Versek

Gyóni Géza: Csak egy éjszakára... Greguss Zoltán Előadásában

Gyóni Géza : Cézár, én nem megyek

Babits Mihály

PRO DOMO

Úgy mint a fát, ezer kicsinyek

ráznak és már a nagy fa remeg.

Ó, boldog a dús fa, nem busul:

ha rázzák, drága gyümölcse hull.

Szesznek ma meggyem drága gyümölcs:

Kelyhet ma, versem szent bora, tölts.

Meggybor, pajtások, rajta, kocints:

kicsit fanyar, de egyéb ma nincs.

A hazára az első telt pohárt:

igyunk, ne szóljunk: inni nem árt.

Az emberekre a második,

hogy adjon az isten észt nekik.

Most ezt is szótlan, harmadikat,

a kedvesem kisujja miatt!

Hadd áldozom még e poharat

minden gyönyörért ami megmaradt,

jóért és rosszért, ami csak ért,

bántalmakért és bánatokért.

Fanyar nedü, vérizü, nem csoda:

mert véres földből szűrte a fa.

Mécs László

Hiszek a magyarban

Hiszek, hiszek a magyarban,

mert óvja a Semmi.

Akik minket halni szántak,

pusztítottak: mindig azok

pusztultak el, nem mi!

Történelem fizikája

fejtetőn áll, furcsa:

az Erő fogy, megsemmisül,

de a semmi megmarad, mint

a jövendő kulcsa!

Hősi erők egyszer rázták

ezt az alvó népet,

mikor messze Ázsiából

a Dunáig lendültében

századokat lépett.

Így tört meg a hősi ritmus

s nem tud csodát tenni,

— de élteti még a Semmi,

mert a mese-csodaszarvas

s a Délibáb: Semmi!

Ó, teremtő, színes Semmi,

népem áldott átka!

Ettől marad el-nem-használt

elvarázsolt csodacsókját

váró alvó mátka!

Mennyi véres, vad falánkság,

történelmi orkán,

török, tatár, germán-téboly

tombolása itt fulladt ki

Magyarország torkán!

Ő meg aludt, mindig aludt

a boszorka-bálon,

s míg halálba tomboltak a

rontó rémek, — Csipkerózsát

megóvta az álom.

Legtöbb hőse bánatos volt,

legtöbb harca vesztes,

legszebb tette a nem-tette

minden csődje: Krisztus-csőd volt:

megváltó keresztes!

Az ily csődben feltámadás

feszül, újra s újra

felhangzott a Kárpátok közt

az alvó vért felpezsdítőn

piros alleluja!

Hiszek, hiszek a magyarban,

Megóvja a Semmi,

akik torkunk fojtogatták,

halni szántak: mindig azok

pusztultak el, nem mi!

   Mécs László

                                                                          Ecce Agnus Dei

Íme az Isten szelíd báránya!

Világ bűneit olvasta rája

farizeusi éhfarkas-falka,

mások bűnéért semmivé falta

– s feltámadt újra. Kenyérbe bújva

a szentmisében áldozat újra,

feltámad újra, boldogít újra,

allelujja!

Íme az Isten Báránya: népem!

Népek bűneit szent titok-képpen

mind ráolvasta a farkas-falka,

mely éppen itt járt: rátört, felfalta

s jóllakva elment. A Bárány szépen

feltámadt újra, Magyar misében

áldozat újra s feltámad újra,

allelujja!

Íme az Isten kedves Báránya!

Vágyott csodákra, regölt virányra,

de csendős szívét nyakában hordta:

rátalált rögtön a tatárhorda.

Felfalta, elment. Feltámadt újra.

Magyar misében, szépségbe bújva

áldozat újra, feltámad újra,

allelujja!

Íme az Isten Báránya! Voltak

álmai, tündék. A Napot, Holdat

mesékbe nyúló szarva közt hordta.

