244 év telt el azóta, hogy Lessing testvérünk kiadta az Ernst und Falk (szabadkőműves párbeszédek) írását, és bár a rajzolat munkacíme inkább utalna valamiféle számmisztikai témára, úgy döntöttünk, folytatnánk az említett párbeszédet, más korban, más helyszínen, más időben.

Tehát: Lessing után szabadon…

SZABADKŐMŰVES PÁRBESZÉDEK II.

ELSŐ PÁRBESZÉD

Időpont 6022. június 9. csütörtök

Helyszín: Örök Kelet, az égi páholy előcsarnoka

Szereplők: Ernst és Falk.

Ernst és Falk - levetik szabadkőműves ruházatukat és átsétálnak a vakolóba.

Ernst:

Jó estét, barátom, régen láttalak.

Falk:

Üdvözöllek, jó újra látni téged is.

Ernst:

Hogy tetszett a mai munka?

Falk:

Számomra minden munka megragadó, remek rajzolatot hallottunk ma is.

Ernst:

Igen, Szaladin testvérünk lenyűgöző. Mint mindig.

Falk:

Ha már itt vagyunk, kérdeznék tőled valamit. Van most időd beszélgetni? Nem zavarlak?

Ernst:

Á dehogy, hallgatlak, testvérem.

Falk:

Ugye, hamarosan itt a nyári napforduló, 21.-e. Gondolkodtál már rajta, milyen jelentőséggel bír ez a nap?

Ernst:

Mire célzol? Csillagászati értelemben, vagy másként?

Falk:

Csillagászati értelemben is, de ha letekintesz az emberekre, sok helyen ünneplik ezt a napot, rengeteg népszokás, hagyomány terjedt el az évszázadok során, soknak pedig nagyon ősi korokra visszanyúl az eredete. Az emberek, amióta csak léteznek, követik az égitestek állását, és vannak olyan jeles napok, amiket bizony kitüntetnek figyelmükkel. Ilyen a június 21.-e is. Ha jól belegondolunk, nevezhetnénk akár a FÉNY napjának is eme jeles dátumot.

Ernst:

Tudtad, hogy az északi sarkon a Nap egész nap fenn van, nem nyugszik le ezen a dátumon?

Falk:

Igen, és egy picit kutakodtam, s mint kiderült, az északi sarkkörön 27 órát van fenn, egész nap, és előtte meg utána is 1,5-1,5 órát.

Ernst:

Jól beszélsz, testvérem, mindig örömmel hallgatlak. Tudod, nekem a magyarok és kultúrájuk mindig is tetszett, ezért én is utánanéztem egy-két dolognak velük kapcsolatban. Magyarországról nézve ezen napon a Nap 16 órát van fenn az égen. A magyar népi szokások szerint még a kereszténység felvétele előtt fontos volt, de a kereszténység felvétele után a nyári napfordulót Szent Iván napjához, vagyis inkább éjszakájához kötik, ami a Gergely naptár szerint 23.-a. Tehát egy picit csúsztatják. A Kereszténység előtt a magyaroknál a Fény teljességének ünnepe volt, tűzön járással, énekléssel és virrasztással ünnepeltek. Néhol a tűzugrás szertartását is elvégezték, ilyenkor abban bíztak, hogy az ugró átveszi a tűz termékenyítő, éltető erejét, azon a napon, amikor a kozmikus tűzerő a legerősebb, és azt akarták elérni, hogy a Nap mindig olyan magasra ugorjon, mint ezen a napon.

Falk:

      Igen, igen. Én például, mint a magyar gasztronómia koronázatlan szakértője, azt is tudom, hogy van egy igazán finom retekfajta, kimondottan magyar nemesítés, amit János-napi reteknek hívnak, János napja körül terem, és intenzív, jó ízű, nem fás, még ha elöregszik sem.

Azt például tudtad, hogy vannak olyan északi városok, ahol ezen a napon, valamint előtte és utána pár napig nem megy le a Nap, ezért ezeket az éjszakákat fehér éjszakáknak nevezik, sőt Szent Pétervárott fesztivált is szerveznek ebben az időszakban?

Ernst:

Miből nem szerveznek fesztivált az emberek manapság? Amióta az Örök Keletben vagyunk, figyelem a lentieket, és el kell mondanom, mennyire megbotránkoztat, amit látok. Mivé lett az emberiség ezalatt a pár száz év alatt!

Falk:

Hagyd őket, tudhatod, hogy milyenek, hisz mi sem voltunk különbek, amíg köztük jártunk. Térjünk vissza a témánkhoz. Ha már a 21.-e és a 23.-a is szóba került, érdekes, hogy két nagyon fontos születésnap is kötődik a napfordulókhoz. Egy a téli napfordulóhoz, mégpedig Jézus születéséhez, és egy a nyárihoz: 24.-én ünnepeljük ugye Keresztelő Szent János születését. És ez nagyon sokat jelent nekünk, kőműveseknek a Földön és itt, is az Örök Keletben.

Ernst:

Igen-igen, ne haragudj, kérlek, nem is említem többé a lentieket. Jánosról pedig tényleg beszéljünk, nekem Ő az egyik példaképem. Te mit gondolsz róla? Néha szoktál találkozni vele? 

Falk:

Nagyon rég nem láttam, utoljára egy munkán ott ült mellettem, a vakoláson is csendes volt. Mély nyomot hagyhatott benne vértanúsága.

Ernst:

Igazad lehet, és mégis mennyire különös az ő története. És mennyire különös, hogy az istentelennek, vallástalannak tartott szabadkőművességnek odalent ő a védőszentje. Hogy látod, miért pont Jánost választották a lentiek?

Falk:

Úgy gondolom a MUNKA, a FELADAT és annak elvégzése világit rá a legjobban, hogy miért pont János. Nekünk idefenn már nem sok feladatunk van, hisz a cél ott maradt, amikor költöztünk. De az élők és főleg az élő testvéreink - követvén Jánost - nagyon keményen dolgoznak, nem tehetnek mást. És ez így van rendjén. Követik Jánost a munkában, jussot nem remélve.

Ernst:

A cél ott maradt, amikor az Örök Keletbe költöztünk? Nagyon érdekes, amit mondasz. De mi a cél? Kifejtenéd bővebben?

Falk:

Nem egyszerű a válasz erre a kérdésre, testvérem! Nem is szeretném most kifejteni neked, eltelt az idő, már a többiek is távozni készülnek. Javaslom a következő munka utáni vakoláson beszéljük ezt meg. Addig is lesz egy kis időm az égi levéltárban kutakodni, mindig is szerettem olvasgatni, miket írtak a lenti testvérek az elmúlt évszázadok alatt.

Ernst:

Rendben van testvérem, távozzunk békében, és találkozunk a következő munkán, ami úgy tudom, egy befogadás lesz az Örök Keletbe.

Falk:

Igen? És ki lesz, akit befogadunk?

Ernst:

Amint azt már mondtam, én követem a magyarországi testvérek munkáját, és egy nemrég ide költözött Testvér befogadására kerül sor, a Deák Ferencz a Testvériséghez páholyból, Budapest keletéről. Öröm lesz hallgatni a történetét, hisz 92 éves koráig dolgozott a kövén, bizonyára sok szellemi kincset hozott magával. De most már menjünk, későre jár, rég elmúlt éjfél.

Falk:

Úgy legyen, drága Testvérem, ölellek.

Ernst és Falk - Kisétálnak a páholyház kapuján, és különböző irányba távoznak.

MÁSODIK PÁRBESZÉD

Időpont 6022. június 23. csütörtök

Helyszín: Örök Kelet, az égi páholy vakolóterme

Szereplők: Ernst és Falk.

Falk:

Ernst! Itt vagyok, örvendek, hogy ismét látlak!

Ernst:

Számomra a megtiszteltetés, kedves testvérem. Végeztél kutatást, megvan a válasz? Kellőképp felcsigáztál legutóbb, alig várom a beszámolódat.

Falk:

Nem volt egyszerű kihámozni a lényeget abból a hihetetlen szóvirág-tengerből, amit a lenti testvérek leírtak a hosszú évszázadok alatt. De nem haragszom rájuk, hisz mi is szerettünk sokat beszélni, árnyalni, körbe írni, valamiért mi is úgy gondoltuk, hogy minél jobban körbevesszük a lényeget allegóriával, szóvirágokkal, példázatokkal, annál értékesebbnek tűnnek majd a gondolataink.

Ernst:

Igazad lehet, én erre nem is gondoltam. És mire derítettél fényt?

Falk:

Amit most elmondok, kérlek, a lenti Testvériség vonatkozásában próbáld meg megérteni. Hiszen nekünk itt, az Örök Keleten már nincs dolgunk, és nem beszélhetünk TEGNAPRÓL, MÁRÓL, vagy HOLNAPRÓL, nekünk már megadatott a végtelenség, befejeztük köveink csiszolását, puszta követői, megfigyelői lettünk a materiális, spirituális és szellemi progressziónak. Megpróbálom tehát, röviden összefoglalni kutatásom eredményét.

Ernst:

Hallgatlak, beszélj.

Falk:

A CÉL, itt hagytuk abba a beszélgetést, figyelj hát:

A CÉL mögöttünk van, ám különös módon a HOLNAPÉRT dolgozik a szabadkőműves, és ami még különösebb a MÁBAN dolgozik.

Most kérdezhetnéd, hogyan kell ezt érteni, de elébe mennék a kérdésednek. A CÉLT azért kell mögöttünk keresnünk, mert a még meg sem született, utánunk következő generációért dolgozva építjük MA a HOLNAP templomát.

Tehát, akárcsak János, útverők vagyunk, útverői az emberi szeretetnek, erkölcsnek, emberiességnek, egyenlőségnek és testvériességnek. Mi magunk soha nem fogjuk ünnepelni eme templom elkészültét, de amint azt János tette, a MÁBAN hirdetnünk kell, hogy az majd elkészül a jövőben, még ha ezért rágalmakat, néhol megaláztatást is kell elszenvednünk a hitetlenek hadaitól. És ne is beszéljünk János testvérünk vértanúságáról.

Egy 5931-ben írt beszédben Dr. Szöllősi Zsigmond testvérünk kimondta, hogy a szabadkőművesség lényege csupán egyetlen szó : “ismertető jelül nem használt, de ismertető, igaz szimbólum, mindig az az egy szó : HOLNAP.”

Szerinte ez az emberi élet legszebb szava: HOLNAP.

Az öregek egykor a tegnapot élték vissza: ma a holnapot hívják, a holnapot várják, a holnapról álmodnak még ők is. Ma rossz a világ, ahogyan, azt mondottad a múltkor, ma gond nyomja az emberek lelkét, veri és kínozza őket az élet. De a szabadkőművességnek terjesztenie kell a HOLNAP eszméit akárcsak Jánosnak a megváltás ígéretét, mert HOLNAP az élet szép lesz, HOLNAP a munka szép lesz, az ember jó lesz, HOLNAP az ember ember lesz! Sokszor úgy éreztük, ez a HOLNAP soha nem jön el, és ez a MA értelme.

Ez teszi a MÁT alkotóvá, ez ad erőt és ez ad hitet, ez ad értelmet a MUNKÁNAK!

Ernst:

Értem, nagyszerű gondolatokat osztottál meg velem, hálás vagyok érte.

De most menjünk, nem véletlenül, de tudom, hogy ma odalent, Budapest Keletén, a Deák Ferencz a Testvériséghez páholy két ifjú mestere közös rajzolatot tart, hallgassuk meg őket idefentről, az Örök Keletből.

VÉGE

A V:.  E:.  N:.  É:.  M:.  D:.

SZÓLOTTUNK

Hamvas Béla írja egy helyütt: az embernek alapállása (é: alapállapota) a tudás[1]. És valóban, mindannyiunk természetes késztetése, hogy messzebbre lássunk, mint amennyire a szemünk engedi; hogy megismerjük és feltárjuk a létezés rejtett aspektusait; hogy megfejtsük a titkot, a mesteregyenletet, amely szerint a világ működik; hogy az érzékszerveink szkepticizmusán túli transzcendens – amelyet az anyagelvű tudomány is ismer, és szingularitásnak nevez – fejlődési, felemelkedési stációink metafizikai valósága lehessen. Arthur C. Clarke harmadik törvénye[2] úgy fogalmaz, hogy „bármely, kellőképpen fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától”. Technológiánk még nem tart ott, hogy a szingularitást érzékelhető valósággá tegye, ezért szívünknek és istentől származó önvalónknak a transzcendens világban szerzett tapasztalása – a felemelkedést szolgáló – mágikus tudásként jelenik meg és hagyományozódik tovább. Ezt a folyamatot jelképezi a szabadkőműves templom J betűvel jelzett oszlopa. De a szabadkőművességen kívül számos más szervezet és rend jelölte ki magának az alapállapothoz való visszatalálás útját, egy teljesebb tudás ígéretével magához vonzva a szabadkőműveseket is, és e kettős tagságoknak az lett az eredménye, hogy a köztudatban összemosódtak ezek a szervezetek és rendek a szabadkőművességgel. Rajzolatomban megkísérlem történeti idővonalon nyomon követni e szellemi rokonszervezetek kialakulását, tündöklését, majd esetleges bukását; illetve megpróbálom felvázolni azokat az azonosságokat, amelyek a szabadkőművességgel való összemosást elősegítették, és azokat a különbségeket, amik a szétválasztást mégiscsak indokolják.

A rajzolatomban tárgyalt valamennyi szerveződés az ezotéria és az okkultizmus talajából sarjadt ki, beleértve a szabadkőművességet is. Eredetileg az ezotéria a tudásba beavatottak belső körét, az okkultizmus pedig magát a titkos tudást jelentette. Mára ez a két szó meglehetősen pejoratív értelmet kapott, így érvényes alkotmányunkban nem szerepel az „ezoterikus közösség” megnevezés, de a nagypáholy honlapján továbbra is ez olvasható: A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy 1990-ben megfogalmazott irányelvei szerint „a kőművesség felavatáson alapuló, hagyományos, ezoterikus intézmény[3].

Az ezotéria és az okkultizmus gyökerét keresve egy rendkívül rejtélyes alakhoz jutunk a történeti idővonalon: Hermész Triszmegisztoszhoz és az ő nemzedékeket próbára tevő művéhez, a Tabula Smaragdinához. Hermész Triszmegisztoszt egyes szerzők Imhoteppel, az első egyiptomi piramis építőjével, az orvoslás és az írásbeliség atyjával azonosítják, mások úgy vélik, hogy két Hermész volt. Az első a Háromszor Nagy, aki a. Kr. e. XII. évezredben lezajlott özönvíz közeledtével feljegyzésekben hagyta tudását az esetleges túlélőkre, a második pedig az ő tudásának örököse, aki az egyiptomi Óbirodalomban élt, és negyvenkét kötetben foglalta össze a természet, a tudomány és az emberi társadalom törvényeit. E második alak lenne csupán Imhotep.

Imhotep és Hermész Triszmegisztosz tanításaiban kétségtelenül vannak azonos elemek. Mindketten azt mondták: ahogy lent, úgy fent. Minden mozog, minden rezeg. A Tabula Smaragdina rejtélyes sorai pedig olyan tudást sejtetnek, amelynek nem csak a megismétlésére nem vagyunk képesek, de értelmezni is alig-alig tudjuk.

Hamvas Béla fordításában így hangzik a Tabula Smaragdina szövege:

1. Való, hazugság nélkül, biztos és igaz.

2. Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.

3. Ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett.

4. Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta.

5. Ő a théleszma, az egész világ nemzője.

6. Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul.

7. Válaszd el a Tüzet a Földtől, a könnyűt a nehéztől, tudással, szenvedéllyel. Válaszd el a Fényt a Sötéttől, az Éterit az Anyagtól, tudással, elkötelezettséggel.

8. A földről az égbe emelkedik, aztán ismét a földre leszáll, a felső és az alsó erőket magába szívja. Az uralmat önmagad és az egész világod fölött így nyered el. E perctől fogva előled minden sötétség kitér.

9. Minden erőben ez az erő ereje, mert a finomat és a nehezet áthatja.

10. A világot így teremtették.

11. Ez az átvitel varázslata, és ennek ez a módja.

12. Ezért hívnak Hermész Triszmegisztosznak, mert a világegyetem tudásának mindhárom része az enyém.

13. Amit a Nap műveletéről mondtam, befejeztem.

Mágikus szavak: Egy, varázslat, elemek, energia, anyag, átvitel. Paracelsus szerint e 13 pont az univerzális recept, amelynek segítségével a dolgok tökéletes állapotba helyezhetők; akár ásványi anyagokról, földi, növényi, állati, akár szellemi dolgokról van szó. A minden létezőre alkalmazható transzmutáció (átvitel), amellyel az a tökéletesség állapotába juthat, a belső kémia analitikus módszere. Ahogyan a Nap sugárzása meleggel, fénnyel és élettel tölti be a Földet, ilyenfajta sugárzást az ember magában is létrehozhat. Ezt a műveletet nevezték később alkímiának, vagy aranycsinálásnak. Utóbbi nevet azért kapta, mert az arany a Napnak megfelelő fém, s amikor az ember a Titkot megértve birtokába jut a teremtő energiának, Nappá, azaz arannyá változik. 

Ezzel meg is indul az alkimisták évszázadokon átívelő tevékenysége. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az alkímia a középkor szülötte. Való igaz, hogy a középkorban élte virágkorát, ám gyakorlatilag szinte az első emberpártól jelen van e művészet mestereinek gondolkodásában, akik egészen Ádámig vezetik vissza tudásuk eredetét. Hogy Ádám miként került e tudás birtokába, arra kész volt a válasz: evett a tudás fájának gyümölcséből, ezzel megismerte azt a csodás anyagot, amelyet később a „bölcsek kövének” neveztek. Azután e titkos mesterséget átmentette utódai számára, akik sok száz évvel hosszabbították meg életüket. Ádám szépunokája, Káin ükunokája, Hénoch dédunokája, Matuzsálem unokája, Lamech fia TUBALKÁIN volt. "Ô tanítá az ércbôl és vasból való mívnek mesterségét" E bibliai szavakhoz az aranycsinálók a következő megjegyzést fűzték. A vaskohászathoz sok kémiai ismeret szükséges, és Tubalkain ezt mástól, a mint felmenőitől, nem tanulhatta. Ám szerényen megjegyzik, hogy Tubalkain még így is inkább talpraesett kovács, mint kémikus volt. „Az ô korában, másfélezer esztendővel a világ teremtése után, a bölcsek kövének alig lehetett szerepe, aranyat nem tingáltak vele, csak az élet meghosszabbítására használtatott" – írja Szathmáry László[4]. Ha figyelembe vesszük, hogy Tubalkain mindössze 6 nemzedéknyi távolságra van Ádámtól, ez a hat nemzedék mégis 1500 esztendőt ölel fel, azt kell gondolnunk, hogy Tubalkain generációja még bizonyosan birtokában volt az életet meghosszabbító bölcsek kövének. Majd az érthetetlen módon elveszett, ám léte sokezer éven át borzolta a halhatatlanságra vágyó emberiség kedélyét.

A Hermész Triszmegisztosz Tabula Smaragdinájából kiburjánzó hermetikus irodalom a 15. században válik meghatározóvá a nyugati ezoterikus gondolkodásban, amikor is Marsilio Ficino és Lodovico Lazzarelli olasz humanista tudósok latinra fordítják az eredetileg görögül íródott Corpus Hermeticumot. A hermetikus iratokban foglaltakat később is az alkímia legôsibb forrásműveként tartják számon, és felhasználják a bölcsek kövének, a lapis philosophorumnak az előállítása érdekében, hogy a legvégső ismeret (Gnózis) birtokában a teljes átalakulást ne csak az anyagi világban, de szellemi tapasztalatként is átéljék.

A szabadkőművesség mint organizált mozgalom ekkor még a céhekbe szerveződött operatív kőművesség szintjén áll. Túl vagyunk a keresztes háborúkon, a torinói leplet és az Aranybulla egyik példányát őrző, a váltók révén pénzügyi nagyhatalommá váló templomos lovagrend tündöklésén és bukásán, az önálló államot (a későbbi Poroszországot) alapító Teuton Lovagrend megalakulásán. Bolognában már 1248-ban alkotmányban rögzítették a kőműves céhek kötelmeit, majd 1352-ben York-ban, 1375-ben pedig Norwich-ban is megtették ugyanezt. Egy évvel később, 1376-ban Londonban először jelent meg írott szövegben a „szabadkőműves” szó, 1459-ben megtörtént a kőfaragó szövetkezetek főpáholyi szabályozása Strassburgban, 1480-ban felépült a Rosslyn-kápolna, 1598-ban Willliam Scaw Edinburgh-ben szabályozta a kőművesek életét és munkavégzését, de még mintegy 100 évvel az első angliai nagypáholy megalakulása előtt járunk. Az európai történelem színpadán VI. Jakab I. Jakab néven egyesíti Angliát és Írországot, francia földön XIII. (Igazságos) Lajos uralkodik, a Német-Római Birodalomban Miksa a császár, Magyarország már három részre szakadt, Oroszországban pedig a Godunov-házat felváltó Rurik-dinasztiát éppen felváltja a Romanov-ház I. Mihály cár személyében. Európa szellemi életét két irányzat uralja: a humanizmus és a reformáció.

