Embedded Files
Miért a közösség Isten eredeti teremtési terve?
Miért a közösség Isten eredeti teremtési terve?
A Biblia kezdettől fogva társas életre teremtett emberről beszél. Az ember Isten képmására teremtetett (1Móz 1:27), Isten pedig kijelentette, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni” (1Móz 2:18). A teremtéstörténet így azt mutatja, hogy az ember nem elszigetelt életre kapott elhívást, hanem Istennel és embertársaival való közösségre.
A közösség nem csupán az ember társas természetéből fakad, hanem Isten teremtési szándékának is része. Szeretetének szabad ajándékaként hozta létre a világot, és az embert arra hívta, hogy vele és egymással kapcsolatban éljen.
A bűneset éppen ezt az eredeti összetartozást törte meg. Az ember elszakadt Istentől, és ennek következménye az emberi kapcsolatokban is megjelent. Ádám elrejtőzött Isten elől (1Móz 3:8), majd a felelősségvállalás helyett a feleségét, végső soron pedig Istent vádolta: „Az asszony, akit mellém adtál...” (1Móz 3:12). Később Kain ugyanezt a testvéri felelősséget utasítja el: „Avagy őrizője vagyok-e én a testvéremnek?” (1Móz 4:9) Ami eredetileg bizalomra, szeretetre és egységre épült, azt a bűn bizalmatlansággal, hárítással és elidegenedéssel törte meg.
Isten azonban nem hagyta magára az embert. Bár Ádám és felesége elrejtőzött előle, ő megszólította Ádámot: „Hol vagy?” (1Móz 3:9) A kérdés nem azt jelenti, hogy Isten nem tudta, hol van Ádám. Tudta, mi történt, mégis megszólította őt. A 139. zsoltár is arról beszél, hogy Isten előtt sem szavaink, sem életünk nem rejtett:
„Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram.” (Zsolt 139:4)
Ádám mégis a félelméről és a mezítelenségéről beszélt: „Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert meztelen vagyok, és ezért elrejtőztem” (1Móz 3:10).
Hasonlóan figyelemre méltó párhuzamot találunk Illés történetében is. Illés Jezábel fenyegetése elől menekülve a pusztába jut. Isten angyala gondoskodik róla, enni és inni ad neki, majd útnak indítja (1Kir 19:5–8). Illés ezután eljut a Hórebhez, bemegy egy barlangba, és ott Isten ismét megszólítja: „Mit csinálsz itt, Illés?” (1Kir 19:9) Illés elmondja panaszát. Ezután erős szél támad, földrengés következik, majd tűz, de az ÚR nincs a szélben, a földrengésben és a tűzben. A tűz után Illés halk, szelíd hangot hall. Ekkor betakarja az arcát köpenyével, kimegy a barlang bejáratához, és ott áll meg. A halk, szelíd hang után Isten ismét megszólítja őt, meghallgatja a válaszát, majd útmutatást és új feladatot ad neki (1Kir 19:11–15). A történet arra irányítja a figyelmet, hogy Isten megszólítására figyelni kell, és az embernek válaszolnia kell arra, amit mond neki.
Ebben a fényben válik igazán hangsúlyossá Jézus kijelentése, amikor a juhaihoz hasonlítja azokat, akik hozzá tartoznak:
„Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem.” (Jn 10:27)
Jézus szavai nem csupán a hang felismeréséről szólnak. A hallás és a követés összetartozik: akik meghallják a hangját, azok követik is őt. Isten megszólítása tehát nem pusztán arra ad lehetőséget, hogy az ember meghalljon valamit, hanem arra is, hogy válaszoljon, és továbbmenjen azon az úton, amelyre Isten hívja.
Ádám és Illés története azt mutatja, hogy Isten különböző helyzetekben is megszólítja az embert. Ádám a bűneset után elrejtőzött előle, Illés pedig a fenyegetés elől menekülve mondta el panaszát Istennek. Történetük másként folytatódott, de mindkettőben láthatjuk, hogy Isten megszólítása választ kíván az embertől. Jézus szavai pedig arra mutatnak, hogy akik hozzá tartoznak, nemcsak hallják a hangját, hanem követik is őt.
