BemutatkozÓ MESÉNK

Egy óvoda igaz története

I. Hogyan találkozott Merse és Illangó

A kis manó a fa tövében üldögélt és az eső illatát élvezte. Ilyenkor az sem zavarta, ha egy kicsit hűvösebben fújt a szél, mert ez csak még jobban felerősítette az orrában az eső illatát. Pont jókor érkezett a zápor, kezdett már megint szomorúságra fordulni a szíve, és ez segített elterelni a gondolatait. Ahogyan az avarral zenélt, mintha egy zongora billentyűit ütné le a cseppek segítségével. A gombóc kezdett összemenni a torkában. Az óvodában, a társai között ma sem találta a helyét. Igazán nem bántották, de nem is voltak kedvesek vele. Hallotta, ahogyan két rózsaszínű manó pusmog róla, mert nem tudott elég messzire eldobni az almamaggal. Nem először fordult elő és volt, amikor ez zavarta és otthon igyekezett gyakorolni a távolba dobást. De nem ment, nem érdekelte igazán. Így rendszerint azon kapta magát, hogy elterelődik a figyelme és inkább mással foglalkozik. Persze az óvodában azzal senki nem törődött, hogy az almát, aminek a magjával olyan jókat játszanak a manógyerekek, ő gondozta a szüleivel, hosszú hónapokon át. Nem lelte örömét a magmeccsekben, de a fák gondozásában, az almák leszedésében, válogatásában, annál inkább. Mirza néni nagyon megdicsérte, amikor elmesélte neki, mennyi törődés szükségeltetik ahhoz, hogy aztán az alma az asztalon legyen, de a többieket, ez nem igazán érdekelte. Elfogadta. Nem nyaggatta őket, hogy meghallgassák, figyeljenek rá. De akkor őt mégis miért piszkálják, ha nem repül elég távolra az elhajított magocska? Miért néznek rá olyan gúnyosan?

Most, is, ahogyan a fának támasztotta a hátát, igazságtalanságot érzett legbelül. Vajon a többiek miért nem látják amikor ügyesen bukfencezik, segíti a leveleket összesöpörni vagy mindig megjegyzi, kinek mikor van a manószületésnapja? Dicsérni olyan keveset dicsérik, de a rosszat, a hiányzót, azonnal megtalálják benne. Nem jól van ez így. Addig nyomasztotta magát ezekkel a gondolatokkal, míg végül elsírta magát. Azt hitte nem látja senki, így hagyta, a könnycseppeken keresztül – ami egy manó esetében irinyó pirinyó- távozzon belőle az a sok rossz, ami a lelkébe került a mai napon. Amikor aztán végre abbahagyta a pityergést, és a könnyei már nem csorogtak végig az arcán, meglepődve vette észre, hogy a sírás hangja nem szűnt meg. De hiszen a hang nem is belőle jön. Elindult hát megkeresni, ki az, aki még nála is szomorúbb. A moha között alig vette észre a zöld ruhás, kis manót, akit azelőtt sosem látott még. Ránézésre olyasmi forma korú lehetett, mint ő, a könnyei is éppen olyan irinyó pirinyók voltak. Amikor félszegen megsimította a hátát, a manólány odapenderült és már át is ölelte a nyakát és zokogott, a vállára hajtott fejjel mintha vagy ezer éve ismernék egymást és csak úgy dőlt belőle a sok gyötrelem. A sorversenyekről, amikben mindig utolsóként végzett. A szoknyák szépségének összeméregetéséről, amiben az övé sosem lehetett a legcsinosabb. A rajzolásokról, amikor csúfolták, hogy ő örökké szivárványokat ábrázolt. A széken nyugodtan ülésről, ami neki sosem sikerült.

Bár nagyon szívet tépően zokogott szegény ott a vállán, a piros ruhás kis manó testét mégis melegség töltötte el, mert ahogyan a kislányt hallgatta, életében először végre azt érezte, nincs egyedül…..

