1. Társadalmi alapvetések

Emlékezés az öregeimre

Az öregek sorsa.

A borzalmas öregkor.

A középkorúak és az öregek viszonya

Értekezés nagyapám levelei alapján.

Mi itt tehát a lényeg: némely fiatal „bocsáss meg nekik atyám, nem tudják, hogy mit cselekszenek” tettei ráébresztett, hogy bocsánatot kérjek elment öregeimtől.

A megdöbbentő a felismerés, hogy én egy szokásos eset vagyok, átlagos, de inkább az alatt. Ez már rosszul esik, hogy az átlag alatt vagyok, mármint ami az idős emberek és gyerekeik viszonyát illeti.

A lányom kirúgott, be sem enged a házába. (Amely házba, ha nem is sokat, de azért én is betettem pár milliót és ezt meg azt.)A fiam ehhez képest rendesebb, de abszolút mértékben ő is túl gyakran ad sallert, na, nem konkrét, hanem átvitt értelemben. Mondjuk úgy, hogy enyhén szólva, nem sok szeretetet, hálát, tiszteletet éreznek irántam, én nem érzem, hogy ők éreznének. Mindent összesítve (jót és rosszat összegezve) semmit. Belegondolva, ez egyáltalán nem ritka, nem vagyok kivétel.

De hogy ne keveredjek ellentmondásba: átlag alatt vagyok, de nem sokkal, illetve nem kivételes eme átlag alatti viszony.

Most, hogy felidézem a család öregjeit, és kirajzolódik a sértődött kép, amire eddig csak legyintettem: - áá - érzékeny öregek, mi bajuk van?

Elismerem, hogy egy középkorúnak kétszer több konkrét baja, elintézni valója van, valamint a felelőssége is kétszerese, mint az öregnek, de ez nem jelenti azt, hogy az öregnek nulla. Ez igaz a gyerekekre, fiatalokra is, nekik is van bajuk-gondjuk és felelősségük is.

Azért az, hogy valaki nagyjából önzetlen rendes, normális ember, nem az életkortól függ. Mégis úgy néz ki, hogy többek között vannak életkori pszichés sajátosságok is. Akár a viszonylag önzetlen normális rendes emberek is, életkori, korosztályi generációs súrlódások (néha ezek már ütések) között élhetnek. Mely súrlódások legjobb enyhítő gyógyszere a megértés. Enyhíteni lehet, kell is de megszüntetni nemigen.

Ugyanakkor az öreg, vagyis az én önsajnálatom kidobható az ablakon, főleg ha a gyerekeivel van baja.

Az első, az önkritika, ami miatt az önsajnálatom mehet a levesbe, hogy én is ilyen, de azért inkább ilyesmi (azért én egy fokkal rendesebb, de csak egy fokkal), voltam, mint a gyerekeim. Szóval én csak azt kapom vissza, egy kis ráadással, amit én adtam az öregeimnek. Ami azt is jelenti, hogy a gyerekeimnek volt kitől tanulni, igaz hogy e téren túl jó tanítványnak bizonyultak.

A második, hogy gyerekeim viselkedéséért nagyobbrészt csak magamat okolhatom. Genetikailag is én vagyok a felelős, nevelésileg is. Na, jó, egy kicsit árnyalva, mivel azért a gének egy része csak közvetett, és mivel azért más is nevel, ill. van önálló akarat is. Mondjuk úgy, kétharmad részben én vagyok felelős.

A harmadik, hogy így idős korban, ahogy már minimálisra fogy a kapott tisztelet, egyértelműen kijön a szeretet hiánya. Szóval eddig is volt szeretethiány, csak az érdekhez (öröklési érdek, anyagi érdek, szülői segítség, stb.), valamint a tekintélyhez kapcsolódó tisztelet elfedte. Most hogy az érdek és a tisztelet megszűnik,l áthatóan előjön a szeretethiány.

