II.rész: Isten szeretete és Jézus áldozata

Mit határozott el Isten már a világ teremtése előtt?

A Biblia nem úgy mutatja be Istent, mint aki csak a már megtörtént eseményekre reagál. Örökkévaló Úrként mutatja be, „aki van, és aki volt, és aki eljövendő”, és aki a kezdet és a vég (Jel 1:8; 22:13).

Ézsaiás próféta által Isten arról tesz bizonyságot, hogy ismeri a jövőt, és véghezviszi elhatározását:

„...én vagyok az Isten, nincsen más, Isten én vagyok, nincs hozzám hasonló! Előre megmondtam a jövendőt, és régen a még meg nem történteket. Ezt mondom: Megvalósul tervem, mindent megteszek, ami nekem tetszik.” (Ézs 46:9b–10)

Isten nemcsak mindent tud (1Jn 3:20), és előre megmondja a jövendőt, hanem elhatározását véghez is viszi. 

Ennek alapján felmerülhet a kérdés: Amikor azt mondjuk, hogy Isten előre tudta az ember bűnbeesését, vajon azt is állítjuk-e, hogy előbb látta, mi fog történni, és csak azután hozta meg a döntését? 

Ez a kérdés talán abból fakad, hogy Isten elhatározásait a saját emberi gondolkodásunk korlátai között próbáljuk értelmezni. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy Isten gondolatait és útjait nem mérhetjük egyszerűen a saját gondolkodásunkhoz. Ahogyan Ézsaiás próféta által kijelentette:

„Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál, és gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézs 55:8–9)

Pál apostol ugyanakkor egyértelműen kijelenti:

„Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint... Őbenne van – az ő vére által – a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is.” (Ef 1:4–5, 7)

Ez a szakasz a kiválasztásról, a fiúvá fogadásról és a Krisztusban való megváltásról szól. Más igék is megerősítik, hogy Istennek már a világ teremtése előtt kegyelmes elhatározása volt Krisztusban. Pál apostol szerint Isten „saját végzése és kegyelme szerint” hívott el minket, „amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk” (2Tim 1:9). Péter apostol pedig azt írja, hogy a hibátlan és szeplőtelen Bárány, Krisztus „a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén megjelent tiértetek” (1Pt 1:19–20). Az eredeti görög kifejezés az előzetes ismeretre utal, a Revideált Új Fordítás (RÚF) azonban ebben az összefüggésben „kiválasztatott” szóval adja vissza a jelentését.

Az Újszövetség több helyen is arról beszél, hogy Isten az ember megmentését akarja. Jézus azt mondja, hogy Isten azért adta Fiát, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen, és azt is hozzáteszi, hogy Isten nem azért küldte a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözítse azt (Jn 3:16–17). Pál apostol szerint Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (1Tim 2:4), Péter apostol pedig azt írja, hogy Isten nem akarja, hogy bárki elvesszen, hanem hogy mindenki megtérjen (2Pt 3:9). Ezek az igék Isten megmentő szándékát hirdetik, és azt mutatják, hogy az ő hívása az üdvösségre és a megtérésre személyes és komoly.

Isten nemcsak az ember megmentését akarja, hanem határozott szándéka is van azokkal, akiket magához hív. Pál apostol így ír erről:

„Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokat eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő sok testvér között legyen elsőszülött. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm 8:28–30)

Isten előretudása és elrendelése azonban nem jelenti azt, hogy ő lenne a bűn forrása, vagy hogy az ember ne lenne felelős a döntéseiért. Amint korábban láttuk, a kísértés és a bűn nem Istentől származik (Jak 1:13–14), mert Isten világosság, és nincsen benne semmi sötétség (1Jn 1:5). A bűn egy ember által jött a világba, és a bűn által a halál, így minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett (Róm 5:12). Az ember a bűn által elfordult az élet forrásától (Zsolt 36:10), és a tetteiért maga tartozik számadással Isten előtt (Róm 14:12).

Jézus halálát elsősorban a vallási vezetők akarták (Mt 26:3–4), de a kivégzéséhez akkoriban a római helytartó jóváhagyására is szükség volt (Jn 18:31). Amikor Pilátus a saját hatalmára hivatkozott, Jézus így válaszolt neki:

„Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne.” (Jn 19:11)

Pilátus hatalma tehát felülről adatott neki, de ez nem mentette fel őt a Jézus elítélésében vállalt felelőssége alól.