A megváltás ezért nem pusztán a bűn következményeinek eltörléséről szól, hanem az Istennel való megbékélésről és a vele való közösség lehetőségéről is.
Ádám a bűneset után félelmében elrejtőzött Isten elől. Krisztusban azonban megnyílt az út az Atyához, és bizalommal járulhatunk hozzá (Ef 2:18; Zsid 4:16).
Isten előtt továbbra sincs semmi rejtve:
„Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte...” (Zsid 4:13)
Krisztus által azonban bátran léphetünk be Isten szentélyébe az új és élő úton (Zsid 10:19–22).
Ami a bűnesetben elidegenedéssé és rejtőzködéssé vált, Krisztusban a megbékélés és az Istennel való közösség útján változhat meg (2Kor 5:19).
Ez az Istennel való megbékélés pedig szükségszerűen kihat a hívők egymáshoz való kapcsolatára is. János apostol így ír:
„...hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.” (1Jn 1:3)
A keresztény gyülekezet tehát nem egyszerűen emberek összegyűlése egy közös hit vagy cél körül. Az Istennel való közösségből fakad az egymással való testvéri egység is.
Krisztus nemcsak az Istenhez vezető utat nyitotta meg előttünk, hanem az emberek közötti egység alapját is megteremtette. Pál a zsidók és a pogányok közötti ellenségeskedésről ír, amelyet Krisztus lebontott, és akiben a két csoport eggyé lett (Ef 2:14–16). Jézus pedig azért imádkozott, hogy tanítványai egyek legyenek, és ők is az Atyában és a Fiúban legyenek. Ennek az egységnek a világ felé is jelentősége van: Jézus szavai szerint így ismerheti fel a világ, hogy az Atya küldte őt (Jn 17:21).
A hívők egysége tehát nem önmagában álló cél, hanem abból a közösségből fakad, amelybe Isten Krisztusban bevonja őket.
A Biblia története végül Isten és népe közösségének teljessége felé vezet. A Jelenések könyvének látomásában Isten az emberekkel lakik, és ők az ő népe lesznek (Jel 21:3). Pál pedig arról ír, hogy végül „Isten lesz minden mindenekben” (1Kor 15:28).
Mivel Krisztus megbékéltetett minket Istennel, és új életre hívott el (Róm 6:4; 2Kor 5:17), a vele való közösségnek az egymáshoz való kapcsolatainkban is meg kell mutatkoznia. A felelősséghárítás és a széthúzás helyére a felelősségvállalásnak és a békességnek, a bizalmatlanság helyére a bizalomnak, az elszigetelődés helyére pedig a testvéri közösségnek kell lépnie.
Jézus nemcsak tanította a tanítványait, hanem megosztotta velük az életét: együtt jártak, ettek, és a mindennapokban is együtt voltak. Így a hívők közössége sem egy program vagy egy hely, ahová időnként ellátogatunk, hanem egymással megosztott élet, amelyben a Krisztus-követés nap mint nap kézzelfoghatóvá válik.
Programok szervezése vagy együtt megélt élet a valódi gyülekezet?
Programok szervezése vagy együtt megélt élet a valódi gyülekezet?
A Krisztusban elnyert megváltás nem csupán az ember Istenhez fűződő kapcsolatát rendezi el, hanem alapjaiban formálja át azt is, ahogyan egymásra tekintünk. Többé nem „test szerint” (2Kor 5:16), vagyis nem származásunk, társadalmi helyzetünk vagy személyes érdekeink alapján tekintünk egymásra, hanem az határoz meg bennünket, hogy Krisztusban új teremtéssé lettünk (2Kor 5:17; Gal 3:28). Ez a közösség Isten újjászületett gyermekeinek családja (Jn 1:12–13; 1Pt 1:22–23), Krisztus teste (1Kor 12:27).
Ezért ebben a közösségben nem fordulunk el egymástól, amikor a másik terhével vagy bűnével találkozunk, hanem felelősséget vállalunk egymásért. Pál apostol így buzdít:
„Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél! Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.” (Gal 6:1–2)
A Krisztusban kapott békesség nem pusztán az Istennel rendezett kapcsolatot jelenti, hanem az egymás felé forduló életet is. Pál apostol arra hívja a hívőket, hogy ez a békesség a mindennapi kapcsolataikban is láthatóvá váljon:
„Mint Istennek szent és szeretett választottai, öltsetek magatokra könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is. Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent.” (Kol 3:12–14)
A testvéri közösség tehát a mindennapokban válik láthatóvá: abban, ahogyan egymás terheit hordozzuk, türelmesek vagyunk egymáshoz, megbocsátunk egymásnak, és szeretettel fordulunk a másik felé. Ez nem csupán néhány különálló cselekedet, hanem a Krisztusban kapott új élet része.
