utoljára frissítve, ill. aktualitása ellenőrizve: 2026. január 18.
Úgy érzem, kicsit érdemes írni az érzelmekről is. Akit csak az infók érdekelnek, nyugodtan “ugorjon”, de feltételezem, hogy az érzelmek is fontosak sokaknak. Neked is? Vagy neked kevésbé számítanak?
Hogy egyértelműbb legyen, átfogalmazom kicsit az első mondatot, hogy benne legyen tisztábban a bal, és a jobb agyféltekém is:
“Úgy gondolom, hogy sokunknak hasznos lehet, ha az érzelmekről is beszélgetünk.”
Így talán közelebb kerül mindenkihez.
De tényleg, rettentő lelkizés, és szubjektív gondolatok következnek, vigyázat! :)
Aki Ausztriába költözik, annak legtöbbször az idegenkedés mellett olyan érzése is támad, hogy igazából egy Magyarországhoz hasonló országba költözik, ami a mindennapi élet folyását, az emberek élethez való hozzáállását, a társas kapcsolatokat, a közösségek szerepét illeti, és még említhetnék egy sor dolgot. Olyasmire gondolok, ami túlmegy azon, amit a földön minden emberrel kapcsolatban érzünk, hogy "egy vérből valók vagyunk".
Nyilván mindkét ország Közép-Európában van, sok a közös történelmi szál, monarchia, kiegyezés, német megszállás, orosz megszállás, sok hagyomány, szokás egy tőről fakad, elsősorban innen eredhet nyilván a hasonlóság érzése.
Van különbség is, persze, de nem az alapokban, hanem szerintem a hasonló dolgok minőségében. Olyan érzés ez, mintha ugyanannak egy jobb minőségű változata lenne Ausztriában. Sokkal jobb, sőt jelenleg bizonyos területeken fényévekkel jobb, de ez utóbbi minőségi különbség már nem abból adódik meglátásom szerint, hogy Ausztria valamit sokkal jobban csinál, hanem abból, hogy Magyarország sokkal rosszabbul teszi. Szóval olyasmi, amit Magyarországon is szeretnénk látni, szinte ugyanígy.
A fentiek miatt lehetséges talán az, bár biztosan van egyénektől függően még egy sor más oka is, ami miatt a kiköltözők képesek nagyon hamar otthon érezni magukat Ausztriában. Erről az “otthon érzem magam” érzésről, ennek a körülményeiről, és, hogy az ellenpontot is megemlítsem, ennek hiányáról is szónak ezek s szövegek.
Tehát az “otthon érzem magam” érzés valóban sokaknál eljön, ezt most bátorításként is írom mindenki számára, akiben esetleg kavarognak az érzelmek, hogy “elhagyom a hazámat”, “Nekem Magyarországon van dolgom, miért megyek el”, “Jaj, hátha megváltozik a helyzet Magyarországon, és mégsem kell elmennem”, “Tennem kellene inkább itthon a hazámért, nem elmenni.”, és hasonlók.
De persze ez nem ilyen fekete-fehér.
Több dologra is szeretnék kitérni, melyekkel alapvetőleg nem mondok semmi újat, de talán kicsit más (persze részemről szubjektív) megvilágításba helyezem ezeket az ügyeket, ami, tapasztalatom szerint, segítség lehet, mert az ember hajlamos egy-egy ügyet, még tényt is, mindenféle nem előrevivő módon értelmezni, és persze tele van a Facebook, meg egyéb helyek az “Ausztriában sincs kolbászból a kerítés”, meg “Mindig idegennek fogod érezni magad Ausztriában, és egyáltalán külföldön, akár mit csinálsz” típusú véleményekkel. Kicsit ezeknek a véleményeknek az okát is érdemes vizsgálni, és így árnyalni a hozzáállásunkat. A lényeg a részletekben (is) rejlik.
Ha Magyarországon nőttél fel és eddig ott éltél, de egy ideje már erősen gondolkodsz a nyugatra költözésen, olyan érzelmi állapotba kerülhetsz, amelyből nehéznek tűnik a kiút. Emiatt nem mered megtenni a végső lépést, még akkor sem, ha már hónapok vagy évek óta tanulod a nyelvet, mindennek utánanéztél, és már csak egyetlen dolog hiányzik: az indulás.
Miért van ez így? Miért hezitálsz?
Sokszor azért, mert Magyarországot tekinted az életed „biztos bázisának”, a külföldre költözést pedig a biztonság elhagyásaként éled meg. Úgy érzed, feladod a biztos jelenedet egy bizonytalan jövőért, amelyről nem tudod, jobb lesz-e.
Csakhogy a valóságban érdemes pont fordítva gondolkodnod.