Mindannyian a lelkünk mélyén valamennyire érdekemberek vagyunk. Valljuk be az öregedéssel arányosan az öregtől várható haszon, egyre kisebb, viszont az öregnek adandó munka, áldozat kockázata egyre nagyobb. Lehet, hogy nem kell komolyabb áldozatot vállalni, de már a kockázat is terhes. Egyszerűbben: az öregedéssel arányosan csökken az öreg hasznossága.

Mit is szeressen egy felnőtt ember az idős szüleiben? Elnézést azoktól akik, tényleg szeretik a szüleiket, én most az emberek feléről, talán kétharmadáról beszélek, akik „fenntartásokkal” szeretik a szüleiket. Na de itt megint meg kell állni – mi az, hogy nem szeretik?

Magamból indulok ki: nem is olyan könnyű a szeretet meghatározni, mérni.

Van egy olyan szeretet, hogy jól érzem magam a társaságában, azonosulok vele, megértem, „barátomnak” tartom. Többek között egészen kisgyerekek és a szülők éreznek ilyen szeretet egymás iránt, azután ez valahogy elhidegül. Nevezzük ezt „egyszerű szeretetnek”.

Valamint van az törődés, az aggódás, a felelősség, mint szeretet, ez a szülő részéről végig megvan, bár kissé apadó tendenciával. Legyen ez a „felelősség szeretete”.

Lenne még a hála, a visszaadás becsülete is, legalábbis elméletileg.

Valamint van még a korábban említett érdek és tekintélyalapú tisztelet.

Nézzük milyen az átlagos alakulás. Átlagos, de sok a kivétel.

A kisgyerek és a szülő között, a hisztik ellenére, elég jelentős az egyszerű szeretet. Természetesen szülő részéről erős a felelősség szeretete is.

A gyerek részéréről erős a tekintély alapú tisztelet.

Azután hullámozva, de mégis fokozatosan a következő történik:

Valahogy az egyszerű szeretet a gyerek 12-16-20 éves korára leapad, mondjuk felére, harmadára esik vissza és utána is fokozatosan halványul, mindkét fél részéről. Idős korban alig marad az egyszerű szeretetből

A felelősség szeretete a szülő részéről, kevésbé, mondjuk, a gyerek 20 éves korában egyharmaddal csökken, lassan tovább halványul, idős korra kb. a felére csökken.

A gyerek részéről a felnőttkori hála, ill. viszonzott felelősség-szeretet sokakban ki sem alakul, vagy csak nagyon gyengén alakul ki. Ennek is megvannak a maga okai, amire még visszatérek. (Átlagról beszélek.)

Az érdek és tekintély alapú tisztelet a gyerek részéről 14-18 éves korban (kamaszkor) jelentősen csökken, mondjuk a korábbinak fele, jobb esetben kétharmada marad meg. Utána viszonylag lassabban csökken egész idős korig, pl. a szülő hatvan éve korára azért egyharmad, jobb estben felerészben megmarad. Azután megint gyorsan évek alatt szinte nullára, jobb esetben negyedére csökken. Ennek is több oka van.

Szóval itt van az öregember, az egyszerű szeretet már rég megszűnt iránta. A gyerek részéről a hála a visszaadott felelősségszeretet alig alakult ki. Az érdek és tekintély alapú tisztelet is szinte megszűnik.

Mindez felettébb rosszul esik az öregnek, akinek ráadásul száz más baja van.

Azért az öregség, a betegeskedés, a korlátozott életvitel, a halál közelsége baromira, sőt borzalmasan rossz érzés.

Talán ennél is rosszabb az erősödő haszontalanság érzése. Azért az egy felemésztő gondolat-érzés: már sem konkrétan, sem általában nem tudok hozzátenni a szűkebb környezet alakulásához, de a világ alakulásához sem.

A remény fokozatos elvesztése, ez egy lassú halál, azt hiszem.

Más kérdés, érdemes még visszatérni rá: valóban indokolt az öreg, fokozatos reményvesztése? Az biztos, hogy egyre kevesebb ideje marad a dolgok megváltoztatására, és ezt folyamatosan érzi.

