehát döntés kapcsolódik. Jézus hívta az embereket, és a válaszukat rájuk bízta.
Ezt látjuk a gazdag ifjú történetében is:
„Jézus rátekintett, megkedvelte őt, és ezt mondta neki: Egy hiányosságod van még: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem! A válasz miatt elborult az ember arca, és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.” (Mk 10:21–22)
Jézus megkedvelte őt, mégsem kényszerítette. Az ember szabadon válaszolhatott, és szomorúan elment.
A történet tanulsága azonban ennél jóval tágabb: nem kizárólag az anyagiakról szól. A gazdag ifjú számára a vagyona vált olyan akadállyá, amelyet nem volt kész elengedni Jézus követéséért. Hasonló akadály lehet bármi, amihez az ember annyira ragaszkodik, hogy nem tud lemondani róla Jézusért – legyen az rang, kényelem, saját elképzelés, egy erős ragaszkodás vagy akár egy személyes kapcsolat (Mt 10:37). Ami elfoglalja a szívünkben Isten helyét, az akadállyá válik a követésben, hiszen ahogyan Jézus mondja:
„Senki sem szolgálhat két úrnak... Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Mt 6:24)
Az ember döntése tehát valóságos része annak, ahogyan Istenhez és Jézushoz fordul.
A feltámadott Jézus a laodiceai gyülekezetnek ezt írja:
„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jel 3:20)
A szeretet ezért nem választható el a személyes választól: Isten szeretete megelőzi az ember válaszát, és erre a szeretetre az ember maga válaszolhat szeretettel. Isten kezdeményez, megszólít és hív, az ember pedig eldöntheti, hogy figyel-e a hívására, és követi-e őt.
A szabadság ajándéka ugyanakkor magában hordozza annak lehetőségét is, hogy az ember elforduljon attól, aki szeretetből életre hívta. A szabadság célja azonban nem az Istentől való függetlenedés, hanem a vele és egymással megélt szeretetteljes közösség.
Sokan mégis a korlátlan önállóságban látják a szabadságot. A Biblia szerint azonban az Istentől való elfordulás nem valódi szabadsághoz vezet, hanem bűnhöz, amely rabságba dönt:
„Jézus így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, hogy aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája. A szolga pedig nem marad a házban örökre: a fiú marad ott örökre. Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8:34, 36)
A Biblia arra is figyelmeztet, hogy olyan tanítások is megjelennek, amelyek szabadságot ígérnek, miközben az embert rabságba viszik. Péter apostol így ír:
„Szabadságot ígérnek nekik, bár maguk a romlottság szolgái, mert mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte.” (2Pt 2:19)
Pál apostol a szabadságot a Lélekhez és a szeretethez köti:
„Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3:17)
„Mert ti, testvéreim, szabadságra vagytok elhívva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak.” (Gal 5:13)
A valódi szabadság tehát nem a korlátlan választási lehetőségekben rejlik, hanem abban, hogy szabadon választhatjuk a jót, és szeretettel szolgálhatunk egymásnak.
A Krisztusban kapott szabadság tehát nem egymástól való függetlenségre vezet, hanem szeretetre és szolgálatra. A szeretetben megélt szabadsághoz hozzátartozik a bűnnel szembeni éberség és az egymás iránti felelősség is.
A Zsidókhoz írt levél ezért nem pusztán egyéni éberségre szólít fel, hanem a testvérek naponkénti közösségére és kölcsönös bátorítására:
„Vigyázzatok, testvéreim, senki ne szakadjon el közületek az élő Istentől hitetlen és gonosz szívvel. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy a bűn csábítása közületek senkit meg ne keményítsen.” (Zsid 3:12–13)
Ez a felszólítás arra emlékeztet, hogy a bűnnel szembeni küzdelemben szükségünk van egymásra: a bűn megtévesztő, fokozatosan keményítheti meg a szívet, és észrevétlenül távolíthat el az élő Istentől. A hitben való megmaradás nem elszigetelt életre vezet, hanem egymás bátorítására és szolgálatára.
Így válik érthetővé, hogy a Biblia szerint a szabadság és a szeretet nem egymással szemben állnak. A szabadság lehetőséget ad arra, hogy az ember Istenhez forduljon, benne bízzon, és szeretetben szolgálja őt és embertársait.