Amint átköltözöl Ausztriába és találsz egy munkát – legyen az bármilyen –, onnantól kezdve Ausztria válik a biztos bázisoddá. Egy olyan életforma nyílik meg előtted, amelyet Magyarországon ma sajnos nehéz elképzelni. Ha például kezdetben nem a szakmádban helyezkedsz el, számtalan lehetőséged lesz képzésekre, átképzésekre és tanácsadásra, hogy megtaláld a helyed.
Mindeközben az osztrák szociális háló védelmét élvezed. Egy olyan rendszerbe kerülsz, ahol a hivatalok és szervezetek valóban az emberekért vannak. Természetesen alapvető fontosságú, hogy ismerd a lehetőségeidet, mert ezek nélkül könnyű elveszni a rendszerben – de még ebben, az eligazodásban is segítenek különböző támogató szervezetek.
A biztonság és a bizonytalanság felcserélése
Számodra, ha úgy látod, hogy a magadban felsorakoztatott érvek alapján a költözés a legjobb opció, a jövőre nézve a költözés a biztonságos megoldás. A bizonytalan az, ha Magyarországon maradsz, hiszen az ország jelenleg sajnos távol áll a „biztonságos bázis” fogalmától.
Érdemes így tekintened a helyzetre, még ha érzelmileg nem is könnyű. Amint a fentieket tényként elfogadod és nem vitatod tovább, képessé válsz arra, hogy valóban az érzelmi gátjaiddal foglalkozz. Amíg a kiutat keresed és próbálod újra meg újra felsorakoztatni a maradást segítő (néha erőltetett) érveket, addig egy helyben toporogsz.
Azt javaslom, tedd meg ezt most utoljára:
Gondold végig még egyszer, mi szól a maradás és mi az ausztriai indulás mellett.
Hozz egy döntést a tények alapján.
Ha továbbra is úgy látod, hogy több érv szól Ausztria (vagy más ország) mellett, akkor lépj tovább ezen!
Az érvek listáját csak akkor vedd elő újra, ha valamilyen jelentős változás történik a körülményeidben. Ha minden változatlan, ne pazarold az energiádat az állandó újragondolásra – inkább koncentrálj a célodra, a költözésre!
Nyelvtudás nélkül sokkal-sokkal nehezebb bárkinek otthon éreznie magát Ausztriában. Ez egy tény, de csak statisztikai tény, tehát a többségre érvényes. De ez azt is jelenti, hogy ez is az egyéni hozzáállástól függ, vagyis az emberek egy kisebb része mindenféle nyelvtudás nélkül is jól érezheti magát itt.
Vegyünk csak egy egyszerű példát, mondjuk egy szinglit, vagy egy párt. Legyen inkább egy pár, akik Magyarországon dolgoznak jelenleg, és hobbijuk a természetjárás, állandóan kirándulnak, a kutyájukkal, vagy anélkül. Mindketten dolgoznak, egyikük egy erdészetnél, a munkája közben is folyton a természetben van, egész nap vadleseket, és etetőket ellenőriz és javít, a másikuk bicikliszerelő, a saját műhelyében dolgozik. Mindketten szeretik a munkájukat is, de a legnagyobb örömöt a közös kirándulások jelentik nekik. Szeretnek fotózni is, komoly természetfotó gyűjteményük van.
A magyaron kívül nem beszélnek semmilyen nyelvet. Látják a körülményeket, ahogy Magyarországon bánnak a természettel, ahogy lebetonoznak lassan mindent, ahogy akár az erdőket is ki akarják már vágni, vagy ami a Balatonnál történik, és egyáltalán, ahogy szinte minden, ami a természettel kapcsolatos, át van politizálva, és a döntések magánérdekek mentén születnek. Mivel gyermeket szeretnének, nem akarják a leendő gyermeküket ebben a helyzetben felnevelni, és ők maguk is alig bírják már elviselni a helyzetet, ezért elhatározzák, hogy Ausztriába költöznek.
A pár erdészetnél dolgozó tagja azonnal talál munkát, szinte ugyanazt a tevékenységet végzi, mint Magyarországon. A munkájához szükséges szókincset a próbaidő alatt elsajátította. Amit nem ért, mindig megnézi a telefonján, aztán lassanként már alig-alig kell elővennie a telefont. Az erdő csendje, és a munka a Magyarországban megszokottnál sokkal egyértelműbb szervezettsége és állandósága megnyugtatja a költözés stressze miatt zaklatott idegeit, és mivel jó fizetést kap, a magyarországi többszörösét, ezzel sincs gondja. Sokkal nyugodtabban szervezi meg, most már a sokkal változatosabb ausztriai tájakon a szokásos kirándululásait, és gyönyörű élményei vannak a túrák során, Magyarországon eddig nem is látott szépségekkel találkozik.
Kezdi otthon érezni magát.
