Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
(Przemyśl, november.)
Vérben úszik vad hegyek orma,
Paskolja vér; paskolja ár.
S engem a halál-dáridóra
Cézár parancsa vár.
Itt hagyni minden szentet, drágát,
Asszonyt, búzát, bort, dalt, zenét:
Cézár parancsa nem kegyelmez.
Kell a halál-cseléd.
Már összeszedtem kis cókmókom.
Indulni kell. Jaj, hogy lehet.
Vérben úszik vad hegyek orma.
Cézár, én nem megyek.
Cézár, lásd, ép a szüret áll már,
Gerezd hegyén tömött gerezd.
Vérben úszhat vad hegyek orma,
A földem nem ereszt.
Cézár, énnekem asszonyom van,
Forróölű, dalos, szelíd.
Te éretted jaj, hogy áztassam
Könyűvel szemeit.
Kicsi, szegény, ijedt fiókák
Fogják, lásd, erős térdemet.
Cézár, ki visel gondot rájuk,
Ha gőgöd eltemet?
Vért szűr a pajzs Hispániában,
Rengenek a sötét hegyek.
Bús fürtnek a halálszüretre
Cézár, nem mehetek.
Nekem nem házam a te házad.
Nekem nem fáj a bánatod.
Éntőlem véres koronádat
A sárba vághatod.
Mit bánom én Hispániát,
Ha gyémánt-hegyeket terem;
Minden drágakövednél drágább
Az én rongy életem.
Élet, élet, szent gyönyörűség,
Egyetlen, mely nekem ragyog.
Cézár, az életem felett
Én is cézár vagyok.
Melyik Isten nevében trónolsz?
Mily őrület adott jogot:
Hogy istenadta életemmel
Játszik a pallosod?
...Soracte ormán zöld az erdő,
Szívem élet-vágytól dagad,
Jer, asszonyom... A koronádat
Cézár, védd meg magad.
Vagy küldj hamar pretóriánust
Üsse szét e dacos fejet,
De bitangul a mészárszékre
Cézár, én nem megyek.
Úgy mint a fát, ezer kicsinyek
ráznak és már a nagy fa remeg.
Ó, boldog a dús fa, nem busul:
ha rázzák, drága gyümölcse hull.
Szesznek ma meggyem drága gyümölcs:
Kelyhet ma, versem szent bora, tölts.
Meggybor, pajtások, rajta, kocints:
kicsit fanyar, de egyéb ma nincs.
A hazára az első telt pohárt:
igyunk, ne szóljunk: inni nem árt.
Az emberekre a második,
hogy adjon az isten észt nekik.
Most ezt is szótlan, harmadikat,
a kedvesem kisujja miatt!
Hadd áldozom még e poharat
minden gyönyörért ami megmaradt,
jóért és rosszért, ami csak ért,
bántalmakért és bánatokért.
Fanyar nedü, vérizü, nem csoda:
mert véres földből szűrte a fa.
Hiszek, hiszek a magyarban,
mert óvja a Semmi.
Akik minket halni szántak,
pusztítottak: mindig azok
pusztultak el, nem mi!
Történelem fizikája
fejtetőn áll, furcsa:
az Erő fogy, megsemmisül,
de a semmi megmarad, mint
a jövendő kulcsa!
Hősi erők egyszer rázták
ezt az alvó népet,
mikor messze Ázsiából
a Dunáig lendültében
századokat lépett.
Így tört meg a hősi ritmus
s nem tud csodát tenni,
— de élteti még a Semmi,
mert a mese-csodaszarvas
s a Délibáb: Semmi!
Ó, teremtő, színes Semmi,
népem áldott átka!
Ettől marad el-nem-használt
elvarázsolt csodacsókját
váró alvó mátka!
Mennyi véres, vad falánkság,
történelmi orkán,
török, tatár, germán-téboly
tombolása itt fulladt ki
Magyarország torkán!
Ő meg aludt, mindig aludt
a boszorka-bálon,
s míg halálba tomboltak a
rontó rémek, — Csipkerózsát
megóvta az álom.
Legtöbb hőse bánatos volt,
legtöbb harca vesztes,
legszebb tette a nem-tette
minden csődje: Krisztus-csőd volt:
megváltó keresztes!
Az ily csődben feltámadás
feszül, újra s újra
felhangzott a Kárpátok közt
az alvó vért felpezsdítőn
piros alleluja!
Hiszek, hiszek a magyarban,
Megóvja a Semmi,
akik torkunk fojtogatták,
halni szántak: mindig azok
pusztultak el, nem mi!
Íme az Isten szelíd báránya!