Júdásról, aki elárulta őt, Jézus így szólt: „jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik” (Mt 26:24). 

A vallási vezetők hallották Jézus tanítását, látták a jeleit, és egyes kijelentéseit úgy értelmezték, hogy azokkal Istennel teszi magát egyenlővé (Mt 26:63–65; Jn 10:33). Jézus példázatában a szőlőmunkások felismerték az örököst, mégis meg akarták ölni (Lk 20:14), az írástudók és a főpapok pedig megértették, hogy Jézus róluk beszél (Lk 20:19).

Ugyanakkor Pál apostol azt írja, hogy e világ fejedelmei nem ismerték fel a dicsőség Urát (1Kor 2:8). Ezek az igék nem részletezik, hogy Jézus ellenfelei közül ki mennyit értett meg valódi kilétéből.

Ez a kérdés a keresztre feszítés végrehajtóival kapcsolatban is felmerül. Bár a római katonák hajtották végre a keresztre feszítést, a Biblia nem tér ki külön az egyes katonák felelősségének mértékére. Jézus imádsága – „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23:34) – arra utal, hogy egyesek nem voltak teljesen tisztában tettük valódi jelentőségével.

Látható tehát, hogy az események szereplőit eltérő szándékok és ismeretek vezérelték. Jézus kereszthalálakor Isten elhatározott szándéka valósult meg, de az emberek saját tetteikért felelősek maradtak.

József története is megmutatja, hogyan vezethet Isten jóra egy olyan eseményt, amelyben az emberek rossz szándékkal cselekedtek. József testvérei rosszat terveztek ellene, ő azonban később így foglalta össze a történteket:

„Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa.” (1Móz 50:20) 

Jézus halálával kapcsolatban az Újszövetség világosan beszél Isten megváltási tervéről, de ebből nem következik, hogy Isten az emberek gonosz tetteit akarta volna (Jak 1:13).

Ezékiel próféta által Isten szintén az ember saját felelősségét hangsúlyozza, amikor megtérésre hív:

„Ezért mindenkit a maga tettei szerint ítélek meg, Izráel háza! – így szól az én Uram, az Úr. Térjetek hát meg, hagyjátok el vétkeiteket, és akkor nem fogtok elbukni bűneitek miatt!” (Ez 18:30)

Az ember döntéseinek tehát valóságos következményei vannak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Isten igazságtalanul ítélne. Mózes így beszél róla:

„Kőszikla ő, tetteiben tökéletes, mert igazságos minden útja. Hű az Isten, nem hitszegő, igaz és egyenes ő.” (5Móz 32:4)

Isten igazsága és az ember felelőssége mellett azonban azt is látnunk kell, hogy Jézus halála nem csupán előre látott esemény volt. Jézus maga is előre beszélt róla (Mt 16:21; 17:22–23; 20:19; 26:2), és azt is mondta, hogy életét önként adja oda, az Atyától kapott küldetésének megfelelően (Jn 10:18). 

Jézus kereszthalálával kapcsolatban Péter apostol a pünkösdi beszédében ezt mondja:

„azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a bűnösök keze által keresztre szögeztétek és megöltétek.” (ApCsel 2:23)

A görög szövegben itt az „elhatározott terv” mellett az „előretudás” szava is szerepel. (A RÚF ezt a két szót együtt így adja vissza: „elhatározott döntése és terve”. Ugyanez az „előretudás” szó áll az 1Pt 1:2-ben is, ahol a RÚF „az Atya Isten eleve elrendelése szerint” fordítja.) A vers Jézus odaadását Isten tervéhez, a keresztre szögezést és a megölést pedig az emberek felelősségéhez köti. Az apostolok imádsága ugyancsak beszél Isten elhatározásáról és az emberek tetteiről (ApCsel 4:27–28, lásd alább). Ezek az igék azonban nem fejtik ki részletesen, hogyan viszonyult Isten elhatározása az eseményekben részt vevők szándékaihoz.

Ez azonban további kérdést vet fel: ha Isten előre elhatározta a megváltást, és tudta, mi fog történni Jézussal, miért nem akadályozta meg az emberek gonosz tetteit, amelyek a kereszthez vezettek? 

„Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Mily megfoghatatlanok az ő ítéletei, és mily kikutathatatlanok az ő útjai! (Róm 11:33)

A Biblia nem ad közvetlen választ arra, miért nem akadályozta meg Isten ezeket a tetteket, de világosan beszél arról, hogy Isten terve megvalósult, miközben az emberek felelősek maradtak saját tetteikért.