Párja talált állást egy kerékpárkölcsönző cég szerelőműhelyében. Bár ez nem a saját üzlete, mégis jól érzi magát alkalmazottként is, mert a munka jól szervezett, a műhelyben rajta kívül sok más külföldi is dolgozik, akik szintén nem beszélnek jól sem németül, sem angolul, sokat nevetnek a megértési nehézségeken, néha vannak súrlódások is, de ez, a munka egyértelműsége miatt, a hétköznapokat, a szerelések folyamatát nemigen zavarja. Mégis van egy több hónapos időszak, amikor rossz érzésekkel megy be dolgozni, de ez kb. három hónap alatt, folyamatosan, teljesen feloldódik. Persze közben szerez is egy alapszókincset, sőt, egyik szimpatikus munkatársa unszolására beiratkozik egy nyelvtanfolyamra is, és azt veszi észre, hogy a munkatársaival egyre több dologról tud beszélgetni, főleg azokkal, akik ugyanarra a tanfolyamra járnak. Sőt, már a főnöke néhány viccét is megérti. A párjával közös kirándulások felvillanyozzák, a főnöke, és néhány ügyfél ajánl neki mindenféle érdekes hegyi kerékpárutakat és túraútvonalakt, amiket kipróbálnak. Szinte nem is látszik a felfedezendő szépségek vége, de van, ami meg annyira tetszik, hogy már harmadszor mennek végig rajta.
Kezdi otthon érezni magát.
A fenti példa persze idealizált, de csak részben kitalált, mert átélt, ill. itt hallott élményekből gyúrtam össze. Azért fontos ezt átlátni szerintem, mert Magyarországon nagyon kevés külföldi él Ausztriához képest, és egy magyar számára szokatlan lehet az, ha valahol olyasvalakivel találkozunk, aki nem beszél magyarul. (Most félretéve a nemzetközi cégeket, és az angol nyelv szerepét). Ausztriában teljesen megszokott dolog, hogy rengeteg olyan munkahely van, ahol nem osztrákok dolgoznak, és az emberek nem tudnak teljeskörűen kommunikálni.
Ha ezt átlátja, és elfogadja valaki, akkor a magyarországihoz képes gyökeresen más hozzáállással fog dolgozni a munkahelyén, és együtt működni a kollégáival. Akkor el fog múlni az a görcs, ami olyan érzéseket és gondolatokat hoz, hogy “Kívülálló vagyok, folyamatosan ezt érzem, minden percben”, “A magyar mentalitásommal engem nem ért meg senki.”, és ehelyett megjelenik a “Hiszen itt nemzetközi csapat van, tök jó együttműködni, és másoknak is ugyanolyan nyelvi gondjai vannak, ezeket át lehet hidalni.” - hozzáállás, és a hozzá tartozó nyugalom és felszabadultság.
De ha már az angol szóba került, nézzünk egy másik példát.
Egy angolul jól beszélő, de németül semmit nem tudó magyar költözik Bécsbe. Talál egy állást egy cégnél, ahol a, főleg külföldi ügyfelekkel, angolul kell kommunikálni, és mivel sok munkatárs más országokból jött, mert kiküldetésben dolgozik, a cégen belül is szinte csak angolul folyik a kommunikáció.
A németet csak a munkán kívüli mindennapi életben kell használni, de hamar kiderül számára, hogy az összes hivatalban lehet angolul is ügyeket intézni, ez minimális problémát okoz csak. Talán néha előfordul, hogy a “Do you speak English” kérdésre nem a “Yes, I do” a válasz, és az ügyintéző odahívja az angolul jobban tudó kollégáját. De a legtöbb esetben még ennél is simábban zajlik minden.
Még barátokat is talál, olyanokat, akikkel szintén mindig angolul kommunikál.
Otthon érzi magát pár hónap múlva, pedig németül még csak vagy 30 szót tanult meg. Mégis úgy érzi, hogy jó lenne megtanulnia németül is, már csak hobbiból is, és beiratkozik egy nyelvtanfolyamra. Később az osztrák barátait megkéri, hogy beszélgessenek vele németül, hogy gyakorolhassa a tanfolyamon tanultakat. Ezt nem mindig vállalják, mert nagyon lelassítja a kommunikációt, de párszor azért segítenek, és ez nagyon sokat dob a nyelvtanulás eredményességén.
Most olyan példát nem hoznék, melyben az Ausztriába költöző alapból jól beszél németül. Neki, nyilván, könnyebb dolga lesz, ez nem kérdés. Már persze addig, amíg realizálja, hogy Ausztriában igazából senkinek nem német az anyanyelve. Hanem stájer, tiroli, stb. De mégis mindenki tud németül. Ezen elcsodálkozik, aztán vagy elkezdi megtanulni a helyi dialektust, vagy marad az irodalmi németnél. (Egyébként a helyi dialektust első körben elég megérteni, nem kell tudni beszélni. Ha a megértés már megy, lehet németül válaszolni, minden esetben érteni fogják. Sok ilyen beszélgetésem volt. Én néha kétszer is visszakérdeztem, hogy nem értem, de a beszélgetőpartneremnek nemigen kellett, értett mindent, amit én mondtam.)
