Mindenféle érdekesség Peruból

Inca Kola - az üdítő, ami legyőzte a Coca Colát

Peruban sok van mi csodálatos, és az Inca Kolánál is van csodálatosabb, mégsem lehet szó nélkül elmenni e különleges ital mellett, miképpen nem érdemes úgy hazajönni Peruból sem, hogy legalább egyszer meg ne kóstolnánk ezt a színét tekintve enyhén bizarr, ízét tekintve viszont meglehetősen bizarr szénsavas üdítőt. És ezzel nem is elvenni szeretném bárki kedvét, hanem egyszerűen csak nehéz szavakkal leírni az Inka Kola ízvilágát. Talán az argentin szózsonglőr, Jorge Luis Borges járt a legközelebb a megoldáshoz, amikor az Inca Kolát "valószerűtlen italnak" bélyegezte.

A peruiak véleménye ebből a szempontból nem lehet mérvadó, mert, egyrészt, már csak nemzeti büszkeségből sem mondanának rá semmi objektívet, másrészt meg a legtöbben már ha nem is az anyatejjel, de rögtön az első chaufával együtt szívták magukba a neonsárga buborékokat. A megkérdezett külföldiek többsége rágógumi ízhez hasonlítja, de a kevésbé jószándékúak szerint inkább valamiféle kőolajipari melléktermékből származhat ez a túlzottan is mesterkélt zamat. Bennem az első kortyok émelygése után a gondtalan gyermekkor emlékképei bukkantak fel: a Frutti cukorka, a proletárok Donald rágója, ami anno egy sajátos halmazállapotú kockamassza volt, egyaránt kiválóan ragadva a csomagolópapírjába, és a fogak közé is. Ennek ellenére még várat magára, hogy az Inca Kolát a középhaladó freudisták általánosan elfogadott projekciós közegnek tekintsék a fejlett világban is.

A legsikeresebb perui üdítő a semmihez sem fogható különleges ízét mégsem valami újkori aroma laboratóriumban félrement kísérletnek köszönheti, hanem a citromverbéna nevű növénynek. (A Dél-Amerikából származó citromverbéna (Aloysia citrodora vagy Aloysia triphylla) az ajakosvirágúak közé tartozó lombhullató, évelő cserje. Lándzsa alakú, világoszöld levelei hármas (innen ered a tudományos név: triphylla), négyes örvöket alkotnak", ami így önmagában véve még nem zárná ki, hogy akár kellemes is lehessen az íze. Ez a különleges illatú andoki növény, amit a helyiek leginkább "hierba luisa", azaz Lujza növénynek hívnak, az első számú felelőse az Inca Kola kiemelkedő perui sikerének. És itt nem holmi harmadik világbeli, békategóriás sikersztoriról van szó.

