" A két kisregényből álló kötet szabályokat biztosan nem ad az olvasó kezébe, és reményt sem sokat. Csupán felvillant néhány módot arra, amitől a kötet Babarczy Eszter bevallása szerint is vesztes szereplői valamiféle boldogságot remélnek. 

Az első rész, A változás kora főszereplője egy ötvenes, elvált nő, az író azonban az ő történetén keresztül egy egész láthatatlan csoportot állít reflektorfénybe.
A szerző mindenféle szépítés nélkül, kifejezetten plasztikus módon ábrázolja, hogy a középkorúvá válás nemcsak fizikailag éri váratlanul a nők többségét, hanem lelkileg is megrogynak attól, hogy egyszeriben láthatatlanok lettek a társadalom számára.
A történet az elmagányosodásról, a céltalanságról szól, és szembehelyezkedik azzal a szépen hangzó szlogennel, ami csak kevesek kiváltsága, hogy az ötven az új harminc. 

A második rész, a Mi ketten a monológjain keresztül követ egy megváltó-komplexusos, középosztálybeli nőt, és azt a kelet-magyarországi roma lányt, akit meg szeretne menteni a nyomorból azáltal, hogy folyamatosan pénzt küld neki. "