Aki nem tud németül, de szeretne, nehéz dolga lesz? Vagyis nehezen megtanulható nyelv a német? Szerintem nem. Nehezebb, mint az angol, az egyértelmű, de azért nem olyan nehéz megtanulni, amilyennek elég sokan beállítják. A tapasztalatom szerint (ja, német nyelvtanár a szakmám eredetileg :) ), azért tartják nehéznek, mert a legtöbben gyorsan meg akarnak tanulni nyelvtanilag helyesen beszélni németül. Na pont ez az, ami tényleg nehéz a németben. A nyelvtan. Ezért érdemes nem a nyelvtanra koncentrálva elkezdeni a tanulást. Szerintem amúgy is minden nyelvtanulásnál a kommunikáció a lényeg, vagyis pontosan annyira kell tudni első körben a nyelvet, hogy te megértsd, amit a másik ember idegen nyelven mond, és a másik ember megértse, amit te idegen nyelven mondasz neki. Ezt szoktam a nyelvtudás első szintjének nevezni, amikor a kommunikáció létrejön, azaz az információ félreértés nélkül átmegy az egyik ember fejéből a másik ember fejébe. Kit érdekel, hogy a nyelvtan helyes volt-e közben? Az csak akkor számít, ha a nyelvtan miatt félreértés van. Ha nincs, akkor olyan, amilyen.
Aztán, ha ez a "kit érdekel, jól mondom-e nyelvtanilag" kommunikáció már megy olyan szinten, amilyen szinten az adott élethelyzetben szükséges, akkor lehet kezdeni finomítani, ha akarod. Meg persze ha sokat beszélsz, és olvasol, stb. finomodik az magától is, az agyad megjegyzi a dolgokat, és egyre jobban megy a nyelvtan is akár magától is.
Ilyen hozzáállással szerintem sokkal hatékonyabban meg lehet tanulni egy nyelvet.
Azért van ez így, mert a nyelvtanulás, bár nem minden élethelyzetben, és nem mindenkinek, de általában azért egy bizonyos, egyénektől is függő kisebb-nagyobb, esetleg nagyon nagy erőfeszítést igényel. Ha neked is nagy erőfeszítés kell hozzá, akkor felesleges ezt a nagy erőfeszítést rögtön a nyelvtanra fordítani. Legyen az első mindig a kommunikáció. Így sikerélmény is hamarabb lesz, és a motiváció sem tűnik el. Ha már beleteszel egy csomó időt, akkor ne azt tanulgasd először, hogy melyik főnév névelője der, die, vagy das, meg "jaj, el ne rontsam a melléknévragozást". Hanem arra koncentrálj, hogy megértsd a többi embert, és ők megértsék, amit te szeretnél.
Ja, és amikor arra gondolsz, hogy "De mit szól majd a másik, ha valamit rosszul mondok", akkor mindig jusson eszedbe, hogy ez milyen jó fokmérője annak, hogy milyen emberrel beszélsz épp. Ausztriában 10-ből 9-szer NEM fognak kinevetni, nem lesznek idegesek, ha valamit rosszul mondasz németül. Ha mégis, akkor legalább kiderült, hogy egy olyan emberrel beszélsz éppen, akivel nem érdemes barátkoznod, és ha teheted, érdemes elkerülnöd. Mert az ilyen ember más területen is bunkó minden valószínűség szerint.
(Ha mégsem tudod elkerülni, vagy a te társaságodban/munkahelyeden 10-ből nem 1 ember ilyen, hanem az összes, akkor gondold meg, hogy nem lenne-e jobb más társaságot/munkahelyet keresned...)
Az eddigiekkel látszólag szembe menve kezdem ezt a következő témát.
Gyakori szerintem, hogy ha valaki Ausztriába költözik, ami ugye a “nyugat”, a “jólét szimbóluma”, stb. akkor azt várja, hogy ott majd kapásból nagyon jól érzi magát. Sőt, “elvárja”, hogy jól érezze magát, hiszen ő megtette ezt a lépést, most már elhagyta a hazáját, ami esetleg fáj, hát akkor cserébe jöjjön a mennyei manna, amiről sokan beszélnek a nyugattal, így Ausztriával kapcsolatban is.
Csakhogy a költözéskor, és utána, legalábbis az első időkben, csak a körülmények, a környezet változik meg, az ember ugyanaz marad. És a költözéskor az ember hajlamos elfelejteni mindenféle nyűgjét-baját, amelyek miatt Magyaroszágon sem érezte magát jól, a körülményektől, a politikától függetlenül sem. Pedig ez Ausztriában sem fog kapásból változni. Ahogy eloszlik a költözés által gerjesztett felfokozott érzelmekkel teli hangulat, a költözéskor szokásos “nyaralás” érzés, és megjelennek a hétköznapok, bizony visszatérnek az elfeledett nyűgök is. Hogy pl. valakinek párkapcsolati gondjai vannak, vagy úgy érzi, nem neveli jól a gyerekét, vagy, hogy nem él elég egészségesen, meg mindenféle gyerekkori traumái vannak, amikkel jó lenne foglalkozni, és így tovább, biztos lehetne vagy ezer példát hozni.