A szabadság tehát Isten szeretetének ajándéka: ő nem kényszeríti ránk a vele való közösséget, hanem előbb szeretett minket, és így hív el bennünket. Az ember válasza ezért valódi súllyal bír – dönthet úgy, hogy bizalommal felé fordul, elzárkózhat előle, sőt a vele való közösséget megtagadva nyíltan ellene is szegülhet.
A Biblia üzenete egyértelmű: a szeretet olyan válasz, amelyet nem lehet kikényszeríteni. Isten különböző módokon szólítja meg az embereket, és lehetőséget ad nekik arra, hogy válaszoljanak a hívására. Van, aki csendesebb módon tapasztalja meg ezt a hívást, mások életében azonban olyan erőteljesen avatkozik közbe, mint Pál esetében a damaszkuszi úton (ApCsel 9:3–6). A lényeg nem az, hogy Isten miként szólít meg valakit, hanem az, hogyan reagál az ember a hívására.
A teremtés leírásában így válik kulcskérdéssé az a pillanat, amikor Isten útmutatást ad az embernek (1Móz 2:16–17), aki ezáltal közvetlenül szembesül a választás felelősségével. Innen bontakozik ki a folytatás: a kísértés, Isten szavának megkérdőjelezése és az ember rossz döntése.
Hogyan lett a szabad döntés lehetőségéből a bűnbeesés tragédiája?
Hogyan lett a szabad döntés lehetőségéből a bűnbeesés tragédiája?
Az előzőekben láttuk, hogy Isten valódi döntési lehetőséget adott az embernek. A teremtés története azonban azt is megmutatja, hogyan jutott el az ember a kísértéstől az Isten szavával való szembefordulásig. A bűnbeesés történetében a kísértő megkérdőjelezte Isten szavát, és azt próbálta elhitetni az emberrel, hogy Isten valami jót tart vissza tőle.
Mielőtt azonban a kísértés megjelent volna, Isten már világosan kijelentette az embernek az engedetlenség következményét: a jó és a rossz tudásának fájáról való evés halállal jár (1Móz 2:16–17). Az ember tehát már tudta – amint azt az 1Móz 3:3-ban az asszony maga is idézi: „Ne egyetek abból, ne is érintsétek, hogy meg ne haljatok!” –, hogy az isteni parancs megszegése nem következmények nélküli döntés. A kísértés ezért nem ismeretlen veszélybe sodorta, hanem olyan döntés elé állította, amelynek következményére Isten már előre figyelmeztette.
A Teremtés könyvének elbeszélésében a kísértő alakja már az első emberpár történetében megjelenik. A Biblia későbbi kijelentése alapján tudjuk, hogy a kígyó mögött a Sátán megtévesztő munkája állt (Jel 12:9). A történet azonban nem arra helyezi a hangsúlyt, honnan származott a kísértő, hanem arra, hogyan kérdőjelezte meg az ember Isten szavát, és hogyan jutott el az engedetlenség döntéséig.
A kígyó először kérdést tett fel: „Csakugyan azt mondta Isten...?” (1Móz 3:1) Amikor az asszony felelt, a kísértő már nyíltan szembement Isten szavával: „Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten.” (1Móz 3:4–5) Így a Teremtő jóságába és igazmondásába vetett bizalmat próbálta megingatni. A kísértő kívülről szólt, a döntést azonban az asszony hozta meg. A kísértés akkor jutott el a rossz döntésig, amikor az asszony már nem Isten szavát követte, hanem kívánatosnak látta azt, amit Isten megtiltott.
Éva már nem csupán azt hallotta, amit a kígyó mondott, hanem saját szemével kezdte másként látni a fát:
„Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, hogy csábítja a szemet, és kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított hát a gyümölcséből, és evett. Adott a vele levő férjének is, és ő is evett.” (1Móz 3:6)
Itt látszik, hogyan vált a hallott szó belső kívánsággá. Amit Isten megtiltott, az kívánatossá vált, s az ember Isten kijelentése helyett a saját vágyára hallgatott. A döntő fordulat nem csupán a külső cselekedettel kezdődött. A kísértés akkor vált az ember saját, rossz döntésévé, amikor a kívánságot Isten szava elé helyezte, és engedett annak.