Pál apostol szavai közelebb visznek ennek a titoknak a megértéséhez:

„hanem Isten titkos bölcsességét szóljuk, azt az elrejtett bölcsességet, amelyet Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre. Ezt e világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették volna meg.” (1Kor 2:7–8)

A Biblia több helyen is beszél Isten előzetes elhatározásáról. Érdemes megfigyelni, hogy ezek az igehelyek eltérő módon fogalmaznak. Az 1Kor 2:7-ben Isten öröktől fogva elrendelt bölcsességéről olvasunk, amely a mi dicsőségünket szolgálja. Az Ef 1:4–5 a teremtés előtti kiválasztásról és az Isten által előre elhatározott fiúvá fogadásról beszél. Az ApCsel 4:27–28 pedig a következőt írja:

„Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett ebben a városban Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék.” (ApCsel 4:27–28)

Ez az igehely nem részletezi, mikor történt az elhatározás. Azt hangsúlyozza, hogy Jézus ellenfeleinek tettei közben végbement az, amit Isten előre elrendelt. A szöveg ugyanakkor nem mondja, hogy ezek az emberek tudatosan Isten elhatározásának végrehajtására törekedtek.

Az eredeti görög szövegben ezeken a helyeken, valamint a korábban idézett Róm 8:29–30-ban is ugyanannak az igének (προορίζω) különböző alakjai szerepelnek az előzetes elrendelés kifejezésére, de az elrendelés tárgya és a szövegösszefüggés eltérő. Az 1Kor 2:7–8 összefüggésbe hozza az öröktől elrendelt bölcsességet a dicsőség Urának megfeszítésével, de ebből önmagában nem következik, hogy Isten magát a megfeszítést is öröktől fogva rendelte el. A Biblia más igehelyei tanúsítják, hogy Jézus szenvedése és halála Isten megváltási tervének része volt (Mt 26:54; ApCsel 17:3; Róm 3:25). Arra viszont nem térnek ki ezek az igehelyek, hogyan viszonyult Isten elhatározása Jézus megfeszítéséhez és az abban részt vevők szándékaihoz.

Pál apostol szavai is arra emlékeztetnek, hogy senki sem oktathatja ki az Urat:

„Mert ki értette meg az Úr szándékát, hogy őt kioktathatná? Bennünk pedig Krisztus értelme van.” (1Kor 2:16)

Míg Isten titkos bölcsességét emberi értelmünkkel nem tudjuk teljesen kifürkészni, addig Igéje mégis kinyilatkoztatja szeretetének szándékát:

„Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne” (Ef 1:9)

Bár az emberi bűn megváltoztatta az ember helyzetét, felmerül a kérdés, hogy a bűnbeesés befolyásolhatta-e Isten örök elhatározását.

Megváltoztathatja-e az ember bűne Isten örök szándékát és szeretetét?

A Zsoltáros határozott választ ad erre a kérdésre:

„Semmivé teszi az Úr a nemzetek tervét, meghiúsítja a népek szándékait. De az Úr terve örökké megmarad, szívének szándéka nemzedékről nemzedékre.” (Zsolt 33:10–11)

A bűn valóságos és súlyos következményeket hozott az ember életébe: az ember elfordult Teremtőjétől, és megváltozott az Istennel, valamint az egymással való kapcsolata is. Isten szeretete azonban nem szűnt meg, kegyelmes szándéka változatlan maradt (Róm 5:8).

Ennél a pontnál azonban felmerülhet egy látszólagos ellentmondás. A Biblia több helyen is arról beszél, hogy Isten „megbánta” egy-egy döntését: megszomorodott az ember megteremtése miatt (1Móz 6:6), megbánta Saul királlyá tételét (1Sám 15:11), vagy éppen elengedte a Ninivének szánt ítéletet, miután a város megtért (Jón 3:10). Más igék viszont határozottan kijelentik:

„Nem ember az Isten, hogy hazudnék, nem embernek fia, hogy bármit megbánna. Mond-e olyat, amit meg ne tenne, ígér-e olyat, amit nem teljesít?” (4Móz 23:19)

„Izráel fenséges Istene nem hazudik, és nem is bán meg semmit, mert nem ember ő, hogy bármit is megbánjon.” (1Sám 15:29)

Ugyanabban a fejezetben olvasható mindkét állítás: az Úr azt mondja, hogy „megbántam, hogy királlyá tettem Sault” (1Sám 15:11), Sámuel pedig az előbb idézett szavakkal jelenti ki, hogy Isten nem bán meg semmit (1Sám 15:29). A Biblia tehát maga különbséget tesz: ha azt írja, hogy Isten „megbán” valamit, azzal azt írja le, hogyan reagál Isten az ember tetteire és megváltozott helyzetére, az örök elhatározása azonban nem változik meg.