A Coca Cola évtizedeken át küzdött, hogy Peruban is az első számú szénsavas üdítőital legyen, de a különleges ízek iránt rendkívül erős vonzalmat tápláló helyiek továbbra is az Inca Kolát preferálták nagyobb számban. A világ perifériáján második helyre szoruló mamut valószínűleg senkit sem izgatott volna fel különösebben az atlantai sasfészekben, ha egy szövetséges amerikai multi álnokul hátba nem döfi. A McDonald's szerte a világon a húspogácsáihoz remekül passzoló Coca Cola termékeit ajánlotta a vendégeknek, függetlenül attól, hogy az adott országban hagyományosan milyen bubis, vagy nem bubis italt kedvelnek az emberek. Mint egy szép mesében: Coke és Bigmac kéz-a-kézben, együtt indultak el világhódító útjukra... De az andoki köztársaságban, pont, ahol a coca tisztelete több, mint ezer éve a kultúra része, ott valami megtört a nagy szövetségesek között, amikor a kilencvenes évek derekán a limai mekikben is megjelent a folyékony sárga veszedelem. A peruiak egészen egyszerűen még a dupla sajburger kedvéért - amibe egyébként a ketchup és mustár mellett peruban aji amarillo, azaz perui paprika alapú csípős szószt is lehet tenni - sem voltak hajlandók lemondani a kedvenc rágógumi ízű üdítőjükről. És miközben a mekiben egyre többen választották az Inka Colát a menühöz, a chifákban - ezek a hagyományos perui kínai büfék - egyáltalán nem kezdtek el több Coca Colát rendelni a chaufához, hiába lett 2-szer is teljesen átszervezve és a legmenőbb menedzserekkel megerősítve a limai marketing központ. Most már kénytelenek voltak foglalkozni a marginális perui piaccal az amerikai központban is.Végül az erősebb kutya megeszi a kishalat törvényszerűsége érvényesült, és a nemzetközi multi készpénz ellenében magáévá tette a limai családi vállalkozás részvényeit. Mindemellett a peruiak máig csodálatos győzelemként emlékeznek vissza a pillanatra, amikor M. Douglas Ivester, az atlantai mammut akkori vezérigazgatója, személyesen látogatott Peruba aláírni a vételi szerződést. A legtöbb nemzetközi felvásárlás általában kevésbé örömteli aktus szokott lenni a kivásároltak részéről, de a furcsa ízekre fogékony peruiak megérezték a fanyar pillanat dicsőségét, ahogy a Coca Cola cég vezérigazgatója, egy globális nagyvállalat mindenható hárombetűs vezetője a sajtó képviselői előtt koccint a vele semmiben sem egyenrangú eladóval, majd kevésbé őszintének tűnő mosoly kíséretében a szájához emeli a semmi mással össze nem téveszthető, neonsárga itallal színültig töltött poharat.Az Inca Kola Peruban sokkal többet jelent, mint bármilyen másik szénsavas üdítőital. Ez maga a palackozott perui önazonosság és a nemzeti büszkeséget felfrissítő dupla buborék, a minden kétségen és széthúzáson átsejlő neonsárga káprázat, amit csak a perui szem vesz észre a piros-fehér nemzeti színű mezeken is.

Kóstoljátok meg az Inca Kólát velünk, egy perui utazás során!

INKALAUZ - Peruban otthon vagyunk


Coricancha, az inkák szent helye Cuscoban

Elszánt egy nép az, amelyik nem valamiféle demográfiai kényszerből, hanem istenük, és honfoglaló vezetőjük szándéka szerint egy 3300 méteres magasságban elterülő szabálytalan (később azonban puma formaként azonosított) völgyben találja meg az államalapítás ideális helyét. Az inkák azonban ebben ebből a szempontból is különlegesek voltak.

Cusco egy meglepetésekkel, izgalmas város, ahol még most is minden sarkon visszaköszön az Inka Birodalom öröksége. Bár a spanyol hódítók sok mindent elkövettek, hogy a legyőzött népek kultúrája a leigázott államokkal együtt elenyésszen, az andoki birodalomban azonban még ők sem tudtak minden követ megmozgatni. Kifogott rajtuk az inkák ámulatba ejtő mesterségbeli tudása, amivel milliméternyi pontossággal illesztették egymáshoz a több tonnás köveket.

Az inkák által kialakított különleges államszervezet csúcsán a legfőbb teremtő erőként tisztelt nap, és annak isteni megtestesülése, az inka uralkodó állt. Az amerikai kontinens legnagyobb kiterjedésű államszervezetének a szakrális központja volt a Coricancha, ahol az Inka Birodalom fénykorában 4000 pap látta el a legfőbb istenségek ceremoniális feladatait. A spanyol hódítás óta rendi központként működő Santo Domingo épületegyüttese máig elevenen őrzi a kolosszális inka komplexum mesterien összeállított alapelemeit. A templomba belépve pár lépés után könnyen azonosíthatóak az eredeti főfalak, amelyek az inkák által legfontosabb isteneknek tekintett természeti jelenségek - a hold, a csillagok, a szivárvány, és az égzengés - tiszteletére emelt épületeket alkották. Szomorú látni az elszánt igyekezet nyomait, ahogy a spanyolok a napnak szentelt inka szentélyen belül létrehozott szimmetriát próbálták megbontani, de a súlyos tömbökből precízen illesztett ősi falak ellenálltak a pusztításnak, és megmaradhattak a kolostor belső udvarának részeként.