Ausztria nem a mennyország, így ezek itt sem oldódnak meg egy csapásra.
Mit jelent ez a vágyott “otthon érzem magam” érzéssel kapcsolatban? Talán azt, hogy érdemes belenézni, hogy Magyarországon csak azért nem éreztem magam vajon otthon, mert a körülmények rosszak voltak, vagy bennem is volt hiba, csak ezeket nem vizsgáltam meg, hanem inkább egyszerűen mindent a rajtam kívül álló körülményekre fogtam?
Ha így elindul valami belül, akkor már lesz hatása a körülmények javulásának is, ami közben persze egyre érezhetőbbé fog válni. Így tud a belső és a külső élet “összeérni”, és tud elindulni egy pozitív változás, ha a kiköltöző maga is így akarja. Ugyanis nagyon sok esetben az ilyen belső érzelmi vizsgálódásokra azért nem volt lehetősége sokunknak Magyarországon, mert a (rossz) körülmények, a másod-harmadállások, stressz, stb. erre nem adtak időt, lehetőséget, érzelmi kiindulópontokat. Ezt sokan ismerik, túlélés volt valódi élet helyett szinte folyamatosan, mert a rossz körülmények miatt egyszerűen nem volt sem idő, sem érzelmi ráhangolódás a normális emberi életre.
Itt Ausztriában, mivel a fizetéssel jóval kevesebb gond van, meg mindenféle egyéb, Magyarországon csak hallomásból ismert dolog itt jól működik, pl. van valódi szociális háló, jogbiztonság, társadalmi tolerancia, egyebek, itt végre bele lehet mélyedni önmagunkba. Ízlés szerint spirituálisabb (ha engem kérdeztek, akkor “jaj, inkább ne!!”! :) ), vagy földhözragadtabb, átgondoltabb módon.
Érdemes tényleg valamilyen magunkba nézést gyakorolni, mert Ausztriában jó néhányan vannak, akik a mindenféle küzdés nélkül megkapott jólét miatt életük derekán szépen kiégnek. A burnout-nak ez a formája itt viszonylag gyakori. Pedig, szerintem, itt minden lehetőség megvan a kivédésére. Csakhogy tenni kell érte, viszont a fogyasztói társadalom ezzel itt (is) szembemegy. Szerintem éppen azért, mert ekkora váltás történik Magyarországról Ausztriába költözve, konkrétan pl. véget ér az anyagi, politikai, érzelmi túlélésért folytatott harc egy jó nagy része, és ezek helyén nyugalmas semmittevés jelenik meg először, erre fokozottabban érdemes figyelni a költözőknek. Ha az osztrákok egy része sem tud jól felkészülni a burnout kivédésére, akkor Magyarországról ide költözve nekünk még nehezebb lesz. Szóval jó ezt szerintem komolyan venni.
Talán úgy tudnám ezt még érthetőbben megfogalmazni, hogy Ausztriában minden lehetőséged meglesz arra, hogy olyan életet élj, amilyet szeretnél, de ehhez, ha eddig erre nem figyeltél, meg kell tanulnod, hogy miként tudod tényleg meg is tenni, azaz mit kell ahhoz tenned neked, a saját jellemed, érzéseid, egész személyiségeden belül, hogy jól tudd használni az öledbe hullott szabadságot. Hogy letéve a magyarországi nyomordiktatúrából hozott összes terhet, és Ausztriában nem magadra véve itteni, másfajta nyűgöket, ne csak a szabadság vegyen itt körül, hanem te is szabad légy kívül-belül.
Volt egy kis kavar a Sozialversicherungsnummer-rel, amikor Ausztriába költöztünk, Ez rámutat egy kicsit a bürokrácia útvesztőire, amik a technika megjelenésével ugyan sok zsákutcát bezártak, de újakat is nyitottak.
Én vállalkozóként kezdtem Ausztriában, így kaptam rögtön Sozialversicherungsnummer-t. A feleségem ideiglenesen nem dolgozott egy ideig a költözésünk után, így én biztosítottam, és intéztem a Sozialversicherungsnummer-ét, mint ahogy a lányunkét is.
Az történt, hogy a hivatalban elírták a feleségem születési évét. Három évet fiatalítottak rajta. Ahogy ezt megláttuk, telefonáltam, hogy megkérdezzem, mit kell tennünk az ügyben.
Mint kiderült, az adatbázisban a helyes születési év szerepelt, csak a Sozialversicherungsnummer-ben rontottak el egy számot, épp a születési év második számjegye lett hárommal nagyobb. Sima melléütés lehetett. Az automatikus adatbáziskezelő rendszer a háttérben azonban ahelyett, hogy jelezte volna a hibát, ki tudja milyen automatizmus miatt a feleségemet a Sozialversicherungsnummer-ben szereplő születési év, és a valódi születési éve miatti különbség miatt a halottak közé sorolta.