Az öreg felelősség szeretete ugyan még él, de ez csak ront a helyzeten, hiszen nem hallgatnak rá.

Persze a fiatal, vagy középkorú felnőtt gyerek ezt az egészet, egészen másképp látja.

Hogy láttam én az idős családtagjaim.

1. Nincs különösebb baja, nem kell dolgoznia, pihenhet.

2. Tisztességgel végig élte és végig „uralta” az életét, most már vonuljon félre, csendesedjen le, adja át nekünk egészséges okos utódoknak a terepet. Nem kellene mindenbe beleszólnia. Bízzon meg bennünk, menjen pihenni, ne velünk, hanem magával foglalkozzon, ezzel segítsen nekünk.

3. Én itt dolgozom, gürcölök, felelősséget vállalok, gyereket nevelek és akkor az öreg elvárja, hogy vele is foglalkozzak. Sőt még tanácsokat is osztogat. Bezzeg ő mit tett fiatalabb korában.

4. Bezzeg ő (az öreg) miket tett, ha belegondolok, elég elképesztő emlékek sejlenek fel. (Itt egyébként az érzelmi memória furcsaságait, torzításait kellene elemezni. Erre itt nem vállalkoznék, az tény hogy sok ember saját hibáit hajlamos másokra hárítani.

5. Egyébként is mit kaptam tőle? (Nos, a hála kérdésére még visszatérek)

6. Egyébként is, az öregek már egy kicsit kótyagosak, a korral is jár, (mi fiatalok biztosan többet tudunk) merő jóindulatból azért nem árt néha eligazítani őket.

Ráadásul, függetlenül az öregedéstől, az egészséges, hajlamos nyafogósnak nézni, a beteg embert.

Ezek a hozzáállások határozták meg az öregekkel szembeni szavaim, viselkedésem. De nemcsak az enyémet, azt gondolom ebben is átlagos vagyok. Nevezzük mindezt: az öregek lenézésének hat mély-frázisának. Mély-frázis: a lelkünk tudattunk mélyén, nem egészen átgondolt előítélet gondolat-érzés.

De hetediknek hozzávehetjük a „csökkenő hasznosság” miatti tiszteletcsökkenést.

Őszintén szólva, ez az egész, egy baromira lenéző hozzáállás.

Hiszen mit is jelent mindez gyakorlatilag?

Különösen az utolsó: nem árt ez öregeket néha helyre tenni, gyakrabban, mint általában az embereket. Mivel ők már egy kicsit lemaradtak, elavultak, és már agyilag sem élesek. Hihetetlenül megalázó megélni, ha ez sugárzik az ember felé.

Ráadásul tételesen sem igaz, mert attól hogy valakinek rossz az egészsége még vághat az agya, sőt a tapasztalatai miatt többlettudással rendelkezhet. Néhány aktuális ismeret terén valóban lehetnek hiányosságaik. Azonban az aktuális ismeretek elég gyorsan cserélődnek, szemben a tartós, lényeges ismertekkel, melyeket éppen az öregek tudnak. Ezért a javaslatain mindenképpen érdemes elgondolkodni.

Velem is többször megesett: már azt is sértő beleszólásnak vették a fiatalok, ha javasoltam valamit.

Valószínűleg én is unottan néztem, amikor az én öregeim javasoltak valamit, vagy csak beszéltek, magyaráztak. Ha nem is szóltam semmit, de arcomra lehetett írva: öreg nem nagyon érdekel az elavult véleményed. Félek, hogy többször kioktató sértő megjegyzést is tettem, anélkül hogy akár észrevettem volna azokat.

Az emberek (felnőtt gyerekek is) ahelyett hogy lelkük mélyén keresnék tetteik igazi indokát, mindenféle ál-reális ürügyet keresnek és találnak.