A történetben tehát Évát megtévesztette a kígyó, Ádám pedig szintén evett a tiltott gyümölcsből. Pál a bűn világba való belépéséről szólva Ádám szerepét emeli ki (Róm 5:12–14), miközben Éva megtévesztésére is utal (2Kor 11:3; 1Tim 2:14). Így a bibliai beszámoló mindkettőjük szerepét bemutatja, rámutatva a bűn és a halál emberiséget érintő következményeire, valamint arra, hogyan lett a külső kísértésből az ember saját belső döntése.
Jakab apostol pontosan erről a belső folyamatról ír:
„Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” (Jak 1:14–15)
Jakab rámutat arra, hogy a bűn folyamatában az ember saját kívánsága válik a kísértés belső forrásává. Ebből is látszik, hogy maga a vágyakozás nem feltétlenül gonosz önmagában, de amikor a tiltott rossz felé fordul, és az ember enged ennek a vonzásnak, a kívánság bűnhöz vezet.
Ezért világosan meg kell különböztetnünk Isten szerepét az ember saját felelősségétől. Isten senkit sem csábít a gonoszra; a kísértés nem Istentől származik:
„Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: »Isten kísért engem«, mert Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal.” (Jak 1:13)
Ez nemcsak az Újszövetség tanítása: az Ószövetségben maga az Úr jelenti ki a gonosz emberi tettekről, hogy „ezt nem parancsoltam, sőt eszembe sem jutott, hogy ilyen utálatos dolgot követhetnek el” (Jer 32:35).
Amikor pedig Jézus arra tanít, hogy így imádkozzunk: „ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól” (Mt 6:13), ez nem mond ellent a fentieknek, hiszen Isten nem csábít rosszra. Ez a kérés sokkal inkább azt mutatja, hogy a kísértés valóságos veszély – és éppen emiatt várjuk Istentől, hogy megőrizzen és kiszabadítson minket.
Pál apostol ugyanezt Isten hűségével kapcsolja össze: a kísértésben Isten nem hagyja magára az embert, hanem a kísértéssel együtt a kimenekedés útját is megadja:
„Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.” (1Kor 10:12–13)
A Biblia ezért különbséget tesz a próba és a bűnre csábító kívánság között (Jak 1:2–3, 12–14). Az Édenben a kísértés olyan döntés elé állította az embert, amelyben Isten szavához való ragaszkodás vagy az attól való elfordulás között kellett választania.
A belső kívánságot követte a külső lépés: az ember szakított a gyümölcsből és evett. Ez a cselekedet tette láthatóvá azt a belső elfordulást, amellyel az ember a jó és a rossz tudásának fájánál Isten szava helyett a kísértő szólítását választotta.
Mindez az Édenkertben, Isten gazdag gondoskodásának környezetében történt (1Móz 2:8–16). Jézus ezzel szemben egész földi élete során hű maradt az Atyához: a pusztai megpróbáltatás és éhség közepette (Mt 4:1–11) éppúgy, mint a keresztfán átélt szenvedései alatt. A legnagyobb nyomás alatt sem tért el az Atya akaratától (Fil 2:8).
Jakab apostol szavai alapján láthatjuk, hogy a bűn nem csupán a külső cselekedetben jelenik meg: a gonosz kívánság előbb megfogan, és a bűn ebből születik. Jézus a Hegyi beszédben ugyanezt a szív szintjén mutatja meg:
„Hallottátok, hogy megmondatott: „Ne paráználkodj!” Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében.” (Mt 5:27–28)
A bűnbeesés történetében is azt látjuk, hogy az ember előbb elfordult Isten szavától, majd ez a belső elfordulás a cselekedetben is láthatóvá vált. Döntésének következményei azonnal megjelentek az Istennel és egymással való kapcsolatában:
„Amikor aztán meghallották az Úristen hangját, amint szellős alkonyatkor sétált a kertben, az ember és a felesége elrejtőzött az Úristen elől a kert fái között.” (1Móz 3:8)
Isten azonban nem fordult el az embertől:
„az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy?” (1Móz 3:9)
Ez a kép megmutatja, hogy a változás nem Istenben, hanem az emberben történt: a bizalom helyére az Istentől való félelem és a távolságtartás lépett. Ez azonban nem az a bibliai istenfélelem, amely tiszteletből és engedelmességből fakad:
„A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet.” (Péld 9:10)
Ádám félelme az Istennel való bizalom és engedelmesség megtörésének következménye volt. Az emberben meghasonlás támadt: megtört az Istennel való bizalom, és önmagát is másként kezdte látni.