Így aztán a telefonbeszélgetés az ügyintézővel kb. így zajlott le:
"Jó napot kívánok, van egy problémám a feleségem Sozialversicherungsnummer-ével. Én biztosítom őt."
"Értem, kérem a Sozialversicherungsnummer-t."
Elmondtam neki. Kis szünet után:
"Őszinte részvétem. Miben segíthetek?"
"Tessék? Nem értem. Egy hiba van a Sozialversicherungsnummer-ben, a születési év rosszul szerepel"
Kis csend után:
"Elnézést kérek, igen látom a hibát. Ez esetben új Sozialversicherungsnummer-t fog kapni a felesége."
"Csak az évszám változik?"
"Nem, az első négy szám is más lesz. Egy kollégám nemsokára visszahívja önt ez ügyben. Még egyszer elnézést kérek."
Hát ilyen is van. :)
Magyar az anyanyelvem, magyar meséket, verseket olvastak nekem a szüleim gyermekkoromban, magyar dalokat énekeltem. Magyarul gondolkodtam.
Igaz, a német nyelvvel is viszonylag hamar találkoztam. A szüleim mindketten magyarok, de Chemnitzben, az akkori Karl-Marx-Stadtban ismerkedtek meg egymással, ahol mindketten dolgoztak. Másként nemigen találkoztak volna, hiszen édesapám borsodi, édesanyám zalai volt. Az iskolában nem lehetett németet tanulni, de már hét éves koromtól jártam egy osztálytársammal együtt a szomszéd panelházba egy idős német házaspárhoz magánórára. A szüleim ezt fontosnak tartották. Amennyire emlékszem, nem túl messze jutottam a nyelv elsajátításában, mert a házaspár igazából nem volt nyelvtanár és nem tudták, hogy tanítsanak gyerekeket. De azért megismertem német meséket is, és énekeltem velük az O, Tannenbaum-ot. No meg az osztálytársammal élveztük, hogy van egy titkos nyelvünk, egy olyan nyelv, amit más nem ért, csak mi. Igaz, ez az osztálytársainkat nemigen érdekelte, így aztán nem is dicsekedtünk ezzel sokáig.
Aztán elköltöztünk, új város, új iskola, és a némettanulás nem folytatódott, a nagy részét el is felejtettem. Oroszul tanultam, mint mindenki más, persze nem túl intenzíven, ahogy mindenki más. Megint csak magyarul gondolkodtam. Kiskamaszként magyarul tanultam meg azt is, hogy nem mondhatom el mindenkinek, hogy mit érzek legbelül, mert akkor kinevetnek, belém rúgnak, kiközösítenek. Mint ahogy a kiskamaszoknál ez szokás.
A gimnáziumban találkoztam aztán megint a némettel. Visszatért a régi érzés, hogy a német egy titkos nyelv. Egy olyan nyelv, amin megértenek. Nem volt ennek akkor igazából semmi konkrét alapja, nem beszélgettem senkivel németül arról, hogy mi zajlik bennem. Csak magammal beszélgettem. Talán arról szólt ez, hogy volt egy sor olyan gondolat, amit még magamnak sem mertem kimondani magyarul. De németül, a titkos nyelven, igen. Még most, ebben a pillanatban is furcsa, hogy minderről most magyarul írok. Érdekes ez.
Mindenesetre ez lehet az alapja annak, hogy most itt Ausztriában, az irodalmi körben, ahol havonta mindig más témáról írunk szövegeket, ki tudtam nyílni. Mert itt németül írhatok. Csakhogy a német itt nem egy titkos nyelv, hiszen mindenki érti. De mégis ugyanazt érzem továbbra is a némettel kapcsolatban. Hogy németül nyugodtan elmondhatok bármit magamról, az emberek nem fognak elítélni, nem fognak kiközösíteni. Persze közben, mivel ezt már középkorú felnőttként éltem meg, pontosan értettem, hogy ez nem a nyelvről szól. Hanem az emberekről, akik körülvesznek.
Így aztán magyarul is elkeztem sokkal nyíltabban kommunikálni. Mint ahogy itt a Facebook-on is teszem most is.
És ekkor jött egy kis hidegzuhany. Várható volt, persze. Régi magyar barátok, ismerősök kezdtek “beszólogatni”. Volt, aki meglehetősen durván. Rámírtak, privátban, de volt aki nyíltan is, hogy mit képzelek. Meg, hogy “ez nem is én vagyok”, mi történt velem. Nos, igen, ők addig nem ismertek engem. Mivel Magyarországon soha nem mertem ilyen őszinte lenni az érzéseimről, arról, hogy mit gondolok a világról. Itt Ausztriában, ötven éves fejjel tudtam előszőr nyíltan vállalni magam. Magyarul is. Nem a nyelv volt a lényeg. Sok régi magyar ismerősöm elfordult tőlem. Persze, mivel Ausztriába költöztem, amúgy is eltávolodtam tőlük. De azért nem volt könnyű átélni, ahogy utánam köptek Magyarországról. Még most, a napokban is történt ilyen. Teljesen más érzés, amikor egy régi ismerős teszi ezt, mint amikor névtelen propagandista trollok.
