"Az irodalmi katedra urai ma éppen azt tanítják, hogyan kell emelkedett hangnemben a valóságról beszélni, hogy közben elsikáljuk a mondandót, hogy az politikailag korrekt legyen"
A 402-es szemináriumi teremben a levegőnek finom, drága kölniszaga volt, a tölgyfa padok fényesre lakkozott felülete pedig minden karcolást nélkülözött. Dr. Kerekes professzor, a kortárs komparatisztika és nyelvi etika nemzetközileg elismert doktora a pulpitus mögött állt. Selyemsálja hanyag eleganciával omlott a vállára, miközben ujjaival lágyan simogatta a legújabb kari közlemény margóját, a szentírást.
– A valóság, kedves kollégák – kezdte Kerekes, és a hangja úgy hömpölygött, mint a méz –, nem egy nyers kő, amit csak úgy az asztalra csapunk. A valóság egy diskurzus. Amikor a szövegtérben megjelenik a társadalmi egyenlőtlenség vagy a strukturális hiány, a mi feladatunk az emancipatorikus eufemizáció. Nem mondhatjuk azt egy karakterre, hogy szegény, mert az rögzíti a szubjektum passzivitását. Azt mondjuk: erőforrás-optimalizált élethelyzetben egzisztáló egyén. Érzik a fenséges ívét? A mondat megemelkedik, a feszültség pedig... elsimul, mert ugye nem akarunk vulgárisak lenni.
A hallgatók – huszonéves, tiszta tekintetű bölcsészek – szorgalmasan körmöltek a laptopjaikba. A billentyűk halk, ritmikus kattogása úgy falta fel a terem csendjét, mint a seregélyek őssszel a szőlőt. Mindenki bólogatott. Ha a katedra urai szerint a nyelv arra való, hogy a sarkos dolgokat gömbölyűvé csiszoljuk, akkor a hiba csakis azokban lehet, akik még mindig ragaszkodnak a szavak eredeti, durva éléhez, nem hajlandóak tudomásul venni az irodalom fennkölt küldetését.
A hátsó sorban ült egy vendéghallgató. Nem volt laptopja, csak egy kockás füzete, a körmei alatt pedig még ott feketéllett a tanyasi föld maradványa; az apja traktoros volt a helyi TSz-ben, ő maga meg hétvégenként a helyi vágóhídon segített be a bölléreknek, hogy ki tudja fizetni a albérletet.
– Professzor úr – jelentkezett a fiú, és a hangja idegenként pattogott a finom illatú teremben. – És ha a történetben a főhős anyja télen megfagy a penészes panellakásban, mert nem tudta kifizetni a gázszámlát, azt hogy kell elsimítani?
Kerekes professzor elmosolyodott, a türelmesen fenségesen válaszolt.
– Remek felvetés, fiatalember. Nos, a progresszív narratívában ezt úgy strukturáljuk, hogy az egyén az urbanizált élettér termikus fluktuációjának következtében fejezte be a biológiai létezését, az energetikai allokáció átmeneti egyensúlyhiánya mellett. Látja? A dráma megmarad, de a politikai korrektség és az emelkedett tónus megóvja az olvasót a felesleges, traumatikus felindulástól.
A teremben elégedett moraj futott végig. A kis közösség számára megvilágítást nyert a professzor mondandója. A szeminárium harmincadik percében azonban a világ hirtelen kifordult a sarkából, kinyílt a hátsó ajtó. Józsi bá, az egyetem hetvenéves, salétromszagú főgépésze lépett be, kezében egy hatalmas, gépzsírtól bűzlő csőfogóval. Nem nézte a katedrát, nem nézte a selyemsálat. Az arca vörös volt a dühtől és a tehetetlenségtől.
– Professzor úr, abba kell hagyni az előadást, ki kell menni a teremből! – kiáltotta, és a hangja úgy törte meg a fenséges csendet, mint egy pofon.
Kerekes professzor összevonta a szemöldökét, és finom, távolságtartó éllel így szólt:
– Kedves József, kérném, hogy a strukturális problémáit transzformálja egy kevésbé invazív, asszertív kommunikációs formába...
– Mit transzformáljak?! – ordította Józsi bá, és a csőfogót az első padhoz vágta. – Szétrobbant a főnyomócső a budiban! Ömlik a szar a folyosón, tiszta retek minden, két perc és idáig ér a tágyalé! – Kezével nyakára mutatott.
Az előadótermben elakadt a lélegzet. A hallgatók egymásra néztek, de senki sem mozdult. Kerekes professzor a pult mögött állva, sápadtan, de még mindig a katedra gőgjével próbálta menteni a menthetőt:
– Kollégák... ne essenek pánikba. Ami történt, az csupán az intézményi szanitáris infrastruktúra váratlan dekompressziója, amely a biológiai melléktermékek nem tervezett horizontális eloszlását eredményezte...
De a mondatot már nem tudta befejezni. A 402-es terem ajtaja alatt, a küszöb résein át hirtelen meleg folyadék, sárgásbarna szennyvíz kezdett szivárogni. A hallgatók visítva ugrottak fel a padokra, laptopjaikat féltve szorították a mellükhöz, miközben a professzor selyemsálja belelógott a padlón hömpölygő, bűzös áradatba. – ne vacakoljatok, nyissátok már kia az ablakot a rohadt életbe! – ordított torkaszakadtából a professzor.
Rádli Róbert