Ebben a történelmi környezetben hirtelen három kiadvány robban be Európa kulturális életébe, 1614-ben Az R. C. testvériség fölfedezése, 1615-ben Az R. C. testvériség vallomása és 1616-ban Rózsakereszt Krisztián kémiai menyegzője címmel. Az R. C. rövidítés Rosea Crux-ot jelent, azaz a keresztet rózsával a közepén, vagyis a rózsakereszteseket jelöli. (Nesta H. Webster arról is ír, hogy a rózsa nem a rózsakeresztesek keresztjének virágjából ered, hanem a latin ros szóból, ami harmatot jelent, és amit az arany oldószerének tartottak. A kereszt pedig a fény kémiai hieroglifája.)[5] Bár a kiadványok szerzőjének kilétén sokat vitatkoztak, a ma leginkább elfogadott álláspont szerint mindhárom munkát Johann Valentin Andreae (1586-1654) lutheránus lelkész és teológus írta, őrá utal a címlapokon elhelyezett Vale üdvözlő szócska is. Egyesek őt tekintik a rózsakeresztes rend megalapítójának. Mások szerint Andreae e három munkája egyszerű tréfa (maga Andreae is így nyilatkozott később), vagy ha nem is tréfa, akkor irodalom, fikció, melyre aztán bizonyos hiszékeny – vagy számító – emberek fölépítették a rózsakeresztesek szövetségét. Egy megint csak másik álláspont szerint Andreae három könyve és a rózsakeresztesek között „mindössze” annyi összefüggés van, hogy Andreae maga is rózsakeresztes volt, a rend azonban már korábban is létezett, megalapítója Christian Rosenkreutz, azaz Rózsakereszt Krisztián. Az ő életét elég részletesen tárgyalja Andreae.

Rózsakereszt Krisztián 1388-ban született. Európai kolostorokban, illetve damaszkuszi és egyiptomi mesterektől tanult, majd visszatért hazájába, Németországba, ahol – bár ismerte az aranycsinálás titkát és birtokában volt a bölcsek kövének – megszerzett tudását nem hatalomra és hírnévre használta föl, hanem arra, hogy maga köré gyűjtött hét másik személyt, akikkel megosztotta az általa megismert titkokat és megalapította a Szentlélek Házát.

Rózsakereszt Krisztián 106 éves korában, 1494-ben halt meg, és sírjára ezt íratta: POST CXX ANNOS PATEBO, azaz „százhúsz év múlva kinyílok”. A legenda szerint éppen halála után 120 évvel, 1614-ben, amikor átalakításokat végeztek a Szentlélek Házában, egy ajtóra bukkantak. Az ajtót kinyitották, és egy nyolcszögletű terembe értek, melyet egy titokzatos, örökké égő lámpa, „egy alvilági nap" világított meg. A terem közepén állt Rosencreutz sírja, a teremben megtalálták a könyveket, melyek a régi rózsakeresztesek legfőbb titkait és törvényeit őrizték, és a rejtett művészetek űzéséhez szükséges eszközök is ott hevertek. Most, hogy Rosencreutz sírját megtalálták, mondja Andrae, a társaság elérkezettnek látja az időt, hogy nagyobb nyilvánosság elé lépjen. Csatlakozásra hívják fel az érdeklődőket, de – ahogy Szerb Antal írja némi iróniával – házszámot nem adnak meg, azaz a csatlakozás módjáról nem rendelkeznek.[6]

Eredetileg a rózsakeresztes testvérek a következőkre kötelezték magukat:

1. Senki sem űz más mesterséget, mint betegek gyógyítását, azt is minden haszon nélkül.

2. Senki sem köteles egyenruhát viselni, mindenki országának megfelelően öltözködik.

3. Minden testvér, minden évben C napon S-ben megjelenik; távolmaradását megindokolja.

4. Minden testvér gondoskodik egy értelmes utódról, aki őt követi hivatásában.

5. Az R. C. legyen a testvérek pecsétje, jelszava.

6. A testvériség 100 évig titokban maradjon.

Ez utóbbi pont maradéktalanul teljesült is, ugyanis a kiáltványok megjelenése után hosszú-hosszú évtizedekig nem lehetett hallani a rózsakeresztesekről. Az 1600-as évek vége felé aztán újult erővel indul virágzásnak a mozgalom. Benedek Szabolcs ezt írja: „Az látszik valószínűnek, hogy a rózsakeresztesség valójában csak évtizedekkel az 1610-es években megjelent kiadványok után született meg, éppen a kiáltványok hatására: azaz az emberek keresték, ám nem találták sehol a rózsakeresztes testvériséget, így hát - jobb híján - megalapították... Ekképpen lehetett a 17. század második felében már talán valóban működő szövetség tagja a természettudós Robert Boyle (1627–1691) és Isaac Newton (1643–1727), illetve így lehet rózsakeresztes eredetű az angol tudományos akadémia, a Royal Society, illetve annak elődje, az elsőként Sir Francis Bacon (1561–1626) által megálmodott Láthatatlan Kollégium (Invisible College) is.”[7]

A 18-19 században sorra alakultak a rózsakeresztes rendek, melyeknek egyetlen közös nevezője immár az alkímia volt, az eredeti célkitűzések – például az orvoslás mint kizárólagos tevékenység – háttérbe szorultak. A rendek az alkímia mellett különféle egyéb célokat tűztek ki maguknak egymástól függetlenül; így könnyen előfordulhatott, hogy a valamely rend céljait ismerő beavatott az egész rózsakeresztességgel azonosította saját rendjét, mintegy a részből az egészre következtetve, ami aztán – pl. Comenius politikai szervezőtevékenysége révén – olyan téveszméknek adott táptalajt, mint hogy a rózsakeresztesek a Habsburgok uralmának megdöntésére és a jezsuiták elpusztítására törekednek. Kétségtelen tény, hogy amellett, hogy a rózsakeresztes mozgalom óriási lökést adott a természettudományok fejlődésének, kiváló terepnek bizonyult a szélhámosok és politikai kalandorok számára is (amilyen pl. Cagliostro gróf volt), és a kívülállók egy világuralomra törő összeesküvés magját láthatták benne. Így hát a rózsakereszteseket a római katolikus egyház üldözte; az inkvizítorok az eretnekség egyik formájának tekintették a tagságot.

Mindeközben a szabadkőművesség is egyre kiterjedtebb mozgalommá nőtte ki magát, nem kis részben annak köszönhetően, hogy valamely titkos társasághoz tartozni divat lett, hovatovább az előkelőség egyik fontos attribútumává vált. Az operatív kőművesség utat engedett a spekulatív kőművességnek, így a korábbi tisztes kőfaragó mesteremberek társasága immár arisztokraták és nagypolgárok világjobbító szándékainak adott teret. Anglia első nagypáholyának 1717-es megalakulása hatalmas lendületet adott a mozgalomnak, az angol nagypáholy, majd 1728-tól a Franciaországi Nagyoriens védelme alatt sorra alakultak páholyok szerte Európában. A szabadkőművesség az 1738-as pápai kiközösítés ellenére felpezsdíti Európa szellemi életét, ugyanakkor nem állítható, hogy a társadalmi fejlődés különböző fokain álló országokban kongruens rendszert alkotott volna. Angliában hamarosan két nagypáholy rivalizál egymással, az 1717-ben létrejött Premier Grand Lodge of England és az 1751-ben alakult Antient Grand Lodge of England. A két nagypáholy közötti vita a szertartások ősisége és modernizálása körül folyt, kölcsönösen nem ismerték el egymás szertartásait. De ettől függetlenül is más utat jártak be az Egyesült Királyság szabadkőművesei, mint a Német-Római Birodaloméi. Ugyanis míg a londoni páholyokban központi szerepet játszottak Newton mechanikus elvei, vagyis az angol szabadkőművesek a mozgás, a vonzás és taszítás törvényeit tanulmányozták, addig Bécsben az embert helyezték középpontba, nagyobb hangsúlyt kapott az orvoslás és művészet. Gerald Van Swieten holland szabadkőműves orvos (páholytársa, I. Ferenc császár felkérésére) például megalapította az első bécsi orvosképző iskolát, s gyökeresen átalakította az egész korabeli osztrák egészségügyi rendszert. 

Bécsben – minthogy ott jelentősen kisebb volt a polgárok száma, mint Londonban – a szabadkőműves-páholyok az arisztokraták és a nagypolgárok fontos intézményei lettek. A felvilágosodás eszméit hirdették, a vallási türelem térhódítását, a közoktatás fejlesztését, a jogrend kidolgozását mozdították elő. A tudományos és kulturális életben tehát a szabadkőművesek meghatározó szerepet játszottak. De Mária Terézia politikai tanácsadói is szinte kivétel nélkül szabadkőműves főurak voltak, élükön gróf Esterházy Ferenccel.

Mivel a korszak a szabadkőművesség nagy nemzetközi elterjedésének kora, az újonnan fölbukkant rózsakeresztesek – akik közül sokan talán köszönőviszonyban sem voltak Andreae és társai eredeti eszméivel – a szabadkőműves-páholyokban találtak lehetőséget az érvényesülésre: a páholyok ma is őrzik azokat a rítusokat és szimbólumokat, amelyeket a 18. században az akkori rózsakeresztesek építettek bele a szabadkőműves rituálékba. Voltak továbbá olyan szabadkőműves-páholyok is, amelyek deklaráltan és kizárólagosan a „rózsakeresztes tanokkal” foglalatoskodtak – közülük nem egy felelevenítette a középkori alkimisták állítólagos rózsakeresztes örökségét; az aranycsinálás titkát, illetve a bölcsek kövét kutatta. Igen nehéz tehát meghúzni a határvonalat a szabadkőművesek és a rózsakeresztesek között, de azért vannak nyilvánvaló különbségek. A szabadkőművesek 3 fokozatban dolgoztak: inas, legény, mester; a rózsakeresztesek 10 fokozatban: 0. neophita, 1. juniores, 2. theoreticus, 3. practicus, 4. philosophus, 5. minores, 6. maiores, 7. adeptus extempus, 8. magister, 9. mágus. A 10. fokozat az istent (1) és a világot (0) egyesíti magában.

 A rózsakeresztes rítus így nézett ki:

Avatáskor a főmester beszédet tartott. Előadásának tárgya a bölcsek kövével állt összefüggésben. Rámutatott annak lehetőségére, példákat hozott fel a fémátalakításra, bizonyította az aranycsinálás isteni eredetét, és a jelölteket Istenfélelemre intette. A rózsakeresztes rend tagjai ügyeltek arra, hogy a titok avatatlanok kezébe ne jusson. Az eskü az avatatlanokkal és az alacsonyabb fokozatban állókkal szemben volt kötelező. Magasabb fokozatban titoknak helye nincs, hiszen a felettesek a tökéletes tudás birtokában vannak, azaz úgyis tudnak mindenről. Az eskü letétele után bizonyos mértékű felvilágosítás, a jelvények magyarázata és alkimista könyvek ajánlása következett. A rózsakeresztesek jelvényei szőnyegbe voltak szőve. Itt volt látható a frigyláda. Ennek értelme: a rózsakeresztes szívében hordja Istent. Hét pont szimbolizálta a hét égitestet: Nap, Hold, Merkur, Venus, Mars, Jupiter, Saturnus, illetve a transzmutációhoz szükséges hét elemet: arany, ezüst, kén, réz, vas, ón, ólom. Ha összevetjük mindezt a szabadkőműves tápisszal, szembeötlő a különbség.

A szabadkőművesek közül többen hangot adtak rosszallásuknak a rózsakeresztes alkimistákat illetően. Kazinczy Ferenc pl., aki a szabadkőműves eszméket lelkesen éltette, értetlenül állt az általa komolytalannak minősített alkímiával szemben, amelynek pedig barátai, Báróczi Sándor és Pálóczi Horváth Ádám, valamint apósa és páholyának főmestere, Török Lajos oly szenvedélyesen hódoltak. Török egy ízben ólomból előállított rezet is mutatott Kazinczynak. „De mikor azt mondta nekem – írja Kazinczy –, hogy ilyesmi csak bizonyos konstellációk alatt és bizonyos imák elmondása mellett történhet, mindjárt tudtam, hogy meghibbant."[8]

Mindemellett szabadkőművesek is alapítottak rózsakeresztes rendeket, a francia Jean-Baptiste Willermoz, akinek a nevével majd a Martinista Rendnél is találkozunk, 1763-ban „A Fekete Sas rózsakeresztje lovagjainak szuverén káptalanja” néven alapít rózsakeresztes rendet. Willermoz mintha igazolná Mirabeau azon állítását, miszerint a rózsakereszt a templomosok vörös keresztjéből származik, és a 17. századi rózsakereszt-kőművesek egyszerűen a templomosok régi rendjét vitték tovább titokban. Az 1879-ben, Pennsylvaniában alapított rózsakeresztes rend pedig csak szabadkőműves mesterfokozatú testvérek számára volt nyitott. Így terjedhetett el az a nézet, hogy a szabadkőművesség a rózsakeresztes mozgalom előszobája, vagy a rózsakeresztes tudás alsóbb szintje, a beavatás előfeltétele.

A rózsakeresztes mozgalom – akárcsak a szabadkőművesség - napjainkban is él, ám – szemben a szabadkőművességgel – egységes, kodifikált keresztény tanítási-beavatási program mentén működik. Legismertebb rendjük az AMORC[9] („Ancient and Mystical Order Rosae Crucis”, azaz „A Rózsakereszt Ősi és Misztikus Rendje”), amelyet Harvey Spencer Lewis alapított 1915-ben New Yorkban, és amelynek magyarországi székhelye Tatán található. Ők elhatárolják magukat a szabadkőművességtől, elsősorban a martinizmussal, egészen konkrétan a Tradicionális Martinista Renddel való szellemi összetartozást és kölcsönös támogatást hangsúlyozzák.

Na, de mi is ez a martinizmus?

Történetét követve 1740-ig kanyarodunk vissza. XII. Kelemen pápa bullája már két éve kiközösítéssel sújtja a szabadkőműveseket, Mária Terézia ekkor veszi át a Habsburg Birodalom irányítását, Angliában eddigre lezajlottak a polgári forradalmak, 1707 óta már Egyesült Királyság. Javában zajlik a „Jenkins füle” elnevezésű brit–spanyol háború, ami alkalmat ad a briteknek, hogy beszálljanak az ebben az évben kirobbanó osztrák örökösödési háborúba, ami egy összeurópai háborúvá terebélyesedik. Franciaországban már 25 éve uralkodik az ötéves korában trónra lépett XV. Lajos, Oroszországban pedig a felvilágosult és rendkívül népszerű Erzsébet cárnő kezdi építeni birodalmát, akinek uralma alatt egyetlen személyt sem végeztek ki politikai okokból.

Franciaországban ekkor hozza létre a martinizmust, e misztikus tradíciót magas szintű szabadkőműves-rendszer formájában Martinez de Pasqually, majd később különféle formában terjeszti két tanítványa: Louis-Claude de Saint-Martin és Jean-Baptiste Willermoz.

A legáltalánosabb és legelfogadottabb meghatározás szerint a martinizmus a keresztény misztika, illetve az ezoterikus kereszténység egy formája, az első ember bukásával, az isteni forrástól való megfosztottságával és visszatérése folyamatával foglalkozik. E visszatérési folyamatot „újraegyesülésnek", illetve „megvilágosodásnak" hívja, emiatt a martinizmust szokás francia illuminátusként is emlegetni. De mint később látni fogjuk, nem sok köze van a köztudatban illuminátusként rögzült bajor illuminátushoz. Szabadkőművesek hozták létre, azonban fontos leszögezni, hogy nem valamiféle kodifikált szabadkőműves program céljaként alakult meg, csupán arról van szó, hogy a martinisták a szabadkőművesség berkeiben találtak egymásra, és onnan indultak saját, személyes meggyőződésük szerint egy, a szabadkőművességnél jóval misztikusabb, teurgikus rituálén alapuló eszme felé.

A martinizmus nem beavatással, hanem ún. átadással növelte követői táborát, és épített ki rendekbe tömörülő rendszert. Az átadás a tanítások és szervezeti struktúra átadását egyaránt jelentette, amiből azt gondolhatnánk, hogy meglehetősen egységes és kongruens szervezetről van szó, ám már az első generáció – Pasqually két közvetlen tanítványa – alatt három ágra tagolódott a mozgalom.

Az első és kifejezetten teurgikus (azaz az ún. Isteni Síkhoz tartozó entitások, pl. szellemek és angyalok megidézésén alapuló) ág az Elus-Cohen (papi kiválasztott) Rend volt. A rend legmagasabb fokán, a Rózsás Kereszt szinten végzett mágikus műveletek a Láthatatlan Világgal való kapcsolat létrehozását célozták. Fennkölt és gyönyörű imákkal, valamint ördögűzéssel igyekeztek megtörni az Univerzumban létező démoni befolyást, és megakadályozni, hogy az embereket sötét erők kerítsék hatalmukba. Ugyanakkor elutasították a fekete mágiát, és harcoltak ellene. Ez volt tehát Pasqually eredeti rendje, amely halála után még működött egy ideig, de a 19. század közepére már mindegyik Elus-Cohen páholy alvó állapotba került.

A második ág a Jean-Baptiste Willermoz által alapított Helyreállított Skót Rítus volt. Ez a rend alsóbb fokon szabadkőműves-szertartást követett, felsőbb fokokban azonban az Elus-Cohen Rend teurgikus praxisát tette magáévá. Napjainkig sikerült megmaradnia, egyfelől tisztán szabadkőműves rítusnak, másfelől különállónak is. Jean-Baptiste Willermoz 20 éves kora óta szabadkőműves beavatott volt a „Szigorú Rítus” szabályai szerint. 1767-ben avatták be az Elus-Cohen Rendbe, melynek elérte a legmagasabb fokát, és Pasqually csak a "Legfelsőbb Bíró"-nak nevezte. A Helyreállított Skót Rítus rendje 8 fokozatban dolgozott, és a 6. fokozattól, a Szent Város Jótékony lovagja foktól tükrözték a szertartások az Elus-Cohen filozófiáját és rituális rendjét. A francia ág megreformálása után Willermoz kísérletet tett a német ágak meggyőzésére, de jelentős ellenállásba ütközött a bajor illuminátusok és személyesen Adam Weishaupt részéről, aki maga is szabadkőművesek köréből toborzott tagokat, továbbá rossz iránynak tekintette a szabadkőművességen belül terjedő misztikus-spirituális trendeket.

A harmadik ág Martinez de Pasqually másik tanítványának, Louis-Claude de Saint-Martinnak a nevéhez fűződik. Saint-Martin elégedetlen volt az Elus-Cohen-rendszerrel, bonyolultnak és célszerűtlennek tartotta. A teurgia helyett a belső kontemplációt részesítette előnyben, azt, amit „a szív útjának" nevezett; a meditációt és a belső spirituális alkímiát. Ez utóbbi alatt azt a folyamatot értette, amelynek során a szellem, a lélek és test egy magasabb tudati állapotban eggyé válik, és az istennel való újraegyesülés megtörténik. Azt vallotta, hogy az emberi lélek (1), az emberi értelem vagy szellem (2), a Világlélek (3) és az elemek, vagyis az anyag (4) az isteni kiáradás négy állapota, az ember Isten közvetlen visszatükröződése, a természet pedig az ember visszatükröződése. Az ember azonban aláhullott e magasztos rangjáról, és az anyag a bukása egyik következménye. Az isteni szeretet azonban, Krisztusként egyesülve az emberiséggel, elhozza majd a végső újjászületést és megvilágosodást.

Ő maga nem alapított külön rendet, tanítványai és követői a Láthatatlan Filozófusként hivatkoztak rá. Nézeteltérése odáig fajult az Elus-Cohen Renddel, hogy 1790-ben megszakított velük minden kapcsolatot.