Ezért mégis úgy alakult, hogy, bár magyarul is merek már beszélni bármiről, de irodalmi szövegeket, amikben száz százalékig őszinte vagyok, még mindig csak németül tudok írni. Az egyik felolvasóesten, amikor mindenki bemutatkozott, ezt el is mondtam. Hogy nekem a német nem idegen nyelv. Bár nem az anyanyelvem, de mégis, valahogy közelebb áll hozzám, mint a magyar. Közelebb van a szívemhez, a lelkemhez. Mert németül tudtam előszőr őszintén magamba nézni.
Történnek néha furcsa dolgok az emberrel, ha országot vált. Velem például ez történt.
Mellékletben az oldal egy kis helyi falusi újságból, amelyben 2022 áprilisában először megjelent egy írásom, ami az irodalmi körben született. Azt hiszem, ettől a kis nyilvánosan felvállalt írástól kezdve hagytam abba véglegesen azt, hogy elfojtsam a gondolataimat, az érzelmeimet. Már magyarul is ki merem mondani magamnak, és másoknak is, hogy mit érzek.
Tudom, hogy nem mindenki így éli meg az Ausztriába költözést. Aki úgy érkezik ide, hogy még nem tud jól németül, annak sokkal több idő kell ahhoz, hogy megnyíljon az osztrákok, a helyi közösségek felé. És saját maga, a saját érzései felé. Van, aki sok-sok éve itt él már, mégis, még mindig be van gubózva. Úgy érzi, hogy ő nem ide való. Aztán van olyan is, aki már Magyarországon is felvállalta magát egy bizonyos szintig, és Ausztriában is ugyanígy tesz, nem is szeretne ennél nyíltabb lenni.
Sokfélék vagyunk. De én mindenkinek javaslom, hogy, ha már itt van Ausztriában, nyisson a helyiek felé, ha eddig nem tette volna. Már sokszor írtam erről, hogy erre milyen sok lehetőség van itt. Ausztriában az emberek nagy része jár valamilyen társaságba, tagja valamilyen egyesületnek, közösségnek. Annyi program van nap mint nap, még vidéken is, hogy még most is csak kapkodom a fejem. Ráadásul, aki szeretné a nyelvtudását fejleszteni, annak is nagyon hasznos, ha osztrák társaságba is jár. És hasznos a lelkének is, ha szabadságban felnőtt emberekkel veszi körül magát. Ez az, amit (sajnos) Magyarországon lehetetlen megtenni. Ott nincsnek szabadságban felnőtt emberek. Ehhez, még mindig, nyugatra kell jönni.
Szóval: Felejtsétek el a Magyarországról hozott félelmeiteket. Ausztriában vagytok, egy jóval szabadabb helyen.
Nyíljatok ki! 🙂
Én öt és fél éve költöztem Ausztriába. Kalandos volt a kiköltözésünk, és egy ideig úgy volt, hogy visszatérünk Magyarországra. Emiatt ahelyett, hogy “Azért költöztem ki, mert…” inkább azt szoktam mondani, hogy “Azért maradtam Ausztriában, mert….” .
Szóval, azért maradtam Ausztriában, mert szabadon szeretnék élni. Azt hiszem, így a legegyszerűbb ezt megfogalmazni. Van ennek sok-sok részlete, de a lényeg ez. Nálam ez a határ. Ahol nincs szabadság, ott én nem szeretnék élni. Én most Magyaroszágon nem érzem szabadnak magam. Persze ez azért nem olyan egyszerű. Én is, mint sokan mások, jó darabig próbálkoztunk, próbáltunk tenni azért, hogy Magyarország szabad ország maradjon, ill. azzá váljon. Sőt, még most is, hogy Ausztriában élek, visszajárok Magyarországra tüntetni. Meg írok ilyen szövegeket, mint ez itt most. Mert az érzés, hogy valamit tennem kell a szabadságért Magyarországon is, nem múlt el csak azért, mert már Ausztriában lakom. Érdekes az is, hogy nagyon sokan vannak, akik nem látják át ezt a szabadság-hiányt Magyarországon, mást értenek szabadságon. Azt hiszem, ez is számít. Itt Ausztriában olyan emberek között élek, akik szabadok, és pontosan értik, hogy miről beszélek. Átlátják, hogy mi történik a szomszédjukban.