Világ bűneit olvasta rája
farizeusi éhfarkas-falka,
mások bűnéért semmivé falta
– s feltámadt újra. Kenyérbe bújva
a szentmisében áldozat újra,
feltámad újra, boldogít újra,
allelujja!
Íme az Isten Báránya: népem!
Népek bűneit szent titok-képpen
mind ráolvasta a farkas-falka,
mely éppen itt járt: rátört, felfalta
s jóllakva elment. A Bárány szépen
feltámadt újra, Magyar misében
áldozat újra s feltámad újra,
allelujja!
Íme az Isten kedves Báránya!
Vágyott csodákra, regölt virányra,
de csendős szívét nyakában hordta:
rátalált rögtön a tatárhorda.
Felfalta, elment. Feltámadt újra.
Magyar misében, szépségbe bújva
áldozat újra, feltámad újra,
allelujja!
Íme az Isten Báránya! Voltak
álmai, tündék. A Napot, Holdat
mesékbe nyúló szarva közt hordta.
De német falka és török horda
felfalta újra. Feltámadt újra.
Magyar misében áldozat újra,
feltámad újra, álmodik újra,
allelujja!
Íme az Isten Báránya! Koncon
marakvó népek vérezve folyton
minden csöppvérért mind őt okozták.
Bűnbakjuk ő lett: szláv, román, osztrák
tépett belőle, mint a mesében.
Meghalt; feltámadt. Magyar misében
a szíve csöndet csöngetett újra,
allelujja!
Íme az Isten Báránya! Újra
új farkas-bendőn vér-hejehujja
éhsége korgott. Így jött új vége.
Feltámadt újra. Néz fel az égre:
mikor lesz vége?!… Szíve nyakában
misére csönget, s farkas-falkák közt
testvériségről álmodik újra,
allelujja!
Kell a kánon, örök Mérték!
Nézd: a Holdnak és a Napnak
vaspályáját úgy kimérték,
hogy tévúton nem járhatnak:
Így mérték ki a tiédet
rend, boldogság, béke végett.
Szabad vagy s ha az elrendelt
útról lábod elbarangol:
nem bontasz meg csillagrendet
csöppnyi szúnyog!! – A karambol
szíved vérzi, meg családod,
szomszédságod. Magyar átok!
Tartsd tanácsom, bár banális!
Betű szerint kell a kánon:
hogy van Isten, vagy halál is,
van Tízparancs, s túl halálon
van számvétel, végítélet,
örök halál, örök élet!
Nemcsak egyest köt a kánon
s nemcsak magyart, – minden népet!
Százesztendős szánom-bánom
várja azt ki félrelépett
a Nagy Útról: vize vér lesz,
csalogánya denevér lesz.
Most is nyögünk egy karambolt,
mely nem múlt csak egy pár kába,
örök Útról elbitangolt
bitóra vagy tébolydába
való torzkép-übermenschen,
kiktől Isten mindég mentsen!
Szent legyen a magyar kánon:
átváltozás folyik itten,
magyar mise. Citerámon
azt kívánom, hogy a hittel
úgy menjünk át télen, őszön,
mint madár, kit visz az ösztön!
Ihlet nélkül a kis ember
s a nagy nemezt el nem éri
célját, mit az Isten rendel.
A görög nép, míg nagy Ihlet,
Szépség-eszmény ment előtte --
világhírű, hősi, víg lett.
A zsidó nép, míg tűzoszlop
vezette – nőtt óriásit,
Istenember-Messiásig.
Most, hogy hite szertefoszlott,
nem lendíti hősi Ihlet --
sorsa fertős, lapos sík lett.
A gall nemezt előtt nyargal
a Szent Jeanne D’Arc kivont karddal --
Ő a Gloire, Ő az Ihlet,
Testvériség és Szabadság,
s ha más után ment – a nagyság
álarcában fertőn sínylett.
Míg nomád nép voltunk, illett
hozzánk a szép Rege-Ihlet --
Csodaszarvas vezetése
jó volt akkor honszerzésre.
-- Ma más Ihlet kell a szellem
dzsungele sok réme ellen!
Ki letér az égi Úrtól
néki rendelt Titán-Útról --
léphet nagyot, ezerévet,
mégis mocsár-sorsba téved.
Így járt szegény magyar népünk --
minden percben bajba lépünk.
Azért jöjj, Szentlélek kérünk,
zenésítsd meg lusta vérünk --
ne poshadjunk jóra veszteg
mocsárként, mint nagy Cél tévesztett,
Titán-Útról lápra lépett,
semmibe tűnt régi népek.
Mint tavasz a téli lombban,
mágnesség a csillaghonban,
mint patakban zengő sodra --
úgy élj bennünk szebbre, jobbra
ihlet szent Mámorképpen,
s villanyozd hős néppé népem!