Dióhéjban tehát a martinizmus, ahogyan ma ismerjük, tartalmazza Martinez de Pasqually teurgikus hagyományát (martinezizmus), Jean-Baptiste Willermoz templomos lovagi szabadkőművességét (willermozizmus) és Louis-Claude de Saint-Martin keresztény teozófiáját (martinizmus). Ezt az örökséget szervezte újjá „Martinista Rendként" Augustin Chaboseau és Gérard Encausse (Papus) 1886-ban, és ez él tovább a ma is létező Tradicionális Martinista Rend gyakorlatában, amelynek fő eleme a láthatatlan, transzcendens erők és entitások rituális, vagy belső spirituális invokációja.

Mint korábban említettem, a martinistákat francia illuminátusoknak is hívják. Ám semmiképpen nem szabad azonosítanunk őket a bajor illuminátusokkal, hiszen mint láttuk, Willermoz egyesítési törekvései kudarcot vallottak. A bajor illuminátusok azok, akiket „az illuminátusok” néven emleget a világ, rájuk gondolnak, amikor a világuralomra törő háttérhatalmakat emlegetik, őket sejtik a francia forradalom kirobbantása, az Egyesült Államok megalapítása, a világot behálózó titkos pénzügyi rendszerek és a Világkormány létrehozásának „ördögi” szándéka mögött. Holott ez a rend már csak a népszerű lektűrirodalomban és az összeesküvés-elméletekben létezik (amelyekből bőven jutott a szabadkőművességnek is).

Az illuminátus rendet, vagyis „a megvilágosodottak rendjét, 1776. május 1-jén a mindössze 28 éves Adam Weishaupt ingolstadti filozófus, az egyházjog professzora alapította. A rendet rövid 9 évnyi, hektikus működés után, 1785-ben végleg betiltották, és azóta a szervezet hivatalosan nem aktív.

A rend a felvilágosodás bűvkörében folyó egyetemi oktatás organikus fejlődésének eredménye, ugyanis Weishaupt professzor első lépésként 1776. május 1-jén, két egyetemi hallgatójával megalapította a perfektibilisták szövetségét A szövetség szimbólumának Minervának, a bölcsesség római istennőjének baglyát választotta (ez a szabadkőművességben is jelkép lett, lásd a Podmaniczky utcai nagypáholyház oromdíszeit). Majd – hogy a hozzá csatlakozóknak hozzáférési lehetőséget biztosítson a kor egyházkritikai irodalmához  megalapította a Bölcsesség Titkos Szövetségét, amely kezdetben legfeljebb húsz tagot számláló olvasókör volt csupán.

A fellendülésre akkor került sor, amikor 1778-ban Weishaupt egykori tanítványa, Pfalz későbbi kormányelnöke, Franz Xaver von Zwack átszervezte a titkos szövetséget. Weishaupt a Méhrend nevet javasolta, mert az lebegett a szeme előtt, hogy a tagoknak egy méhkirálynő irányítása mellett a bölcsesség nektárját kell gyűjteniük, de mégis az Illuminátusok Szövetsége, majd végül az Illuminátus Rend elnevezés mellett döntöttek. A bölcsesség szövetsége így most igazi titkos renddé vált, amely szervezetét tekintve akkor még leginkább a jezsuitákéhoz hasonlított. 1780-ban Adolf Knigge báró belépett a rendbe, és további átszervezést hajtott végre, ő adott a szabadkőműves-páholyokhoz hasonló struktúrát a rendnek, amelynek vezetői Weishaupt, Knigge és mások voltak, és mint úgynevezett areioszpagosz működtek. Ezzel sikerült az illuminátusoknak számos szabadkőművest megnyerniük, sőt átvenniük teljes páholyok felett az ellenőrzést.

A háttere ennek az a válság volt, amelybe 1776 után került a német szabadkőművesség. Akkor omlott össze ugyanis a szabadkőművesség egyik irányzata, az úgynevezett Strikte Observanz. Ez az erősen hierarchikus, magas fokú rendszer magát az 1312-ben felszámolt templomosok utódjának tekintette.

Nagymesterük halála után, teljes tanácstalanság közepette 1782 nyarán Wilhelmsbadban ülésezett a német páholyok nagy konventje. Ezen a Strikte Observanz dominált. A templomosok rendszerét feladták, kisebbségben maradt a rózsakeresztesek rendje, amely arra törekedett, hogy a Strikte Observanz örökébe lépjen. A nagy konventen fellépő két prominens illuminátus, Knigge és az egyértelműen radikális felvilágosító Franz Dietrich von Ditfurth magukhoz ragadták a szabadkőműves rendek eszmei irányítását, s ezzel össze is forrasztották a szabadkőművességet az illuminátusokkal.

A tagok toborzásában segített a misztifikálás. Mindegyikük kapott a beavatásakor egy harci nevet. Weishaupt önmagának az antik rabszolgavezér, Spartacus nevét választotta, Knigge Alexandriai Philón zsidó filozófus nevét, míg Goethe Abarisz szkíta mágus nevét kapta. A földrajzi neveket is titkos nevek helyettesítették (München  például Athén, Tirol Peloponnészosz, míg Frankfurt az Edessza és Ingolstadt az Eleuszisz nevet kapta), sőt maga a keltezés is titkos, perzsa nevű hónapneveket tartalmazott, időszámításuknak a kezdete pedig Kr. u. 632. volt. A szigorú hierarchiát kiegészítette a rend ezoterikus struktúrája, azaz, hogy az új tagok nem tudhattak a rend valódi céljairól, ezzel kapcsolatban tehát félrevezették őket.

Az illuminátus rend elkötelezte magát a felvilágosodás eszméi mellett. El akarták távolítani a hatalom közeléből a jezsuitákat, meg akarták szüntetni a befolyásukat. Fel akarták szabadítani a politikát a zsarnokság és a babonák uralma alól, az állam alapjait a katolikus hagyományoktól független, humánus kozmopolitizmusban keresték. Azt gondolták, erőszak nélkül is elérhető a céljuk: az uralom nélküli társadalom. Az abszolutisztikus uralom megszüntetéséhez így nem forradalom útján jutnának el, hanem személycserék révén: azaz az állam kulcspozícióiból egyre többet kell elfoglalni, s így fokozatosan elérni az állam feletti kontrollt. Az illuminátus rendnek tehát volt explicit politikai programja, míg a szabadkőműveseknél mind a mai napig tilosak a vallási, hitbéli vagy pártpolitikai viták. A szabadkőművesek megvallhatják a hovatartozásukat, és emiatt nem kifejezetten titkos társaságok, az illuminátusok ezzel szemben ezt nem teszik. Bár átvettek szabadkőműves struktúrákat, mint például a páholyokba szerveződést és a hierarchikus fokozatokat, mégsem tartoztak a szabadkőművességhez. Nem tagozódtak be az országos szintű szabadkőműves-szervezetekbe, a Nagypáholyokba. A szabadkőművesektől és a rózsakeresztesektől elsősorban a célkitűzésben, a racionalitás szintjében, a titkosságban és az abszolutisztikus rendszerrel szembeni ellenzékiségben különbözött az illuminátus rend. Módszereit láthatóan legádázabb ellenségétől, a jezsuita rendtől vette át (hiszen Weishaupt jezsuita neveltetésben részesült), így a szolgai engedelmességet, valamint az óvatos, de annál hatékonyabb, gyónáson keresztül érvényesülő irányítást.

A felvilágosodás eszméit terjesztő titkos rendek gyanúsak voltak a vezető körök számára, hiszen azt tűzték ki célul, hogy a fennálló rendet megváltoztatva „az ész államát” hozzák létre a közhivatalok behálózásán keresztül. 1784. június 22-én Karl Theodor választófejedelem ezért betiltott minden olyan „közösséget, társaságot és kapcsolatait”, amelyek nem az ő „választófejedelmi engedélyével” alakultak meg. A rend tagjainak zaklatása mégis keretek közt maradt. Voltak házkutatások és elkobzások, néhány tiszt és udvari tanácsos elveszítette állását, a rend bizonyos tagjait kiutasították az országból, de senkit sem börtönöztek be vagy végeztek ki. A bajor kormány az illuminátus rend lefoglalt dokumentumait és levelezését közzétette, és szétküldte az európai uralkodóknak, ami kiváltotta az első, illuminátusokhoz kapcsolódó hisztériát. Mindenütt a radikális felvilágosító titkos szövetség tevékenységét gyanították. A második, lényegesen nagyobb hulláma ennek a hisztériának a francia forradalom után következett, amikor a jakobinusoktól és az illuminátusoktól való félelem egyetlen rémisztő fantazmagóriává olvadt össze. Ebben a hangulatban Maximilian von Montgelas bajor államminiszter – aki korábban maga is illuminátus volt – 1799-ben, közvetlenül a hivatalba lépésekor rendeletileg az összes titkos társaságot feloszlatta Bajorországban.  

A rend a tulajdonképpeni célját nem érte el, azaz nem vált a társadalom intellektuális és politikai elitjévé, amit az is fényesen illusztrál, hogy amikor II. József Bajorországra is ki akarta terjeszteni uralmát, és ezt a szabadkőművesség és az illuminátus rend segítségével próbálta elérni, nem tudták támogatni elképzeléseit. II. József számára így elvesztették fontosságukat, és bajorországi betiltásuk után ő is korlátozta tevékenységüket.

Ha eltekintünk a már említett kivételektől (Goethe, Knigge), akkor azt látjuk, hogy a kései német felvilágosodás tényleg jelentős képviselői vagy teljesen távol tartották magukat (Schiller, Kant, Lessing), vagy ha beléptek, akkor gyorsan távoztak, mert csalódtak a rend rideg struktúrájában. 

A hazai illuminátusok közé a bajor menekülteken kívül a magyar nemesség és főnemesség legkiválóbb tagjai közül is tartoztak néhányan; ők vagy európai útjaikon, vagy a Born Ignác vezette bécsi  Az Igazi Egységért  nevű – illuminátus irányítású – szabadkőműves-páholyon keresztül léphettek be. Kazinczy Ferenc – szabadkőműves testvérének, Aranka Györgynek írt levelében – lelkesedett az illuminátusokért, bár ő maga nem volt a rend tagja.

II. József halála után Martinovics Ignác – mint az új uralkodó, II. Lipót titkos ügynöke – több jelentést is írt az illuminátusok tevékenységéről. Életrajzírója, Mályusz Elemér szerint ezek java része kitaláció, írójuk saját személyének fontosságát akarta fokozni velük.[10] Berzeviczy Gergely hagyatékában fennmaradt egy illuminátus szellemiségű szervezet szabályzata (Norma Unionis), de ez sohasem valósult meg, tervezet maradt.[11] Ennek ellenére az illuminátusoknak mindig újabb és újabb nyomait vélik felfedezni, tovább él az illuminátus-ellenes paranoia.

Néhány okkult vagy teozófus csoport megpróbálta önmagát úgy beállítani, mintha ők lennének az évtizedek óta bujdosó illuminátusok. Ez újabb táplálékul szolgált az összeesküvés-elméleteknek. 1896-ban például Leopold Engel történész, aki maga is publikált könyvet az illuminátus rendről, megalapította az Illuminátusok világszövetségét, ami Weishaupt rendje örökösének tekintette magát. 1929-ben ezt a bejegyzett egyesületet törölték a berlini regisztrációból. Az 1896-ban létrehozott Ordo Templi Orientis, vagy az 1978-ban megalapított Thanateroszi illuminátusok szintén megpróbálták magukat a bajor illuminátus hagyományok továbbvivőinek beállítani, bár semmi közük nincs Weishaupt és Knigge felvilágosult, racionalista rendjéhez.

Mi teszi tehát a rózsakereszteseket, a martinistákat és az illuminátusokat rokon szervezetté a szabadkőművességgel? A létfeladatában korrumpálódott ember alapállása, a felülről kapott tudás visszaszerzésének szándéka. De a szabadkőművesség e tudásban nem eszközt lát újabb korrupt létfeladat kreálásához, hanem a célt, azaz isteni önvalónk megtalálását és - az ego szülte dualitás nélküli - megvalósítását, vagyis az isteni képmással azonos valósággá tételét. Hogy “a sötétségből világosságot teremtsen, a gyűlöletből szeretetet, a bőszültségből áldozatot, a görcsből oldottságot, az elrejtőzésből megnyilatkozást." [12]

Felhasznált irodalom:

Hamvas Béla: Patmosz I-II.

Szathmáry László: A biblia és az alchimia

Szerb Antal: A Pendragon-legenda (regény)

Szerb Antal: A rózsakeresztesek (tanulmány)

Nesta Helen Webster: Titkos társaságok és felforgató mozgalmak, 1924.

Abafi Lajos: A szabadkőművesség története Magyarországon, Akadémiai Kiadó 1993.

Benedek Szabolcs: A szabadkőművesség eredete

Wikipédia szócikkek

Mályusz Elemér: Martinovics és társai; és Sándor Lipót főherceg nádor iratai 1790-1795.

Arthur C. Clarke: A jövő körvonalai, Fordította: Árkos Ilona, 1968.

[1] Hamvas Béla: Patmosz I-II.

[2] Arthur C. Clarke: Profiles of the Future, magyarul: A jövő körvonalai, megjelent 1968-ban, fordította: Árkos Ilona

[3] Főoldal - Magyarországi Symbolikus Nagypáholy (szabadkomuves.hu)

[4] Szathmáry László: A biblia és az alchimia, Természettudományos Szemle, 1927.

[5] Nesta Helen Webster: Titkos társaságok és felforgató mozgalmak, 1924.

[6] Szerb Antal: A Pendragon-legenda

[7] Benedek Szabolcs: A szabadkőművesség eredete, mek.oszk.hu

[8] Szerb Antal: A rózsakeresztesek

[9] Rózsakeresztes rend – Wikipédia (wikipedia.org)

[10] Mályusz Elemér: Martinovics és társai, és Sándor Lipót főherceg nádor iratai 1790–1795

[11] Abafi Lajos: A szabadkőművesség története Magyarországon. Budapest: Akadémiai. 1993.

 [12] Hamvas Béla: Patmosz II.

Kiss Menyért: Csukd össze ajkad – részlet –

„A kék havas, a nagy folyó is várnak,

Büszke fenségben, némán, hangtalan,

Mindegy nekik, fergeteg, verőfény,

S e némaságnak mily varázsa van;

Veréb csipog, roppant kőszáli sas

Csendes, zajtalan diadalmas – „

Szeretett Fm. Tv.:, szeretett Ttv.:!

Hogy miért is választottam a némaságot, a csendet első rajzolatom témájának?

Talán a legjobban Balázs Fecó dala ad választ eme kérdésre:

„Ez a csönd éve volt, körül zárt, átkarolt

Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond

Ez a csönd éve volt, szinte fájt, ahogy átkarolt

Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond”

A Csönd.

Körül zárt a sötétkamrában, átkarolt a testvéri láncban, és igen, eltelt lassan egy év azóta, hogy először jöhettem közétek, eltakart szemmel, és válaszoltam feltett kérdéseitekre.

És meglehet, valóban egy kicsit bolondabb is lettem.

Hogyan is érthetné meg az Inas a csönd, a némaság szimbólumának jelentését, ha nem élné meg azt személyesen a sötétkamrában eltöltött idő alatt. Alistair MacLean, skót író szavaival élve - „Sajátos volt a némaság, a természetfölötti csönd, a szavak nélküli megértés, ami oly ritkán érinti meg az embereket: a fátyol föllebben, ismét leereszkedik, az ember nem emlékszik, mit látott, de tudja, hogy látott valamit, s hogy ettől fogva soha többé semmi nem lesz úgy, mint annak előtte”

A halál jelképei között, a mélységes csöndben változott meg a világ előttem is, de csak hosszú idő elteltével jöttem rá, hogy a halál gondolata valójában átértékelődött bennem azokban a percekben. Ami eddig kegyetlen és félelmetes volt, mára pozitív értelmet nyert, ennek hatására a halál számomra ma már nem más, mit nyugodalmas, békés átmenet egy másik, értékesebb létbe.

Gyakran gondolok a sötétkamrában eltöltött perceimre, hiszen az ott eltöltött idő mély nyomot hagyott bennem, és bár voltak pillanatok, amikor rettegtem, most már úgy gondolom, hogy a sötétkamra analóg a Jónást elnyelő cethal gyomrával, amely nemcsak a halál, hanem az új küldetéstudattal való újjászületésnek a színtere is.

A Biblia egyaránt beszél Isten és ember csendjéről. Isten hallgatása, amikor megszakad az Isten és ember közti párbeszéd, melyben Isten csendje és hallgatása a hit valódiságának megvizsgálására szolgál (Jób 30,20). De Isten képes csendet is teremteni mennyben és földön, vizeken és szárazföldön, emberek és démonok között. (Zsolt. 107, 29).

A »csendesen élni« kifejezés alatt a becsületes, tisztességes polgárhoz illő kiegyensúlyozott, erkölcsös életvezetést kell érteni.

Jób 30,20 : Segítségért kiáltok hozzád, de nem válaszolsz. Eléd állok, de te csak figyelsz engem

Zsolt. 107,29 : Lecsendesítette a forgószelet, elcsitultak a hullámok

Az inasi némaságot kifejező jel első pillanatban azzal szembesít bennünket, Inasokat, hogy a némaság tulajdonképpen az eskünkben szereplő hallgatási fogadalom, amely kényszerít a hallgatásra, és súlyos következményeket helyez kilátásba, adott esetben. Ám, amint azt megérti az Inas, a hallgatás, a némaság kiszabadul ebből a kényszerből, eufemizálódik, azaz a jel pozitív jelképpé alakul, ezáltal önkéntes vállalássá szelídül.

A szimbólumok, ahogyan a némaság is, csak akkor érnek valamit, ha hatással vannak ránk. Nehéz megértenünk és elfogadnunk a némaságot, hisz Szabadkőműves Inassá váltunk, a fejünkben ott kavarognak a gondolatok, keressük a szavakat, forrongunk a bensőnkben, és hosszú időnek kell eltelnie, hogy megtaláljuk a józan kiegyensúlyozottságot, és megértsük a némaság fontosságát, felfogjuk, hogy a némaság valójában a szavakkal be nem szennyezett, tiszta gondolatok szülő atyja, és felkészít minket arra, hogy a szellem munkásaivá váljunk.

Tudni, Merni, Akarni és Hallgatni. Ez a négy ige, Oswald Wirth szerint az inas mozgatórugója, mert a szavak nélküli megértés, a tudás segít megszerezni a vésőt, a merészség segít kezünkbe ragadni a kalapácsot, melyet az akarat irányít, hogy elkezdhessük a munkát.

Azonban a gondos munka elvégzéséhez szükség van kizárni a csevegést, a munkát csendben és némaságban kell végeznünk, nehogy elkerülje figyelmünket a megmunkált kő felületén lévő bármely egyenetlenség, amely alkalmatlanná tenné használatát az építkezéshez, de arra is kell ügyelnünk, nehogy inasi buzgóságunkkal esetleg rombolást végezzünk.

Kommunikációs hibánk, hogy amíg hallgatunk, nem a hallottak megértését tartjuk fontosnak, hanem már időközben a hozzászólásunkat fogalmazzuk. Kell időt hagyni a hallottak megértésére. Az Idő, a csend az, ami által tulajdonképp a befogadott ismeret gyökeret ver, és a megfogant fának terebélyes gondolati lombkoronája lesz.

Az emberi civilizáció vívmányai, úgy, mint a nyelv, a szavak, a ruházat, az ételek készítése adott kontextusban olyan jelképekké válnak, amelyek az ősi természettől való eltávolodottságunkat szimbolizálják. Megfordítva: természetközelséget, a civilizatórikus jelképek hiánya jellemzi.

A szavak nélküli állapot, a némaság, az öltözet hiánya a meztelenség így lesznek az ember természeti állapotának kifejezői.

A meztelenség ebben az értelemben természetesen az „erényes meztelenség” (nuditas virtualis), a tisztaság, az ártatlanság és a természetközeliség szimbóluma.

A némaság jelképi értéke teljesen analóg a meztelenségével. A szavak és a ruhák egyformán a civilizáció termékei, levetkőzésük visszatérést jelent a kezdetekhez.

Ebben az ősi és természeti állapotban – amennyiben megértjük azt - ismét el lehet kezdeni a szellem felépítését. Egy új és értékesebb civilizatórikus szimbólumrendszert fedezhetünk fel, egy új és értékesebb világ részévé válunk.

A régi csángó lakodalmaknál például hagyomány volt egy némán táncolt tánc is.