A Biblia fényében látnunk kell: a megváltás személyes, de sohasem önmagában álló. Személyes döntést és egyéni hitet is magában foglal – Isten mindannyiunkat egyénileg hív el. Az egyéni hit jelentőségét a közösség hangsúlyozása nem csökkenti, hanem kiteljesíti. Isten ugyanis nem egymástól elzárt, magányos hívőket gyűjt maga köré, hanem egy testet, egy családot, egy népet formál.
Ez a mintázat végigvonul az Újszövetségen: Jézus nem elszigetelt követőket, hanem közösségben élő tanítványokat gyűjtött maga köré, az első gyülekezet pedig „kitartóan részt vett a közösségben” (ApCsel 2:42). Pál apostol ezért mondja: „egy test vagyunk Krisztusban” (Róm 12:5), és „egymásnak tagjai vagyunk” (Ef 4:25). A közösség élete így mindannyiunk felelőssége.
Isten szeretete nem marad meg a hívő emberben elvont tapasztalatként. A nekünk adatott Szent Szellem által Isten szeretete kiárad a szívünkbe (Róm 5:5), és ez a bennünk élő szeretet a testvéreink felé forduló életben válik láthatóvá.
János apostol így különösen határozottan kapcsolja össze az Istentől kapott életet a testvéri szeretettel:
„Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: aki nem szereti a testvérét, az a halálban marad. Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.
Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” (1Jn 3:14; 4:12, 20–21)
A testvéri közösség nem intézmény vagy vasárnapi program. Krisztus teste – a hívők közössége – azért van jelen a világban, hogy tagjai egymást hordozva, segítve és bátorítva Krisztus szolgáló szeretetét jelenítsék meg a mindennapokban. A testvéri szeretet nem csupán érzelem vagy jó szándék, hanem cselekvő élet. Péter apostol arra hív, hogy mindenki azzal szolgálja a másikat, amit Istentől kapott:
„Mindenekelőtt legyetek kitartóak az egymás iránti szeretetben, mert a szeretet sok bűnt elfedez. Legyetek egymás iránt vendégszeretők zúgolódás nélkül. Amilyen lelki ajándékot kaptatok, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai...” (1Pt 4:8–10)
Ez a szeretet azonban nem marad a gyülekezet belső életének ügye. Jézus szerint a tanítványok egymás iránti szeretete a világ számára is láthatóvá teszi, hogy kik az ő követői:
„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13:34–35)
Jézus főpapi imádságában pedig még tovább megy: a tanítványok egységét az Atyával és vele való egységükhöz kapcsolja, és azt kéri, hogy ez az egység a világ előtt is bizonyságtétellé legyen:
„hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17:21–23)
Az első keresztény közösségek életében ez az egység nem pusztán közös meggyőződést jelentett, hanem közösen megélt hitet és életet: „kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban” (ApCsel 2:42). A hit közösségi valóság volt: tanították egymást, együtt imádkoztak, megosztották egymással javaikat, és gondoskodtak egymás szükségeiről (ApCsel 2:44–47).
Ugyanakkor az apostolok már saját korukban figyelmeztettek arra, hogy a közösségekben megjelenhetnek olyan folyamatok, amelyek eltávolítják a hívőket az apostoli tanítástól. Pál apostol ezt így fogalmazta meg: „a törvénytiprás titokban már folyik” (2Thessz 2:7), és az efézusi véneket is arra figyelmeztette, hogy „közületek is támadnak majd férfiak, akik hazugságokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat” (ApCsel 20:30).
A Biblia tehát nem úgy mutatja be a keresztény közösség történetét, mintha annak külső fennmaradása önmagában garantálná a Krisztushoz való hűséget. Az apostolok éppen ezért újra és újra arra szólítják fel a hívőket, hogy ragaszkodjanak az igazsághoz, vizsgáljanak meg mindent, és őrizzék meg az apostoli tanítást.