Az inka származású történetíró leírásából tudjuk, hogy a robosztus falak ridegségét elfedték az épületeket borító aranylemezek. A nap tiszteletére emelt belső szentélyben egy több méter átmérőjű, csillogó arany korong kapott helyett, ami a nyári napforduló idején szétszórta a felkelő nap fényét az egész épületben. Az Coricanchában (jelentése:a nap temploma) a padlók és a falak burkolására felhasznált tömör aranytömbök, és a szintén aranyból készült szobrok ámulatba ejtő gazdagságáról az egykori spanyol források is csodálattal emlékeznek meg, bizonyítva, hogy nem csak az inka Garcilaso de La Vega túlburjánzó fantáziájának a szüleménye a legfontosabb birodalmi szentély mesés aranykincse. A nemesfém egy része a Pizarro által foglyul ejtett Atahualpa inka uralkodó váltságdíjára ment el (akit egyébként, miután összejött a kért több tonnányi arany és ezüst, mégis inkább megölt a keresztény konkvisztádor, hogy még véletlenül se akadékoskodjon az inka birodalom rombadöntése során), a hatalmas napkorongot és a többi, életnagyságú állatokat és növényeket mintázó arany szobrokat és más ereklyéket pedig Cuzcó elfoglalása után olvasztották be. Az Inka Birodalomban nem létezett pénzrendszer, és az arany értéke is főleg szakrális jellegéből fakadt, ezért valószínűleg az Andok szent helyeinek a kifosztásával nagy hatékonysággal tudták a spanyolok begyűjteni az inkák arany tárgyait. A hajón történő hazaszállításhoz pedig praktikusan tömbösítették a mégoly csodálatos megmunkált ceremoniális maszkokat, dísztárgyakat, és ékszereket. Ezért is van, hogy szinte alig találhatóak a világ legnagyobb múzeumaiban jelentős prekolumbiánus nemesfém gyűjtemények.

A Nap Templom romjaira emelt Santo Domingo próbálta ugyan minél jobban elrejteni az elbukott inka civilizáció egyik legnagyszerűbb alkotását, de a rendszeresen előforduló földrengések után mindig az inka mesterek által emelt falak maradtak állva. A perui kulturális minisztérium erőfeszítéseinek köszönhetően az utóbbi évtizedek rekonstrukciója során már az inka építészeti emlékek megőrzése és bemutatása került előtérbe, így az Inkalauz perui útjai során egyre nagyobb részt csodálhatunk meg a Coricancha eredeti épületéből, hogy még most is ámulatba ejtsen minket az alkotók mesterségbeli tudása, amivel a földrengéseknek is ellenálló épületeiket létrehozták. Ha 1911-ben Hiram Bingham nem fedezi fel a Machu Picchut, akkor valószínűleg most a Coricancha falai alapján csodálkozna rá a világ az Inka Birodalom különleges építészetére.

Ide is örömmel elkalauzolunk egy perui utazás során!

INKALAUZ - Peruban otthon vagyunk


Huacachina, a perui oázis, ahol a homokdeszkát is kipróbálhatjuk

Peru egyik kevésbé ismert látványossága a Huacachina oázis. Sokan nem is gondolnák, hogy a dél-amerikai országban is megtalálhatóak a Szaharára jellemző végtelennek tűnő homokdűnék, és a közöttük megbúvó, Arábia ezeregyéjszakás kalandjait idéző oázisok.

Pedig a Huacachina oázis pont egy ilyen hely, azzal a különbséggel, hogy errefelé soha nem haladtak karaván útvonalak. A néhány házból, jellemzően a turisták kiszolgálására létrejött hotelekből és éttermekből álló apró település mindössze pár kilométerre fekszik Peru egyik legfontosabb városától, a szőlőtermesztés központjának számító Icától, így nem véletlen, hogy hétvégente a legtöbb látogató is innen érkezik erre a különleges hangulatú helyre. A 100 méter magas homokbuckák között megbúvó apró tavat pálmafák szegélyezik, amelyek árnyékában előszeretettel hűsölnek a perui családok, miközben a gyerekek a sekély vízben lubickolnak. A tavacska partjáról is jó kivehető, ahogy kisebb csoportok deszkával a hónuk alatt gyalogosan baktatnak a buckákon felfelé. Ők a snowboard sivatagi változatának hódolnak.

Akik viszont nem szeretnék homokdombokat gyalogosan megmászni, azoknak ott vannak a helyi homokfutók. Ezek az egyedileg barkácsolt gépjárművek akár 10-20 emberrel is képesek a homokdűnék lankái között navigálni, néha a mostoha sivatagi körülményekhez képest meglepően fürgén is. Ráadásul akik szeretnék kipróbálni a sandoard-ot, azoknak így nem kell felgyalogolniuk sem a buckák tetejére.