Miután megnyugodott a kis manólány, elárulta, hogy Illangónak hívják, ami igazán megdobogtatta Merse szívét (mert így hívták a piros manót).

- Nem szeretnék oda többet visszamenni. Olyan jó veled Merse. Végre megért valaki. Én most már mindig veled akarok lenni. Óvodában is.

Ebben a pillanatban egy gondolat fészket rakott Merse szívébe. És így, hogy Illangó már vele volt, megoszthatta vele.

- Egy olyan óvodát látok a képzeletemben, ahol minden játék fából van, sima, illatos. Az óvónéni reggel, a karosszékben ülve köti a pulóvereinket a hideg évszakra, persze mindenkinek a kedvenc színéből. Rengeteget lehetünk az udvaron, ahol szabad fára mászni és saját kertünk is van, ahol végre megmutathatom, hogyan lesz egy icipici magocskából, édes almákat termő gyümölcsfa. Ahol a nagyobb gyerek, a kisebbet segíti, és mindent együtt csinálunk az óvónénivel. Az erdőben sokat járunk, makkot gyűjtünk, gombát szedünk. Mi sütjük a kenyeret magunknak és préseljük a szőlő levét. Ahol mi végzünk el minden teendőt az óvoda körül és az ünnepeink még közelebb hoznak minket egymáshoz. Ahol nincs verseny. Ahol annak örülnek amilyenek vagyunk.

Illangó csillogó szemmel hallgatta a felsorolást és a szája olyan széles mosolyra húzódott, ami Mersét örömmel töltötte el.

- Rendben Merse- mondta Illangó- én veled tartok. Hol találjuk meg ezt az óvodát. Egy másik erdőben?

- Nem Illangó. Ezt mi hívjuk életre magunknak.

- De képesek leszünk rá Merse?

- Képesek vagyunk rá Illangó.

II. Kell egy hely

Merse és Illangó sorra vették, mi mindenre van szükségük ahhoz, hogy egy óvodájuk lehessen. Hamar megállapodtak abban, hogy leges legelőször egy hely kell, amiben meglátják azt a sok lehetőséget, ami egyelőre még csak a fejükben él. Fogalmuk sem volt merre induljanak, a megérzéseikre hallgathattak csak, de ennél jobb vezetőjük aligha akadhatott volna. Útjuk során sok mindenkivel találkoztak és szívesen meséltek nekik a terveikről. A vakond például csak a fejét rázta, nem látott tovább az orránál. A teknősbéka a nehézségekről beszélt, amikkel majd szembe kell nézniük. A mókus figyelmesen végig hallgatta őket, majd megígérte, hogy a tél kivételével (mert olyankor téli álmot alszik), szívesen segít a kis óvoda körüli teendőkben, hiszen kisfiai is szeretettel járnának egy ilyen oviba. A csiga még azt is megengedte nekik, hogy felüljenek a csigaházának tetejére és egy darabon vitte őket. Egyetlen kísérőtársuk aki meghallgatva őket, többet nem szegődött el mellőlük, a szél.

Amikor már egy hete úton voltak, Illangó nagyon fáradtnak érezte magát. Ő most már bármelyik fát örömmel választotta volna, de Mersét még mindig hajtotta valami ismeretlen érzés belülről. Ahogyan a szél közöttük járt, megérezte Illangó testének fáradtságát és megengedte, hogy az utat a hátán ülve folytassák tovább. De bárhogyan igyekeztek felülni rá, folyton lehuppantak a földre. Egy ideig jót nevettek ezen, de a sokadik fenékre esés után, bosszankodni kezdtek. Ekkor egy pitypang szólította meg a manógyerekeket és a szelet. Mivel már fehérbe borult és tudta, hogy lassan eljön az ő ideje is, a kis vitorlásai mind elhagyják, új helyre költöznek, megengedte, hogy leszakítsák és a szárába kapaszkodva szálljanak fel a szél hátára. Igaza volt a pitypangnak, így már könnyedén lebbentek egyelőre ismeretlen céljuk felé. Az égből kémlelték a lenti világot. Merse csendben tekingetett körül. Illangónak fogalma sem volt mit is keres igazán. Mikor aztán a manófiú felkiáltott, hogy „Ez az Illangó, meg van!” és ő is alaposan körülnézett, azt gondolta, megérte, hogy ilyen sokáig jártak az erdőben. (Folytatása következik)