Pál Izráel kiválasztásáról szólva mondja:

„mert megbánhatatlanok az Isten ajándékai és az ő elhívása.” (Róm 11:29)

Isten jelleme és mércéje mindig ugyanaz: a bűnt elítéli, a megtérő embernek pedig kegyelmet ad. Ha az ember elfordul Istentől, vagy bűnbánattal visszatér hozzá, megváltozik az ember helyzete Isten előtt, és ennek megfelelően másként tapasztalja meg Isten ítéletét vagy kegyelmét. Nem Isten örök szándéka fordul meg, hanem az ember helyzete változik meg Isten változatlan szentségével és kegyelmével szemben.

Ezt más igehelyek is megerősítik. Jakab apostol szerint minden jó adomány „a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás” (Jak 1:17). Pál apostol pedig azokról, akik hűtlenné váltak, így kérdez: „Vajon az ő hűtlenségük hűtlenné tenné Istent?” – és így felel: „Szó sincs róla!” (Róm 3:3–4) Az ember hűtlensége tehát nem teszi semmissé Isten hűségét.

János apostol szerint „Isten szeretet” (1Jn 4:8), és ezt nem csupán kijelentette magáról, hanem cselekedetével is megmutatta. A megváltás nem utólagos válasz volt az ember bukására, hanem Isten már a világ teremtése előtt elhatározott kegyelmes szándékához kapcsolódott (Ef 1:4; 2Tim 1:9).

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ítélet és a kárhozat ne lenne valóságos része annak, amit a Biblia tanít. A Biblia egyszerre beszél Isten megmentő szándékáról és az ember bűnének következményeiről. A kérdés ezért nem az, hogy az egyiket vagy a másikat elfogadjuk-e, hanem az, hogyan értsük őket együtt.

Jézus a végső ítéletről szólva a jobb keze felől állóknak ezt mondja: „örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta” (Mt 25:34), a bal keze felől állóknak pedig: „Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre!” (Mt 25:41) Ez önmagában nem válaszol meg minden kérdést a kárhozatról, de megmutatja, hogy Isten országa a világ kezdete óta készen áll azoknak, akiket az Atya megáldott, az örök tűz pedig az ördögnek és angyalainak készült.

János evangéliuma ugyanakkor azt is megmutatja, hogyan kapcsolódik ehhez az ember döntése:

„Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében. Az ítélet pedig az, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak.” (Jn 3:18–19)

A megváltás történetében Isten szeretete abban nyilvánult meg, hogy „egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala” (1Jn 4:9), és hogy „elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért” (1Jn 4:10). Ez az áldozat nem Isten szeretetének megváltozását jelenti, hanem azt mutatja meg, hogyan fordult Isten szeretettel az ember felé Krisztusban, felkínálva a bűnbocsánatot mindazoknak, akik hisznek benne (Ef 1:7). Arra, hogy Jézus áldozata hogyan foglalja magában egész odaadott életét, és hogyan lesz mintává a hívők számára, később még visszatérünk.

A megváltás nemcsak az egyén megmentéséről szól, hanem arról is, hogy a Krisztusban hívők közösségében Isten szeretete teljessé legyen (1Jn 4:12). 

Ha Isten szeretete nem változott meg, akkor felmerül a következő kérdés:

Miért nem kellett megváltoznia Istennek ahhoz, hogy megváltson minket?

A megváltás nem Isten szeretetének átalakulását jelentette, hanem annak megmutatkozását Krisztusban. Ennek megértéséhez először azt kell látnunk, milyen helyet foglal el Krisztus Isten teremtő és megváltó szándékában.

Az örök szeretetnek a középpontjában Krisztus áll. Általa lett minden, és ő maga az örök Ige, aki testté lett (Jn 1:3, 14). Jézus Krisztus nem csupán egy történelmi személy vagy tanító:

„Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett.” (Kol 1:15–16)

Jézus főpapi imádsága a teremtés előtti időre is mutat:

„Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem már a világ kezdete előtt.” (Jn 17:24)

Az Atya már a világ kezdete előtt szerette a Fiút, Jézus pedig azt kéri, hogy övéi is vele legyenek. Isten örök szándékának középpontjában tehát Krisztus és az ő szeretete áll, nem a bűn vagy a halál.