Pl.. be nem vallaná, én bizony nem nagyon szeretem az apám, inkább azt mondja magának és másnak is: azért dobtam ki az apám, mert arrébb rakta a macskatányért. És ilyent talál még tízet, és összeáll a kép, de ez álságos kép, kreált kép.

Na és az átlagember, hogy áll a gyermeki hálával? Valahogy, úgy ahogy én álltam, mint tartozó fél. Megkérdeztem: - miért is kellene hálásnak lenni?

Valamint úgy áll, ahogy én álok, mint tartozást váró fél.

(Ne felejtsük, el a szüleit nem maga választja az ember, nem maga akarja, nem is nagyon tudja alakítani, de a gyerekeit maga akarja, maga alakítja. Tehát a két státusz egészen más)

Szóval valahogy így gondolkodtam én, mint átlagos hálátlan felnőtt gyerek.

Akkori gondolataim:

- Én kértem, hogy világra hozzanak? Világra hoztak főleg a maguk kedvéért. Azután persze elláttak, mondjuk mindent összevetve (hibákat, erényeket) átlagosan. Sem genetikailag, sem nevelésileg nem kaptam kiváló terméket, csak olyan elmegy, közepes, esetenként jónak nevezhető terméket. Termék alatt itt a nevelést, valamint a körülmények biztosítását értem.

- Mindent összevetve közepesnek, átlagosnak tartottam a szüleim. Gyerekkoromban sokszor haragudtam rájuk. Szerettem őket, de nem azért mert kiváló szülők lettek volna. Amúgy meg az életem sem nevezhető szuper jónak, nem lettem boldog ember. Az ember azért hálás, ha valamit kér, azt kiváló minőségbe kapja meg, ez által boldoggá válik. De nem ez történt, Akkor miért is kellene nagyon hálásnak lennem?

Szóval én is így gondolkodtam, ahogy a gyerekeim is, továbbá sokan mások gondolkodnak. Rosszul tettem, rosszul teszik, de erre túl későn jöttem rá. Főleg azért hibás ez a gondolatsor, mert nem veszi figyelembe, a jóindulatú igyekezetet. Vagyis azt, hogy a „közepes, átlagos szinthez” is jó adag igyekezet és jóindulat szükséges.

Mert mit gondol egy öreg a háláról? Mondjuk ezt: - Azért én erre a gyerekre, emberre rááldoztam az életem egy részét, nagyon szerényen számolva, belevéve, a saját örömömet is, legalább a negyedét. Bizony volt itt áldozat is, aggódás is, nem is kevés, nemcsak öröm. De a negyed élet talán semmi? Nem semmi.

Így utólag, csak öregen jöttem rá, hogy néha gyakran udvariatlan, sértő otromba voltam a saját öregjeimmel. (Egyébként sok minden másra is csak öregen jöttem rá, pl. hogy milyen nevelési hibákat követtem el.)

Dolgozott bennem az öregek lenézésének hat mély-frázisa. Persze akkor, és most is meg tudom indokolni a viselkedésem, a szavaim, de innen nézve, minimum otromba udvariatlan voltam. Erre is csak mostanában (saját helyzet vihet az érzelmi megértéshez) jöttem rá.

(Utólag azért elnézést kérek. )

De a hat mély-frázist az öreg, ahogy én is egyébként jogosan felfoghatja a szeretet hiányának. Persze nem egy direkt teljes szeretet hiány van itt, csak olyan lenézési szeretet hiány, de valljuk be, lényegében ez is szeretet hiány.

Igazságtalan hogy én valamivel durvábban kapom vissza, amit adtam?

Igazságtalan, de nem nagyon.

Amúgy pedig úgy néz ki, az embernek be kell nyelni a földi igazságtalanságokat.

Voltak, vannak, lesznek ennél sokkal nagyobb igazságtalanságok. Bár egy közeli családtag sértése tízszer fájóbb, mint egy idegen hasonló sértése, de még így is kibírható. Vagy ha nem, akkor mi van?