Kiskunhalasi Waldorf Óvoda címe: Baranyai Ferenc utca 20.

III. Illangó ovija?

….. - De hogyan nevezzük? - kérdezte váratlanul Illangó. Merse jól nevelt kis manófiú volt, nyomban azzal hozakodott elő, hogy nevezzék Illangó Ovijának. A manólány jót kacagott ezen és belekarolva hozzásimult a fiúcskához, aki erre olyan piros lett, mint a ruhája, amit viselt. De a lány nem fogadta el. A domboldalról jól rá lehetett látni a pöttyös tetejű gombára, amibe az új óvodájukat álmodták meg. Még sok volt rajta a tennivaló, de gondolataik már egészen máshol jártak. Sok manót láttak még ott, magukon kívül, játszva, kacagva, fára mászva, gólyalábazva. A közeli kis tóban úszó halacskák időnként felugrottak, hogy a tópartról is jól láthatóak legyenek, a nádasban élő békák fiaikat nevelték. A játszótér, ami közvetlenül a nyaras erdő alatt húzódott, csak arra várt, hogy újra megteljen élettel, nevetéssel, manóricsajjal. A homokozóban régen nem épült egyetlen homokvár sem. A tisztás sűrű, zöld füve tökéletes lesz, hogy kergetőzzenek, bukfencezzenek, piknikezzenek. Elfogadással és türelemmel veszik majd körbe azokat, akik melléjük szegődnek, kedvesek és figyelmesek lesznek egymással. Hogyan lehetne ezt a sok mindent egyetlen névbe belezsúfolni? Hogy az arra járó megérthesse, mennyi mindent kaphat, ha hozzájuk betér? Némán ültek tovább egymás mellett és vártak. Arra, hogy a név ráhelyeződjön a szívükre. Sok kaland és hit vezette őket egészen idáig, ahol most tartottak, minden porcikájukat melengette ez az érzés. Olyan hosszú utat tettek meg, amíg el nem értek ide, volt mikor lehetetlennek tűnt.

Újra Illangó szólalt meg:

Merse, ha nem segít a szél, talán soha nem találtunk volna erre a csodaszép helyre, ahol most ülünk, ahol tervezhetünk. Róla kellene elneveznünk. Ő hozott minket.

Merse gyors pislogások mellett emelte tekintetét az égre, ahol a szél járt. Igaza volt a zöld ruhás manólánynak. A szél éppen a pitypang bóbitáival játszott. Gondtalanok és boldogok voltak. A szél mindig pontosan tudta, mekkorát szabad repíteni a pitypangon, hogy az éppen megpördülve lelibeghessen, hogy aztán, a föld felett újra felkaphassa és magasra röptesse. Látszólag olyan különbözőek , mégis elválaszthatatlanul összetartoznak. Egyik sem tud igazán meglenni a másik nélkül. Elfogadták egymás szeszélyeit, pedig a szélnek kijutott rendesen. Tud ő lenni akár fuvallat, huzat, cúg, orkán, szellő, sok -féle alakot képes ölteni magára. Ám ő, a pitypang türelméért cserébe, minden évben, kivárja amíg a párja sárga, illatos szirmokból, fehér, szöszös ernyőket nevel, hogy aztán újra egymással játszhassanak. Hiába az őszi falevelek, vagy a télen hulló hópelyhek, neki a pitypang az igazi társa. S ahogy elmerengve nézte Merse és Illangó, ezt a különleges táncot, egyszerre került a név a szívükre : Szélben Szálló Pitypang Óvoda.