Isten előtt semmi sincs rejtve, és bölcsessége meghaladja az emberi értelem határait (Róm 11:33). Ahogyan a zsoltáríró vallja:

„a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság” (Zsolt 139:12)

Ami az ember előtt rejtve maradhat, Isten előtt az sem rejtett: számára az éjszaka is világos, mint a nappal. A bűn megjelenése tehát nem érte váratlanul Istent, és örök tervét sem írta felül.

Isten célja nem pusztán az, hogy megmeneküljünk az ítélettől. Krisztusban megmutatta szeretetét: a kereszt által megbékéltetett minket Istennel (Ef 2:16; Kol 1:20), bűnbocsánatot kínál (Ef 1:7), a saját békességét adja (Jn 14:27), és egységet meg békességet teremt a hívők között (Ef 2:14–16).

Ez a békesség és megbékélés Jézus áldozatában vált kézzelfoghatóvá, ahol Isten megmutatta felénk hajló kegyelmét:

„Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5:8)

Isten megváltó szeretete a benne hívők közösségében is láthatóvá válik – ahogyan láttuk (1Jn 4:12). Ez a testvéri közösség nem csupán erre a földi életre szól, hanem szorosan kapcsolódik az örökkévalóság reménységéhez is (Jn 14:3; Ef 2:19).

A következőkben ezt az egyetlen, örök szeretetet vizsgáljuk meg két összefüggő oldalról: először azt tekintjük át, miként mutatkozott meg Jézus odaadó szeretete egész földi életében, majd azt, hogyan válik ugyanez a szeretet láthatóvá a benne hívők mindennapjaiban.

Hogyan vált a láthatatlan Isten szeretete kézzelfogható valósággá Jézusban?

Isten szeretete nem maradt rejtve az ember előtt. Bár Isten láthatatlan, szeretete láthatóvá és megtapasztalhatóvá lett abban, amit értünk tett. Ez nem egyszerűen egy hozzánk eljuttatott üzenet volt, hanem Isten maga mutatta meg szeretetét Jézus Krisztusban: az Ige testté lett, és Isten szeretete megtapasztalhatóvá vált az ember számára.

János apostol így ír erről:

„Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1Jn 4:9–10)

A szeretet kezdeményezése Istennél van. Nem azért szeretett bennünket, mert mi előbb kerestük őt, vagy mert méltóvá tettük magunkat erre a szeretetre, hanem ő szeretett először, és ezt a szeretetet abban mutatta meg, hogy elküldte Fiát értünk.

Krisztus földi életében nyilvánvalóvá lett Isten szeretetének természete: nem uralkodni akar, hanem szolgálni; nem fordul el a megtört embertől, hanem irgalommal közeledik hozzá. Benne megmutatkozott az a szeretet, amely öröktől fogva Isten természetéhez tartozik. Ez a szeretet tehát nem állt meg a szavaknál, hanem cselekedetté és valósággá lett: Krisztus egész életét az Atya iránti engedelmességben élte, és önmagát adta értünk, egészen a kereszthalálig. 

Amikor Jézus áldozatáról beszélünk, nem szűkíthetjük le azt kizárólag a halála pillanatára. Isten nem önmagában az áldozatot kívánja, hanem szeretetet és Isten ismeretét. Ahogyan Hóseás prófétán keresztül kijelentette:

„Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat.” (Hós 6:6)

Jézus egész élete – minden szava, tette és döntése – az Atya iránti tökéletes engedelmességről és a teljes odaadásról tanúskodott. Ahogyan a búzaszem elhal a földben, hogy sok termést hozzon (Jn 12:24–26), úgy adta oda Jézus is az életét értünk. 

Ézsaiás próféciája ezt a gondolatot tovább mélyíti: az önátadás nem önmagában álló veszteség, hanem életet terem mások számára. „Ha önlelkét áldozatul adja, magot lát...” (Ézs 53:10, Károli-fordítás) Az „áldozatul adás” és az azt követő „magot lát” együtt arra mutat, hogy Krisztus önátadása nem a halálban ér véget, hanem sokak számára új életet terem. Így kapcsolódik össze Ézsaiás próféciájában az önátadás, az áldozat és az élet gyümölcse azzal, amit Jézus a búzaszem képével mondott: „ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12:24, Szent István-fordítás).