Bogdánfalván a menyasszony kikérése után az ifjú párt az udvar közepére vezették, akiknek zene nélkül némán egy körtáncot kellett járniuk. A tánc közben nem szabadott beszélni. Ez a rituális néma tánc szimbolikus értelemben a kezdet nagy erejéhez való visszatérést, egy új kezdetet jelentett.

Az Inas vajon tudatában van fokozata alapszimbólumának, a csendnek költőiségével?

Sík Sándor – 1924-ben írt Csend című versének első szakaszával válaszolnék a kérdésre:

Tépett világok, tépett emberek

Bódult zűrben kerengenek.

Jöjj drága testvér, add a kezedet:

Mondjunk ma csendet.

Az Inas neve csend. A csend jelentheti az első hang, a teremtés előtti és az élet utáni állapotot, a keleti filozófiák a csend meditációs jelentőségét hangsúlyozzák, hiszen a kontempláció felső fokain a nyelv megsemmisül.

Ahogyan Szent-Gály Kata író fogalmaz: „A csend olyan háttere a kimondott szónak, mint a nagy mélység a víztükör alatt, melyet nem látunk, de mégis megérinti szívünket.” Míg egyes embereknek a némaság oly kegyetlen, mint Barics Attila író számára: - „A némaság percei a legkegyetlenebbek. Így van ez a kihallgatáson, és így van ez a szerelemben. Temetésen szintén. Akár égi, akár földi idő van érvényben, a némaság perceit az ördög méri ki rozsdás-vasutas vekkerrel. Éveknek méri a percet, ezért lehet ilyenkor megöregedni.” Ezzel szemben viszont Maxim Gorkij a következőket írja: „a némaság csak azoknak kínos, akik már mindent elmondottak, és nincs többé, mit mondaniuk, de az

olyan emberek számára, akik még el sem kezdték a beszédet – egyszerű és könnyű a hallgatás”.

Szeretett Fm. Tv.:, szeretett Ttv.:!

Számomra - Gorkij szerint - könnyűnek kellett volna lenni némának maradnom, de nem volt az. Az első munkákon, melyeken részt vettem, égtem a tettvágytól, szívesen hozzászóltam volna az elhangzott rajzolatokhoz, elkövettem én is azt a hibát, hogy nem a hallottakat próbáltam meg értelmezni, hanem fogalmaztam a hozzászólásomat. A csöndben eltöltött idő, a folyamatos elmélkedés, a válaszok keresése, az ajánlott könyvek és irodalom böngészése, T.:-ekkel folytatott hosszú és tartalmas eszmecserék végtére is megértették velem a némaság, a csönd fontosságát.

Mára már kezembe ragadtam a szerszámot, és elkezdtem, durva és csiszolatlan kövemet megmunkálni, de még hosszú utat kell megtennem csendben és némaságban, hogy a kő, amelyen dolgozom, bármely építménybe illeszthető legyen.

Kedves Ttv.:! Ti már tudjátok, milyennek kell lennie ennek a kőnek, melyet most először mutattam meg nektek, kérlek segítsetek, egyengessétek utamat, miként én is megpróbálok szabadulni faragatlan kövem egyenetlenségeitől, csendben, halk kalapácsütésekkel.

Szeretett Fm. Tv.:, szeretett Ttv.:!

A V.˙. E.˙. N.˙. É.˙. M.˙. D.˙.

Szólottam.

A felemelkedésről

     Hamvas Béla egy gondolata akár mottómul is szolgálhatna: „Az ember alapállása a tudás; hogy valaki, bárki, a sötétségből világosságot teremtsen, a gyűlöletből szeretetet, a bőszültségből áldozatot, a görcsből oldottságot, az elrejtőzésből megnyilatkozást." (Hamvas Béla: Patmosz II.)

     A durvaság, a sötétség és a többi tehát a tudatlanság birodalmának elemei, s ott elrejtve vannak a legjobb helyen, míg megnyilatkozni a világosság, szeretet, áldozat és oldottság jogosult. Ezek azok az építőkövek, amelyekből a tudós a tudás templomát emeli. De honnan bányásszuk ki ezeket a köveket?

     Lelki késztetéseinket és történelmi emlékeinket vizsgálva nemigen tudunk olyan messze visszamenni az időben, olyan messze eltávolodni a térben, hogy ne bukkannánk újra és újra a felemelkedés atavisztikus parancsára. Az egyiptomi piramisokat jelző óegyiptomi „Mer” szó felemelkedést, pontosabban fellebegést jelent. Az óangol „henge” (ld. Stonehenge) úgyszintén. A szabadkőművesség egyik legfontosabb szimbólumának, Salamon templomának két oszlopa közül az egyik, a „J”-betűs, héberül szintén felemelkedést jelent.

Mai szóhasználatunkban jólétünket minden értelemben a felemelkedéshez kötjük. Az anyagi jólét felülemelkedést jelent a mindennapok nehézségein, s megteremti a szellemi jólét feltételeit. A szellemi gazdagság felülemelkedést jelent a sötétségen, a durvaságon, a gyűlöleten, és elvezet minket egy univerzálisan ható, mégis alig kiismerhető energiáig, a kiteljesítő szeretetig. Amikor szeretünk, szeretnek, akkor érezzük magunkat a legemelkedettebbnek, a lélek akkor érzi feladatát beteljesítettnek, akkor nem érezzük gátját, hogy a rejtőzködést felváltsa az őszinte-, a legteljesebb megnyilvánulás. Úgy tűnik, hogy a felemelkedés az emberiség egyik legősibb vágya, létének alapvető motivációja, genetikailag kódolt feladata. A Tudás maga.

De vajon bárhol megtörténhet-e, bárki által, bármikor, bárhogyan? És ha megtörtént, azzal el is értük-e a célunkat, vagy csak megléptünk egy messze tovább vivő lépcsőfokot?  A felemelkedés valódi, fizikai eltávolodást jelent-e a földi valóságtól, vagy csak egy belsőleg megélt, spirituális elemelkedést a test, az anyag börtönétől? Esetleg csupán egy relatív, az általánoshoz mért boldogságtöbbletet jelent? Hogy ezekre a kérdésekre választ kapjak, négy aspektusból vizsgálnám meg őket: ontológiai, azaz lételméleti, fizikai-matematikai, biológiai és spirituális szempontból. 

    Az emberré halmozott anyagmennyiséggel – és most még ne firtassuk, ki által jött létre ez a felhalmozás – olyasmi történt, ami rajta kívül senkivel az élővilágban. Önmagáról kezdett gondolkodni! És ez világrengető szenzáció! A barionikus anyagban tudatosult a világban való léte! Tapasztalásaival elkezdte megismerni a körülötte lévő világot, és érzéki ismereteit szellemi ismeretekké alakította, így alkotott fogalmat saját létezéséről. Az ember hamar rájött, hogy a létfogalomba minden beletartozik, ami a valóságot alkotja, az is, ami megtapasztalható, és az is, ami tapasztalás útján nem ismerhető meg, azaz transzcendens.

Ez csakis úgy lehet, hogy a létfogalom, a létező legteljesebb valóság mégsem a legteljesebb, annak ellenére sem, hogy mindent átfogó fogalom, amely a tárgyi dolgok valóságtartalmának valamennyi különbözőségét magába foglalja. Ettől immanens. De felül is múlja, felülemelkedik a megismerés korlátain, túlnyúlik az érzékelés horizontján. Ettől transzcendens; átlép a megismerés biológiailag leírható eszközeinek alkalmazhatóságán.

Az ontologikus tapasztalás egy logikus absztrakció bevezetését tette szükségessé: a teljes visszatérés aktusát. A véges létezők a szellemi megismerés folyamatában erőiket a megismerés tárgyára irányítják – ami szükségszerűen különbözik tőlük -, majd megragadva annak lényegét visszatérnek önmagukhoz, önmagukba. Az ész rádöbben, hogy természetéhez hozzátartozik a megismert dologhoz való igazodás. A visszatérés fázisában az ész engedi, hogy a létező úgy mutassa meg magát, ahogyan létezik. Hagyja létezni, sőt, keletkezteti létét annak tudati leképezésével. Ezzel együtt azonban felmerül egy nyugtalanító kérdés: őt, a véges létezőt, vajon mely egyetemes tudat hagyja létezni? A modell már túlmutat a véges valóságon, az ész tehát a végtelenre fókuszál. Ki keletkezteti a létező mindenség létezését?

A kérdés megválaszolására tett kísérletek eredményei a különféle teremtésmítoszok, a filozófiai irányzatok, továbbá a vallások és a spirituális rendszerek tanításai. Maga a tény, hogy egymás mellett több különböző tanítás is él és virul mutatja, hogy egyikük sem bír a matematika, a 2x2=4 bizonyosságával érvényes mesteregyenlettel a Kozmosz összetételét, működését illetően. Tekintettel Gödel  nemteljességi tételére, nem is bírhat, csak partikulárisan érvényes válaszokat adhatunk, afféle belső használatú igazságokat fogalmazhatunk meg. De bármilyen választ adunk is a létezés eredetének kérdésére, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a felemelkedés ősi késztetését. E késztetés pedig a teljes visszatérés létfilozófiai aktusából ered.

Képzeljünk el egy Létezőt. A lét mindenkor egy létezőnek a léte, tehát egy Létező kiindulásponti elképzelése semmiképpen sem formállogikai hiba. A Létező létezésben létezik, tehát puszta léte létezést keletkeztet. Ha a Létező tulajdonságok nélküli, és a helyek elkülöníthetőségétől mentes időtlenségben létezik, akkor tekinthetjük 0 dimenziósnak, azaz egy pontnak, amely önmaga megismerését a létezésen keresztül kísérelheti meg. Miután mindketten tulajdonság nélküliek, a pont a létezésében a semmit ismerheti meg, amiről viszont nincs mit mondani, azon kívül, hogy a ponton kívül nincs semmi. Ám ha e 0 dimenziós objektum felismerte, hogy ő viszont a semmihez képest VAN, a teljes visszatérést hajtotta végre, definiálta önmagát, azaz keletkeztetett egy Létezőt, ami azonos saját magával, és van egy lényeges tulajdonsága: képes önmaga létezésének érzékelésére. Továbbá keletkeztetett még egy Létezőt, a Semmit, hiszen a megismerés tárgyává tette, megragadta a lényegét, és önmagába fordultával engedte, hogy úgy mutassa magát, ahogyan létezik. A Létezőből a létezésben keletkező Létező2 tehát egylényegű az eredeti Létezővel. Teologikusan szólva: az Atya a Szentléleken keresztül keletkezteti a Fiút, aki egylényegű az Atyával. A felemelkedés ontológiai szempontból tehát multifunkcionális. Egyrészt külsővé válásunk - vagyis az a pillanat, amikor önmagunkból kilépve vizsgálat körébe vonjuk megismerésünk tárgyát - csak általa érhető el, másrészt a teljes visszatéréssel keletkeztetett létezésnek is előfeltétele, hiszen a végső aktus megelőző fázisa. 

    A Létező és a létezés e kettős természetét a matematika nyelvén is sikerült megfogalmazni. Így szól: minden n dimenziós objektum csakis n+1 dimenzióban létezhet, önnön dimenzióinak értelmezése csakis egy újabb, az objektum szemszögéből metafizikainak tűnő dimenzió felvételével lehetséges. Egy egydimenziós objektum csakis egy minimum kétdimenziós viszonyítási rendszerben értelmezhető, egy kétdimenziós csakis egy háromdimenziósban, és így tovább . A matematikusok persze gátlástalanul elszámolnának a végtelenig, az elméleti fizikusok azonban gátat szabnak ennek a féktelen szárnyalásnak; ők 11 dimenzió létét tartják megalapozottnak, úgyhogy itt meg is húzták az Univerzum határát.  Ha figyelembe vesszük, hogy az ember a maga 3 dimenziós létével és egy negyedik, értelmező dimenzió szükségszerű felvételével alig érte el a lehetőségek harmadát, a felemelkedést sem tekinthetjük célnak, csupán a továbblépés eszközének. Egy lépcsőfoknak, melynek meglépésével tovább haladhatunk a tökéletesség útján, a Kozmosz rendjével való azonosulás fázisain át a 11. dimenzió túlsó határának átlépésével bekövetkező teljes visszatérésig.  

    A világ valamennyi vallásában, spirituális rendszerében jelen van a dimenziók közötti átjárhatóság fizikai lehetősége. Gigantikus hegyek, égig érő fák, az Istenhez vezető lajtorják képében alkottunk eszközöket az átjáráshoz, csatornákat a szent és a profán közötti átmenethez.

    A túlvilághit csak az anyagtalan léleknek engedi, és a halálhoz köti a dimenziókon való átlépés aktusát, az előző dimenzió felett álló boldogabb, vagyis teljesebb és tökéletesebb világba való bejutás ígéretével. Ez a gondolat nem csak a halál iszonytató tényét teszi elviselhetőbbé, de megnyugtatóan is hat a lélek továbbélésének, örökkévalóságának hirdetésével. Nem csoda hát, hogy a legkorábbi civilizációk nem sajnáltak se pénzt, se fáradságot olyan építmények emelésétől, amelyekről úgy hitték, hogy irányítottan és ellenőrizhetően lehetővé teszik a bejutást a túlvilágba. Az egyiptomi piramisok célja is ez: hogy megkönnyítsék az elhalt fáraó bejutását az örökléttel kecsegtető Duatba. Logikus következtetés volt ezek után a historikusok részéről, Hérodotosztól William Petrie-n át Howard Carterig, hogy a piramisok a fáraók temetkezési helyéül szolgáltak. Ma már azonban – miután egyik piramisépíttető fáraó testét sem találták meg egyik piramisban sem (és sehol másutt), továbbá rézkorszaki eszközökkel és ismeretekkel lehetetlennek tűnik ekkora épület ilyen pontossággal történő megalkotása – egyre nagyobb teret követel magának az őstörténet és a korai civilizációk történetének újragondolása. A temetkezést mint okot elvetettük, és ezzel alapvetően értelmetlen áldozatokat hozó népként tekintettünk az egyiptomiakra (bár művüket a mai napig nem sikerült utánoznunk). Holott ők sosem állították, hogy oda akarnak temetkezni! Ők azt állították, hogy a piramisokból indították dimenziók közötti útjára a fáraót. Ha így van, ez megmagyarázza, miért nincsenek meg a holttestek. De lehetséges lenne a fizikai testnek is átlépni a dimenziókon? Felemelkedni olyan magasságba, ahonnan már nincs visszatérés, de van öntudatos létezés?

Mielőtt rávágnánk, hogy mindez okkultista ostobaság, gondoljunk arra, hogy számos, korábban elképzelhetetlen fizikai csoda ma már hétköznapjaink természetes része, életünk szervezésének nélkülözhetetlen kelléke. A 20. századi fizika kitágította és összeszűkítette világunkat, messzebbre látunk, mint valaha, és gyorsabban jutunk oda, mint valaha. Mindemellett megalkotta további csodák elméleti kereteit. Ma már tudjuk, hogy lehetséges időutazás, csak energia kérdése. Tudjuk, hogy lehetséges teleportáció, csak energia kérdése. Tudjuk, hogy lehetséges a tér meggörbítése, csak energia kérdése. Tudjuk, hogy lehetséges a dimenziók közötti átjárás, csak energia kérdése. Talán az egyiptomiak is tudták ezt, és nekik az is megvolt, ami nekünk nincs? Az energia? 

Energia. Rengeteg archeológiai lelet, írásos emlék, mitológiai esemény utal arra, hogy az emberiség valamikor az ősidőkben már rendelkezett a földtől való elemelkedéshez szükséges energiával. A 220 millió éves icai kövek vésetei felülről láttatják a Földet; testen kívüli keringetéssel végzett szív- és agyátültetéseket ábrázolnak; embereket, akik repülő szerkezetekkel emelkednek a velük élő dinoszauruszok fölé. Az óind szent iratok, a Rámájana, a Máhábharata, a Bhagavata-Purána több emelet magas, sokablakos „égi szekerek”-ről írnak, az utóbbi 14 bolygórendszert tárgyal. Gondoljunk a James Mellaart által feltárt törökországi, 10 000 éves Çatal Hüyük nevű városra, amelyben a házakat csak felülről lehetett megközelíteni. A dél-amerikai és japán domborművekre, amelyek szkafanderes űrutazókat ábrázolnak. Vagy a bibliai Hénoch felemelkedésére, aki „365 évig Istennel járt, majd egyszer csak nem volt többé, mert Isten elvitte”. Mindezek alapján vajon feltehető, hogy az első egyiptomi piramist építő Imhotep többet tudott az energiáról, az Univerzum működéséről, mint ma bárki? Miért építette a piramisokat olyan irtózatosan nagyra? Volt a tömegnek bármi köze az energiához?  

Milyen egyszerű lenne most, az E=mc² ismeretében azt mondani, hogy bizony volt! Hiszen az einsteini képlet szerint a tömeg, az anyag energiává konvertálható. Csakhogy tudjuk jól, hogy az egyenletben nem a nyugalmi tömegről, hanem a relativisztikus tömegről van szó. A Napban percenként 240 millió tonna relativisztikus tömegű, azaz fúzióképes hidrogénatom válik tiszta energiává, másodpercenként olyan teljesítményt leadva, ami a Föld egy évi energiafogyasztásának milliószorosa. Nem csoda, hogy az egyiptomiak istenként tisztelték a Napot. De vajon megpróbáltak hasonlatosak lenni istenükhöz, megpróbálták utánozni őt? A piramis mozgásállapotát, vagyis relativisztikus tömegét nem módosíthatták, az azt alkotó részecskékét azonban igen.

    Imhotep, az első piramisépítő - aki a legenda szerint az atlantiszi hét tudós egyike volt - legismertebb tantételeiben a következőket mondta: „Amint fent, úgy lent.” Valamint: „Minden mozog. Minden – rezeg!” Majd megépítette a piramisokat. Olyan alakúra, amilyen alakban a közismerten piezoelektromos tulajdonságú, információtároló kristályatomok kapcsolódnak egymáshoz molekuláikban, és beborította felületüket kristálylapocskákkal. Mondhatnánk, a piramis a kristályszerkezet fraktálja. Azt kell feltételeznünk ilyen gigászi munka láttán, hogy valamely kozmoszbéli energiaforrás - legkézenfekvőbben a Nap - földi körülményekhez igazított változatát, vagy lecsapolásának eszközét tisztelhetjük a piramisokban. Számos elképzelés létezik arra vonatkozóan, miként termelhettek a piramisok – ad abszurdum – elektromos energiát, sőt, a Föld rezgése által („minden mozog, minden rezeg”) a kristály piezoelektromos tulajdonságán keresztül gerjesztett misztikusnak tetsző, dimenziókon átvezető bioenergia-mezőt. Sokan párhuzamot vonnak a piramisok és a titokzatos Tesla-tekercs működése között, amely a közhiedelem és egyes tudományos szerzők szerint a Kozmosz ingyen energiáját használta vagy reprodukálta, a fizika- (például az energia-megmaradás és termodinamika) törvényeinek megcáfolásával. Századunk fizikájában és az archeológiai leletek értékelésében egyre több jel mutat afelé, hogy a dimenziók közötti átjárás nem csupán a tudományos-fantasztikus filmek íróinak fantáziájában létezik, hanem a valóságban is lehetséges, sőt, egyszer már képesek voltunk rá a történelem folyamán. Az energia körülöttünk van, újrafelfedezésre vár, tehát felemelkedésünk a metafizikai valóságba, s ezzel a tudás, a tökéletesség magasabb dimenziójába fizikailag sem lehetetlen.  

    S ha nem lehetetlen, vajon mindjárt értelmes is?

    Bevallom, erre a kérdésre nem tudom, csak sejtem a választ. A tudás, a felemelkedés, a létezés értelmét kutatni, megérteni aktuális pozíciónkban éppoly reménytelennek tűnik, mint egy alacsonyabb dimenziós objektumnak egy magasabb dimenziós kiterjedését, kapcsolódásait feltérképezni. Ahogy Edwin Abbot leírja Síkföld c. könyvében, amelyben a síkföldiek csak két dimenzióban léteznek: Ha a síkföldi egyetem professzora egy háromszög, bárhogy fordul is, hallgatói mindig csak egy szakaszt fognak látni belőle, sosem ismerhetik meg őt a maga háromszögnyi teljességében. Ez a korlátosság nyilvánvalóan megjelenik bármely másdimenziós térben is.

Mégis, vannak kapaszkodóink, amelyek segítenek túllépni a magunk dimenziójának horizontján. Ezek a kapaszkodók: a tudomány és a hit. A magam világszemléletében a tudomány a jobb szemem, a hit a bal. S csakis együtt adnak teljes képet a környező világról. Ezzel, persze, nem vagyok egyedül.