Ezek a figyelmeztetések arra mutatnak, hogy a hittől való elszakadás és a tanítás megváltozása már a kezdetektől veszélyt jelentett a gyülekezetekre. Így a későbbi történelmi változásokat is annak fényében érdemes megvizsgálnunk, hogy miként viszonyultak a keresztény közösségek Jézus tanításához és az apostolok által továbbadott igazsághoz.
Az egyház történetében később olyan folyamatok bontakoztak ki, amelyekben a Krisztus követésére épülő közösségi élet egyre szorosabban kapcsolódott társadalmi és politikai rendszerekhez. A 4. században kialakuló államegyházi rendszer nem egyik napról a másikra jelent meg, hanem egy hosszabb történelmi és szellemi folyamat részeként. Miközben a kereszténység társadalmi helyzete alapvetően megváltozott, a hit sokak számára fokozatosan nem személyesen vállalt Krisztus-követésként, hanem örökölt és társadalmilag elfogadott vallási keretként jelent meg.
A történelem áttekintése önmagában még nem ad választ arra, hogy egy adott közösség mennyire igazodik Krisztus tanításához. Ehhez vissza kell térnünk a Bibliához, és meg kell vizsgálnunk, mit tanított Jézus a hozzá tartozókról, valamint milyen életre és magatartásra hívták az apostolok a gyülekezeteket.
Ezért egy közösség megítélésénél nem elegendő annak nevét, történetét vagy külső formáját figyelembe venni. Azt is mérlegelni kell, mit tanít, hogyan él, és mennyire igazodik Krisztus szavaihoz és az apostoli tanításhoz. Jézus arra tanított, hogy a hamis prófétákat a gyümölcseikről lehet felismerni (Mt 7:15–20), és arra is figyelmeztetett, hogy nem mindenki tartozik hozzá, aki Úrnak mondja őt, hanem az, aki cselekszi mennyei Atyja akaratát (Mt 7:21). Pál apostol pedig arra buzdít, hogy mindent vizsgáljunk meg, és a jót tartsuk meg (1Thessz 5:21). Ezek a kijelentések arra hívnak, hogy a közösségek tanítását és gyakorlatát Isten Igéjének fényében vizsgáljuk meg.
A különböző nevekkel megnevezett közösségek sokasága önmagában még nem változtat azon, hogy Krisztus teste egy. Pál apostol szerint „egy a test, és egy a Lélek... egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek” (Ef 4:3–6). Ez az egység nem a világ által elfogadott szervezeti egységet jelent, hanem a Krisztushoz és az ő Lelkéhez való közös tartozást. Ezért a kérdés nem egyszerűen az, hogy hány közösség nevezi magát egyháznak, hanem az, hogy Krisztus követői között hol válik láthatóvá az az egység, amelyet az Ige bemutat.
A Biblia arra int, hogy a hívők őrizzék meg az egységet, és ne engedjék, hogy megosztottság támadjon közöttük (1Kor 1:10). A megosztottság veszélyére Jézus maga mutatott rá: „Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és egyetlen város vagy ház sem maradhat fenn, amely meghasonlik önmagával” (Mt 12:25).
Pál apostol az egyház egységéről szólva sem pusztán külső összetartozásra gondol. A korinthusi hívőket arra kéri:
„A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, testvéreim, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem gondolkodásotokban és meggyőződésetekben jussatok egyetértésre!” (1Kor 1:10)
Az egység tehát nem azt jelenti, hogy mindenki személyisége, szolgálata vagy élethelyzete egyforma, hanem hogy a hívők ugyanahhoz az Úrhoz tartoznak, ugyanabban a hitben állnak, és Krisztus szeretete szerint tanulnak együtt élni. Ezért az egység nem csupán tanításbeli egyetértés, hanem olyan közös élet, amelyben a különböző tagok egymást kiegészítve és egymást szolgálva tartoznak össze.
