Papagájklub
A papagájok táplálkozása
Állatorvos-karrieremet az 1970-es évek elején kezdtem meg (még mielőtt szennyeződéseket felfedezték volna, hiába kőkorszaki maradvány vagyok). Ekkorra már több éve papagájtulajdonos voltam, mindig is lényűgöztek ezek a csodás állatok. A velük kapcsolatosan beszerezhető tudásanyag kis mennyisége frusztráló volt.
A papagájok táplálkozásáról gyakorlatilag semmi nem volt ismert. A kedvtelésből tartott kisállat-áruház tulajdonosai folyamatosan előadták nekem a maguk teóriáit arról, hogy mennyire veszélyes bármi mással etetni a madaraimat, mint az általuk forgalmazott papagájeleség. Azzal próbáltak fenyegetni, hogy ez akár halálos is lehet a madárra nézve. Az ő speciális papagájeledelükben persze semmi más nem volt, mint főleg napraforgó, penészes, szürke földimogyoró és alkalmanként szárított pirospaprika.
Ennek ellenére számomra nem volt egyértelmű, hogy ara papagájaim kizárólag vetőmagevők lennének, mivel sokszor bemutatták, hogy pontosan tudják, hogyan kell feltörni a csirkecsontokat és kienni belőlük a velőt. Nem volt logikus azt feltételezni, hogy egy ember megtanította volna neki, hogyan kell ezt csinálni, ezért kitartottam a változatos étrenddel való táplálás mellett.
A 70-es évek végére az Egyesült Államok állatgyógyászati agytrösztjei felfogták a kizárólag magvakból álló étrendben rejlő problémákat. A háznál tartott papagájok állandóan, tömegesen betegek voltak, kb olyan szinten, mint amit az emberek "megfázásnak" neveznek - de ezek ennél súlyosabb esetek voltak. Sok esetben bakteriális fertőzések léptek fel, amelyek gyorsan életveszélyessé váltak.
A kísérleti papagájok naponta meghaltak olyan fertőzésekben, amelyeknek enyhének kellett volna lenniük - de a krónikus alultápláltság miatt immunrendszerük nem tudta leküzdeni őket, és nem sokat tehettünk megmentésük érdekében. Időbe telt, amíg az orvostudomány végül rájött: az általunk táplált étrenddel megöltük őket, és a megoldás csakis a változatos táplálkozás lehet.