Egy amerikai filozófus, bizonyos Ken Wilber megkísérelte a világ nagy vallásainak tanításait integrálni egy tudományosan megalapozott vonatkoztatási rendszerben. Elgondolása szerint az ún. holonok a világ építőkövei, melyek minden korábbi állapotot megőriznek, de láncba kapcsolódva egyben képesek meg is haladni azokat. Megőrizve meghaladni – ez az evolúció törvénye. Az atomok mint holonok molekulákba szerveződnek, s ezzel egy magasabb szervezeti struktúrát alkotnak, amelyben már összetettebb feladatokat képesek ellátni, mint atomi voltukban. A molekula (mint holon) több, mint az atomok összessége, bár minden elemében atomi. Megőrzi és meghaladja az alacsonyabb struktúra funkcióit. Aztán a molekulák sejtekké, a sejtek idegpályává, az idegpályák agytörzzsé szerveződnek, és minden egyes lépcsőfokon megőrzik, majd meghaladják korábbi jellemzőiket és képességeiket. A biológiai strukturálódás azonban a Kozmosz feltérképezhető tájainak csak egy része, Ken Wilber szerint a negyede. Ez ugyanis csupán az individuális külső holarchia, a holonok egyénre jellemző, külsőleg – azaz bárki által – meghatározható jellegzetességei egy alá-fölé rendeltségi rendszerben. Emellett még feltérképezhető további három: az individuális belső, a kollektív belső és a kollektív külső. S bármelyik holarchia adott szintjén álló holonhoz hozzárendelhetők a másik három holarchia azonos szintjén álló holonok. Például a külsőleg leírható egyéni limbikus rendszerhez az individuális belső holarchiában ugyanilyen magasan álló érzelmek és képzetek társíthatók, míg a kollektív külsőben a család-nemzetség kialakulása, a kollektív belsőben a tüphonikus világkép. A holarchikus rendszerben új értelmet kap az empirikus és a hermeneutikus tudás, a tapasztalás és az értelmezés tudása. Az ember és a Kozmosz objektív feltérképezése monologikus, empirikus módszerekkel ugyan tudományos szemlélődésünk egyik lehetséges aspektusa, de a megfigyelt dolgok belső értelmezése, azaz a hermeneutika nélkül biztosan hamis képet fest majd. Egy rádiókészülék minden alkotóelemét feltérképezhetjük, kilistázhatjuk a vezetékeket, diódákat, tranzisztorokat, ellenállásokat, és meg fogjuk érteni, hogyan folyik benne az áram. De ADÁS nélkül sosem fogjuk megérteni valódi rendeltetését, a hallgatóban keletkező érzelmi reakciókat meg végképp nem. 

    A hermeneutika tehát a belső, lényegi dolgok feltárásának módszere, a lélek és a hit tudományos vizsgálatának módszere, ami elvezet a gnózishoz. Megmutatja, sőt, nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy a felemelkedés az individuumon messze túlmutató aktus, amelynek következményei a Kozmosz valamennyi táján, mind a négy wilberi negyedben hatnak. A holarchia következő szintjén a tudat mint holon összekapcsolódik más tudatokkal, és alkot egy magasabb szervezettségű, egészen bonyolult feladatokat ellátni képes struktúrát, amelyben a megismerés - a monologikus, empirikus agnoszticizmustól - eljut a spirituális megértéshez, a hithez. S a hiten keresztül a legteljesebb tökéletességhez, a Szellemhez, a szubsztancia nélküli szubsztanciához, aminek (vagy akinek) szüksége van a létben levés tökéletlen, de kétségtelen pozitívumára ahhoz, hogy tökéletessége etikailag meghatározó lehessen. Ha tőle indítjuk a regressziós láncot, hozzá is térünk vissza mint ősokhoz; ezzel értelmet találunk létezésünkben, hiszen emberi mivoltunkban nem vagyunk kevesebbek, mint az őt alkotó alsóbb szintű struktúrák elemei, s a felemelkedéssel képesek lehetünk azonossá, eggyé válni vele. 

Az összekapaszkodás, a testvériség lánca számomra a Szellemhez való felemelkedés holisztikus szimbóluma. Egy spirituális aktusé, amelynek során tudatunk, - vagyis az akaraterő, a bölcsesség és az esztétikum forrása – összekapcsolódik egy mitikus időben és térben, hogy felemelkedve, majd visszatérve beteljesítse rendeltetését; azaz létrehozza a tökéletes rendet, s fenntartsa a Kozmosz harmóniáját. Hogy úgy szerveződjék magasabb szintű struktúrába, hogy mindazt megtartsa, ami előtte létrejöttének feltétele volt; hogy megőrizze Hénoch és Hermész Triszmegisztosz ősi tudását, amely révén a Legfelsőbb Lénnyel való kapcsolat a spirituális módszereken túl is elérhető volt. Hénoch napi rendszerességgel találkozott Istennel, aki felvitte őt egy hegyre, ahonnan mindent látott, ami a Földön látható volt; egy Uriel nevű angyal csillagászati adatokat és más ismereteket osztott meg vele; leszármazottai, Lamech gyermekei ezekre alapozva hozták létre a világ minden tudását. Jabal feltalálta a geometriát, Jubal feltalálta a zenét. Tubal-Kain volt minden vas- és bronzműves tanítója. És Naamab, a leánygyermek találta fel a szövés művészetét.

Csodás történet, amely szimbólumokba rejtett választ ad a ma történészeinek arra a dilemmára, miként lehetséges, hogy a földművelés, állattartás elterjedése, a bronz, majd a vas feltalálása az egész Földön szinte ugyanabban a pillanatban ment végbe. Történelmi léptékben mérve nincs semmi átmenet. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egy legújabb felfedezés szerint kb. 4500 évvel Kr. előtt hirtelen genetikai módosulás történt az emberi faj genomjában, nehezen hessegethető el a külső, „isteni” beavatkozás gondolata.

Az Özönvízre készülvén a tudást, melyet Istentől kapott, Hénoch két oszlopban rejtette el. Az egyik márványból készült, hogy ellenálljon a tűznek, a másik egy laternes vagy laterus nevű kőből, amely fennmarad a víz színén, és a víz nem mállasztja szét. A tudás ilyetén átmenekítése - a szabadkőművesség Ősi és Bevett Skót Rítusnak nevezett ágában - 33 mesteri fokozatban hagyományozódott tovább, minden fokozat a történet egy szeletét őrizte.  

  Hénoch két oszlopának egyikét a zsidók találták meg Salamon templomának előkészítésekor. Ennek védelmére alapította Salamon király a Tökéletesség Páholyát, amelyben kilenc lovag őrködött kivont karddal az értékes lelet fölött. A másikat Egyiptomban találta meg Hermész Triszmegisztosz, a történelem, a kultúr- és tudománytörténet e rendkívül rejtélyes, egyetemes tudással bíró figurája. Alakját már az ógörögök azonosították a piramisépítő Imhoteppel. Mert mit tanít Imhotep? „Ahogy lent, úgy fent.” És mit Hermész Triszmegisztosz? „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd." Azaz: az ember bensőjében, lelkében megtalálható a világegyetem letükrözése. A világ megismerésének módja tehát nem más, mint az önmegismerés. A teljességhez és tökéletességhez vezető eszköz. Az „egyetlen varázslata” pedig a felemelkedés révén megvalósuló eggyé olvadás a Teremtővel. 

Hermész Triszmegisztosz arra is választ ad, hogy ki az, akit keresünk, és miért? A Corpus Hermeticum ezt írja: 

5. Ő a théleszma, az egész világ nemzője. 6. Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul. (…) 8. A földről az égbe emelkedik, aztán ismét a földre leszáll, a felső és az alsó erőket magába szívja. Az uralmat az egész világ fölött így nyered el. E perctől fogva előled minden sötétség kitér. 

   Kísértetiesen összecsengenek e szavak a teljes visszatérés ontológiai aktusával.

A felemelkedés tehát a filozófiai szükségszerűség, a fizikai lehetőség, a biológiai parancs és a spirituális megértés füzére, amely elhozza a szeretet győzelmét a gyűlölet felett, az áldozatét a bőszültség felett, az oldottságét a görcsösség felett és a megnyilatkozásét az elrejtőzés felett. A tudás győzelmét a tudatlanság felett.

Kedves Főmester Testvér, kedves Testvéreim!

Bevezetésként szeretnék néhány szót szólni a rajzolatom témájáról.

Igyekeztem úgy megválasztani a témát, és úgy megtölteni azt tartalommal, hogy eleget tegyek Főmester Testvérem iránymutatásainak. Megpróbáltam mind a „szabadkőműves útja”, mind a „szabadkőműves értékek” témaköröket is érinteni. Bevallom, mindez nem volt nehéz feladat, hiszen a kettőt talán el sem lehet választani egymástól, annyira egymásba fonódnak.

A rajzolat tartalma alapján „A legény páholya” helyett „A szabadkőműves útja”, vagy „A legény útja” talán megfelelőbb cím lenne. Én mégis az előzőnél maradtam, mert úgy érzem, hogy ez jobban kifejezi az általam alkalmazott megközelítésből eredő munka jellegét.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy több példamondatom is a keresztény szentírással van összefüggésben. Remélem, hogy ezzel senkit nem fogok megsérteni a vallási meggyőződésében, nem szándékom. Egyszerűen ez áll hozzám a legközelebb és bizonyos összefüggéseket így tudtam leginkább kifejezni.

A rajzolatomban szeretném megosztani veletek a gondolataimat arról, hogy:

• Mit jelent számomra a szabadkőműves útja különböző aspektusokból vizsgálva;
  

• Ezzel összefüggésben milyen választ adhatunk a kérdésre, ami úgy szól: Ki vagy Te valójában?
  

• Hogyan látom a szabad akarat jelentőségét és jelentését a téma szempontjából;
  

• Mit értek az erények és azon belül is a hit idevonatkozó összefüggésein;
  

• Mit kíván meg tőlem a legény útja;
  

• Végül mit jelképez számomra az ötágú csillag, a pentagramma mindezek tükrében.
  
  
  
  

-------

A szabadkőműves útja

Mit jelent számomra ez a fogalom?

Erre a kérdésre ahányan vagyunk, legalább annyi megközelítést alkalmazhatunk, de inkább többet. Az általam elmondani kívánt csak egy a lehetségesek közül. Szeretném kiemelni, hogy én a rajzolatban spirituális szemszögből vizsgálom a témát.

Egy megfogalmazás szerint lényeges tanaiban a szabadkőművesség alapvetően egy filozofikus rendszer, mely rendszert a szövetség a szertartásaiban fejez ki. Ez a rendszer azért alapíttatott, hogy választ találjon arra a három legfőbb kérdésre, ami számos gondolkodó ember figyelmét felkeltette már, és ami körül minden vallás és minden filozófia mozog: Ki vagyok én? Honnan jöttem? Hová megyek?

A szabadkőműves tan valódi lényege azt hirdeti, hogy itt a földön minden ember keres valamit a saját természetében, amit ugyan elveszített, de helyes útmutatások és türelem által reménykedhet abban, hogy rátalál arra, amit hiányol.

E filozófia rámutat arra, hogy e mulandó világ ellentéte a valódi világnak. Annak a világnak, ahonnan eredetileg idejöttünk, és ahová könnyebben visszatérhetünk az önismeret és az önfegyelem által.

Szimbólikusan minden emberi élet a misztikus „Keletből” ered, és ez a világ, ahová jöttünk, a „Nyugatot” jelenti. De mindenkinek vissza kell térnie a forráshoz, vagyis a „Keletbe”.

Egy idézet szerint: „Az igazság bennünk létezik. Van egy belső középpont lényünkben, ahol az igazságot teljességében megtalálhatjuk. Megtudhatjuk, hogy miből áll megtalálnunk az utat, hogy a bebörtönzött fényt kiszabadítsuk, kijáratot biztosítva a világosságnak, ami nélkül létezni szoktunk.”

A szabadkőműves útja az én értelmezésem szerint: Keresd és járd az utat, amely lényed e belső középpontjához elvezet és élj olyan életet és olyan értékek szerint, amely már a földi életben elhozza a világosságot.

Ha ideális esetben a szabadkőműves elérne ennek az útnak a végső céljához, akkor elmondhatná, hogy a szabadkőműves fokozatokon keresztül sikerült megvalósítania önmagát. Az út végén mindez egyet jelentene az egó teljes kontroljával, az éntől és az anyagi világtól való teljes függetlenség megteremtésével.

Ebben a vonatkozásban az ember törekvéseinek két határértéke létezik, amelyek felé elmozdulhat. E két határérték között mindannyiunknak megvan a saját pillanatnyi pozíciója:

1 Lerombolni az ént a mindenség kedvéért.
2 Lerombolni a mindenséget az én kedvéért.
E szerint a szabadkőműves útja úgy is meghatározható, mint az első határértékhez való konvergencia. Lerombolva az ént a mindenség részévé válni.

-------

Ki vagy Te?

Az ember kereső lény. Ha megvizsgáljuk az átlagos embert s természetes életmódját, megállapíthatjuk, hogy lényének mélyén kielégítetlen marad. Iskolába jár, tanul, munkát szerez, megházasodik, gyermekei lesznek, házat épít, autót vesz... Mindezeket szükségesnek érzi talán, de tartós elégedettséget nem nyújt számára.

Az ember pedig nyugalmat nem ismerve igyekszik külső élvezetekkel ellensúlyozni mély kielégületlenségét.

Honnan ered ez a kielégületlenség? Vannak akik azt mondják, hogy olyan szükséglet ez, ami egyfajta kisebbrendűségi érzésben gyökerezik. Miből adódik ez az érzés?

Ha az ember lényének felületén él, és azzal azonosul, akkor valóban kisebbrendű. Ezen a szinten élve az ember vágyai arra irányulnak, hogy megragadjon, meghódítson és birtokba vegyen mindent.

Van azonban az emberben egy olyan elfelejtett szint, ahol ez az érzés fel sem merülhet, mert ezen a szinten mindennel és mindenkivel egységben van.

Az ember belső és külső emberből áll. Van egy mély személyisége és van egy külső személyisége.

A felületi személyiség az öröklött tulajdonságok és a környezet hatására alakul ki. Szinte mindennek, amit az ember csinál, az a célja, hogy ezt a felületi személyiséget táplálja, ami szinte minden figyelmét és energiáját lefoglalja. Arra alig marad ideje, hogy a belső személyiségére, a mély életre gondoljon.

Ha valakitől megkérdezed: Ki vagy Te? Megmondja a nevét, születési helyét és idejét, mi a végzettsége... Ezek a válaszok nem érintik személyének lényegét.

Mélyebbre hatolva a kérdés úgy szól: Milyen a természeted? Erről viszont leginkább nem ő, hanem azok tudnak leírást adni, akik ismerik őt, gyakran találkoznak vele. Ha valaki hallja, vagy olvassa ezt a leírást önmagáról, szinte biztos, hogy csalódást érez. A többiek semmit sem tudnak az önmagával folytatott küzdelmeiről, a vágyról, ami benne él. Ehhez mélyebbre kell jutni, vizsgálni mindazokat a hatásokat, amelyek a hosszú évek során kialakították a természetének pozitív és negatív vonásait.

Ha pedig még mélyebbre hatolunk, amelyet a mély lélektan nem érhet el, s feltesszük ugyanazt a kérdést: Ki vagy Te? A válasz ez lesz: Istentől jövök és Istenhez megyek. Személyem legmélyebb magva Istennel érintkezik és Istentől született, istenben van elrejtve.

Az ember testből és lélekből áll. Egyes tanítások szerint a test által foglyul ejtett lélek, az egyéni lélek, alsó és felső lélekből tevődik össze. Az én értelmezésemben az alsó lélek megfelel azoknak a szinteknek, amelyeket a mély lélektan még elérhet. A felső lélek pedig az a rész, amely kapcsolatba kerülhet a mindenséggel, a szellemvilággal, kapcsolatba kerülhet a legfelsőbb lélekkel, amely az isteni lelket jelenti.

Ha a személyem legmélyebb magva Istennel érintkezik, akkor ez azt jelenti, hogy az egyéni lélek mellett a legfelsőbb lélek is bennem van. Úgy hiszem, hogy ez az én belső és legmélyebb magvam... ez a kör középpontja.

A hétköznapi ember, akinek egyébként fogalma sincs minderről, képtelen lenne eljutni oda, hogy a felső lelkén, a szellemén keresztül kapcsolatba kerüljön a legfelsőbb lélekkel, mert nem csak az érdeklődése, a vágya, és az akarata hiányzik ehhez, hanem a hite is. És az egyszerű, passzív hit önmagában nem is elég, annál több kell.

Akinek megvan az érdeklődése, a vágya, az akarata, és megvan a megfelelő minőségű hite, akkor juthat el a legfelsőbb lélekhez, és akkor egyesülhet vele, ha függetlenné vált az anyagi világ vágyaitól és kötelékeitől.

Ez persze az ideális állapot lenne, ami az én értelmezésemben a totális világosság megélését jelentené.

A keresztény szentírásból két olyan személyt biztosan ismerünk, akik az evilági életükben valóban, vagy szimbolikusan, de részesei lehettek a teljes világosságnak: Ádám és Jézus. Ádám oda született, onnan jött, vagy zuhant. Jézus oda tért vissza, felemelkedett a teljes világosságba.

Ebből az következik számomra, hogy az ember életének legalább két pillanatára igaz lehet, hogy ideális esetben a lelke tökéletesen tiszta: ez a születése és a halála.

E gondolatmenet szerint az öntudatára ébredt ember evilági halálának a pillanatában eljuthat a teljes világosságba. Konvergenciájában elérheti az említett egyes határértéket, ahol megsemmisül az énje, az egoja a mindenség kedvéért. Ezt a határértéket pedig az örök Keletben érheti el.

A szabadkőművesnek a fokozatok gondosan kidolgozott szertartásai és tanításai adják a kezébe azokat az eszközöket, amelyek segítségével a konvergencia útját végig járhatja.

Ezt az utat sokféleképpen nevezhetjük még. Úgy is, mint a belső fejlődés útja, úgy is, mint a felemelkedés útja, úgy is, mint az önmegvalósítás, úgy is, mint az egyesülés útja.

Vagy úgy is, mint az önmagunk megismerésének az útja.

Egy idézet szerint: „Az ember csak akkor ismerheti meg önmagát, ha megtanulja önmagát Isten felől megérteni, és a másikat csak akkor érti meg, ha Isten titkát látja benne.”

Az önmagunk megismerésének az útja egyfajta beavatással jár. A beavatásnak nem az a célja, hogy a beavatottak megtanuljanak valamit, hanem az, hogy olyan átalakulás történjen meg bennük, mely alkalmassá teszi őket a tanok befogadására, amelyek elvezethetik a misztikus felemelkedéshez, az önmegismeréshez.

A szabadkőműves erre irányuló munkáját önmagában, a belső páholyában végzi, amely tulajdonképpen a pszihéjét jelenti.

A szabadkőművesség három fokozatát felfoghatjuk a psziché három tudati szintjének. Az első fokozat a hétköznapi tudat, ami a fizikai világgal áll összeköttetésben. A második fok a lélek, a harmadik pedig a szellem tudati szintje.

A tudati szinteken való feljebb jutás egyenlő a belső felemelkedéssel, ami elvezet önmagunk valódi megismeréséhez.

Ez a fejlődési folyamat, azt mondják, néha nagyon nehéz.

De mint tudjuk: “Szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.”

Ahhoz, hogy valaki elinduljon ezen az úton, belevágjon egy ilyen vállalkozásba, az elhatározásnak az egyén szabad akaratából kell fakadnia. Ha bármilyen más akarat, kényszer vagy érdek készteti erre, és nem a saját meggyőződése és szabad akarata, akkor valószínűleg kudarcra lesz ítélve, de legalábbis sokkal nehezebb a dolga.

-------

A szabad akarat

Kedves Testvéreim!

Gondoljuk végig, hogy mi a szabad akarat. Létezik egyáltalán szabad akarat? Tudom, hogy ez elsőre mellbevágóan hangzik, de elmondom, hogy miért teszem fel a kérdést.

A tökéletlen egyéni lélek az érzékei által befolyásolva cselekszik. Más szóval az egoja irányítja az akaratát, célja az anyagi vágyak kielégítése, vagyis spirituális értelemben, a mag szempontjából ez nem szabad akarat.