Az ember szívébe belépett a szégyen és a bizonytalanság:
„...megijedtem, mert meztelen vagyok, és ezért elrejtőztem.” (1Móz 3:10)
Amikor pedig Isten számon kérte, mi történt, Ádám nem vállalta saját döntését, hanem a feleségét és Istent vádolta:
„Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, ezért ettem.” (1Móz 3:12)
A bizalom helyét a felelősséghárítás vette át. A történetben a Teremtővel való kapcsolat törése mellett az emberi kapcsolatban is megjelenik a bizalom elvesztése. A rossz döntés következményei azonban nem álltak meg itt. Isten így szólt az emberhez:
„Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről megparancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajtson neked...” (1Móz 3:17–18)
A bűnbeesés következményei tehát az emberi életet és a teremtett világot is érintették. Erre tekint vissza Pál apostol is, amikor arról ír, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik (Róm 8:20–22).
Ez a változás azonban egy újabb kérdést vet fel: mi történt a teremtésben kapott szabadsággal és az ember döntési képességével?
Hogyan vált a teremtésben kapott szabadság a bűn rabságává?
Hogyan vált a teremtésben kapott szabadság a bűn rabságává?
Láttuk, hogy az Istentől való elfordulás a bizalom megingásával kezdődött, és egy rossz döntésben teljesedett ki. Most azt vizsgáljuk meg, hogyan élt az ember az Istentől kapott szabadságával, és milyen következményei lettek az engedetlenségének.
Isten az embert felelős teremtménynek alkotta, aki szabadon élhetett mindazzal a jóval, amit Alkotójától kapott. A kertben világos rendet szabott meg, miközben bőséges gondoskodást és életet biztosított számára:
„Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz.” (1Móz 2:16–17)
A Teremtő mindent megadott az embernek, amire az élethez szüksége volt. A jó és a rossz tudásának fájánál azonban olyan döntés elé került, amelyben Isten szavához való ragaszkodás vagy az attól való elfordulás között kellett választania. A kísértő éppen ezzel a fával csábította az embert: Isten jóságát kérdőjelezte meg, és azt sugallta, hogy Isten valami fontosat tart vissza tőle. Azt ígérte, ha eszik a fáról, olyan lesz, mint Isten, tudni fogja, mi a jó és mi a rossz (1Móz 3:5). Ez a tilalom nem a jó megtagadása volt az embertől, hanem arra figyelmeztette: az élete Isten szaván és az iránta való engedelmességen múlik.
A tiltott fa gyümölcséből való evés ezért nem egyszerűen egy parancs megszegése volt, hanem annak a bizalomnak a feladása, amelyre az ember egész élete épült. A bűn lényege abban állt, hogy az ember nem Isten szavára bízta magát, hanem a kísértő szavának engedett. A történetből így világosan látható, hogy az engedetlenség tudatos döntés volt: az ember tudta Isten parancsát, a kísértő megkérdőjelezte azt, az ember pedig saját döntésével lépett túl azon a határon, amelyet Isten kijelölt számára. Ahelyett, hogy Teremtőjére bízta volna magát, ahhoz nyúlt, amit Isten megtiltott.
A Biblia későbbi kijelentései alapján ez a történet még mélyebb összefüggést tár fel: az ember valódi élete nem az Istentől való függetlenségben van, hanem az Istennel való közösségben. Jézus az örök életet az egyedül igaz Isten megismerésével kapcsolja össze (Jn 17:3), és azt is megmutatja, hogy ő maga az út, az igazság és az élet. Amit az ember az Édenben Istentől függetlenül próbált megszerezni, azt Isten nem az önállóság útján adja meg, hanem önmagához hívja az embert, és vele való közösségben adja az életet.
Ezért a Biblia arra is figyelmeztet, hogy őrizzük a szívünket, mert az Istennel való kapcsolatunkat nem lehet elválasztani attól, ami a szívünkben történik.
„Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!” (Péld 4:23)
Salamon története ennek intő példája. Ő nem Istentől független tudást keresett – éppen ellenkezőleg, Istentől kérte és kapta a bölcsességet (1Kir 3:5–12). Mégis, szíve később már nem maradt osztatlan az Úr mellett: idegen asszonyai „elfordították a szívét más istenekhez” (1Kir 11:4). A kapott bölcsesség tehát önmagában nem óvta meg attól, hogy elforduljon Istentől.