A Biblia arra hív bennünket, hogy visszatérjünk ahhoz az újszövetségi mintához, amelyben Krisztus az egyetlen fej, az apostoli tanítás az alap, a hívők pedig egymásnak tagjai és szeretetben szolgálják egymást. A kérdés tehát nem pusztán az, hogy minek nevezzük magunkat, hanem hogy életünkben és közösségeinkben valóban Krisztus uralma, Igéje, szeretete és egysége válik-e láthatóvá.
Isten előre figyelmeztetett arra a hittől való elszakadásra és szellemi zűrzavarra, amely már az apostoli korban megjelent (2Thessz 2:3). Pál apostol világossá teszi, hogy a gonoszság csalása és a tévelygés hatalma azokat hálózza be, „akik nem szerették az igazságot, hogy általa üdvözüljenek” (2Thessz 2:9–12). Ugyanakkor az Ige arról is biztosít bennünket, hogy az Úr ismeri az övéit, és szilárd alapja megáll (2Tim 2:19).
Isten pontosan látja a szívek szándékát, ezért az őszintén kereső ember bizalommal fordulhat hozzá, kérve, hogy Igéje és Lelke vezesse az igazság felismerésére. Isten Igéjének életformáló erejét senki sem képes meghiúsítani, de az ember szándékos ellenállása és megkeményedése akadályt állíthat annak befogadása elé. Isten kegyelme és igazsága azonban eljut azokhoz, akik tiszta szívvel keresik őt.
A Krisztusban újjászületett hívő így nem marad egyedül az Istentől kapott új élettel. Nemcsak Jézus egyetemes testének válik tagjává, hanem a Szent Szellem elvezeti arra is, hogy jelenlétével és gyakorlati szolgálatával nap mint nap megélje a közösséget a többi hívővel. Mennyei Atyánk célja ma is ugyanaz: összevezetni az övéit, hogy a mindennapi közösség által az ő szeretete kézzelfoghatóvá, átélhetővé és láthatóvá váljon a világ számára.
Pál apostol korinthusi leveléből tudjuk, hogy a prófétálás, minden titok ismerete, a hegyeket mozgató hit vagy akár a teljes vagyonunk szétosztása is mit sem ér a testvéri szeretet nélkül. Az ismeret és a szellemi ajándékok nem maradnak meg, de a türelmes, jóságos, irigységtől mentes és önzetlen szeretet soha el nem múlik. A hit és a remény mellett ez a legnagyobb (1Kor 13), mert a szeretet megmarad akkor is, amikor a részleges ismeret és a prófétálás megszűnik.
De honnan van erőnk ehhez a gyakorlati és kitartó szeretethez? Mi teszi lehetővé, hogy ez az élet ne csupán emberi erőfeszítés legyen? Írásunk zárásaként ehhez a végső alaphoz térünk vissza.
Mi az a kimeríthetetlen forrás, amelyből a megváltás és a szeretetteljes élet táplálkozik?
Mi az a kimeríthetetlen forrás, amelyből a megváltás és a szeretetteljes élet táplálkozik?
A megváltás és a hívő élet forrása Isten örök, változatlan szeretete. A Biblia középpontjában maga Isten áll. Ő teremtette az embert (1Móz 1:27), és az ember bűnbeesése után sem hagyta magára (1Móz 3:9). Már a világ megalapítása előtt elhatározta, hogy Krisztusban gyermekeiül fogadja azokat, akiket elhív (Ef 1:4–5), és Krisztus által készítette el a megváltás útját (1Pt 1:19–20). Szeretete a megváltásban vált láthatóvá, és az új teremtésben teljesedik be (Jn 3:16; Jel 21:5).
Isten szeretete nem a teremtéssel kezdődött. Jézus főpapi imádságában arról beszél, hogy az Atyával való közössége már a világ teremtése előtt fennállt:
„és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.” (Jn 17:5)
Majd arról is beszél, hogy az Atya már a világ kezdete előtt szerette őt (Jn 17:24). Jézus az Atyáról és önmagáról ezt mondja: „Én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van” (Jn 14:10). A Szent Szellemről pedig így szól: „én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek” (Jn 14:16). A Biblia a Szent Szellemet „örökkévaló Léleknek” nevezi (Zsid 9:14), Jézus pedig azt mondja, hogy az Atya az ő nevében küldi el őt (Jn 14:26).
