Rólam
Ki vagyok én?
Egy kertvárosi lány.
Aki hatalmas állatbarát.
Szenvedélyes felfedezője az elhagyatott helyeknek.
Örök álmodozó.
Aki állandóan dúdol valamit.
És az erdők megszállottja.
Na meg a magyar nyelv nagy rajongója.
Valaki, akinek óriási képzelőereje van.
Rengeteg mondanivalója.
Valaki, aki igyekszik mindenben megtalálni a szépséget. És leírni azt.
Ez vagyok én. Egy fiatal író. Jenny Taylor.
A kezdetek
"Könyveim lapjain teljesedek ki; legmélyebb gondolataim, vágyaim, félelmeim és álmaim mind-mind ily módon fejeződnek ki. Csak az mondhatja, hogy maradéktalanul ismer, aki minden történetemet olvasta."
2012 tájékán kezdtem az írást egy A5-ös füzettel, egy golyóstollal és hatalmas lelkesedéssel. Akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer majd írásaimat könyv formájában láthatom viszont mások kezében.
Miért írok?
Nem tagadom – hogy is tehetném? –, hogy a családomban szinte mindenki kimondottan művészlélek. Így örököltem nem is keveset az alkotásvágyból. Kis korom óta nagyon szeretek rajzolni, énekelni, barkácsolni. De hogy is jött az írás?
A nővéremmel egyetértünk abban, hogy mindkettőnkben elveszett egy filmrendező. Ha együtt nézünk filmet, az mindig úgy néz ki, hogy a történet logikájának végigkövetése és a poénokon való röhögés közepette végigtárgyaljuk a technikai részét. Valahogy így:
– Nézd már, milyen szép ez a táj! Ez tuti valahol Skóciában játszódik.
– Láttad ezt a művészi megfordulást? Na így akarok én is játszani!
– Bosszantóan trükkös volt a rendező! Pont nem látunk belőle semmit, pedig majd megesz a kíváncsiság...
– Ez a kamerabeállítás zseniális!
– Látod a fényeket! És ez a hangulat! Szinte érzem a hideget a talpam alatt...
Gyakran mondom, hogy mi ketten nem nézzük, hanem érezzük a filmeket. Mindketten nagyon szívesen rendeznénk vagy szerepelnénk, ám mivel ez kevésbé kivitelezhető álom, valami mást kellett találnom.
Fotó: Végvári Tibor©
Mit csinálok hát filmrendezés helyett? Nos. Írok. Úgy tűnik, mintha ez valamiféle kényszermegoldás lenne, de valójában már sokkal jobban tetszik, mint a rendezés. Itt legalább minden rajtam múlik, vagyis nem kell makacs színészekkel veszekednem, a munkáját rosszul végző producerrel vagy operatőrrel üvöltöznöm, nem beszélünk milliós költségvetések terhéről, senki sem kerül veszélybe és én is otthon lehetek biztonságban, így tehát minden bizonnyal kisebb az esélye az idegösszeomlásnak is... Csak vicceltem.
Igazából ott tartottam, hogy írok. Vagyis mindazt a kreativitást és ötletet, ami bennem gyűlik, verbális formában adom ki magamból. Elmesélem a történeteimet, nem pedig megmutatom. Vagy legalábbis én így hittem...
Aztán egyre többen voltak azok, akik azt hangsúlyozták, hogy mennyire élethűen, kifejezően írok.
"Láttam a saját szememmel!"
"Tisztára olyan, mint egy film!"
"Ez jobb, mint egy film"... – csak hogy párat idézzek. Az olvasóim szeretik, ahogyan, amilyen stílusban körülírom a helyzeteket és helyszíneket. Mindenki csak azt kérdezi, hogy csinálnom.
Semmi nagy ördöngösség. De talán a titok nyitja az, hogy borzasztóan vizuális típus vagyok. Vagyis tudat alatt először mindent részletesen felvázolok a lelki szemeim előtt, mielőtt leírnám. Ez az egyik, ami véleményem szerint elősegíti a jó leírást. És hogy mi a másik?
Filmesen írok. És talán ez az, amitől sokan azt mondják, van egyfajta "egyedi" stílusom. Bár én ezt nem érzem, jól esik, amikor ennyien megjegyzik. Mi tehát a lényege? Egy filmben általában a rendező szabja meg, mi kerül a képernyőre. Egy jó rendező pedig gondosan megtervezi a filmje látványvilágát. Nagyon sok pluszt tud adni egy sztorihoz a gondosan megválogatott képi világ, és itt nemcsak a színészekről és tájakról beszélek. Hanem azokról az apró részletekről, melyekből egy helyszín összeáll. Azokról a hátborzongatóan igazi makrófelvételekről, közeli perspektívákról, melyek mellett simán elmennénk, ha csak úgy ott lennének a háttérben valahol. Ha egyes részleteket megfelelő beállítással és fénnyel kiemelünk, attól kielégítő és művészi lesz egy film képi világa.
Fotó: Végvári Tibor©
Hasonlóan dolgozom én is. A legegyszerűbben úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy azt emelem ki, amit egy filmben is kiemelne egy rendező és operatőr néhány közeli felvétel által.