A Prédikátor könyve is ezt a tapasztalatot tárja elénk: egy olyan király gondolatait, aki mindent elért és mindent megismert, mégis arra jutott, hogy „minden hiábavalóság” (Préd 1:2). A könyv végső összegzése azonban nem a reménytelenség, hanem az Istenhez való visszatérés irányába mutat: „Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez az ember kötelessége!” (Préd 12:13) Az ismeret tehát önmagában nem ad életet: az ember szívének Istenben kell gyökereznie.
A másik veszély magából az ismerethez való viszonyból fakad. Az ismeret önmagában nem tart meg az Istennel való közösségben, és ha elszakad az alázattól és a szeretettől, felfuvalkodottá tesz (1Kor 8:1). Ha nem Isten igéjéhez igazítjuk gondolkodásunkat, hanem saját bölcsességünkre támaszkodunk, könnyen olyan magyarázatokra jutunk, amelyek inkább minket igazolnak, mintsem Isten igazságához formálnának. Ezekből téves tanítások is születhetnek, amelyek tévedésbe vezetnek, és eltérítenek attól a szeretettől, amely tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakad (1Tim 1:3–5). A felfuvalkodottság pedig odáig vezethet, hogy az ember még a kegyességet is haszonlesés forrásának tekinti, ahelyett, hogy Istennek engedelmeskedne és mások javát keresné (1Tim 6:3–6).
Így két külön veszély rajzolódik ki: az Istentől független vagy szeretettelen ismeret keresése felfuvalkodottá tesz, a megosztott szív pedig eltávolít Istentől még akkor is, ha az ember sok ismerettel és bölcsességgel rendelkezik. A Példabeszédek ezért arra int, hogy ne a saját értelmünkre támaszkodjunk, hanem teljes szívből bízzunk Istenben (Péld 3:5).
„Legyen az Úrban bizodalmad, ezt tanítom ma neked, bizony, neked!” (Péld 22:19)
Isten ismeri a gonoszt, de maga nem kísért a gonosszal, és benne nincs sötétség (Jak 1:13; 1Jn 1:5). A bűneset előtt az ember nem ismerte személyes tapasztalatból a bűn és a gonosz valóságát. A tiltott gyümölcs elfogyasztásával azonban belépett ebbe a tapasztalatba. Így Isten megállapítása – miszerint az ember olyan lett, mint ő, mert megismerte a jót és a rosszat – nem dicséret vagy elismerés. Szavai egy tragikus tényt rögzítenek: az ember elérte, amit akart – megismerte a rosszat is, belépve abba a tapasztalati ismeretbe, amelytől Alkotója meg akarta óvni –, csakhogy nem az isteni dicsőséget nyerte el, hanem a bűn, a szégyen és a félelem hordozójává vált (1Móz 3:7, 10). Isten éppen attól akarta megóvni az embert, hogy a gonoszt saját tapasztalatából ismerje meg.
Isten ezután nemcsak kimondja az ítéletet, hanem gondoskodik az emberről, és megakadályozza, hogy az ember a bűnben halhatatlanná válva örökre ebben a bűnbeesett állapotban maradjon:
„Azután ezt mondta az Úristen: Íme, az ember olyan lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ki ne nyújthassa kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyen, és örökké éljen, kiűzte az Úristen az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. És miután kiűzte az embert, odaállította kelet felől az Éden kertjéhez a kerúbokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék azt az utat, amely az élet fájához vezet.” (1Móz 3:22–24)
Figyelemre méltó az is, ahogyan a Teremtő megszólal: az itt álló többes szám („miközülünk egy”) a Biblia teljes kijelentésének fényében további összefüggésekre mutat rá — amelyekre a későbbiekben még visszatérünk.
Az ítéletben tehát Isten igazsága és gondoskodása egyszerre jelenik meg. Isten megakadályozta, hogy az ember a bűnben halhatatlanná váljon, ezért elzárta az élet fájához vezető utat. Az ítélet azonban nem jelentette azt, hogy Isten magára hagyta az embert: már ekkor megmutatkozik az a megmentő szándék, amelyről a Biblia a későbbiekben egyre világosabban beszél. Isten megváltó szándéka Krisztusban teljesedett be, akiről a Biblia kijelenti, hogy az Atya neki adta az ítéletet (Jn 5:22–30). Első eljövetelekor azonban nem azért érkezett a világba, hogy elítélje, hanem hogy megmentse azt (Jn 12:47–48) – a végső ítélet ideje ugyanis az utolsó napon jön el.