A különleges hobbi egyre növekvő népszerűségét mi sem mutatja jobban, hogy 3 éve már nemzetközi bajnokságot is rendeztek az oázisban, bár a felvételek alapján azért az látszik, hogy inkább a hazai mezőny képviselete volt erős. Mindenesetre még annak is el kell ismernie, hogy nem lebecsülendő teljesítmény a homokos domboldalon lefelé csúszkálva szaltót vetnie a sivatagi naplementében.

Ide is örömmel elkalauzolunk egy perui utazás során!

INKALAUZ - Peruban otthon vagyunk


Ollantaytambo: innen indulunk vonattal a Machu Picchuhoz

Ollantaytambo neve ugyan nem egykönnyen megjegyezhető, de ha valaki megmászta már az inka kori városka fölé emelkedő óriási mezőgazdasági teraszokat, és a hegy tetején emelkedő erődöt, valószínűleg egy életre megjegyzi ezt a kecsua településnevet. És utána már pont olyan kellemesen dallamos hangzásúnak fogja gondolni, amilyen magának a mesebeli kisvárosnak a hangulata. A hely mindig stratégiai jelentőséggel bírt, mivel a Szent Völgy bejáratánál fekszik az Urubamba folyó mellett. A város azonban nem csak a lenyűgöző erőd miatt nevezetes, hanem azért is, mert sikerült megőriznie az eredeti inka településszerkezetet, ami alapján képet alkothatunk az inka várostervezésről is. Ollantaytambó történelmi szerepe sem elhanyagolható. Ez volt a spanyol hódítók ellen az inka birodalom utolsó menedéke, és az ellenállás egyetlen győzte csatájának a helyszíne. A települést Pachacuti uralkodó alapította a 15. század közepén, ami azóta is folyamatosan lakott. Az utóbbi időben leginkább a Machu Picchut felkereső túristák leggyakrabban használt vasútállomása miatt bonyolít le jelentős forgalmat.

A nemzeti krumpli nap (Día Nacional de la Papa)

legalább olyan jeles eseménynek számít, mint a koktéljukról elnevezett nemzeti piscosour nap, valamint a koktél alapanyagául szolgáló nemzeti szőlő pálinka nap, a Día Nacional del Pisco. A burgonya nem csupán Peru egyik fő élelmiszere, és nemzeti büszkesége, hanem az andoki néplélek szerves része is.

A burgonya azonban nem csak Peru életében, hanem később az egész nyugati világban is jelentős szerephez jutott. Ennek az egész világon fogyasztott alap élelmiszernek az összes változata az Andokba vezethető vissza. A bennszülött lakosság legalább 5000 éve termeszti a magasabban fekvő, hidegebb tájakon. Itt találták fel legalább ezer évvel a nescafé előtt azt is, hogyan lehet az érett gumókat úgy dehitratálni, hogy akár éveken keresztül is ehető maradjon, a helyiek által csunyónak nevezett, szárított burgonya. (A Machu Picchu feltárása során is találtak ilyen szinte kővé szikkadt burgonyát, ami a bevállalós régészek beszámolója szerint még 400 év után is ehető volt.)

Az Altiplano vidékén a kukorica helyett a burgonya volt az indiánok fő tápláléka. Jelenleg 2500 féle krumplit termesztenek Peruban. A Világ központi kutató és a krumpli genetikai megőrzésért felelős szervezetnek is 3,300 méter magasan található Cuzcóban van a székhelye. A burgonya legelőszőr Spanyolországban majd a későbbiekben a 16. század folyamán Angliában terjedt el. Eleinte bizalmatlanul fogadták, aminek kvázi jogos alapot adott az, hogy a gyökérgumó helyett sokan a mérgező levelét és termését fogyasztották el. Franciaországban jelentős szerepet játszott, hogy XVI. Lajos a krumpli virágából udvari divatot teremtett, majd az emiatt bekövetkezett széles körű elterjedése után már az élelemként fogyasztásra való áttérés is könnyebben ment a kevésbé divatérzékeny, ám annál éhenkórászabb pórnép körében is. Magyarországon a 18. század végén lett általánosabb étel, amikor II. József adókedvezménnyel támogatta a burgonya termesztését. Akkoriban még a német Grundbirne szó alapján földi körtének, vagy földi almának is nevezték, ebből lett a krumpli szavunk is. A 16-17. században spanyol és portugál kereskedők elterjesztették Ázsiában és Afrikában is. Ausztráliába az angolok vitték be a 18. században, és ha nem lett volna a krumpli vész a 19 századi Írországban, akkor az USA történelme is máshogy alakult volna, jelentős ír bevándorlás, JFK, és a pokol konyhája nélkül.