IV. Az óvónéni!

A fűben fekve, a csillagokat nézegeti már egy jó ideje Merse. Mellette, Illangó, egyenletesen szuszog. Finom meleg van, az éjszaka sem olyan csípős, így elhatározták, hogy a szabad ég alatt töltik az éjjelt. Nem fér a fejébe, hogyan aludhatott el pillanatok alatt a barátja? Fontos dologról beszélgettek az imént, ő maga tele maradt gondolattal. Tudva levő ugyanis, hogy szépen haladtak a gombaház felújításával és berendezésével, ami nem is csoda, hiszen egyre többen csatlakoztak hozzájuk, egyre nagyobb közösség verbuválódott össze az erdő közepén, a tisztás mellett. Mindig ugyanakkor találkoztak, szavak nélkül tudta mindenki a dolgát. Ahogy valóságos formát kezdett ölteni a régi, düledező házban egy óvoda körvonala, a játékok mind a helyükre kerültek, az udvarban homokozó szépítette az udvart, az esőkabátok mind a fogasokon sorakoztak Mersében fészket vert egy gondolat: „No de ki lesz az óvónéni?” Aztán este, csillagvizsgálgatás közben, Illangónak fel is tette kérdést:

- „Illangócska, ki lesz majd a gombaház igaz, örök és egyetlen óvónénije?” – Mikor végre kibökte a kérdést, Illangó egy sóhaj kíséretében válaszolt.

- „Drága Mersém. Hát ezért voltál egész nap olyan szóltan? Ezen töröd a fejecskéd reggel óta? Elképzelni nem tudtam mi bajod lehet.”- mondta a manólány, miközben gyengéden odaérintette az orrát a kisfiú vállához.

Merse ettől a kedves gesztustól sem tudott feloldódni, feszültséget érzett az egész testében, szerette volna, ha Illangó is komolyan veszi ezt a problémát. Illangó megértette, hogy Mersének mire van szüksége, és jól átbeszéltek mindent, ami az óvónéni személyét érintette. Mikor már pontosan megrajzolták képzeletükben a vágyukat, Illangó jó éjszakát kívánt. Azt gondolta, végre megnyugodott barátja. De Merse nem tudott elaludni, azon törte a fejét, hogyan találhatnának rá AZ ő óvónőjükre? Talán szemrevételezzék az összes felnőttkörút, aki az óvoda körül segítkezik? Esetleg rajzolják meg és ragasszák a plakátokat a fák törzsére? Vagy kezdjék el szájról-szájra terjeszteni az erdő lakói között? Egyik ötletet vette sorra a másik után, elhatározta, addig nem alszik el, míg a legjobb megoldást meg nem találja. Ha egyedül, Illangó nélkül kell ezt megtennie, akkor úgy. Minél inkább akarta, annál kevésbé tudott koncentrálni a valódi szándékára, az akarás vette át a fő irányítást a fejében. Szemét lehunyta és hagyta, hogy a képzelete megrajzolja azt, akit az előbb szavakkal hívtak elő Illangóval. Abban mind a ketten egyet értettek, hogy mindig legyen mosoly az arcán és, ha nem túl nagy kérés, akkor a szemén is látni lehessen, ha boldog. Arca két oldalán jelenjen meg két apró gödröcske a nevetéstől. Ha a manószemtelenség miatt összevonja a szemöldökét és homloka ráncolódni kezd, semmiképpen se legyenek túl mélyek és sötétek a barázdák, mert az olyan ijesztő. Legyen nyilvánvaló, hogy nem is gondolja komolyan, hogy mérges, csak úgy csinál.

Ha megszólal, hangja simogassa meg a gyerekek lelkét és énekével varázsolja el az összes rosszkedvet a világból.