Mi baja is lehet egy öregnek – gondolja egy középkorú – nem kell dolgoznia, pihenhet, nincs rajta felelősség.

Anélkül, hogy lebecsülném a középkorúak rengeteg baját, azért az öregeknek is kijár a gondból, sőt talán egy fokkal több is van.

Elnézést az unalmas felsorolásért.

Azért azzal kezdem az öreg nem egy bizonyos állatfaj, mindenki öreg lesz.

Nem szeretem az ilyen álságos kifejezéseket, mint idős, vagy szép korúság - az öreg az öreg. de nem vén szaros.

Tehát akkor a felsorolás az öregek bajairól.

- A halál közelsége, a porszem érzés erősödése azért nem kellemes.

A sokasodó betegségek primer módon testileg is felettébb kellemetlenek.

- Az sem kellemes hogy az ember szinte soha nem érzi magát egészségesnek, egy sereg fiatalos boldog dolgot már nem tud megtenni.

- A csúnyulás sem kellemes, mert valljuk be, az öreg csúnyul.

Az öregkori szexre itt ki sem térek, mert bonyolult, tulajdonképpen lehetne, de a szokás előítélet miatt ez is smafu.

- Pihenhet, de az öregnek a hétköznapi tevékenység is szinte munka, vagyis mégsem pihenhet annyit.

Nincs rajta felelősség, de normális öregnek megmarad az aggódása (család, élet, világ) tehát mégsem felelősség nélküli az élete.

Most az anyagi nehézségekről, ill. a nagyszülői segítségről nem beszélek, bár ezekről is lehetne.

Az öreg egy csomó mindentől fél, szinte egyfolytában fél, de mitől is?

Fél az esetleges, szenvedős haláltól, de erről már szóltam, nem baj az ismétlés is amolyan öreg-mánia.

- Fél a rossz emlékektől. ( - Tetszett volna rendesnek lenni – persze - de emberből vagyunk, elkövetünk hibákat – szóval vannak rossz emlékek)

Fél attól, hogy a család, a világ még az életében is tragédiába fordul. (Az öreg folyamatosan szenvedi a veszteségeket, halnak meg barátai közeli és távoli ismerősei. Ehhez úgy ahogy, hozzá is szokik. De attól fél, hogy ennél nagyobb katasztrófát is át kell élnie, mondjuk, meghal az egyik fiatal hozzátartozója. Vagy nem hal meg, csak valami nagyobb baj lesz vele. Vagy valamiféle világkatasztrófa következik be, szóval van félnivaló az öreg számára.)

Az öreg fél, hogy a dolgok rossz irányba fordulnak ettől azért fél jobban mint egy fiatal mert tudja ő már ezen kicsit sem tud változtatni.

- Az öreg fél a kiszolgáltatottságtól és annak fokozódásától. (pl. hogy tolószékbe kerül, teljesen mások rendelkeznek majd felette, nem tud semmit tenni.

Persze van ennél egy reálisabb folyamatosabb kiszolgáltatottság is. Ugye az öreg már testileg is gyenge és feledékenyebb is (ettől még nem buta) vagyis könnyebben válik a csalók tolvajok erőszakos férgek áldozatává. sőt ott van még az egzisztenciális kiszolgáltatottság is.

Ha már itt tartunk tudományosan kimutatott, (lehet, hogy ez is ismétlés, nem baj) hogy a normál öregedéssel (nincs idegrendszeri betegség) egyes agyi, gondolkodási funkciók csökkennek, mások meg éppen javulnak erősödnek. Nincs butulás, pláne ha tapasztalattöbbletet is beszámítjuk. Az öreg néha határozatlannak tűnhet, de ez főleg a szerénységből adódik.

Az öreg fél, hogy a számára rohanó világról melybe egyre erősebben kell kapaszkodnia, egyszer csak lepottyan. A világ mostanában (vagy kétszáz éve) eléggé változékony, az öregek a rájuk eső változékonyságot már nehezen követik (már vagy kétszáz éve), - szóval félnek a lepottyanástól.