Isten tehát nem hagyta az embert a saját döntésének romjai között, hanem már ekkor megadta a szabadítás ígéretét – a kígyó fejét eltaposó utód eljövetelét (1Móz 3:15). Az Újszövetség fényében ezt Krisztus eljövetelére értjük (Róm 16:20; Jel 12). Ugyanakkor gondoskodásáról az is tanúskodik, hogy ruhát készített Ádámnak és feleségének, és felöltöztette őket (1Móz 3:21). A ruházat képe később is megjelenik a Bibliában Isten üdvözítő munkájának képeként: Ézsaiás az üdvösség ruhájáról beszél (Ézs 61:10), Pál apostol pedig arról, hogy Krisztust öltöttük magunkra (Gal 3:27).
A kerúbok később is megjelennek a szent sátorban és a templomban, a szent helyhez kapcsolódóan (2Móz 25:18–22; 1Kir 6:23–29). Az Édenkertben pedig őrizték az élet fájához vezető utat. Az ember számára az út az élet fájához ekkor elzárult. Az élet útjának képe később is visszatér a Bibliában. A Zsolt 1 az igaz ember útját állítja szembe a bűnösök útjával, a Példabeszédek pedig a bölcsesség útját kapcsolja az élethez (Zsolt 1:6; Péld 3:13–18), mígnem ez az út Krisztusban nyeri el teljességét.
Ha az ember ebben a bűnös és szégyenteljes állapotban élne örökké, magából a bűnbeesett állapotból lett volna örökkévalóság. A halhatatlanság önmagában nem üdvösség: a valódi örök élet az Istennel való közösségben való részesedés, azaz megismerni azt az élő Istent, aki Jézus Krisztusban mutatta meg magát.
Míg az első ember engedetlenséggel fordult el Istentől, Krisztus megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig (Fil 2:5–8). Ő maga az az Út, amely visszavezet az Atyához:
„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14:6)
Az Édenből való kiűzetés ezért nem a bibliai történet vége. A Biblia további kijelentései megmutatják, hogyan készít Isten utat az ember számára a vele való megbékélésre (2Kor 5:18–20; Kol 1:20), és a Jelenések könyvében az élet fája ismét megjelenik azok számára, akik Istenhez tartoznak (Jel 22:2, 14).
A Biblia azt is megmutatja, hogy Isten Krisztusban elhatározott szándéka már a világ teremtése előtt megvolt. Pál apostol hangsúlyozza, hogy Isten Krisztusban már a világ teremtése előtt kiválasztotta övéit, és előre elhatározta, hogy fiaivá fogadja őket (Ef 1:4–5). Isten kegyelme sem utólag született meg az ember történetében, hiszen ezt a kegyelmet az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adta nekünk (2Tim 1:9). Az apostol éppen emiatt beszél Isten titkos, elrejtett bölcsességéről, „amelyet Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre” (1Kor 2:7). Ezért Isten Krisztusban elhatározott szándékára a későbbiekben még részletesebben is visszatérünk.
A bűneset után Isten ígéretet adott a Megváltóra, majd kiválasztotta Ábrahámot, utódait néppé formálta, és rajtuk keresztül készítette elő Jézus Krisztus eljövetelét. Ez a kegyelmi terv teljesedett be Krisztus kereszthalálában és feltámadásában, amiről Pál apostol így tanúskodik:
„Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata.” (Kol 1:13–14)
Isten szeretete Krisztusban vált kézzelfoghatóvá, aki önmagát adta értünk (Gal 2:20). Ahogyan Pál apostol fogalmaz:
„Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8:32)
Így válik érthetővé Isten ajándékának legmélyebb tartalma: Krisztusban Isten nem pusztán valamit ad nekünk, hanem a Fiát adta értünk, és vele együtt mindent nekünk ajándékoz. Amit az ember a saját erejéből, Isten nélkül próbált megragadni – hogy olyanná váljon, mint Isten (1Móz 3:5) –, azt Isten ingyen kegyelemből adja meg: azt, hogy hasonlóvá formálja őt a Fia képéhez (Róm 8:29; Ef 2:8–9).