De a perui eredetű krumplinak az emberiség jövőjében is további fontos szerepe lehet. Ez a különleges növény azért is fontos eledelünk, mert 85%-ban hasznosítható táplálékként, szemben a gabonafélék 50%-os hasznosíthatóságával. 2016-ban - egy évvel a Mentőexpedíció című hollywoodi film bemutatása után - kezdtek a NASA támogatásával egy kísérlet sorozatba Limában. Perui szakértőkkel közösen egy Mars-szimulátort építettek, amiben fagypont alatti hőmérséklet és magas szén-dioxid-koncentráció van, a légnyomás a hatezer méteren lévőnek felel meg, a fényviszonyok a meg marsi nappal és éjszaka változását imitálják. Itt sikerült egy egyedülálló, a rendkívül szélsőséges körülmények között is termeszthető fajtát kinemesíteni.

A marsi kolóniák létrejöttéig is viszont marad Lima helyi kis éttermeinek szinte kötelező kelléke, az enyhén csípős sajtszósszal előadott főtt krumpli - papa a la Huancaína - tetején a hetykén trónoló kis olajbogyóval. Érdemes ezt is megkóstolni, ha valaki Peruban jár.

A Titicaca népei

A Titicaca a mai napig sok nép számára szent hely. És nem csak a tavon lévő szigeteken és a part közelében élő emberek tekintik annak, hanem az Andok mindenféle távoli zugaiban kecsuául beszélő indiánok is, akik az inkák leszármazottainak tekintik magukat. Az inkák eredetmondája szerint ugyanis innen származik Pachamama, a nemzetük ősanyja is, és az inka hagyományok szerint haláluk után a lelkük is a Titicaca-tóba tér vissza.

A Machu Picchu miatt szinte mindenki ismeri az inkákat, de rajtuk kívül még több más civilizáció is felvirágzott és lehanyatlott az idők során a Titicaca partvidékén. Ezért nem is meglepő, hogy bár az Andokban az indiánok között az inkáknak köszönhetően a kecsua nyelv lett a legelterjedtebb, a tóvidéken azonban többen beszélik a Peruban szintén hivatalos nyelvnek számító aymarát. A Titicacát végig különböző korokból származó szentélyek szegélyezik, mert az itt élő népek hitvilágában a Teremtő tónak központi szerepe van.

Az inkák után a vidéken a legmagasabb szintű civilizációt a Tiwanaku kultúra képviseli, aminek legfontosabb kultikus központja a mai Bolívia területére esik. A város a virágkorát 400–900 között élte, jelentősebb tárgyi emlékeinek a fennmaradását annak köszönheti, hogy az épületek, és azok díszítése során a nehezen megmunkálható, de rendkívül időtállő bazelt és andezit köveket is magas színvonalon használták fel, és a kutatók számára is máig talány, hogy bronzkori színvonalú eszközökkel miként tudták a köveket ilyen nagyfokú precizitással megmunkálni és ekkora építményeket emelni.