- Amitől leginkább félnek (ez is elhangzott már) a haszontalanság, az emberek legalábbis a normálisabb fajta, utál haszontalannak lenni.

A „mellőzött” öregnek (akik sokan nagyon sokan, nagyon-nagyon sokan vannak) gyakran jut eszébe: a kiöregedett vadászkutya vonítva ül az árokba.

Ez a felsorolás pedig nem volt más, mint az öregedés hat nagy baja.

Igaza van a középkorúnak, mikor megállapítja: az öregnek már semmi sem jó. Igen az előzőkből kiderülhet, az öregnek a helyzetéből adódóan már semmi sem jó.

Na és öregedés szép oldala. Na jó, az is van azért, pl. az unokák nevetése, és barátsága. (Az ember életében a 4-10 éves kor egy csodálatos kor. A normális öreg fel tudja fedezni ezt a csodát. Más olyan csodákat is fel tud fedezni, melyek mellett fiatalabb korában vaksin ment el. Igaz viszont, hogy a problémákkal is így van)

Van szép oldal, de azért a mérleg folyamatosan elbillen.

Összefoglalnám, amennyiben az bonyolult fájó érzéseket, érzésfolyamatokat, össze lehet foglalni néhány okoskodó mondatban.

Az öregek lelki érzékenysége részben okkal, részben ok nélkül is erősödik.

Ok nélkül, úgy értve, hogy a lélek is kopik, gyengül. Valljuk be az öregek szuper érzékenysége, részben ok nélküli.

A fiatalabbak lenéző viselkedése éppen az ok nélküli érzékenység miatt, ha nem is jó, de elfogadható. A fiatalok lenéző viselkedésének másik fele, azonban elfogadhatatlan.

Ráadásul keserű-hab a sz@rtortán: az embernek halála után az öregkori képe marad fenn, úgy emlékeznek rá, ahogy az utolsó éviben kinézett, mozgott, viselkedett. Ami egy óriási i igazságtalanság.

Egyébként az ember, az emberiség nem tud mit kezdeni az öregedéssel. Egyébként a halállal sem, főleg az öregkori halállal. Ez, az e témájú (öregedés, halál) művészi és tudományos alkotások számából, minőségéből is kitetszik.

Ha belegondolunk, rájöhetünk, hogy valójában egy érthetetlen lecsengő negatív állapotról (öregedésről) van szó, amiből nincs kiút, ami, a szintén érthetetlen halálba megy át – vagyis teljesen logikus, hogy nem tudunk vele mit kezdeni.

Néhány frázis által (pl. nem halunk meg, mert az emlékünk megmarad, stb.) néhány percre talán elfelejtjük az ügy felfoghatatlanságát, de csak ennyi a látszólagos jó oldal.

Nem jó dolog megöregedni, bizony folytatom a siránkozást, de csak kisbetűvel, az alábbiak már csak a vénember panaszai.

Idővel, az ember testébe és lelkébe is felhalmozódnak a salakanyagok.

Testi öregedés: a salakanyagok, mérgező melléktermékek felhalmozódása, a szövetek elöregedése, plusz egy szinte kivédhetetlen betegség.

Az öregedési program nem más, mint a megújulási programműködések ritkulása, majd befejeződése.

De a lélek egészen más. Főleg az utolsó stádiumban, amikor az ember már a stagnálásban sem reménykedhet.

A legnagyobb probléma a megfelelő lelkiállapot, viselkedés megtalálása.

Az orvos, és sokak szerint csakis a reménykedés, a precíz intenzív egészségvédelem a helyes út. Vagyis, a jóember egész nap foglalkozzon, (mindenféle módon minden eszközzel) az egészségével.

Csakhogy az ilyen öregkori viselkedés is csapdahelyzet. Az egyik csapdaaspektus az önző viselkedés. Az öreg is önző, ha csak saját magával foglalkozik.

