A lakberendezés és a funkció kapcsolata leginkább egy olyan házassághoz hasonlít, ahol a felek szenvedélyesen szeretik egymást, de képtelenek megegyezni abban, hová kerüljön a szennyeskosár.

A belsőépítészet aranykora óta tudjuk, hogy „a forma követi a funkciót”. Ez elméletben remekül hangzik, a gyakorlatban viszont gyakran ott vérzik el, amikor megvásároljuk azt a lenyűgöző, olasz dizájnfotelt, amelyben ülve pontosan tizenkét perc után érezzük úgy, mintha egy középkori kínzóeszközön pihennénk. De legalább jól mutat a közösségi médiában.

A funkcionális lakberendezés igazi próbája nem a katalógusfotókon dől el, hanem az esős kedd délutánokon:

A tárolás művészete: Egy lakás akkor funkcionális, ha nem kell régészeti feltárást végeznünk ahhoz, hogy megtaláljuk a tartalék izzót. Ha a minimalizmus jegyében minden szekrényt száműztünk, a funkció hamarosan egy sarokba tornyozott „mindenes kupac” formájában fog bosszút állni.

A világítás drámája: A hangulatvilágítás csodás dolog, amíg nem próbálunk meg egy sötétített, borostyánsárga fényű nappaliban befűzni egy tűt vagy elolvasni egy gyógyszeres betegtájékoztatót. Ilyenkor a stílus hirtelen másodlagossá válik a látásunk megőrzéséhez képest.

A „fehér kanapé” effektus: Ez a lakberendezési optimizmus csúcsa. A funkció itt azt diktálná, hogy a bútor bírja a vörösbort, a sarat és a háziállatokat. Az esztétika viszont azt súgja: „majd vigyázunk rá”. Nem fogunk.

A cél tehát az a kényes egyensúly, ahol a lakás nem csak egy múzeumi tárlat, ahol félünk leülni, de nem is egy raktárépület, ahol a praktikum nevében lemondtunk a vizuális örömökről. A legjobb otthon az, amelyik kiszolgálja az életünket, ahelyett, hogy mi válnánk a bútoraink rabszolgáivá.