Ha ez így van, akkor az egyéni léleknek csakis akkor lehet szabad akarata, ha teljes mértékben megtisztult az anyagi világ kötődéseitől, függetlenítette magát az anyagi világ vágyaitól, kiürítette azokat magából. Bizonyos értelemben tökéletesen üressé vált. Ez a tökéletes üresség tudja befogadni az istenit, az isteni így tudja teljes mértékben kitölteni a kiüresített lelket. Ez az állapot a tökéletes, az ideális állapot, amelyet ha elér az egyéni lélek, akkor minőségében istenivé válik.

Erre a kiüresített lelki állapotra vonatkoznak a sorok: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.”

Az egyéni lélek törekedhet a tökéletességre, amelyben progresszióra tehet szert, de én úgy gondolom, hogy az ideális állapot megvalósítása az anyagi világban nem érhető el számára, hiszen a léleknek a test által mindig lesz anyagi függősége. Más szóval nem tud tökéletesen megtisztulni érzékei, érzelmei és testi, anyagi vágyai befolyásától.

Egy valakinek biztosan van szabad akarata, hiszen ő független mindentől, nem áll semmiféle befolyás alatt, és nincs semmiféle kötődése. Ő Isten.

Ha az egyéni lélek megvalósítja a tökéletességet, akkor szükségképpen istenivé kell válnia, de legalábbis teljesen Isten akarata szerint kell cselekednie, vagyis a saját akaratában isten akarata valósul meg.

Az pedig, hogy a lélek megmarad-e egyéni léleknek, vagy teljes mértékben egyesül a legfelsőbb lélekkel, véleményem szerint lényegtelen.

Ha egyesül a legfelsőbb lélekkel, akkor szükségképpen megszűnik egyéni léleknek lenni, tehát önállósága is megszűnik, szükségképpen a szabad akarat kérdése értelmét veszíti alany hiányában.

Ha viszont a tökéletessé vált lélek önmagát megvalósítva is megtartja önállóságát, akkor isten akaratát fogja követni és nem a sajátját.

Tehát az egyéni lélek akarata vagy az egotól, vagy Istentől, de mindig függő, ezért nem lehet szabad akarata. Vagyis a belső mag szempontjából szó szerinti szabad akarat szükségképpen nem létezhet.

Mit értünk akkor szabad akarat alatt, még ha valójában nem is az?

Véleményem szerint szabad akarat helyett az ego és Isten akarata közötti akaratállapotról beszélhetünk, mely akaratállapot a lélek önmegvalósításában elért helyzetétől függ.

Ha pedig a szabadkőműves útjával hozom összefüggésbe a szabad akarat kérdését, akkor az úti cél az kell legyen, hogy ne az ego, hanem az Isteni akarat szerint cselekedjünk.

Az erre való törekvést legjobban a jól ismert sorok fejezik ki:

„Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod...”

-------

Az erények

A keresztény ezoterika hét erényről szól.

A négy sarkalatos erény a bölcsesség, igazságosság, mértékletesség, bátorság. A három isteni erény a hit, remény, szeretet.

Az első négy erényt emberi erényeknek nevezzük, ezek a lelki erősségek azok, amelyek kifejlesztéséhez elég az ember elhatározása és kitartása.

A három isteni erényhez, amelyeket a fő erényeknek tekintünk, azonban több kell. Itt már nem elég a saját erőfeszítés, hanem külső, felső segítség szükséges.

Én a hitet, mint természet feletti erényt fogom vizsgálni, mint az egyik meghatározó erényt a szabadkőműves úti céljának elérése szempontjából. A következőkben elmondom, hogy miért.

A hit hétköznapi meghatározása szerint: Kijelentések és elméletek olyan elfogadását (vagy tagadását) jelenti, melyek közvetlen és azonnali igazolása semmilyen módon – sem érzékileg, sem logikailag – nem lehetséges. Vagyis olyan valamiről való meggyőződés, amit nem tudunk igazolni, vagy racionálisan bizonyítani.

Az én értelmezésemben az ember számára az lesz a valóság, amit annak hisz, amiben hisz. Annak ellenére, ha esetleg igazolni, vagy érzékelni nem is tudja azt.

Ha mindezt tovább gondolom, akkor érthetővé válik a relativizmus megközelítése a nem megvilágosult emberek gondolkodásában. Azon emberek gondolkodásában, akik valójában önmagukat tekintik a központnak, a kiindulópontnak, a viszonyítási pontnak... ezáltal tulajdonképpen istennek, még ha sokszor ez nem is tudatosul.

A relativizmus ebből a szempontból azt jelenti számomra, hogy a dolgok az egyén nézőpontjából válnak igazzá, vagy jóvá, annak ellenére, hogy ez nem vág egybe a valódi igazzal, vagy jóval. Vagyis valójában hamis. De ebben hisznek, tehát ez válik valóvá a számukra. A relativizmus tehát énközpontú megközelítés, ahol az egyén még ha nincs is tudatában, de istennek hiszi magát, pedig maximum csak egy bálvány a saját maga, vagy imádói szemében. Ez tulajdonképpen bálványimádat?

Ha valaki Istenben hisz, akkor nem létezik relativizmus, hiszen minden az abszolútra vezethető vissza.

A szabadkőműves útja tehát úgy is értelmezhető, hogy eljusson a teljes abszolútba, és megsemmisítse a relatívat.

Sajnos a mai világunkban a hitnek, mint erénynek a gyakorlása, sőt, egyáltalán megléte sem kívánatos a materialista világnézet és a tudomány szemében.

Az anyagelvű ember azt mondja: majd hiszem, ha látom. Hiszem, ha érzékelem.

Azonban bármilyen lelki-szellemi út során ez nem lehet a megfelelő hozzáállás. Az eddig elmondottak alapján nem meglepő módon a szabadkőműves útja is szükségszerűen egy lelki-szellemi út. El kell jutnunk oda, hogy higgyünk, és a hit által befogadjuk azt, amit a földi eszközökkel, vagy érzékelésünkkel soha nem ismerhetünk meg.

Ennél a pontnál fontos megvizsgálnunk az akarat után a lélek egy másik képességének, az értelemnek, illetve az értelem tevékenységének a kapcsolatát a hittel:

Idézek: „A test-lélek egység miatt értelmi tevékenységünk függ az érzékszervek működésétől. Amikor a lélek átjárja a testet, csak fokozatosan fogadja be a dolgok formáit. Ebben a formát adó – in-formáló – szakaszban, amikor az értelem az érzékelhető formákat befogadja, a saját természetének megfelelően működik: aktív módon vonatkoztatja el a különféle lényegeket, melyeket a befogadó értelem, mint megértett dolgokat foglal magába. Ez egyébként a megismerés normális és természetes menete, mely bizonyos megnyugvással fejeződik be. A befogadott lényegek nyomán az értelem megnyugszik.

Viszont az értelem mint lelki, szellemi képesség mindig keres valamit, mindig hiányérzete van. Természetes vágya, hogy a végtelenre irányuljon. Csak a végtelen valóságban képes kielégülni, megnyugodni.”

Igen ám, de ha ezt az idézetet végig gondoljuk, akkor könnyen beláthatjuk, hogy ezt a végtelenre irányuló vágyat éppen önmaga, ez a megismerő folyamat hiúsítja meg.

Ahogy idéztem, a test-lélek egysége folytán az emberi értelem függ az érzékszervek működésétől, vagyis korlátozva van az érzékei által. Ebből fakadóan az értelem csak az evilági, hétköznapi szóhasználattal szólva, csak a természetes dolgokat képes megismerni, megérteni. Mindezt az érzékszervek közreműködésével.

Mindezekből az következik, hogy az értelem nem képes önmaga által eljutni Isten megismeréséhez és megértéséhez, hiszen Isten természetfeletti.

Ebben a megismerésben, megértésben lesz az értelem segítségére a hit.

A hiten keresztül tud eljutni a lélek Istenhez. Vagyis a hit az értelem eszköze, az összekötő kapocs az út során.

Ha az értelem csak az evilági, a hétköznapi szóhasználat szerint a természetes dolgokat képes befogadni, akkor logikus az is, hogy a hit alapvetően természetfeletti kell, hogy legyen, egyébként nem lehetne összekötő kapocs a természetfeletti felé. Ezért tekintjük a hitet, mint erényt, isteni erénynek.

A hiten keresztül világosul meg a lélek, a hit teszi képessé az értelmet arra, hogy kapcsolatba kerüljön az abszolút igazságokkal.

Testvéreim!

Számomra itt kezdődik a világosság, mint spirituális állapot felé vezető út. Ennek az összefüggésnek a megértése a szabadkőműves utunknak egy fontos mérföldköve, és ahogy már szó esett róla, az út végső és egyben ideális végállomása a teljes világosság, a teljes tökéletesség.

És hadd éljek egy másik hasonlattal is, amellyel a hit szerepét szeretném szemléltetni a szabadkőműves út szempontjából.

Tekintsünk úgy a szabadkőműves lelkére, mint egy madárra.

A régi hagyományok szerint a mozgásában nem korlátozott sólyom, vagyis a szabad sólyom, összekötő kapocs ég és föld, illetve égiek és földiek között. Az égbe törő, majd onnan villámsebesen visszatérő sólyom szimbolizálja a fényt, a meleget, az életet adó napot. Ha megnézzük, hogyan repül a sólyom, mennyire kecses és könnyed a röpte, mintha magát az emberi lelket látnánk repülni, időn és téren át. Olyan gyors irányváltoztatásokra képes, akár a fény. Ezért is nevezik a fény madarának.

Ha a szabadkőműves léleknek nincs meg a megfelelő hite, ezáltal nem képes rátalálni a világosságra, akkor olyan ez számára, mintha páva lenne a madarak között. Persze a páva is madár. Ha úgy akarja, és neki úgy tetszik, akkor királyi udvarokban mutogathatja magát, és valószínűleg meg is csodálják tollait. De királyi madár, sólyom soha nem lesz belőle, mert soha nem lesz képes megtanulni repülni.

-------

A legény útja

Az eddig elhangzottak szerint a legény útjának a célja azt gondolom, hogy spirituális értelemben nem más, minthogy a legény eljusson mindezek megértésére, illetve a megértésen keresztül megerősítse a hitet, valamint megszerezze a vágyat és a reményt arra, hogy eljusson a teljes világosságba. Ha a legény képes feljutni erre a szintre, akkor meggyőződésem, hogy mesterré avatásának a szertartása nem csak egy színházi előadás lesz számára, ahol ő játszhatja el a főszerepet, hanem spirituális értelemben valódi beavatásban lehet része.

Ha a legény a jó úton jár, akkor képletesen megtalálja azt a kaput, azt az alagutat, amelynek a túlsó felén a teljes világosság várja. De már látja a fényt az alagút végén.

Tovább lépve tehát, a szabadkőműves legény útját értelmezhetjük úgy is, mint az a belső út, amely megmutatja, hogyan nyithatja ki saját belső páholyának a középpontját, kijáratot biztosítva annak a fénynek, amely lénye mélységében van elrejtve. Azt a fényt, amely világosságot gyújt a belső sötétségben, amely beragyogja és átjárja belső lényét. Megvilágosítja számára, hogy ki is ő valójában, mi is az igazi, a valódi létének a gyökere.

Olyan ez, mintha képletesen lenne egy ajtó ott bent. Az ajtó belül van, és még beljebbre nyílik. Mögötte ott vár ránk a világosság. Az ajtó befelé nyílik, ugynakkor befelé nyílva megnyitja, kitárja a tudatot a világosság számára. A világosság pedig arra vár, hogy bebocsássuk, de a döntést ránk bízza.

A jól ismert sorok szerint: „Íme az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.”

-------

A lángoló csillag

Végül vizsgáljuk meg a geometriai forma, a szabályos ötágú csillag, a pentagramma ide illő vonatkozásait.

A csillag, vagy pentagramma, mint szimbólum az embert jelenti, testetlen valóságában ábrázolva.

A sikeres beavatás során - ahogy én látom, vagy elképzelem a folyamatot - a belső ember fokozatosan felfalja a külső embert. Olyan ez, mintha a kör középpontja kiteljesedne, és fokozatosan kitöltené a kört, még ha ez geometriailag nem is értelmezhető.

Máshogy leírva a folyamatot: a külső, átlátszatlan kéreg fokozatosan elvékonyodik, mígnem teljesen átlátszóvá válva a belső lényeg és annak minősége fog érvényesülni kifelé is.

Ez a képletes megtisztulás lehetővé teszi, hogy a csillag belseje, magja, amely kívülről érzékelve eddig sötétségbe borult, ne csak elnyelje a kívülről jövő energiákat, hanem telítődve azokkal, mintegy megtisztulva, átlátszóvá válva, fényt bocsásson ki a magból. Vagyis egyfajta fényforrássá váljon. Más szóval lángoló csillaggá legyen, amely végtelen sugaraival hatással van a külvilágra. Így fog majd a szabadkőműves útja során hatni a környezetére. Ő lesz a világ világossága!

Ahogy elmondtam, a teljes folyamat belülről indul ki, és ahogy látjuk, nemcsak befelé, hanem elkezd kifelé is hatni. Ez a kifelé hatás többrétű lehet. Az általam most vizsgálandó vonatkozásában ez a kifelé hatás – amit én hétköznapi jelentésében a szabadkőműves tetteinek és cselekedeteinek tekintek – csakis a belső fejlődés külvilágra ható következménye, eredménye lehet. Csúnyán fogalmazva annak a mellékhatása.

Ebből következik, hogy a szabadkőműves úti célja nem bizonyos tettek, vagy cselekvésmód megvalósítása és követése a mindennapi élet során. Az úti cél, mint azt a rajzolatban többször elmondtam, a teljes tökéletesség – mint idea - állapotának a megvalósítása, vagy legalábbis az arra való törekvés.

De még egyszer... a szabadkőműves az önmaga tökéletesítése, a kövének csiszolása során szükségszerűen a környezetét is jobbá, tökéletesebbé teszi a maga módján, a maga eszközeivel az elmondott mechanizmus működése mentén. Így hat, így világít kifelé.

Ahogy az idézet mondja: „Ti vagytok a világ világossága. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban.”

A legényfok úgy gondolom, hogy több nagyszerű titkot is tartogat számunkra. Ezeknek a felfedezése felemelő élményt nyújthat, ha meg tudjuk érteni és meg tudjuk élni azokat. Ha képesek vagyunk végigjárni a legény útját spirituális értelemben is, akkor a legényfok jele nem csak szimbólum marad számunkra, hanem felfedi a titkait. És mindezt a saját magunk értelmezésében teszi, ott bent. Akinek ez sikerült már, az tudja, hogy miről beszélek.

-------

Testvéreim!

Végszóként annyit szeretnék csak elmondani, hogy e rajzolat elkészítését, csakúgy, mint az előzőét, a szabadkőműves utam fontos szakaszának, egyfajta belső fejlődési lehetőségnek tekintettem. Komolyan gondolom, hogy az inas és a legény életében – és bizonyára a mesterében is - ez a legjobb és egyben elengedhetetlen tanulási folyamat. Nem hiába találták ki elődeink.

Úgy vélem, hogy a szabadkőműves útja bizonyos értelemben egyirányú. Nem hiszem, hogy minden egyes állomásához vissza tudnánk kanyarodni, ha úgy érezzük, hogy elvétettük az útirányt. Ha az úton elmulasztunk valamit, akkor azt lehet, hogy végleg elmulasztottuk. Én pedig nem szeretnék elmulasztani semmit sem.

Én nem páva, hanem sólyom szeretnék lenni.

Szólottam.

Felhasznált irodalom:

W.L. Wilmshurts: A szabadkőművesség filozófiája

Simone Weil: Ami személyes, és ami szent

Wilfrid Stinissen: A keresztény meditáció mélységei

A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada: Bhagavad Gita úgy, ahogy van

W. Kirk MacNulty: A szabadkőművesség

Joseph Ratzinger: A Názáreti Jézus

Biblia

Karol Wojtyla: Hit Keresztes Szent János szerint

Avilai Szent Teréz: A belső várkastély

Oswald Wirth: A szabadkőművesség okkult szimbólumai

V⸫I⸫T⸫R⸫I⸫O⸫L⸫

A V⸫E⸫N⸫É⸫M⸫D⸫!

A vásáros

Közelednek a tornyok. A égig érők. Égbekiáltók. Keresni, kutatni, soha meg nem nyugodva, hajtani az elégedettséget naponként, hetente, örök időkig. Itt még csöndes minden, hallgatnak a fenyők, integetnek a napraforgók, táplálnak az olajfák. A réteken fáradt földművesek próbálják szólásra bírni a néma talajt, termővé tenni, élettel telivé avatni a minket gondozót. A tornyok, a tornyok közelednek, be kell menni, a mélyébe hatolni, a városnak, amely idegen, ismeretlen, kötekedő, elutasító. Néhány óra, és talán összegyűl némi pénz az ételre, a családnak, a gyermekeknek, nekünk. Éppen elegendő, vagy éppen csak halasztás, egy álca, amely az eljövendő ínséges esztendőket rejti. Eladni az árut, nekik, a pöffeszkedőknek. Templomokat, palotákat emelnek, míg a szegény ember a földet kapirgálja. Már kivehetők szabad szemmel is a városfalak, a nagy kapu, hatalmas száj, rosszindulatú mitikus lény, amely felfalja az idegent. Félek. Hiszen rettenetes, az elképesztő dóm, barna falaival, a lanternával, aranyló keresztjével uralkodik a tájon, mindenkin, nincsen több hasonló a világon. S az üzenet, hogy ember, külföldi kereskedő, aki pici vagy, senki vagy, hajolj még lejjebb, ereszkedj a térdeidre, szolgáld őt, és a várost. Építészeti csoda, a büszkeség, mi több, az önzés jelképe. Bábel és Babilon. Állványok mindenütt, távolban visszahangzó kopácsolás, faltól falig, mennyi tönkrezúzott erdő, egészen a folyóig, lefelé, épül a szörnyeteg, terjeszkedik, a város, a tornyok, a szobrok, a kis király, a fehér márvány, az óriásölő, aki maga is Góliáttá lesz e dölyfös tanácsnokok akaratából. Virágok városa. És az oroszláné, az üvöltő vadaké. A nagyúr valóban tartott néhányat állatkertjében e ragadozókból, felverték az éjszaka harmóniáját, mondják, majd elment, elhagyott, gyermeke, az ifjú fejedelem, az éj leple alatt lovagolt ki, rongyos felöltőben, a virágok és oroszlánok földjéről. Elillant az erő, jött az őrület, a szerzetes, ám elpusztították őt is, máglyán égették meg, a rémisztő szavút. Odalett a dicsőség, Babilon leomlott, ám a hazugság, a tűnt nagyság bűvölete mindvégig zavarba ejti a messze földekről érkezett látogatót. Tornyok, templomok, kupolák és családi fészkek, paloták, lángelméjű mesterek kézjegye. S mindezt én építem, én adom a keveset, amim van. Ott állnak a bejáratnál, lesik a pénzekkel teli erszényt, legalábbis azt gondolják, sok van, és meg kell váltanom a helyet, az asztalkát, amelyen egyszerű portékámat árulhatom, a betevőért.

