valahol napfény

mocorog a szív

kelekótya visszhang

valami szúrás

kuporog a szív

esetlen dallam

egy hangnem

szól helyette most

csend van

csak csont és vér

bőr takarja érintetlenséged

árnyéka veti a lila foltokat

mikor az első vonat

könnyed törli az ájulásban

az eszméletet

az idő nem egyszerre létezik

alaktlalan formája az anyagnak

miből lelked faragtad

hogy váljék el a testtől

melynek szent állandóságát

őrzi sorsoddá nyúló bőröd alatt

nem tudom a számod

feketében

a számok és az elmúlt évek

mentése

sikertelen,

ablaka

szilánkjai vágják

tenyeremen

a véletlenszerűen

leterített lapok

meg nem írt üzeneteiddel együtt

én is újraindulok,

fejből amúgysem

tudok.

#illúziók

szeme sarkából a lány,

elveszett,

tehetetlen

látta a megváltót.

tekintete vezet,

nő,

nem csak kérdez,

válaszol.

háta mögött

a párhuzamos élet,

szeme sarkában a férfi,

csak illúzió,

itt egész,

nála változó.

#atört

énem

töredékesen

lubickoló

vissza

és,

én,

ki törli

az emlékfelvételeket,

'én nem így képzeltem el --------',

se az ismétlést,

az újra mellétört

ráeszmélést,

számvető zugokban

az esős napok

utáni kapa csendre törekvését.

#aprésben

csikorog, csal –

volt e valóság –

idő a tegnapok közé,

ragasztható,

fekete lyuk,

pont nélküli

mélység

mint hazugság

egy pohár víz mellett,

épp ideje,

hogy bevedd.

#közben

kihűl a kávé,

barangolásba öltözik

a várakozás,

emlékek közt

a rések,

őrzik a meg nem

fejtett zajokat,

szünet van –

annál távolabb a csend,

mint ki sínek közé...

a gép újraindul,

lassútól

a piros csíkig ér

iránya,

magányos út ez,

forrótól az ihatóig.

#neved többé nem írom,

az oldal nem elérhető,

rég nem

vagy te sem, 404,

én sosem voltam,

már nem keresem a neved,

nyomaid a fűrészporban,

bár így lett volna,

mondtam,

emléked

a nyomon következő időjárás-változás

törölte volna,

de csak megszűntél

azóta, hogy

nevedet se írom,

sokáig a néma fájdalom hallatán

csak az írás tompít, de az sem,

majd fordul,

s a halvány helyett lesz a semmi,

nyomott lapok a tárhelyen,

pár betűre tőled

kiírta lelked a fekete ösztönt,

emlékszem,

de nem érdekel.

#hamlet

volt eképp az, bizonytalan,

tiszta vágás,

sebeddel szakad

látom

kit a hétköznap bája

ringat tovább a mába

a vekkerben

egyezik az elem,

a szín, és az unalom,

de a valóság,

más a félelemmel átitatott

fényjáték, drótkötél,

magam sem tudom,

képzeletemben szúrja

torkom,

és a hangok

az árnyékba szorulnak,

egyre csak nagyobb,

s az, hogy az ördög komédiája,

hogy egyetlen ellenfele a sötétség,

voltaképp, bizonyos.

#abűnt cipeli az élet,

nem a hiány,

a nemcsend is zajjá lesz

a pokolba áztatott kottakövön,

az a jóindulattal deszkázott,

a szó, hogy mondd,

te tört-ént, zaj csak, zaj vagy,

fenyegető ostobaság,

ha használnád

a későn kiismert szabályt,

jogtalan kapálózás,

sárba szorítja kukoricáját a disznó,

felfalva a csendet

szakad le a nőről,

anélkül, hogy hallaná saját hangját,

az utcára vonul,

ki és be,

#metoo,

és a pedofília,

a bulímia

tünetei és kezelése,

függ és zörög,

fekete tömeg,

fehéren az acéltalp.