Nagyon sok történetet hallottam már ezekkel a személyes határokkal kapcsolatban a kiköltözőktől, és ismerek egy pár történetet a maradóktól is. Színes történelmi helyzetben élünk, az biztos. A határ, hogy mi az, amit már nem lehet elviselni, és az ember a kivándorlás mellett dönt, mindenkinél máshol van. Van, aki elment már 35 éve a rendszerváltáskor, vagy akár hamarabb, ahogy lehetett, és hátra se nézett. Van, aki akkor sem nenne el, ha háború lenne Magyarországon. A két véglet között vannak most az emberek. Szóval ez egy személyes döntés. De nehéz kívülről ránézni most még, hogy pontosan mi történik, mert benne vagyunk mélyen. A hatalom, a magyar kormány jelenleg az életünkkel, a jövőnkkel játszik, beleszólva abba a döntésbe, hogy miként és hol szeretnénk leélni az életünket.
Ezen felül azt, hogy kinek hol van a határ, azért is nehéz átlátni, mert sokan tologatják ezeket a határaikat. Vannak, akiknél már sokszor betelt a pohár, elérték a kitűzött határt, pl. “Ha Orbán még egyszer nyer, akkor tutira nem maradok”, és hasonlók. de aztán mégis maradtak. Mert a rosszat is meg lehet szokni. Mások viszont úgy gondolták, hogy ők tudatosan szeretnének inkább maradni, és küzdeni a szabadságért, vagy megpróbálni függetlenedni a körülményektől és nyugodtan élni. De aztán ez lehetetlenné vált számukra, és mégis elköltöztek. Akár úgy is, hogy ez saját maguk számára is váratlanul történt.
Ha ennek az egésznek egyszer vége lesz, érdemes lenne írni erről egy könyvet. Meginterjúvolni az embereket, és megírni a történeteiket. Életek, családok szétszakadását a politikai helyzet miatt, a remény összetörését, majd újból feléledését. Azt hiszem, a következő generációk tudnának okulni egy ilyen könyvből. Bár ki tudja, eddig se nagyon okultak a magyarok abból, ami történt régebben. Ezt is érdekes lenne végre valahogy feldolgozni, hogy ez vajon miért van…
5,5 év után, azt hiszem, ezt már kimondhatom.
Több aspektusa is van ennek, pl. több megelőző szűrésre járok, modernebb gyógyszereket kapok a sajnos meglévő krónikus betegségeimre, és persze sokkal jobbak a körülmények az egészségügyben.
De főként a hozzáállásom változott. Pl. a mozgással kapcsolatban.
Ahogy a mellékelt EU-statisztikában látszik (Forrás: https://www.sportesalute.eu/.../98-Sport_physical...) , a mozgással kapcsolatban általában is ilyen nagy a különbség Magyarország és Ausztria között. Ausztriában az emberek 35 százaléka mondja, hogy soha nem szokott sportolni, Magyarországon 59 százaléka. Magyarországon, néhány kivételtől eltekinve, én is az 59%-hoz tartoztam. Itt már nem tartozom a 35%-hoz.
Amikor ideköltöztem, láttam, hogy mennyien menek pl. túrázni a hegyekbe. És, hogy nálam láthatólag 20, sőt 30 évvel idősebb emberek úgy húznak el mellettem a meredek hegyi ösvényeken, hogy utól se tudnám érni őket.
A hétvégén voltunk az egyik kedvenc szurdokunkban. Azért kedvenc, mert ez volt az első szurdok itt Stájerországban, amit megmásztunk. Altenbachklamm-nak hívják egyébként. Kezdőknek is szuper, mert a szurdok közelében lefelé aszfaltos út vezet, és a szurdokból három helyen lehet kijönni, és átmenni az aszfaltos útra, ha az ember úgy dönt, hogy nem bírja tovább, és a terep miatt visszafordulni sem szeretne. Amikor először jártunk ott, már az első kijáratnál erősen elgondolkodtunk. Aztán a másodiknál kimentünk, feladtuk. Pár hónappal később, miután máshol már sokat edzettünk, nagy nehezen, kifulladva, és úgy érezve, hogy micsoda nagy erőfeszítésen vagyunk túl, megcsináltuk végig.
Most szombaton úgy mentünk végig a tetejéig, hogy csodálkoztunk, hogy, nahát, már fel is értünk? Nem is izzadtam meg nagyon, pedig 22 fok volt. Micsoda változás. Pedig közben öregedtünk is pár évet.
Persze mindez még nem biztosíték a hosszú, egészséges életre. De én nagyon örülök, hogy Ausztriában a mozgás, legyen az túrázás, biciklizés, súlyzózás, akármi, az életem fontos része lett. Nem beszélve arról, hogy mennyivbel többet vagyok így a természetben, jó levegőn, mint Magyarországon voltam.
Persze én magam tettem egészségesebbé magam, nem Ausztria. De az itteni helyzet, a hozzáállás mindenképpen motivál, ez egyértelmű.