Az írnok

Hűvösre fordult az idő itt, a városkapu alatt. De talán nem is fordult, mert mindig ilyen, nem érzem jól magam, folyton hideg van, és nedvesek a falak. Mennyire irigylem őket, akik szabadon járnak a földeken, dolgoznak, tesznek, vetnek és aratnak, kereskednek. Kutatnak, sőt, találnak, mert a földet, a drága anyaföldet érintik, s nem kell szemüket nagyra törő tervekkel az égnek irányozni. Nem rabjai e börtönnek, nincsenek leláncolva, igaz, tudom, hasznos, amit teszek, e virágzó város érdekeit szolgálja minden egyes gondolatom. Tüzet hozok, tudást, szenvedő Prométheusz, ám idekötöttek, és vitatkoznom kell velük, a boldogokkal, akiknek nem kell folyton az elszámolásokkal törődni, hogy a palota, az új templom tornya mennyi aranyforintba került, és gyűlölnek, mert e nagyságnak bizony ára van. A mesterek, az imádottak pedig állandóan sírnak, üvöltenek, hogy nem elég a pénz, hogy váratlan anyagigény lépett fel, a vakolat nem tart, mert gyenge a minősége. Majd nem jön, nem fest, az ihlet váratlanul megérintette érzékeny lelkét, ez persze azonnal három hét szünetet jelent, repkedni próbál valahol a pusztában, vagy mi a csodát művel, honnan tudnám én azt, hogy az ördög kísértse meg. Mert én ki sem tehetem innen a lábamat. A tanácsúr dühös, elzárja a ládákat. Viszem a hírt, a mester vörösebbé válik, mint hírhedt kupolánk cserepe, bevágja az ajtót, mert éppen azért jött, hogy többet követeljen, arany kell a szentek glóriájához, továbbá, természetesen, az ultramarin is csak úgy jó, ha a legjobb minőségű. Pedig már a leghitványabbért is falvakat kell lassanként elzálogosítani. Bár látnám végre a kék eget valójában, a mezőn csodálkozva, és nem a Novellában vasárnap délelőttönként. Ultramarin. No meg a márvány, a rengeteg építőanyag, a kötekedő szobrászmester, hogy ide és ide nem lesz jó az ő műve, az a nagyfejű törpeóriás, mert nem méltó a hely, hát örüljön, hogy egyáltalán megbíztuk a munkával, annyi jó mester van a városban, ráadásul azok még becsületesek is, bár lehet, kisebb géniuszok. Az állandó kopácsolás is az agyamra megy. Az állványok. Folyton kerülgetni kell az utcákra áttelepített erdőket, deszkákat, léceket, a torzókat, a vödröket. Az inasok folyton élcelődnek, elveszítik a szerszámokat, persze arra is mi adjuk a pénzt, a legények iszákosok, pimaszok és beképzeltek, az építkezések vezetői pedig, na ezt hagyjuk. Kíváncsi volnék, hogyan folyt mindez a nagyúr idején. Gondolom, semmi újdonság nincsen e toszkán Nap alatt. Bár ő gazdag volt, nagyon erős. Az a mániákus szerzetes meg úgyis tönkretett mindent. Hideg van itt, a kapu alatt, vajon mit tüsténkedik éppen városunk nemes irányítója? Biztosan aranyforintjait számolgatja. Sebaj. Lassan hazamegyek, ma már nem adatolok többet, jöjj, nemes Platón, hadd feledjem el e mindennapi létem kicsinyes gyötrelmeit.

A tanácsúr

Velence és a török. Ki kell nyitni egy újabb ládát. Nem értik meg, hogy a biztonság, a függetlenség mindenek előtt. Franciák, spanyolok, idegenek, barbárok. Ide tegyünk mondjuk ennyit, a maradékot pedig szánjuk a tanácsterem, a studiolók festményeire. Amíg megtehetjük. Erőseknek kell mutatkoznunk, mert eltipornak kíméletlenül. Vagy már elfelejtették, amikor Valentino herceg, az őrült Cesare, falainkat fenyegette? No, valljuk be, Iulius pápa sem jobb. Pápa? Hadvezér. Róma. Az még két láda lesz. Mennyi, mennyi pénz e sok építkezés, a paloták, a márvány. De szükséges, kell, muszáj. Nem maradhatunk állványok nélkül. A város, amelyben nincsen állvány, elhanyagolt, meghalt. Nem lélegzik, lássátok be, az állvány az élet, a város tüdeje. Kopácsolás vagy halotti csönd. Nem láthatják, hogy valójában gyengék vagyunk, nagyon gyengék. És elképzelhető, hogy emelnünk kell a bevételeket. Háborús az időszak, nem kedvez a fejlődésnek. Nem szunnyadhatnak mégsem a Múzsák! Hol van a nagyúr? Sehol, eltűnt, elenyészett. Szerencsére. Mert nem lehet csak ő, nem parancsolhatnak a kevesek. A fiai még veszélyesek lehetnek, ott van a kis bíboros. Hány láda ez még? A nagyúr évtizedeken keresztül irányította a várost. Építkezett, hatalmas volt, levelezett, Európa fejedelmeivel, a magyarok barbár királyával, a fenséges könyvtár megalapítójával. Persze a köteteket a mi illusztrátoraink készítették. Nagyjából egy időben végezték be. Hogyan tehette mindezt a nagyúr vagyon nélkül? Nem volt semmije. Minden elúszott, elvitte értékeit a diplomácia. Festmények, maiak és ókoriak, szobrok, all’ antica. Hogy megmutassa, ő az égitest, amely körül a Nap és a Föld is kering, s az összes csillag. De milyen áron? A nagyapja más volt, az öreg bankár, közülünk való, gyűjtött, csak gyűjtött, szaporította a maga és városa javait, földrésznyi befolyással, rejtett hatalommal, első az egyenlők között. Volt mit elszórni. A nagyúr örököse lopva hagyta el a várost, álruhában. Nem értik, csak a felszínt látják, a mélységeket kell kutatni. A föld mélységeit.

A rab

Kopácsolnak. Ácsolnak. Mi ez a kalapácsolás? Három szeg oda, jól fog tartani. No ide is három, elengedhetetlen. Egy szeg, három ütés. A kiváló mesternek vagy akár tehetséges legényének ez könnyen megy. Persze az inas még ügyetlenkedik. Remélem, nem bízzák rá e fontos munkát. Nem régen még láttam őket, és az eget is, a tornyokat. Meg a szobrot, a kis óriást, városunk jelképét. Gyönyörű alkotás. Bár csodálhatnám még. Ma már csak hallgatom, mi történik odakint. Természetes lételemem a vakság. Csupán a hangok, a hangok. Már ami beszűrődik. Meg a bogarak és a patkányok. Gyönyörű testvériség. Üvöltsek? A föld mélyéből? Eltemetett hulla vagyok. Látom a csontokat, a koponyám, megírtam a testamentumot. Kerestem és találtam, igaz, nem ott, ahol szabad lett volna. Jutalmam tehát a föld mélye, és már jól tudom, hiába. Vet e még árnyékot a székesegyház kupolája? Itt ülök, vasakkal a kezemen, lábamon, és nem leltem meg semmit. Valószínűleg, nem éppen a megfelelő helyen kerestem. Ott ülnek a fejem felett. Számolják aranyforintjaikat. Amiből nekem sohasem volt. Mind egyforma. Mégis én vagyok idelent. Talán csak a kezemet vágják le. További három ütés. A harmadik szeg. Vagy a kampó. Azon fogják áthúzni a kötelet. Megkérem a bakót, fordítson arccal a szobor felé. Az valóságos megvilágosodás lenne.

Isten szolgája

Megint egy elítélt. Le kell menni a cellába. Utolsó kenet, megnyugtatás? Szánalom. Borzadok, borzadok. De meg kell tennem. Meg kellene szöknöm? Szeretem a várost, a mezőit. A toszkán ég ultramarin kékjét. És azt, amely a templomokat ékesíti, a nagyszerű építőmesterek munkáit. Az angyali festő szerzetes freskóit a kolostorban. Amely az én cellámban van különösen mély és fájdalommal teli. Érdekes, ahová tartok, a nyomor fülkéjét szintén cellának nevezik. Rabok volnánk? Bizonyos, hogy a menny felől vizsgálva nincsen nagy különbség a kettő fogság között. Megőriztük a büszke szerzetes vezeklőövét. A börtönben ütnek, vernek, mi ugyanezt tesszük saját kezünkkel. Önnön testünk vált eszméink áldozatává. És ott a megváltó, a képen. Valóság vagy allegória? Nem hozzá szoktam imádkozni, hanem érte. Hogy megmaradjon, ne tűnjön el a falról, ha jön az ellenség. És a virágos Szűzanyához könyörgöm. Ne hagyja el a városát. Giovanni és San Marco, nagyszerű hagyomány. Bár volna elegendő hitem. Az öv, nagyon fáj. Az ostor. Hogyan bírta annyi éven át? Érzem, tudom, hogy jót akart. De miért vált annyira engesztelhetetlenné, szigorúvá? Bűnössé lett, mert kérlelhetetlenül üldözte a bűnt. Ő maga vált a bűnné. Mit tett a nagyúrral? Miért nem fogadta el a vezeklését? Mi a feladatunk? Képes lesz-e könyörületre a Szentatya? Góliát megbántotta Dávid népét, Dávid megölte Góliátot. De meg tudtak bocsátani egymásnak? Hogyan állnak meg Isten színe előtt? Miért néz olyan szigorúan, kíméletlenül a parittyás márványifjú, örök időkig? Nem férkőzhet a szívébe megbocsátás? Ő volna városunk jelképe? A kereskedőé, az írnoké, a tanácsúré, a bűnösöké? Ilyenek volnánk mindannyian? Le kell mennem a cellába. A föld mélyére, hogy rátalálhassak végre a helyes útra. A fény a sötétséggel való viszonyában nyeri el valós értelmét.

Az orvos

Az nem számít, hogy bűnös. Mert beteg. A lélek betegségeit pedig ember ne kérje számon. Az Úr, aki van, mindenható, és ezért megbocsát, mondja az Írás. Választhat, és ő a jó útját követi. Az embernek is ezt az utat jelölték ki. Mondhatni, előre kikövezte ösvényünket a hatalmas mester. Milyen jogon is kérnénk őt számon? Valljuk be, könnyebb volna. Hogyha nem kellene gyógyítani a bűnösöket. A tolvajokat, gyilkosokat, az ellenség katonáit. A mi zsoldosainkat, hiszen ők is gyilkosok. De mi a bűn? Ki üti le a határkarókat? Tízparancsolat. Az egyes szám ugyanolyan, mint a három, a hét, a kilenc. Vagy előfordul fontosabb vagy kevésbé fontosabb bűn? És hogyha minden ember bűnös? Mert mindenki bűnös lehet valamiben. Akkor nem gyógyítunk senkit? Az utat kijelölték, a kövek mi vagyunk, mindannyian. Vannak durvábbak vagy simább felülettel rendelkezők. Alighanem az összes javítgatásra, fényesítésre szorul. Mind fontos. Rész és egész. Az összes kő, hiszen megjárták a magasságokat és mélységeket. Mondjátok, melyik a szükségesebb? Az alapkő vagy a zárókő? Mindenkit gyógyítani kell, a test és lélek betegeit egyaránt. A járvány nem válogat, össznépi nagy közös táncunk ez a halállal. Vagy talán a bűntelen csecsemő nem fertőzheti meg a rablógyilkos árulót? A tanácsúr, aki templomokat, tornyokat épít, a börtönben sínylődő szerencsétlent, aki a dóm árnyékába vágyik? Dávid Góliátot? A virág bizony megölheti az oroszlánt, mégpedig úgy, hogy sejtelme sincsen róla. Ördögi kör ez. A pestisdoktor csőrös maszkja nem a gyógyítókat teszi egyformává, hanem a betegeket egyenlővé. Nem engedi meglátnunk a különbségeket.

A látnok tudós

Fogalmam sincsen. Alighanem mindnyájuknak igaza van. Salamon király, a mi kedves Dávidunk gyermeke bölcsességet kért a Mindenhatótól, és megkapta. Ámbár lehet, hogy már eleve az volt, hiszen egyébként nem ezt kívánta volna. Csupa ellentmondás. Körülvesznek bennünket a szenvedések, ám a szépségek is. Csak ki kell nyitnunk a szemünket, és észrevenni azokat. De meddig láthatunk el? Az inas lehet majdan az építkezés vezetője. Ígéret ő, a nagy festő, szobrász, vagy akár egy csizmadia céhmester. Az univerzum megkerülhetetlen alkotó eleme. Állványok erdeje, mindig, ezer esztendő múltán is. Kopácsolás. Csupa szépség, fejlődő város, amely erős lesz, mert a jót és rosszat egyaránt magában hordozza, s reményeim szerint mindkettőt önnön javára fordítja. A mélység a magasság révén válik nyilvánvalóvá. Tornyok és börtöncellák. A bűnös nagyúr, illetőleg az őt nem kímélő kegyetlen szerzetes egyaránt a város történelmét gazdagítják a távoli jövő felől értékelve. S talán még azt sem tudni igazából, melyikük volt a maga idejében jó avagy rossz. Valószínű: nem is fontos. Mert felderíthetetlen. Virág vagy oroszlán? Az ember, természetéből adódóan, kereső. Mindahányan. De mikor ér véget a magasságok és mélységek elszánt kutatása? A válasz bizonyára egyetlen szó: soha. A világegyetem tapasztalható ellentmondásai örökké azok is maradnak – a jelenvaló létben. A szenvedélyes, fájdalmakkal teli elszánás eredménye az elrejtett kő, ám e cél csupán a bölcsek előtt tárul fel. Azoknak, akik végül teljes mértékben önmagukká válnak a csiszolódás által. De ennek az utolsó lépésnek nincsen itt a terepe. És nem nyerhető el a tanulás, tudás által. Az ember teljes életén át ismerkedik önnön dimenzióival. Ám erre, a teljesség meglátására nem adatott számára evilági szempár. Teiresziasz, a leghíresebb mitikus látnok a hagyomány szerint vak volt. S lehet vásáros, tanácsúr vagy gyógyító, örök bizonytalanságra ítéltetett – csodálatos és örömteli, isteni homályra.

A János vitéz mint beavatási opus

elhangzott a bécsi Helikon páholy 6014. február 18-i munkáján

ELSŐ RÉSZ: egy költői karrier kulisszatitkai

Egész uton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.

Dunavecse, 1844. április

Főmester Testvér, Testvérek! Azt mondják, kétféle ember van. Az, aki még Petőfit olvas, és az, aki már Petőfit olvas. A mai estén egy olyan költőről fogok beszélni, akinek életében az írás nem csupán életforma volt, hanem valóságos beavatás. Akinek életében az „ige testté lőn”. Ezért lehet fontos számunkra, 21. századi magyarok és szabadkőművesek számára az a valóságos alak, aki a szoborrá lett Petőfi Sándor név mögött rejtőzik.

Itt van mindjárt az iskolai memoriter. Sokszor halljuk, szavaljuk, gyermekeinknek tanítjuk. Talán éppen ezért elsiklunk a lényeges kérdések fölött. Ugyan normális dolog-e, ha egy huszonkét éves fiatalember, szüleihez kocsikázva azon gondolkodik, hogyan szólítsa meg az édesanyját? Hogy mit főz, az nem számít? No, és mi a fene akar lenni az a „kart terjeszti ki”? Talán végleg megbomlott ez a szerencsétlen Sándor a dunavecsei rázós utakon?

Főmester Testvér, Testvérek! Most egy időre hagyjuk el Dunavecsét. A rajzolat végén majd visszatérünk ide. Röpüljünk néhány hónapot előrébb. Pest, 1844. december 8. A Pesti Divatlap a következőkről tudósít:

„A napokban Vörösmarty, Vachot Sándor s e lap szerkesztője előtt olvasá föl Petőfi legújabb nagy költeményét, illy czim alatt: János vitéz, s ezen, irodalmunkban még eddig szokatlan modoru népmese szép költői kidolgozása mindnyájunk tetszését nagy mértékben megnyeré. Magas phantázia, sajátos népi elem, meglepő regényes irány bélyegzi az egészet, s ezen kalandoros csodás mesében költő annyira eltalálá a népies nyelvet, s mese-előadási modort, hogy azt mind a mivelt közönség, mind a köznép nagy gyönyörrel fogja olvashatni. – Petőfi ez uj műve nem sokára sajtó alá kerülend, s biztosan merjük állítani, hogy nagy tetszésben részesülend.”

Ez a néhány mondat az irodalomtörténet-írásban később sok fejtörésre adott okot. Hogy miért? Ugorjunk még egyet az időben. Ezúttal alig több mint egy hetet. Képzeljünk el egy tizenöt éves finom úri leányzót, hullámos szőke fürtökkel. December 16-án, Etelka napján ünnepli névnapját a pesti írók körében. Ekkor vezetik be a társaságba Vachott Sándor sógornőjét, a kékszemű, szőke Csapó Etelkát. Két héttel később, december 25-én Bajzáék, Vörösmartyék és más jeles irodalmárok társaságában karácsonyt ünnepelnek. A középpontban a háziasszony, Vachott Sándor felesége, a szép szőke Csapó Mária és húga, Etelka, aki épp a napokban, december 21-én, azaz a téli napfordulókor ünnepelte tizenötödik születésnapját. A házigazda öccse, a vezető hetilap, a Pesti Divatlap főszerkesztője, Vahot Imre is eljön. Vele a lap ifjú titánja, a Pesten csak nemrég feltűnt, de máris igazi sztárnak számító Petőfi Sándor. Vahot Imre, az irodalmi vállalkozó jellegzetes típusa, aki haláláig mondogatta: a sors őt választotta ki arra, hogy felismerje Petőfi tehetségét. Ekkoriban a költő a lap segédszerkesztője, de még inkább reklámarca.

A kortársak szerint Petőfi meglehetősen félszeg hölgyek társaságában. Azt mondják, az eleven Etelka megmosolyogta a költőt, aki titokban rajongott a lányért. Ekkoriban föl sem merült senkiben, hogy a két fiatal közt lehet valami. A társaság zsibong, a hölgyek kalácsot sütnek, a férfiak irodalomról beszélgetnek, amikor a házigazda azt javasolja, hogy készítsenek karácsonyi csillagot Etelkének, és mindenki írjon rá valamit. Petőfié így hangzik:

Ha e sötét betűk, amiket itt leírok,

Lennének a balsors, amely tán téged ér:

Elvetném tollamat, nem írnék, bárha lenne

Minden vonásomért egy-egy ország a bér.

A társaság egy pillanatra elnémul. Olyan furcsa, olyan baljóslatú ez az egész. De hát ez a Sándor mindig olyan különös. Mindenki napirendre tér az ügy fölött, most fontosabb a gőzölgő kávé és a sütemény.

Két héttel később. Vízkereszt után egy nappal, 1845. január 7. Etelka heves fejfájással ébred. Délelőtt alighogy lepihen, nagy főfájásról panaszkodik, mire a család orvosért küldhetne, a lány már nem él. Amikor a költő délután bekopogtat Vachottékhoz, teljes a felfordulás. A szép halottat még két napig nem temetik el, azt hiszik, tetszhalott. A költő őrjöng, beköltözik a lány szobájába, kijár a temetőbe (a mai Nyugati pályaudvar területén). Állítólag ki akarja ásni a lány sírját, hogy láthassa. Ekkor írja meg híres lírai ciklusát, a Czipruslombok Etelke sírjáról címmel. A kötet 1845. március 20-án jelenik meg. Alig valamivel korábban, március 6-án lát napvilágot ez élménykör nagyszabású epikus lenyomata: a János vitéz.

Hogy a jelenleg ismert szöveg mikor íródott, és ki a címzettje, arról sokat vitatkoztak a tudósok; és vitatkoznak ma is. Mennyi benne a valós életrajzi utalás, és miért csak a következő év márciusában jelent meg? És végül is, mit akart elmondani Petőfi ezzel a mesébe szőtt, népi idillnek álcázott allegorikus földi-égi vándorlástörténettel?

Palágyi Menyhért, a múlt századforduló tudós polihisztora, 1909-es Petőfi-könyvében egyenesen amellett érvelt, hogy a kései megjelenés oka egészen egyszerűen az, hogy a költő Csapó Etelka tragikus hirtelenségű halála után kiegészítette, átírta a művet. Palágyi írja:

„Azt mondják, hogy Petőfi az Iluska alakjánál Csapó Máriára (Vachott Sándornéra) gondolt, akinek szőke szépsége reá mély benyomást tett, s akit ő Tündér Ilonához hasonlítgatott. Nem én vagyok tehát az első, aki a János vitézt Petőfi egyéni életével hozom kapcsolatba: tették ezt önkéntelenül mások is; de úgy látszik, hogy e gondolatba el nem mélyedtek. Ami Iluskát Illeti, én nem tartom kizártnak, hogy Petőfi legalább ottan, ahol Iluska haláláról van szó, nem is Csapó Máriára, hanem annak húgára, a tizenöt éves korban elhunyt bájos Csapó Etelkére gondolt, akinek emlékét a költő a Czipruslombokban dicsőitette meg. Egy fontos körülmény azonban ennek a föltevésemnek ellentmondani látszik. A Petőfi-búvárok úgy tudják, hogy a költő a János vitézt 1844 novemberének második felében írta és hogy deczember elején föl is olvasta Vörösmarty, Vachott Sándor és Vahot Imre előtt, akiknek tetszését a munka igen nagy mértékben megnyerte. Csapó Etelke pedig, aki 1844 november óta lakott nénjénél, csak 1845. január 7-ikén halt meg és így kizártnak látszik, hogy a költő az Ilsuka halálának motívumát az Etelke halálából meríthette volna. Ámde tekintetbe veendő, hogy a János vitéz csak 1845 január végén, tehát legalább is három héttel Etelke halála után kerül sajtó alá és hogy márczius első napjaiban jelent meg; tekintetbe veendő továbbá, hogy a Petőfi-búvárok szerint a költő a János vitézt kezdetben csak rövidke költői elbeszélésnek tervezte és csak munka közben vált abból a költő eredeti szándéka ellenére, egy 27 fejezetre terjedő nagyobb méretű alkotás. Én tehát azt hiszem, hogy Petőfi a János vitézt csak rövidebb alakjában olvasta föl (1844 deczemberében) Vörösmarty és Vachotték előtt, és hogy csak 1845 januáriusban írta hozzá az Iluska halálára vonatkozó s az ezután következő (17–27) fejezeteket, melyek a költeménynek második (s az első szakasztól föltünően elütő jellegű) szakaszát alkotják. Hiszen a népmese szelleme azt követelte, hogy Kukoricza Jancsi, aki hősies viselkedésével a franczia királyleány kezét is elnyerhette volna, de aki mesebeli hűséggel ragaszkodik drága Iluskájához, ne fosztassék meg az ő szive »gyöngyházá«-tól. Mikor Jancsi így beszél:

Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak,

Hogy ne adja szivét soha senki másnak,

Ő sem mondta nekem, hogy hűséges legyek –

Tudtuk, hogy hűségünk úgy sem szegjük mi meg.