Töredékes mappa. Hiába turkálok a kukában a félresikerült dokumentumok között. A törlés után se hamu, se cetlijei a szakadt papírnak, melyek legalább kialudt dühömre emlékeztetnének. Nyoma sincs, hogy egyszer a rendszerbe jegyeztem és valaminek a része lettem. Most aztán még csak az egész sem törik, csak az álom. Kattog a gép, az idő nélkül, tovább.

#szűkült a kékfényben a tér,

beszorultam az elvárások közé,

s mint tiszta üvegen a hamis gyöngyök,

napfényes szilánkokon át gurultak tova gyermekkorom álmai.

#underground, ha az elnyomás, a felszín, a divat ellenére, vagy ellenében önálló, független és szabad fejezetet tudunk nyitni saját történetünkben, szemben az aktuális trendekkel, vagy épp a tömegeket megvezető olcsó retorikával; az underground egyfajta felvilágosodás, mely képes felborítani a rendszert, így, vagy úgy – mélysége fontosabb, mint a csomagolás, önmaga érdekli, nem a külső megfelelés; nem a "popularitás" ellen harcol, hanem önmagáért, nem a sikerért fut, hanem a kitartásért.

Tegnapok és holnapok közé szorulva untalan várom, hogy tarthatatlan hátamat sikerüljön végleg kinyújtanom.

#letöltöttem30gigát

harminc giga öt mappában,

most 016 mappa 30 gigája,

a mondat végi írásjelek

két kontinens között,

016, harminc gigának jár három számjegy,

talán ez a rendszer benne,

30 százaléka nyomdaképes,

kell a másik hetven is,

olvashatatlan sorok harminc változata,

évszámokkal változatlan tematika,

kupacok, oszlopok, csoportok,

törzsek, keresztek, párhuzamok,

maradék,

kísérők,

a mi lett volna ha,

szörnyek három hordozón

a metszetek nélküli halmazok,

pontos idő, 8:31 PM,

mentés, sikertelen

#alélekrepedései

olyanok,

mint csak az

erős fényre,

egyenetlen szögben

csillanó törések az üvegben,

nyomják a levegővételt,

míg el nem engedem.

az üveget csak forgatom,

takarom,

elhajítom,

bár ne is tudnék róla,

s amikor eltűnök,

eltűnik velem,

ha másé lesz,

legyen töredék,

tanulság,

vagy véletlen,

csoda folytán

tökéletesség

alól a feloldozás.

#idegenarcok

elszíneződött családi fotók

ízetlen a só is

ma mással szorják

a kirakatban

se passzol a méret,

erősek a fények,

nem látok körvonalat,

csak statisztikákra épülő

versenyképes bérezési sorokat,

idegen arcok,

láng és olaj,

világos esték,

mulatságok,

száraz festék,

ülünk a ház előtti padon,

az előre

homályosabb,

mint a múlt,

nem az ő arcuk idegen.

#egyedül

éles volt a körvonal

mint a fájdalom

szilánkosra vert csuklóm

körül

a csend.

#neked

kiöntém szívem,

csak a címzett ment mellé eggyel,

pofonokon innen és túl,

mostmár így lesz?

szubjektív emlékek,

képzelt utánzatok,

Isten véletek!

#énidegenül

köddel borított,

ékezetnélküli síkon

a szív gyökerei

csöndesen ordítanak

tegnap hallottam

a vonyítást

kérlelhetetlenül

csattant fel álmából

a pusztításra kész,

indulatos magány

a sötétbe meredt,

váratlan

a valósággal

épp hogy

helyet cserélt.

#nélküled

mintha lennék

csak az álom vetíti

e botrányos sorokat

sose szabadulok

a vakvágányon

néha újra

akaratomon kívül

szállok fel az A-ra

zakatolok tovább

ugyanúgy

nélküled

mintha nem volnék

álnok és magányos,

kapkodok az elejtett

anyagért, oly érdes az,

ami van, nincs időm csiszolni,

míg voltam,

nem lettem,

s most, hogy nem vagyok

az, aki, csak

rohanok, hogy legyek, mégis,

valaki.