Hosszú és nehéz szülés után született Péter, és minden rendben lévőnek látszott. Az esti szopásra még kihozták, de aztán két napig nem kaptam meg. Hiába érdeklődtem, a gyerekorvos nem volt elérhető, a nővérek meg nem mondtak semmit. A szülész főorvosnő a terhesség alatti laboreredményeimről kérdezgetett. Mivel biológia szakos tanár vagyok, a kérdéseiből rájöttem, hogy mire gyanakszik és rákérdeztem: Down-kóros a gyermekem? Nagy valószínűséggel – válaszolta. Mindez a folyosón történt, a kórház életében mintegy mellékesen, jöttek-mentek az emberek, minden folyt a maga útján, mintha mi sem történt volna. De az én életem, egy pillanat alatt megfordult.

Éppen ekkor jött a férjem. Én csak bőgtem, a doktornő mondta el a férjemnek. Együtt sírtunk. Ő volt az első gyermekünk. Inkubátorban volt, oxigénhiányos volt, besárgult, alig mozgott. Súlyos szívhibája is volt, amit sürgősen meg kellett műteni.

Magányosan álldogáltam az ablaknál, az agyamban cikáztak a rosszabbnál rosszabb gondolatok, hogy talán legjobb lenne, ha meghalna a babám, meg én is, de egy vékony szálon bekúszott a remény is, talán vannak csodák. Odajött hozzám a szülésznő és elmondta, hogy együtt szült egy anyukával, akinek Down szindrómás gyermeke született és megvan a telefonszáma. Megadta a számát, mert kértem. Ahogy hazaértem, felhívtam Jolit, aki azonnal jött. Első kérése az volt, hadd nézze meg a gyerekemet. Azt mondta, hogy gyönyörű, szebb, mint az ő Rékája volt, pedig az is szép volt. Elmondott sok mindent magáról, az ő gyermekéről és családjáról. Kiderült számomra, hogy egy élhető életről van szó, Joliék úgy élnek, mint bárki más. Réka a korlátai ellenére fejlődik, testvérei vannak, kisebb testvére is, jól beilleszkedik a családba. Joli kiegyensúlyozott és boldog volt, büszke a családjára és Rékára. Elmondtam Jolinak, hogy azt hiszem, hogy az én Péterem meg fog halni a rossz szíve miatt, és akkor nem lesz több gond. Joli sok mindenre felnyitotta a szemem, és én elhittem neki mindent, mert tudtam, hogy ő is átment mindezeken. Elhittem, hogy a halál sem megoldás, mert örök fájdalmat hagy a lelkükben és elhittem, hogy a szívműtétet sürgősen meg kell csináltatni, hogy Péter tudjon mozogni, és jól fejlődjön és minőségi életet éljen.

A szívműtétre 3 éves korában került sor és sikerült! Kemény, motoros műtét volt, két átvirrasztott éjszakával. A műtét annyira jól sikerült, hogy a harmadik napon az én Péterem kint szaladgált a folyosón. Korábban a séta is nehezére esett. Mozgásában óriásit fejlődött és a mozgásfejlődés hozta a többit: az érdeklődést, a kommunikációt, a beszédfejlődést.

Péter most 10 éves, harmadikos a kisegítő iskolában, jó tanuló. Egyes tárgyak kimondottan jól mennek, – már iskola előtt is tudott olvasni – a számolás közepes, az írás nem megy jól, nem fejlett a finommotorikája. Nem baj, majd segít a komputer. Ahhoz ért. Az iskolát szereti, és őt is szereti az iskola, mert igyekvő és együttműködő.

3 testvére született azóta, így lett kerek a család. Sokszor eszembe jutnak az első napjaim a kórházban, a kétségeim és a reményeim. Tudom, hogy talán szerencsém is volt, hogy korán sorstársi segítséghez jutottam, hiszen az orvos kevés konkrétat tudott a mi esetünkről, viszont akik átélték a traumát és a gondokat, azok tudnak segíteni. Péter otthoni fejlesztése is Jolival és más sorstársakkal konzultálva indult meg, sem a szülészeten, sem a gyermekorvosi rendelőben nem tudták, hogy hova vigyem, és milyen módszerrel fejlesszem. Végül mindenhova eljutottunk és neurológus, korai fejlesztő segítségével tornáztattam, tanítottam Pétert. Otthon fejlesztettem a legtöbbet, de szakemberek irányelvei alapján. A Korai Fejlesztőben töltött heti egy-két óra kevés, a lényeg otthon történik. Persze a fejlesztés még nem minden. Kellett a jó családi háttér, a férjem, a nagyszülők segítsége, lelki támogatása.

Azt hiszem Péterrel mindent elértünk, amit csak lehetett és kimondhatatlanul boldog vagyok, amikor Péter minden ok nélkül hozzám szalad, átöleli a térdem és azt mondja: „Édesanyám, úgy szeretlek”. Neki ez nem esik nehezére, természetesen jön. Ebben is más. Most már tudom, hogy annak a halvány érzésnek a kórházablakban igaza volt: vannak csodák!