Ezek az igék megmutatják, hogy az Atya, a Fiú és a Szent Szellem között különbség van, ugyanakkor Isten munkája és szándéka egységes. Jézus az Atyával való egységéről, a Szent Szellem pedig az Atyától és a Fiútól kapott küldetéséről beszél (Jn 14:16–17; 15:26; 16:13–15; 2Kor 13:13). A megváltás történetében mindez nem egymástól független cselekvések sorozataként jelenik meg, hanem Isten egységes munkájaként.
Isten szeretete abban mutatkozott meg, hogy elküldte a Fiát a világba, hogy általa életünk legyen:
„Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1Jn 4:10)
Isten Krisztusban megbékéltette magával a világot (2Kor 5:19), és a Szent Szellem által szeretetét a hívők szívébe árasztotta (Róm 5:5). Ez a szeretet arra indít bennünket, hogy mi is szeressük egymást:
„Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.” (1Jn 4:11)
A Biblia ugyanezt a szeretetet állítja a megváltás középpontjába:
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16)
János apostol arra mutat rá, hogy Isten szeretete a Fiú elküldésében nyilvánult meg:
„Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala.” (1Jn 4:9)
Ezért a szeretetteljes életünk forrása sem csupán a saját erőnk: „mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4:19). Isten szeretete Krisztusban elér hozzánk, a Szent Szellem pedig munkálkodik bennünk, hogy ez a szeretet a mások felé forduló életünkben is láthatóvá váljon.
Isten szeretete hűséges és változatlan. Ő maga mondja:
„Én, az Úr, nem változtam meg.” (Mal 3:6)
„Örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért vontalak magamhoz hűségesen.” (Jer 31:3)
Isten szeretete nem fogy el, és hűséges marad ígéreteihez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden helyzetben ugyanúgy cselekszik. A Biblia különböző helyzetekben mutatja be szeretetének cselekvő voltát. Jézus a tékozló fiú példázatában úgy beszél az apáról, mint aki elébe fut a hazatérő gyermekének (Lk 15:20). A Zsidókhoz írt levél pedig ezt mondja: „akit szeret az Úr, azt megfenyíti” (Zsid 12:6). Pál apostol Isten vigasztalásáról ír, aki megvigasztal bennünket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat (2Kor 1:3–4). Isten szeretete tehát a megtérő ember fogadásában, a fenyítésben és a szenvedők vigasztalásában is megmutatkozik.
A Biblia története azt mutatja meg, hogyan viszi véghez Isten az ember megváltására és a vele való közösségre vonatkozó örök szándékát. Kezdettől fogva arra hívta az embert, hogy vele éljen. Bár az ember elfordult tőle, Isten nem mondott le arról a jó célról, amelyet már a világ megalapítása előtt elhatározott Krisztusban. Jézus eljött, hogy megváltsa az embert, és megnyissa az utat az Istennel való közösségre. Pál apostol arról ír, hogy Isten kezdettől fogva üdvösségre hívta az övéit a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által (2Thessz 2:13). Péter apostol pedig arról beszél, hogy Isten ígéretei által részesedhetünk az isteni természetben, és „megmenekülünk attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban” (2Pt 1:4).
Isten megváltó munkája végül az új teremtésben teljesedik be. János apostol ezt látta:
„Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük” (Jel 21:3)
Isten ezt mondja: „Íme, újjáteremtek mindent” (Jel 21:5). A Biblia így mutatja be a történet végső célját: Isten népével lakik, és az emberek vele élnek. Beteljesedik az a szándék, amelyre Isten kezdettől fogva hívta az embert: a vele való közösség.
Isten Igéje tehát közösségből indul, és Istennek a megváltott népével való örök közösségében teljesedik be. A testvéri közösség ezért nem csupán emberi szükséglet vagy a megváltás egyik következménye. Isten a Krisztusban megváltott embereket egymással is közösségbe hívja.
Krisztus követőiként ezért nem egymástól elszigetelten járjuk ezt az utat, hanem egymást hordozva és szeretetben szolgálva (Gal 6:2; 1Pt 4:10). Így válik láthatóvá közöttünk az a szeretet, amelyet Istentől kaptunk. Ez a szeretet az a kimeríthetetlen forrás, amelyből a megváltás és a Krisztusban megélt élet táplálkozik.
Google Sites
Report abuse