Arra is csak néhány éve döbbentek rá a régészek, hogy milyen fejlett mezőgazdasági megoldás biztosította a szükséges fedeztet ezeknek a hatalmas komplexumoknak a létrehozására. A Tiwanaku civilizációban kialakított öntözési és töltési rendszer nyomainak a mélyebb tanulmányozása révén jöttek rá, hogy a termőföldeket átszövő sűrű csatornahálózat nem csupán az öntözést szolgálta, hanem a nappali hő csapdába ejtésével és éjszakánkénti visszasugárzásával megakadályozhatták a fagykárokat, és a talajszinten egy viszonylag állandó hőmérsékletű levegőréteget hoztak létre. Amikor régészek és mezőgazdászok rekonstruálták ezeket a töltés rendszereket, meglepődve tapasztalták, hogy a modern mezőgazdasági technológiával 14 tonna burgonyát termesztettek, a tiwanakuóiak módszerével 21 tonna/hektár termést tudtak elérni. Ez a nem csekély szakértelmet, és magas szervezettséget igénylő csatorna és töltésrendszer fenntartása biztosította, hogy a birodalom élelmiszerkészlete fedezze az ilyen “presztízs beruházások” hatalmas költségeit. Fénykorában a Tiwanaku Birodalom hatalma az egész Titicaca medéce terültére kiterjedt, egészen a mai Chile és Bolívia területére is, de aztán az ezredforduló – nem a legutóbbi, hanem eggyel korábban – tájékán történt valami, amitől az egész rendszer hirtelen összeomlott. Hohy mi válthatta ki a jól szervezett és virágzó Tiwanaku kultúra gyors megszűnését, az máig vita tárgyát képezi a történészek között. A több tonnás, precízen megmunkált kövekből emelt megalitikus komplexumok, valamint a kövekkel borított úthálózatuk azonban irányadó alapul szolgált a két évszázaddal később szinten a Titicaca-tó területéről hódító útjára induló inkáknak is.

A partvidéken élő népek és virágzó civilizációk mellett azonban a kisebb-nagyobb szigeteken élő emberek viszonylag független közösségei alakultak ki. És az, hogy az itt élő. Viszonylag zárt közösségeket csak hajóval lehetett megközelíteni, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a telekommunikációs rendszerek elterjedéséig szinte csak az aymara és a kecsua nyelveket használták a szigetlakók.

A legnagyobb partmenti város, Puno, közelsége miatt a legismertebb ilyen közösség az Uru, vagy Uros nép, akik az azonos nevű szigeteken laknak. Ezeknek az apró szigeteknek a különlegessége, hogy egytől-egyig emberi kéz alkotta, mesterséges képződmények ezek az úgynevezett úszószigetek, amiket abból a perui nád fajtából készítenek a mai napig, amiből Thor Heyerdahl is megépítette a legendás Kon-tikit.

A puquina nyelvet beszélő népcsoportból származó uruk ma már szinte kivétel nélkül csak aymara és spanyol nyelven beszélnek, de 2004-ben a nyelvészeknek még sikerült felkutatniuk 2 őslakost az úszószigeteken, akik még beszélték az ősi uru nyelvüket, amely a chipaya nyelvhez áll közel. Az uru legenda szerint ők a Nap és a Tó örökösei – ahogy ezt egyébként az inka legendákban, és a tó környékén élő többi nép mitológiájában is megjelenő motívum.

Eredetileg minden bizonnyal biztonsági okokból hagyták el a szárazföldet, és a történészek egy része úgy tartja, hogy éppen az inkák egyre terjeszkedő hatalmának a következményeként. Az uro nép csekélynél is kevesebb harci kedvére utal az is, hogy ahelyett, hogy felvállalták volna a konfliktust valamelyik sziget népével, és oda meneküljenek, inkább a hatalmas nádasok rengetegébe vetették be magukat, és alakították ki különleges életformájukat, aminek az alapja a saját maguk által épített nádszigetek. A learatott totora nádból egymásra rétegezett blokkokat hoznak létre, és ezeken a lebegő képződményeken élte egy-egy család az életét. Mivel a nádból készült mesterséges sziget alja folyamatosan korhad a víz alatt, ezért a felszínen is folyamatosan újabb, és újabb rétegekkel kell pótolni, hogy ne süllyedjek el túl gyorsan. Egy ilyen családi sziget létrehozása körülbelül egy évig tart. A sajátos lakhatási megoldásból következik, hogy a fő táplálék a tóból kifogott hal volt, és az, amire éppen ezt el tudták cserélni. A szigeten élő kiterjedtebb családok élén mindig egy idősebb nő áll, és a nagyjából 100 szigetet létrehozó és karbantartó népcsoport választott vezetője közülük kerül ki. Ma már leginkább a turizmus tartja életben ezt nagyon szerény körülményekre alapuló életformát, és a népcsoport többsége minden bizonnyal egy kényelmesebb parti kőházban hajtja álomra a fejét, az Uros közösségnek azért sikerült megőriznie valamelyest a függetlenségét, és továbbra is maguk igazgathatják az életüket, és szigetekre látogató turistákból származó bevételük felett is ők rendelkeznek.