A másik, a háttérben mégis ott van a hiábavalóság, főleg ha gyógyíthatatlan betegségről van szó. Márpedig az öreg-öreg esetében csak erről lehet szó.

A harmadik, azért valljuk be, ez elég értelmetlen, mármint fölöslegesen (már nem ad senkinek semmit, inkább elvesz) pár évvel meghosszabbítani a szenvedést (mert ez már nem egy élvezős élet). Szóval elég értelmetlennek látszik.

Tehát akkor választani kell:

A precíz, intenzív, szinte kizárólagos magammal, az egészségemmel való foglalkozás legyen a legfőbb?

Vagy: elhessegessem a betegségtudatot - nem veszek róla tudomást -. nem idegesítem magam?

Vagy: féljek?

Vagy: dühöngjek, miért pont én, miért nem hosszabb, stb..?

Vagy a beletörődés a jó út?

Sőt várjam a halált, hiszen megérdemlem, alapvetően minden rendben van – gondolat vezéreljen?

Vagy csak: - egyszer meg kell halni - gondolat vezéreljen.

Vagy: utoljára éljük ki magunkat? Ez egyébként ellentéte a precízen magunkra vigyázó életnek.

Csináljak bakancslistát?

Minél több fontos dolgot intézzek el, amíg lehet?

Keseregjek, nézzek szembe a szörnyű valósággal.

Csak a szépre emlékezzek? De ez nem önáltatás?

Szeretem az életet, élni akarok.

Élni akarok, de nem így, így már nincs értelme.

Ennyi elég volt, jöhet a halál.

Ez mind jó, szép, de igazán egyik sem az.

Másfelől nem csak arról van szó, hogy melyiket választom, sokkal inkább arról, melyik tör rám. Ugyanis amikor az embernek szinte percenkét változik a testi orvosi állapota, akkor a lelki állapota sem lehet stabil.

Ami teljesen érthetetlen a bizonytalanság. persze hiszen bizonytalanság nem más, mint kiszámíthatatlanság, értelmetlenség, érthetetlenség.

Okosak akarunk lenni, de nem tudunk.

Jó pár halálozást végignéztem – de ez sem igaz, csak félig, oda- odapislantva, kívülállónak álcázva magam (létrejött a megtagadás) néztem végig. Az öregnek végig kell nézni egy sereg halált.

Volt egy azonban, Mirci nevezetű cicám mely hónapokig mellettem fekve halt meg. Na itt jön az:- mi jó is van abban, ha ilyen lélekszorító gondolatokat, érzéseket élünk át?

Azért én nem lennék én, ha a problémakör társadalmi oldalát kifelejteném.

Manapság egyre inkább, zömmel, ebben a „modern” világba, az öregek kórházban halnak meg. Nemcsak az utolsó heteiket, de az utolsó éveiket is többnyire magányosan élik le. Főleg miután már segíteni sem tudnak, vagy már nincs rájuk szükség. Persze a család néha megjelenik, de azért ez többnyire, lényegileg magány, mellőzött állapot. Főleg, ha összehasonlítjuk a korábbi korokkal. A tata, vagy a mámi, vagy mindkettő ott ücsörgött a verandán, a családdal együtt élt, azért a kezébe tettek ezt, azt, azért hozzászóltak, azért állandóan láthatta a szeretteit. Még korábban, még tiszteletbe is tartották még a szavára is adtak az öregnek. Szinte az utolsó percig a családdal voltak, életek, az utolsó napokban befektették a párnás ágyba és az egész család békében várta a halált. Rendbe van ez félig kényszerűségből történt így, nem is volt az öregeknek másik háza, lakása. De valljuk be ez az öregek szempontjából egy sokkal emberségesebb, kellemesebb életvég volt, mint a mostani. És talán a fiataloknak sem volt sokkal kellemetlenebb, talán csak picikét. Vagyis a fiatalok kicsike előnye miatt az öregek alaposan ráfaragtak. Mi ez még egyszerűbben? Visszafejlődés.