A Biblia a halált a bűn következményeként mutatja be. Isten óvó szeretettel figyelmeztette az embert már az Édenkertben (1Móz 2:16–17), az ember azonban szembefordult Teremtője szavával. Jézus mégsem hátrált meg a bűn hozta haláltól: önátadó szeretetből vállalta azt. Így halála nem a végső vereség helye lett, hanem megváltó szeretetének legmélyebb megnyilvánulása.

Jézus kereszthalála nem hiúsította meg Isten szándékát. Ami az emberi szem számára a legsötétebb órának tűnt, az nem került kívül Isten uralmán. A kereszt eseményében az emberi gonoszság és Isten megváltó szándéka nem volt azonos: miközben az emberek saját bűnös szándékuk szerint cselekedtek, Isten véghezvitte megváltó szándékát (ApCsel 4:27–28). Jézus önátadó áldozatában nyilvánvalóvá vált Isten szeretetének mélysége és a megváltásra felkínált kegyelem nagysága.

Ez a szeretet nem az ítélet semmibe vétele, hanem Isten gondoskodása arról, hogy a benne hívők megigazuljanak és megszabaduljanak az eljövendő haragtól (Róm 5:9; Jn 3:36).

Isten teremtés előtti szándéka Jézusban vált kézzelfoghatóvá: benne Isten megmutatta szeretetét, és megnyitotta az utat az ember számára az életre. Jézus így mondta:

„Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (Jn 10:10)

Jézus Krisztus, az Isten Fia emberként megélt tökéletes engedelmességével és önátadásával hozta el a szabadulást, amelyre az embernek szüksége van. Az Ószövetség hithősei „noha hit által Istentől jó tanúbizonyságot nyertek, nem teljesült be az ígéret, mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott, hogy ők ne nélkülünk jussanak el a teljességre” (Zsid 11:39–40).

Jézus Krisztus nemcsak Megváltónk, hanem követendő példaképünk is (1Pt 2:21). Önátadó életének és szeretetének követése vezet tovább a következő kérdéshez.

Mit jelent a gyakorlatban Jézus önátadó lelkületét követni?

Krisztus önátadó lelkületét követni azt jelenti, hogy nem önmagunkat helyezzük életünk középpontjába, hanem lemondunk arról, hogy a magunk hasznát keressük, és inkább a mások javára törekszünk (Mt 16:24).

A Biblia erre hív minket:

„Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt.” (Fil 2:5)

Krisztus indulata az alázatos, másokat szolgáló szeretet volt: nem a saját dicsőségét kereste, hanem engedelmesen vállalta az Atya akaratát, és mások javát szolgálta. Ha igazán szeretjük egymást, mi sem önmagunkat helyezzük a középpontba, hanem készek vagyunk kitartóan jót tenni mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben (Gal 6:9–10).

Ez a Krisztustól tanult szeretet a mindennapi kapcsolatainkban válik láthatóvá. A gyülekezetben megélt kölcsönös gondoskodás nemcsak egymás szükségeire adott válasz, hanem élő bizonyságtétel is a külvilág felé (Jn 13:35). Ahogyan Isten szeretete sem állt meg a szavaknál, úgy a mi testvéri szeretetünk sem maradhat csupán szavakban. János apostol így fogalmaz:

„Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal.” (1Jn 3:18)

A testvéri közösség így nem szertartásokban vagy programokban merül ki, hanem olyan élő, cselekvő valóság, amelyben az Isten iránti hit és szeretet a testvér felé forduló tettekben kap formát. Amikor Krisztust követve szeretetből szolgálunk másokat, akkor az ő életének gyümölcse jelenik meg rajtunk keresztül. Ezért beszél a Biblia a hívő élet áldozatáról is:

„Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul...” (Róm 12:1)

A mi odaadásunk nem Krisztus megváltó áldozatának pótlása vagy megismétlése, hanem hálás válasz arra a szeretetre, amelyet már előbb kaptunk az Úrtól.

Amikor az életünk Istennek átadva gyümölcsöt terem, abból mások is áldást nyernek. Így növekszik a testvéri közösségünk az egymás iránti szeretetben megélt, Istennek szentelt élet által. Ez az önátadó, cselekvő szeretet pedig nem magányos hívők egyéni törekvése csupán, hanem egyetlen élő testben ölt formát. A következőkben azt járjuk körül, mit jelent ez a közösség – Krisztus teste – a mai világban.