Embedded Files
DIÁK
Sebők Annamária: Félek
Félek elveszíteni téged, mint árnyék a fényt,
Mint a tengerpart a hullámok szelíd ölelését,
Félek, hogy egynap majd eltűnsz, s én itt maradok,
Mint a csendes magányban szorongó hajnalok.
Félek elveszíteni téged, mert te vagy a támasz,
Ami szürke napokban is reményt áraszt.
Szavaid fülbemászó dallamok, mosolyod a fény,
Nélküled minden perc végtelen és kibírhatatlanul kemény.
Mert amit adsz az pótolhatatlan, több mint biztató szavak,
Egy érzés, ami mélyen gyökerezik, s el sohasem apad,
Mégis ott van bennem a félelem árnya,
Hogy egy napon nélküled maradok a világon árva.
Félek, hogy elérkezik az a perc, amikor menned kell,
S én csak állok majd némán, küzdve könnyekkel,
Mert félek, hogy elveszítelek, s azzal egy részt is magamból,
És nyomtalanul megszűnik közöttünk a kötelék, ami eddig volt.
Bekovics Eszter: Egy nap
Felkelek és töprengek
Miként legyek, mit tegyek
hogy jobban érezzem magam.
Meglátnak és végigmérnek
szégyenemben hova nézzek,
vagyok egymagam.
Próbálok túlélni
másokra nem nézni
így könnyebb lesz talán,
De egy nap majd rájovök,
S a véleményre nem török
Hogy mikor lesz, talány.
Sebők Annamária: Nem tudom mik vagyunk…
Nem tudom mik vagyunk mi ketten,
összekuszálódik minden, ha itt vagy mellettem.
minden szavad mélyén titkon,
átkarol csendesen a nyugalom.
Nem tudom mi ez a lágy dallam,
ami belülről zakatol halkan,
talán csak egy szép álom, tétova lépés,
egy semmiből jövő hirtelen mindent elragadó érzés.
Nem vagyunk még se jövő se múlt,
csak ez a pillanat, ami tán mindörökké tart.
egy szempár, egy érintés emléke,
mit még rajtunk kívül senki más nem érhet meg.
Nem tudom mik vagyunk, csak vagyunk-
mint falevél az ágon, napfény a parton,
s bár sosem tudom, hogy ez hová vezet,
csak azt érzem, maradnék bármeddig veled.
Bekovics Eszter: Te és én
Fázik a lelkem,
Mint hófödte tested a hegyekben.
Téged elvitt a jégnek ára,
Mely az én szívemet is megfagyasztotta.
Csak az enyém még dobog.
Bár ne tenné!
Fázik a testem,
Mint ahogy a tiéd fázott.
De engem felmelegít a kabát,
Míg te a hideggel dacolsz.
Az én testem melegebb.
Bárcsak a tiéd lenne a kabát!
Fújja a hajam a szél,
Mint ahogy a tiéddel tette a hóvihar.
A múltban, melyre emléked fekete fátylat terít.
Míg én itt virítok teljes valómban,
Te fentről figyeled e földtekét.
Bárcsak te lennél itt és nem én!
A jó útra tért királyfi
Szemétország királya összehívta alattvalóit és családját, hogy felvázolja nekik
világuralmi terveit, ami arról szólt, hogy az egész világot el kell árasztani szeméttel.
Legyenek szennyezettek a vizek, a levegő, mert még van olyan ember, aki a kútból
issza a vizet, a tengerben fürdik. Ez nem maradhat így!
Törzúz király nem késlekedett, elküldte a fiát, Pollen királyfit egy tóhoz, hogy
szennyezze be. El is indult a kis királyfi hátán egy zsák szeméttel. Mikor odaért, egy
csodálatos tavat látott. Tele volt élőlényekkel, tarka, csillogó halak úszkáltak a tóban,
hófehér hattyúk ringatóztak a víz felszínén, halványzöld békák kuruttyoltak a partján.
Színes madarak csiripeltek a környező fákon, a mezőn pockok szaladgáltak. A tó
környéke tele volt színes virágokkal, de a legszebb és a legméltóságteljesebb a fűzfa
volt. Hatalmas, lehulló ágai belelógtak a vízbe, árnyékot adva a mezei állatoknak.
Pollen királyfi odalépett a tóhoz, megmártotta a kezét a hűs vízben, a nap
melengette arcát, a fű simogatta bokáját, és olyan érzés fogta el, amit szemétországban
még soha nem érzett. Ezért úgy döntött, hogy megtagadja apja kívánságát, és
megkíméli ezt a tavat. Helyette elmegy egy fenyőerdőbe, és ott szórja szét a szemetet.
Mielőtt elindult, még pár percig élvezte a tó élővilágának látványát.
Röpke húsz perc alatt oda is ért az erdőbe. Már épp szórta volna szét a szemetet,
amikor egy sötét árnyalak suhant el mögött, majd puffanást érzett a vállán. Ijedten
ugrott odébb. De nem volt félnivalója, mert csak egy aprócska mókus volt. Megtetszett
a királyfinak a kis apróság, és a kezébe vette. Megcsodálta bolyhos fülét,
megsimogatta puha szőrét, majd elengedte. Elindult az erdő közepe felé, ám egy
fénycsík a fák lombjai közül épp a lábai elé vetült. Elcsodálkozott, hogy milyen
gyönyörű. Ahogy felnézett a hatalmas fákra elakadt a lélegzete, soha ilyen szépet még
nem látott. Lehajolt, óvatosan kezébe vett egy lehullott tobozt, érdeklődve vizsgálta a
kezére tapadó gyantát. Elhatározta, hogy ennek az erdőnek is tisztának kell maradnia,
inkább egy hegytetőre viszi a szemetet, ott úgysincs semmi szépség.
Hosszú gyaloglás után elért a hegy lábához. A levegő fagyos volt, a hegy pedig
eltakarta a napot. Itt nyugodtan szétszórhatom a szemetet, gondolta.
Novák Norton
Page updated
Google Sites
Report abuse