Kapcsolat

“Az örökkévalóság nagyon hosszú. Különösen a vége felé.” (Woody Allen)

....Az elején el kell mondanom, hogy hosszú-hosszú évekig, évtizedekig nekem inkább munkám, munkahelyem volt, nem hivatásom. Ez azt jelenti, hogy nem én választottam, hanem a „családi átokminta” nyomán kényszerültem bele a műszaki világba....

…Így közelebb már az örökkévalósághoz (amikor is nyugdíjba mehetnék), mint az életem elejéhez, sokszor eszembe jutnak ezek az első munkanapjaim/heteim/éveim. SiposÚr nekem a jó főnök etalonja azóta is. Elnézve, hogy mire vittem eddig, lehet, hogy tényleg gyesről kellett volna nyugdíjba menjek…, az lett volna az igazi karrier?!...

….A munkámban számtalanszor megéltem Hamupipőke sorsát.

Péntek délután, amikor közelgett a munkaidő vége, a főnökeim rendszeresen odazúdítottak annyi munkát, amivel estig elvacakolhattam. Tisztára, mint a mesében: „Elmehetsz a bálba, ha a hamu közül kiválogatod a kölest”.

A rabság, a bezártság érzése is mindvégig jelen volt életemben.

Rajzoltam is rafinált rácsszerkezeteket körzővel és vonalzóval a 70-es években.

Utólag értelmezve a képeket az anyaggá válás rajzai voltak ezek. Csapdába ejtettem a fényt ezekkel a rácsokkal.

Az anyag, a csapdába ejtett fény...

...25 ill. 27 éves voltam, amikor a fiúk születtek. Tudatosan vállaltuk őket – mai viszonyokhoz képest – fiatalon, hogy tudjuk, miről beszélnek a majdani kamasz gyerekeink...

...29 évesen egy súlyos tüdőgyulladás figyelmeztetett az életem végességére, s így 30 évesen előbb a gyáron belül sikerült átkerülnöm egy pozitívabb szemléletű osztályra. Majd 35 évesen egy dupla fizetéssel járó állásajánlatot elfogadva, a villamosgép-szerkesztést is elhagyva a nyomdaipar hét éve következett. Sajnos itt – ahogy azt egykor SiposÚr jövendölte – ugyan az akkori idők legkorszerűbb számítógépein dolgoztam mint nyomdai előkészítő, de az emberi természet legsötétebb oldalát is megismerhettem egy ablaktalan, vegyszergőzös, penészes pincében. Túlórák, túlórák, túlórák. A gyerekeim kiskamaszok voltak, és a nevelésük lassan kezdett kicsúszni a kezeink közül...

...Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy oké, vannak gyerekeim, családom, otthonom, de valamit nagyon nem jól csinálok:

Abba a munkába, amit az ember hivatásának érez, nem betegszik bele.

Az addigi munkáim sajnos nem váltak hivatássá, és nem is tudtam, ki is vagyok én valójában…

Megszabadulás a röghöz kötöttségtől

...a művészetterápiás foglalkozások mellett alternatív filozófiai-pszichológiai tanulmányokba kezdtem, a „ki is vagyok én? ” és a „mi is az én hivatásom?” témáját körbejárva. Azóta mondhatom, hogy nem múlt el nap, hogy ne foglalkoztam volna tudatosan ezzel a két kérdéssel. 50 évesen találtam meg az első válaszokat rájuk. Elsőként azt, hogy:

Nincsen más út, mint az Isten útja!

A „keresztút”, a keresztútjárás vagyok, ahogy az Yvette nevem betűinek anagrammája is kiadja.

A hivatásom pedig a „senkiföldjén” való szemlélődés és munkálkodás. Ez a bizonyos „senkiföldje” a személyiségemet határoló burok, vagy inkább átmenet, amitől befelé születnek a művészetek: korábban a mandala-mesék, mostanság pedig a haiku-kalligráfiák, kifelé pedig a figyelmem önéletrajzát dokumentáló újságírás.

A sérült emberek ügyeire való odafigyelés áll a publikációim centrumában…

...Elhatároztam, hogy minden nap leteszek valamit, valami szellemi terméket, új ötletet az asztalra magam elé, ez adja mostanság a ritmusát a mindennapjaimnak…”

Antalffy Yvette-Hildegard

WEB: https://sites.google.com/view/yvette-hildegard/