Ha mesél, mindig igaz dolgokról szóljon a fáma, tudja, hogy minden varázslat elérhető ezen a földön és ő ezt mutassa is meg.

Viseljen minden nap hosszú szoknyát, amibe akárhányan belekapaszkodhatunk, amikor elveszettnek érezzük magunkat a világban.

Ha a konyhában tesz-vesz, örüljön annak, ha körül álljuk és engedje, hogy mi is segítsünk pucolni, tésztát gyúrni, mosogatni. Ha véletlen leejtünk ilyenkor egy kistányért és összetörik, megnyugtatóan mondja azt, hogy: „Semmi baj kicsikéim, gyorsan seperjétek össze, nehogy valaki megsérüljön.”

Minden reggel mondjon velünk legalább egy varázsigét, aminek hallattán megnyugodhatunk.

Tanítson nekünk sok dalocskát, amit, ha elkezd tudjuk, hogy éppen azt szeretné, ha felöltöznénk, vagy azt, hogy ebédeljünk.

Engedje, hogy amikor jóllaktunk, elpakolhassunk magunk után. A kertben ültessen velünk növényeket, amiket aztán együtt gondozhatunk, és locsolhatunk. Miután ezek a növények megérnek arra, hogy leszedjük őket, higgyen bennünk, hogy pontosan tudjuk, melyiket lehet leszüretelni.

Bízzon abban, hogy tudom, milyen magasra szabad felmászni a fára és hagyja, mert fáramászás nélkül nagyon üres lenne a manólét.

Délután, ha nem szeretnék aludni, engedje, hogy mellette üljek, ne erőltesse és hogy a többieket addig se zavarjam, kézimunkázzunk együtt, a csendben.

A legtöbb időt az udvaron töltsük se a hideg, se az eső ne legyen akadály. Nézze el, ha sarasok, koszosak leszünk, hiszen úgyis mindig lesz bent velünk tiszta ruha.

Hetente egyszer, egy teljes napot töltsünk az erdőben, ott játszunk és ott fogyasszuk el az ennivalónkat is. Fontos, hogy megtapasztaljuk a csendet és az ottani élővilágot.

Kicsik és nagyok mindig együtt lehessenek, egy csoportban, hogy míg a nagyok türelmet és együttérzést tanulnak a kicsik által, a kisebbek nagyok iránti csodálata, sok új dolog kipróbálására, bátorságra sarkallja őket. Cserébe megígérem, hogy mindig jó példát mutatok az újaknak, nem fognak tőlem semmi rosszat eltanulni.

A hét minden napján más gabonából készítse nekünk a tízórait és az uzsonnát. Süssünk minden héten együtt 1 nagy, vekni kenyeret.

Tudjon kötni, horgolni, gyapjúképeket készíteni, varrni, hímezni, szőni, faragni. Mindez azért nagyon fontos, hogy nekünk is megtanítsa. Nézze el nekünk, ha a csoportszobában mindent felforgatunk azért, hogy a világ legizgalmasabb bunkiját megépítsük. Bármit kérdezek, válaszoljon és ha egész nap az ölében kívánok ringatózni, ő azt se bánja.

Szavak nélkül is tudja, ha éppen az anyukám hiánya kínoz legbelül, a szívem közepén és olyankor vegye elő azt a varázslatát, amivel egy pillanatra ő maga lesz az anyukám, csak annyi időre, mire újra megnyugszom és visszatérek a barátaimhoz játszani.

Ahogyan sorra vett mindent, azt vette észre Merse, hogy a képzeletében élő óvónéni is meg tudta nyugtatni, annyira tökéletes. Ahogy lassan feloldódott a lelke és erősödni kezdett a hite abban, hogy élnie kell ennek a tüneménynek, érezte, ahogyan valaki végig simítja az arcát. Mikor kinyitotta a szemét, fölé hajolva meglátta őt. Az óvónénit.

„Engem hívtatok? A pitypang elhozott.”