Vers az öregeimről az öregeimnek

Nem tudok verset írni nem is értem a verselést, ez nem is vers,

csak egymás alá dobott , hányaveti sorok, azért íródott,

mert öregeimről prózát írni nem tudok, nem is lehet,

kilenc nagyság pazar életet és még gazdagabb lelkét hogy is lehet

elmondani.

Szóval itt van nagymamám, a muris nagymuter, a Vilma,

a másik a bécsi a Cecilia

a nagyapákat nem ismertem, a Sándort, meg a Márkot,

nekik is elkésve boldogságot kívánok

Azután jön a sorba apám a Tamás, s anyám Hajnalka

azért nálam ők a legelsők, és annál is elsőbbek,

anyám nővére Lívia a következő, mivel ő is törődött velünk, velem,

majd Feri anyám élettársa jön, a kapcsolat közeli volt,

de a sorból feleségem szüleit sem hagyhatom ki,

alezredes Imrét, és anyósom Emíliát sem,

és végül, de mégis a különleges Gabika,

Ő nem volt öreg, sőt a legfiatalabb volt közöttünk,

mégis elsőnek ment át oda.

két fiatalon meghalt barátom sem hagyhatom ki,

Csabát és Bercit, nekik is kívánom a csodát,

Ők mind várnak rám remélem, nekik kellene állítani emléket,

semminél több az internet.

Persze az embernek, a megismételhetetlen egyénnek, semmi sem állíthat emléket,

csak saját életük, magával az éléssel vés egy apró mégis jelentős rovást a sok mellé,

tartalmas életüknél, hogy is mondhatna néhány mondat többet,

igenis az Ö életük jelentős volt, mint minden ember-ember élete,

sőt voltak az átlag felett.

Nekik mindnek hatalmas, zajló, kemény életük volt,

nem csöndes tavacskába lubickoltak, de örvénylő folyó, a huszadik század sodorta őket ide-oda,

kavicsuk csiszolta az emberi medret, életregényük elmondani nem lehet.

Utólag mindjüket nagyra tartom, nem volt ez mindig így, nem sírok, de most már késő, most látom – ahogy az igazi költő mondja.

Részben tudom mikor, miben vétkeztem ellenük, részben nem tudom,

de ők tudják, remélem, megbocsátanak, én már megbántam.

Regénybe illő élet, és szilárd, nagyszerű jellem, igen nekem ilyen öregeim vannak, voltak, mondhatom büszkén.

Egyéniségek fazonok is voltak, utólag kedves, sőt tehetséges tulajdonságaik sem lehet felsorolni,

hosszú lenne, azt is magyarázni kellene, miért idegesített ez bárki-engem,

talán mert szeret a bárki-én idegeskedni,

de következzen a bocsánatkérés.

Bocsánatot kérek tőled muris jóságos nagymuter, hogy az utolsó éveidben nem látogattalak meg.

Anyámmal szegénnyel mindig vitatkoztam, én az ostoba akartam őt nevelni. Bocsánat

Ferire is legalább kétszer durván rászóltam, sőt kiabáltam is vele, még csak igazam sem volt. Bocsánat.

Imrét is alaposan megsértettem halála előtt talán egy héttel, kegyetlenül beszéltem vele is. Bocsánat.

Emi anyósomat pedig akkor, amikor nevetésbe törtem ki Gabika betegségét emlegetve. Bocsánat

És a többekkel is, közömbösen kegyetlenül beszéltem, viselkedtem,

felettébb gerinctelen ez a bárki-én, mert lehet, sőt valószínű, hogy ez már késő bánat,

mégis azt mondom: bocsánat.

Nemcsak lenézés, dicséret is illeti az öregeket,

amikor az ember öreg beteg és gyenge lesz, akkor válik igazán erőssé,

mármint lelkileg, értik, hogy értem.

úgy értem, hogy az egészséges fiatalnak könnyű erősnek lenni.

Az én öregeim igaz szívvel éltek, haltak meg.