Ez a nagyfokú önállóság jellemzi a másik leggyakrabban látogatott, Peru fennhatósága alá tartozó Taquile sziget lakosságát is, akik az uru népcsoport által használt aymara nyelvvel szemben a kecsua nyelvnek egy helyi, csak a szigeten használt dialektusát használják. Az elszigetelt életforma évszázadok alatt kialakult sajátosságai máig fennmaradtak, de szerencsére ez kevésbé direkt módon köszönhető a turizmusból származó bevételeknek, mint ahogy ez az úszó szigeteken látható. Valószínűleg az annak is köszönhető, hogy a nagyjából 6 négyzetkilométernyi területen megtermelhető élelem, valamint a építkezésre alkalmas terület és alapanyagok sokkal kényelmesebb megélhetést tettek lehetővé, mint a néhány négyzetméteres, vízen lebegő, alulról folyamatosan rothadó nádszigeteken kialakítható létfeltételek. A „kényelmesebb” persze ebben az esetben is egy viszonyítást jelöl, hiszen Taquile szigetén nincsenek járművek, szállodák, bárok, de még csak villany sincs, leszámítva az utóbbi időben beszerzett napelemekből nyert elektromosságot. A gyalogos közlekedés egyetlen alternatívája a szigeteken található néhány öszvér, mivel egyelőre még kerékpár sincs a szigeten. Az elzárt szigeti életformának köszönhetően, ami gyakorlatilag a múlt század közepéig jellemezte Taquile népének életét, sikerült megőrizni az ősi inka gyökerű pukara civilizáció hagyományait. Ez leginkább a hozzávetőlegesen kétezer lelkes népcsoport sajátos, az Andok más népeivel nem összetéveszthető egyedi viseletben érhető tetten. A sziget jellegzetes sapka viselete, mint a népviseleteknél általában lenni szokott, kódolva tartalmazza mindazt az információt, amit a viselőjéről egy szempillantás alatt le tud olvasni a beavatott. A legfontosabb persze itt is a családi állapot, hogy még csak szót se kelljen vesztegetni valakivel, ha már ránézésre is egyértelmű, hogy úgysem partiképes az illető. A férfiak által viselt chullo-t, a jellegzetes motívumokkal díszített perui sapkát ráadásul mindenki maga köti. Igen, a férfiak maguk készítik a sapkáikat, és a fürge ujjaikra büszke machók 1-2 hét alatt csodálatos alkotásokat hoznak létre, ami a társadalmi státuszukon kívül a kézügyességükről is elárul egyet-mást. Csak hogy elkerüljünk bármilyen félreértést: a még nőtlen férfiak sapkájának a vége fehér, amit a házasság szent intézményével együtt piros fejfedőre cserélnek. Bennfentesek abból is leolvashatnak ezt-ezt az illető társadalmi státuszából, hogy hegyesen, vagy oldalra, netán hetykén hátra dobva viseli-e a chullo-t. A sapkán kívül a férfiak még kötnek maguknak is egy széles, gyönyörűen szövött színes övet, ami szintén sok mindent elárul a viselőjéről a szigeten, ráadásul ez alatt hordanak még egy fekete fehér csíkozású másik övet is, amibe a feleségük hajából is bele van szőve.

A Taquile szigetén élő indiánokra is jellemző az erős közösségi kohézió, ahol a népcsoport vezetői döntenek az élet számos kérdésében. A lakosok, a többi sziget népeihez hasonlóan, nagyfokú önrendelkezéssel bírnak, és még azt is közösségi szintű döntés határozza meg, hogy miként osszák el a szigeten éjszakázó turistákat. A rendkívül összetartó, hagyományos életforma megőrzésének nagy szerepe van abban, hogy nem tapasztalható a taquileiek körében kiugróan gazdasági különbség. A kézművességnek fontos szerepe van mind a hagyományok megőrzése, mind pedig a bevételek miatt, így az itt vásárolt ajándéktárgyakkal mi is hozzájárulhatunk, hogy minél tovább autentikus formában fennmaradhasson ez a csodálatra méltó, egyedi taquilei élet.