De német falka és török horda

felfalta újra. Feltámadt újra.

Magyar misében áldozat újra,

feltámad újra, álmodik újra,

allelujja!

Íme az Isten Báránya! Koncon

marakvó népek vérezve folyton

minden csöppvérért mind őt okozták.

Bűnbakjuk ő lett: szláv, román, osztrák

tépett belőle, mint a mesében.

Meghalt; feltámadt. Magyar misében

a szíve csöndet csöngetett újra,

allelujja!

Íme az Isten Báránya! Újra

új farkas-bendőn vér-hejehujja

éhsége korgott. Így jött új vége.

Feltámadt újra. Néz fel az égre:

mikor lesz vége?!… Szíve nyakában

misére csönget, s farkas-falkák közt

testvériségről álmodik újra,

allelujja!

Mécs László

          Magyar kánon

Kell a kánon, örök Mérték!

Nézd: a Holdnak és a Napnak

vaspályáját úgy kimérték,

hogy tévúton nem járhatnak:

Így mérték ki a tiédet

rend, boldogság, béke végett.

Szabad vagy s ha az elrendelt

útról lábod elbarangol:

nem bontasz meg csillagrendet

csöppnyi szúnyog!! – A karambol

szíved vérzi, meg családod,

szomszédságod. Magyar átok!

Tartsd tanácsom, bár banális!

Betű szerint kell a kánon:

hogy van Isten, vagy halál is,

van Tízparancs, s túl halálon

van számvétel, végítélet,

örök halál, örök élet!

Nemcsak egyest köt a kánon

s nemcsak magyart, – minden népet!

Százesztendős szánom-bánom

várja azt ki félrelépett

a Nagy Útról: vize vér lesz,

csalogánya denevér lesz.

Most is nyögünk egy karambolt,

mely nem múlt csak egy pár kába,

örök Útról elbitangolt

bitóra vagy tébolydába

való torzkép-übermenschen,

kiktől Isten mindég mentsen!

Szent legyen a magyar kánon:

átváltozás folyik itten,

magyar mise. Citerámon

azt kívánom, hogy a hittel

úgy menjünk át télen, őszön,

mint madár, kit visz az ösztön!  

Mécs László

                                                                   Veni Sancte Spiritus  

Ihlet nélkül a kis ember

s a nagy nemezt el nem éri

célját, mit az Isten rendel.

A görög nép, míg nagy Ihlet,

Szépség-eszmény ment előtte --

világhírű, hősi, víg lett.

A zsidó nép, míg tűzoszlop

vezette – nőtt óriásit,

Istenember-Messiásig.

Most, hogy hite szertefoszlott,

nem lendíti hősi Ihlet --

sorsa fertős, lapos sík lett.

A gall nemezt előtt nyargal

a Szent Jeanne D’Arc kivont karddal --

Ő a Gloire, Ő az Ihlet,

Testvériség és Szabadság,

s ha más után ment – a nagyság

álarcában fertőn sínylett.

Míg nomád nép voltunk, illett

hozzánk a szép Rege-Ihlet --

Csodaszarvas vezetése

jó volt akkor honszerzésre.

-- Ma más Ihlet kell a szellem

dzsungele sok réme ellen!

Ki letér az égi Úrtól

néki rendelt Titán-Útról --

léphet nagyot, ezerévet,

mégis mocsár-sorsba téved.

Így járt szegény magyar népünk --

minden percben bajba lépünk.

Azért jöjj, Szentlélek kérünk,

zenésítsd meg lusta vérünk --

ne poshadjunk jóra veszteg

mocsárként, mint nagy Cél tévesztett,

Titán-Útról lápra lépett,

semmibe tűnt régi népek.

Mint tavasz a téli lombban,

mágnesség a csillaghonban,

mint patakban zengő sodra --

úgy élj bennünk szebbre, jobbra

ihlet szent Mámorképpen,

s villanyozd hős néppé népem!