A bűnbeesés tragédiája az volt, hogy az ember a bűn és a halál romboló uralma alá került (Róm 6:12–20), miközben felelős maradt tetteiért (Ez 18:30; ApCsel 17:30). Jézus világosan rámutatott e rabság valóságára: „aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája” (Jn 8:34). Pál apostol pedig így foglalja össze: „a bűn zsoldja a halál” (Róm 6:23). A Római levél azt is megmutatja, hogy a halál minden emberre átterjedt, mert mindenki vétkezett (Róm 5:12).
Ez a megváltozott helyzet azt is meghatározza, hogyan találkozik az ember a kísértéssel ebben a bűnnel terhelt világban. A következőkben ezért azt vizsgáljuk meg, milyen formákban éri el az embert a kísértés, és hogyan válik a megkísértésből tényleges engedetlenség.
Milyen következményeket hozott a bűn az ember életére?
Milyen következményeket hozott a bűn az ember életére?
A bűn belépésével megjelent az emberi életben a fájdalom, a szenvedés és a halál romboló valósága. Ahogyan Pál apostol írja:
„egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett.” (Róm 5:12)
Azóta a bűnbeesés következtében a fáradságos munka és a kemény küzdelem lett az ember osztályrésze (1Móz 3:17–19), amely áthatja kapcsolatait és mindennapjait.
A bűneset után az ember továbbra is találkozik kísértésekkel. Ezek fakadhatnak belülről, a bennünk megszülető gonosz kívánságból, de érhetnek kívülről is, ahogyan Péter apostol is figyelmeztet:
„Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok neki ellen a hitben szilárdan...” (1Pt 5:8–9)
A Biblia különbséget tesz a kísértés és a bűn között. A kísértés önmagában még nem bűn. Jézus teljesen bűntelen volt, mégis megkísértette a Sátán a pusztában (Mt 4:1–11).
„...aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett.” (Zsid 4:15)
A kísértés őt is érte, de nem engedett neki. A bűn akkor születik meg, amikor a gonosz kívánságot elfogadjuk és utat engedünk neki (Jak 1:13–17).
A teremtés története és Jakab apostol levele összhangban mutat rá arra, hogy Isten nem a bűn forrása, és ő maga senkit sem kísért gonosszal. Az ember felelőssége nem csupán a már végrehajtott cselekedetekre terjed ki, hanem arra is, hogy mit enged a szívében megszületni, minek ad teret, és mit fogad el Isten akaratával szemben.
Ebből is látszik, hogy bár a bűnbeesés után a jó választása küzdelmessé vált, az ember felelőssége és döntésének jelentősége megmaradt. Isten így figyelmeztette Kaint:
„Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!” (1Móz 4:7)
Kain története a legelső megrázó példa a megromlott emberi kapcsolatokra és a figyelmeztetés elutasításának következményére: ahelyett, hogy uralkodott volna a bűnön, rátámadt testvérére, Ábelre, és meggyilkolta őt, majd az Úr számonkérő kérdésére így felelt: „Nem tudom! Hát őrzője vagyok én a testvéremnek?” (1Móz 4:8–9)
Bár a körülmények megváltoztak, Isten hívása ma is ugyanaz: nem kell engednünk a bűnnek. Az ember az, aki elfordult Istentől – ő maga nem változik:
„Én, az Úr, nem változtam meg, de ti is Jákób fiai maradtatok! Atyáitok idejétől fogva eltértetek rendelkezéseimtől... Térjetek meg hozzám, és én is hozzátok térek!” (Mal 3:6–7)
A kísértések közepette ezért a legfőbb kérdés az, hogy kinek hiszünk és kinek engedünk: Isten továbbra is arra hív, hogy bizalommal forduljunk hozzá, szeressük őt és egymást, és szabadságunkban az életet válasszuk.
Az ember szabadsága és döntése tehát valóságos, mindez mégsem éri váratlanul Istent. A Biblia tanúsága szerint ő mindent tud (1Jn 3:20), nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte (Zsid 4:13), és ő az, aki már a kezdetekkor megmondja a jövendőt (Ézs 46:10). A következőkben azt vizsgáljuk meg, mit nyilatkoztat ki a Biblia arról, amit Isten már a világ teremtése előtt nemcsak tudott, hanem el is határozott.
Google Sites
Report abuse