Itt van tehát egy példa: Van egy kis, erdei kunyhó, melyben nem lakik senki. A berendezés elhasználódott, odabent pedig sötétség és kosz uralkodik. El tudtuk képzelni, igaz? Nagyjából. De ha tegyük fel, filmet néznénk, és betennék elénk ezt a kis vityillót egy rövid időre, csak hogy lássuk, hol játszódik a jelenet, igazán bele tudnánk élni magunkat? Nem hiszem. Én legalább is nem... Így én a következőképpen írnám le:
"A rothadó falak szinte fojtogatták a kunyhóban álló levegőt. Mintha minden perccel egyre kisebb és kisebb lenne benne a tér. Lomhán szállt a por a félhomályban, minden egyes lehulló szemcsével újabb réteget képezve a megereszkedett polcon árválkodó vázán. Egyáltalán nem volt otthonos. Átható földszag jellemezte a kunyhót, melynek sarkában egy hatalmas pók balanszírozott végig hálóján, s melynek küszöbére nedves falevelek törtek a hosszú évek szeles őszei folyamán..."
Az út, amit megtettem
Mi a helyzet most? Büszkén kijelenthetem, hogy nem egy könyvet tudhatok magam mögött, hiszen a 2012 óta eltelt évek alatt nem lustálkodtam. Visszaolvasva első munkáimat látom, mennyit fejlődtem, és miben változott a stílusom, a gondolkodásmódom és a kivitelezésem.
Sokan megkérdezik, melyik műfajban alkotok a legszívesebben. És régebben talán rávágtam volna, hogy krimi, hiszen ha valamit szeretek nézni vagy akár olvasni, na az a detektívsztori. Ám idővel rájöttem, hogy ahhoz, hogy én kifejezetten krimi műfajú könyveket írjak, sokkal jobb logikával kéne hogy rendelkezzek. Röviden: nem vagyok sem zseni, sem pedig bűnöző, így a bűnügyek kitalálása és aztán azok megoldása nem igazán az én agyi kapacitásomnak valók.
Ehelyett a tapasztalat azt mutatja, hogy sokkal otthonosabban alkotok az ifjúsági, kaland, akció, thriller és lélektani regény műfajában. Sok mindent ki szeretnék még próbálni, de majdnem bizton állítom, hogy a jövőben is ezek a műfajok fogják meghatározni a műveim zömét.
Én és a műveim
Elég gyakran megkérdezik tőlem, hogy melyiket tartom a legjobbnak, melyik a kedvencem és hogy melyik lett véleményem szerint a leggyengébb. Erre a legnehezebb felelnem. Ugyanis mind a kedvencem. Ha valamelyikük nem volna az, nem írtam volna meg. Melyik a legjobb szerintem? Nincs egységes mérce, amely alapján össze lehetne hasonlítani a könyveket. Ugyanúgy működik ez, mint az embereknél. Mindünknek vannak erősségei, csakúgy, ahogy gyengeségei. Nincs olyan, hogy valaki teljes mértékben "jobb" a többi embernél. És melyik lett a leggyengébb? Mindnek van gyenge pontja, nem is egy. De én ezekből tanulok, hogy a következő munkámban már ne kövessem el ugyanazt a hibát.
Éppen ezért minden könyvemre egyforma mértékben vagyok büszke, hiszen szívvel-lélekkel dolgoztam rajtuk, és mindben egy kicsit jelen vagyok én is és a személyes álmaim, problémáim egyaránt.
Viszont amivel egyáltalán nem tudok mit kezdeni, az az a helyzet, amikor valaki megtudja, hogy írok, és megkérdezi tőlem valamelyik könyvemről, hogy jó-e? Én ilyenkor csak pislogok párat, majd elmosolyodom, és azt felelem: "Majd azt te eldöntöd magadban."
Motiváció & inspiráció
Általában nem tartom magam túl kitartó személyiségnek, de az írás mégis egy olyan dolog, amivel megleptem magamat, hiszen soha nem tudnám abbahagyni. Mára már a hétköznapi életem szerves részét képezi, hogy a gondolataimat és ötleteimet regények formájában lejegyezzem, csak úgy, mint ahogyan más naplót ír. Persze vannak hetek, amikor elfoglalt vagyok, vagy épp egy nagyobb lélegzetvételű, drasztikusabb témájú mű befejezése után kis időre "kiégek", de ez szerencsére nem tart sokáig. Ilyenkor csak pár nap szünetre és töltődésre van szükségem, majd már írom is a következő nagy munkámat...
Eleinte elgondolkoztam, hogy vajon mi lesz, ha egyszer elfogynak az ötleteim, de rájöttem, hogy ilyen (legalább is belátható időn belül) nem lesz. Sosincs megállás, az inspiráció állandóan ott van körülöttem, és ha épp nem egy filmből, könyvből vagy egy zenéből kapom meg, akkor egy személyes élettapasztalatból vagy akár egy másik személytől.
Vannak múzsáim, akik (bár akaratlanul), de soha nem hagyják, hogy abbahagyjam az írást. A másik, ami nagy hatással szokott lenni rám, az utazás. Amikor utazom, inspirálódom, és rendszerint zenét hallgatok, ami szintén az egyik legnagyobb ihletforrást jelenti a számomra.
Mi tehát a motiváció? Az írói elhivatottság, vagyis ilyenkor a szívem hajt. Azért írok, mert élvezem, mert ez az, amellyel a legjobban ki tudom magam fejezni.
Fotó: Végvári Tibor©
A jövő
Néhány éve még álmodni sem mertem volna arról, hogy egyszer hivatalosan is kiadhatom majd valamennyi munkámat. Pedig valóra vált, könnyebben is, mint gondoltam volna. Még ki sem józanodtam az öröm mámorából, már azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon milyen hatással lesz a későbbi műveimre. Elhatároztam, hogy nem akarok a nagy közönség számára írni, vagyis csak olyat fogok kiadni a kezeim közül, amit én is jónak tartok, és az én gondolkodásomat tükrözi. Számomra nem az számít, hogy hány példány kel el a könyveimből. Mindig azt szoktam mondani, hogyha egyvalaki is elolvassa, és tetszik neki, már megérte az egész.