Azért szép királylyány ne tarts reám számot;

Mert ha nem birhatom kedves Iluskámat:

Nem is fogok birni senkit e világon,

Ha elfelejtkezik is rólam halálom.

(János vitéz)

akkor mindnyájan meg vagyunk győződve, hogy a népmese igazságszolgáltatása értelmében, a hazatérő János vitéz kiszabadítja Iluskáját a gonosz mostoha körmei közül és hogy boldog párként máig is élnek, ha meg nem haltak.”

Palágyi elmés feltevését a szakirodalom később elutasította. Martinkó András, a Petőfi születésének 150. évfordulóján, 1973-ban megjelent nagyszabású munkájában többek közt azzal érvel, hogy „a kortársak, a János vitéz korai ismerői közül soha senki se mondta – Petőfi halála után sem –, hogy valaha is más János vitézt látott, hallott, olvasott volna, mint amit ma ismerünk. (…) Másrészt a december 8-i híradás már mint »szokatlan modorú népmesé«-t említi, ami amellett bizonyíték, hogy akkor már a mesés elemek is készen voltak…”

Martinkó András egyedül a címváltoztatás kérdésében enged. Illyés Gyula költői-műértői megérzésére támaszkodva hitelt ad Vahot Imrének, aki azt állította, hogy a cím tőle származott. Vahot így emlékezik: „átadta nekem olvasás végett s csakhamar lemorzsoltam én a Kukoricza Jancsit, még akkor az volt a címe, utóbb én kereszteltem János vitézzé.” E biedermeieres hangzású névalak szerinte nem egyeztethető össze Petőfi névadási szokásával, viszont a Vachott-fivérektől az effajta modorosság kitellett. Martinkó András és Illyés Gyula azonban egyaránt elsiklott a fölött a tény fölött, hogy tudniillik a főhőst a francia király még azelőtt János vitézzé „kereszteli”, hogy az hazaindulna falujába. Következésképpen a kifogásolt „biedermeieres”, „petőfietlen” János vitéz névnek akkor is benne kellett lennie a szövegben, ha történetesen a Vörösmartyék előtt fölolvasott mű csupán a mai változatnak megfelelő XVI. szakaszig terjedt.

Martinkó hozzáteszi még, hogy Palágyi Menyhért „egyenesen a Petrovics–Petőfi névcsere »allegorikus« ábrázolását látja benne.” Csakhogy itt a lényeget érti félre. Palágyi Menyhért ugyanis valami nagyon fontosra hívja fel a figyelmet. Ő ugyanis a hivatkozott helyen nem a címváltoztatásáról, hanem a műbeli névcseréről beszél. Hallgassuk csak:

„Véletlenség-e az, hogy a »János vitéz«-ben a hősnek névváltoztatáson kell átmennie? Pedig nemde Kukoricza Jancsit hősi cselekedeteiért János vitézzé nevezi ki a franczia király, még pedig a következő bájos párbeszédben:

»Mindenek előtt is mondd meg a nevedet,

Bátor vitéz, aki lyányom megmentetted.«

»Kukoricza Jancsi becsületes nevem;

Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.«

Kukoricza Jancsi ekképpen felele,

Azután a király ily szót váltott vele:

»Én a te nevedet másnak keresztelem,

Mától fogva neved János vitéz legyen.«

(János vitéz, XIII.)

Honnan vette Petőfi ennek az elkeresztelésnek az aranyos eszméjét? Az ezeregy éjszakából? A Nagy Károly mondaköréből? Tessék kutatni! Pedig kétségtelen, hogy e nélkül az elkeresztelés nélkül az egész mű csonka volna, mert a legfontosabb motivum hiányoznék belőle, az, hogy Kukoricza Jancsi János vitézzé magasztosuljon. Bocsánatot kérek az olvasótól, de: nekem itt önkéntelenül az jut eszembe, hogy a mese szerzőjének, Petőfinek, életében is annak idején nevezetes szerepet játszott a névcsere, és hogy voltaképpen akkor lép be igazán az irodalomba, mikor Pönögei Kis Pálból Petőfi Sándorrá leszen. Úgy érzem, hogy János vitéz legalább oly magasságban áll Kukoricza Jancsi, mint Petőfi Pönögei fölött.”

MÁSODIK RÉSZ: az ige testté lőn. avagy az irodalom mint beavatás

Főmester testvér, Testvérek! Miről is van itt szó? Egy névtelen falusi legényből a francia királylányt megszabadító hős, végül Tündérország fejedelme lesz. A francia király nevet ad neki, Kukoricza Jancsiról János vitézre kereszteli, míg Tündérországban Iluskáját nyeri vissza. A faluszéli patakot, amiben Iluska a ruhákat mossa, s melynek partján szerelmük beteljesül, a mű végén az élet vizeként látjuk, amely az Iluska sírján nőtt rózsából Iluskát kelti életre. Tündérországban az örök ifjúság is jutalmul jár az ide merészkedőnek. Jancsi is új életre születik hát, hiszen ifjú legényként kelt útra, de Franciaországból hazatérve, a falubéliek „Jancsi bácsinak” szólítják.

Palágyi Menyhért minden bizonnyal téved, amikor két részből egybevarrott műnek gondolja a János vitézt, de nagyon is lényeges szempontra hívja fel a figyelmet a névcsere kapcsán. Arra tudniillik, hogy a János vitéz valóságos beavatási opus, a beavatási folyamat minden kellékével. Ráadásul, valós életrajzi tényeken alapul. Mi is a beavatás?

A magyar avat szó az ősi uráli eredetű, ’behatol’ jelentésű régi avik származéka, és ebben a vonatkozásban a bemártáshoz, tágabb értelemben a kereszteléshez is köze van. Az avik szó egy másik jelentése ’öregszik’, vö. avas, avítt stb. Akit beavatnak, azt megöregítik. Megmerítik a halálban. Az avatott egyúttal újjá is születik. Öntudatra ébred, új személyiséget, azaz nevet kap a beavatás révén.

A beavatás azonban komoly erőpróba. A beavatottnak vándorolnia kell, hogy megtalálja új, azaz valóságos önmagát. Ehhez le kell győznie állati ösztöneit, a benne szunnyadó természeti erőket, hogy eljusson a lét magasabb, spirituális szféráiba.

A beavatásnak mindig köze van a számokhoz. A számok mérhetővé teszik a formátlan létezőt, az időt és a teret, összefüggést teremtenek a lét jelenségei közt. A szám és a név összefügg, a beavatás kapcsolatot teremt közöttük. Beszéljünk hát a számokról.

A szakirodalom máig nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy Petőfi mit ismerhetett azokból a kompozíciós, rejtjelezési technikákból, amelyeknek különösen a reneszánsz és barokk irodalomban nagy divatjuk volt, és amelyeknek lényege a betűk és számok átválthatósága.

A gematria – a görög földmérés jelentésű geometria héber alakváltozata – a betűmisztika, más néven számkabbala egyik legjelentősebb változata, a betűk számértékekre válthatóságán alapszik. Eredete a számjegyértékű betűk felfedezéséig nyúlik vissza. A szóérték kiszámítása először a görögöknél jelent meg, a hagyomány ezt az arithmomantikát Püthagorásznak tulajdonítja, bár a korai alkalmazására vonatkozó források nem egyértelműek. A gematria, azaz a szavak számértékekkel való felcserélhetősége, alapelvként először a Kr. u. 2. században fordul elő R. Eliezer ben R. Jose ha Gelili 32 exegetikai szabályában.

Az ún. pszéfosz – névszám – kiszámítása az összgörög vagy más néven decimális rendszerben történt, melynek lényege, hogy az ábécé betűi rangsoruk szerint 1-től 10-ig egyesével, majd tízesével és százasával nőnek. Izopszéfikusan, vagyis az azonos számérték kiszámításához csak a korai keresztény időktől mutatható ki a betű–szám átváltás másik fajtája, a betűk helye, sorszáma szerint számolt thézisz-rendszer alkalmazása, melyben az ábécé betűi végig egyesével növekvő számértéket kapnak. Ez utóbbi az egész keresztény hagyományban általánossá vált, ugyanakkor a decimális rendszer – mivel ez kevesebb betű összeadásával nagyobb számértéket eredményezett – az évszámrejtés általánosan használt számkódja lett.

A 12. században például Stephanus Langton, Canterbury tudós érseke, a Szentírást oly módon osztotta fejezetekre, hogy a középpont a 118. zsoltárra essék. Ez a szám ugyanis megfelel Krisztus görög ábécé szerinti pszéfoszának. Dante szintén ismerhette ezt az elvet, hiszen az imitatio Christi, vagyis Krisztus követése középkori elvének értelmében, a saját nevét (eredetileg Durante Alagheri) úgy változtatta meg, hogy szintén ezt a számot adja. Talán  Vergiliushoz is hasonlítani akarta magát ezzel. Közismert, hogy túlvilági vezetőjét, a IV. Ecloga szerzőjét pogány prófétának tekintették az ő korában, márpedig a középkorban használatos ábécé szerint Vergilius neve is 118-at ad ki.

A gematria nem volt ismeretlen a régi magyarországi szerzők előtt sem. A névrejtés legbonyolultabb módszerére Moesch Lukács 17. századi piarista irodalomelmélet-írónál találunk példát. Moesch módszerének lényege, hogy a latin ábécé mindegyik magánhangzója emelkedő sorrendben önálló számértéket kap, majd egy-egy szó magánhangzóinak számértékét rávetíti a latin ábécé emelkedő sorrendű, thézisz-rendszerű 23 betűjére. A kódolt kifejezés betűit az egyes szavak magánhangzóinak összeadott számértéke adja.

Szinte bizonyos, hogy Petőfi is ismerte a költői titkosírás gematrikus módszerét. A Csapó Etelka halála után született három verscsokrot, a Czipruslombokat, a Szerelem gyöngyeit és a Felhőket, úgy cirkalmazta ki, hogy az összesen 139 versből álló három gyűjtemény (34+39+66=139) saját névszámát adja. (PETŐFI: 16 + 5 + 19 + 15 + 6 + 9 = 70; SÁNDOR: 18 + 1 + 14 + 4 + 15 + 17 = 69; 70+69 = 139)

Petőfi föltehetően Vachotték családi könyvtárában fedezte föl azokat a Csokonai-köteteket, amelyekből az ötletet vette. Az Anakreóni dalok, Ódák 1–2. Alkalmatosságra írt versek és a Lilla külön-külön Csokonai múzsáinak névszámát, összeadva viszont a költőét adják ki. (Anakreóni dalok I–XVIII. = 18; Ódák 1. I–XXV. = 25; Ódák 2. I–XXIII. = 23, összesen 48; Alkalmatosságra írt versek I–XXXIV. = 34; Lilla. Érzékeny dalok három könyvben 1. I–XIX. = 19, Lilla 2. I–XVIII. = 18, Lilla 3. I–XXII. = 22, összesen 59, mindösszesen: 159. CSOKONAI: 3 + 18 + 15 + 11 + 15 + 14 + 1 + 9 = 86; V.=21; MIHÁLY: 13 + 9 + 8 + 1 + 12 + 9 = 52; 86+21+52 = 159).

A Lillám (12+9+12+12+1+13 = 59) mintájára szelektálhatott Petőfi is a Felhőkbe 66 verset, vélhetően az Etelkám (5+19+5+12+11+1+13 = 66) kifejezés számértékéhez igazodva.

Térjunk vissza ezek után a névváltás motívumához. Ez a jelenet a mű 169-ik strófájára esik, ami azonos a Kukoricza Jancsi név számértékével.

KUKORICZA = 11 + 21 + 11 + 15 + 18 + 9 + 3 + 24 + 1= 113

JANCSI = 10 + 1 + 14 + 3 + 19 + 9 = 56; 113 + 56 = 169.

Attól kezdve, hogy a francia király átkereszteli, a főhőst kizárólag „János vitéz” néven említi a narrátor. Megjegyzem, hogy a János vitézben Petőfi nem a rövidebb magyar ábécével számol, amely nem tartalmazza a Q betűt vagy az X-et és amelyben a neve értéke 139, hanem az ún. középlatint. Vélhetően azért, mert igazodnia kellett a négysoros strófákból álló szerkezethez, és nevét csak így tudta a mű aranymetszéspontján elhelyezni. A 370 strófára számolva ez a 142-ik, illetőleg a visszafelé számolt 142-ik versszakra esik. Márpedig ez a szám megegyezik Petőfi középlatin ábécé szerinti névszámával.

PETŐFI: 16+5+20+15+6+9 = 71

SÁNDOR: 19+1+14+4+15+18 = 71; 71+71 = 142.

És: 370 x 0,382 = 141,34, vagyis a 142. versszak.

A visszafelé számolt 142-ik strófa (XVII. 15. 913–916. sor) azokat a sokat idézett sorokat rejti, amelyekben a főhős Iluska viszontlátása reményében e szavakkal érkezik faluja határához: „Nem hozok aranyat, nem hozok kincseket, / De meghozom régi hűséges szívemet…”

E helyütt szeretnék visszatérni a Csapó Etelka-szerelemhez. A lány nevét, szintén a latin ábécében számolva, az első fejezet első és utolsó szava rejti. A mű e nagyszerű felütése önmagában is megálló kis kompozíció. Ha jobban szemügyre vesszük, egy naptárt alkot. A 12 darab négysoros versszak a négyhetes hónapokat mintázza. A nyári és téli napfordulóra utal az első és a második félrész utolsó versszaka, hiszen mindkettő, a 6-ik és a 12-ik versszak egyaránt 24 szóból áll. 6. hó 24. Szentiván és 12. hó 24. karácsony.

Az első félrész – az 1845-ös első kiadást figyelembe véve – 139 szóból áll, míg a második 141-ből. Vagyis az első versszak utolsó szava – gyöngyháza – elölről számolva a 139-ik, visszafelé számolva a 142-ik szó. A gyöngyháza szó naptári értelemben tehát (június 24.) a főhősre, gematrikusan pedig (139 és 142) a szerzőre vonatkoztatható. Márpedig, ha figyelembe vesszük, amit az imént említettem, hogy mind az első – Tüzesen –, mind pedig az utolsó szó – hányszor – gematrikusan Csapó Etelka teljes nevének számértékével egyezik, azaz 108-at ad ki, akkor még egyértelműbbé válik e szerelmi jelenet erotikus vonatkozása. Hiszen a lány nevét rejtő első és utolsó szó úgy rejti, öleli, fogja közre a felezőpontban található gyöngyháza szót, miképpen a patak vizéből kilépő Iluska az ő epedő Jancsiját – avagy a vénuszi kagylóhéj a maga rejtett „kincsét”.

CSAPÓ = 3+19+1+16+15 = 54

ETELKA = 5+20+5+12+11+1 = 54; 54+54 = 108

TÜZESEN: 20+21+24+5+19+5+14 = 108

HÁNYSZOR: 8+1+14+9+19+24+15+18 = 108

Hogy a kamaszos vágyakozás költői kifejeződéséről, vagy egy titkos kapcsolat rejtjeles üzenetéről van-e itt szó, az ma már aligha kideríthető. Mindenesetre elgondolkodtató az az orvosi szakvélemény, amelyet az Etelka haláláról szóló forrás – Vachott Sándorné visszaemlékezése – alapján kaptam. A legvalószínűbb diagnózis az agyi aneorysma ruptura, az elvékonyodott érfal megrepedése, ám a hasonló esetek fiatal lányoknál még a nem szakszerűen elvégzett magzatelhajtás után szokott bekövetkezni.

Az egykorú források és az irodalomtudomány egyaránt – talán az egy Palágyit kivéve – kétségbe vonja, hogy a két fiatal közt bármi, akárcsak komolyabb érzelem kialakult volna. Noha Petőfi Etelka halála előtt is, verseiben pedig azután is, célzott arra, hogy meg akarta kérni a lány kezét. Ennek ellenére általánosan elfogadott nézet, hogy Petőfi a halott lányba szeretett bele, romantikus költői hévvel. A fentiek azonban nem ezt támasztják alá. Sőt, újabb sokatmondó összefüggésre lelhetünk, ha a cselekmény évszakokhoz kötődő, naptári menetét vizsgáljuk.

A mű intonációja („Tüzesen süt le a nyári nap sugára…”), megfelelően a 6. versszakról elmondottaknak, egyértelmű utalást tartalmaz Szentiván napjára, amikor is a Nap a zeniten, legmagasabb pontján, vagyis az „ég tetjén” áll. Ez tehát a nyár közepe. A franciaországi hőstett után ősszel (talán az őszi napéjegyenlőség, vagyis Ila nevenapján) kerül haza, majd pedig újabb vándorlása végén az „örök tavasz” országába érkezik. Ez nyilvánvalóan a tavaszi napéjegyenlőség ideje. Ha tehát Jancsi és Iluska szerelme Szentiván éjszakáján megfogan, éppen kilenc hónap múlva, a tavaszi napéjegyenlőség idején érik be e szerelem gyümölcse. Most vessünk még egy pillantást az első énekre: pontosan 280 szóból áll. Ez éppen negyven hét. Vagyis annyi, ahány nap alatt – hivatalosan számítva – egy kismama kihordja terhességét.

Itt az ideje, hogy vessünk egy pillantást az életrajzi tényekre. Petőfi, miután meglehetős hírnévre tett szert, és végre bátorságot vett, hogy szüleit is meglátogassa Dunavecsén (erről szól a Füstbe ment terv, amire hamarosan visszatérünk), 1844. június 16–17-én, tehát Szentiván előtt egy héttel érkezett Pestre. Július 1-jén foglalta el segédszerkesztői hivatalát a Pesti Divatlap-nál. Etelkával legkorábban nyár végén (esetleg Ilona napján, augusztus 18-án), valószínűbben októberben ismerkedhetett meg. A lány édesanyjával valamikor ezidőtájt költözött nővéréhez, Vachott Sándorné Csapó Máriához, miután az édesapa, Csapó János az év tavaszán az évtized váltóhamisítási botrányába keveredett, és egész egyszerűen eltűnt. Innen, azaz 1844 októberétől datálható a János vitéz megírásának kezdete. A sajtóban hírül adott felolvasás dátuma december 8. Etelka halála január 7. Hogy Iluska halálának ötlete innen való-e, avagy baljós megérzés, ma már aligha eldönthető. Az viszont tény, hogy a mű megjelenésének időpontja március 6.

Figyeljünk csak: a pesti karrier, az Etelka-szerelem, ez élménykör nagy költői összefoglalása, végül fizikai megjelenése pontosan annyi idő alatt zajlik, mint a mű cselekménye, azaz kilenc hónap alatt. Az már csak hab a tortán, hogy 1845. március 20-án a tavaszi napéjegyenlőség (vagyis amikorra János vitéz néhány hete a maga testi valójában, tehát könyv alakjában is megszületett) egybeesett nagycsütörtökkel, Krisztus halálának és pokolra szállásának ünnepével, a Feltámadás kezdetével. No és persze, ezen a napon kelnek életre, sötét betűk formájában, a czipruslombok Etelke sírján.

HARMADIK RÉSZ: rázós utazás

Főmester testvér, Testvérek! Most pedig kocsikázzunk vissza az időben 1844 áprilisáig – e nagyszabású szellemi kaland, e költői önbeavatás, e lelki vándorút kiindulópontjához. Egy fiatalembert látunk szekerezni, nagyon elmerült magában. Kicsit hetyke a tartása. Igaz, egy csapásra országos hírű költő lett. Évek teltek azóta, hogy selmeci diákként, amikor az apja csődbe jutott, ahelyett hogy hazament volna, alkímiai műveket tanulmányozott, katonának állt, meg vándorszínésznek, majdnem éhen halt. Most meg a pesti irodalmi viták célpontja, a Pesti Divatlap segédszerkesztője. Egyenesen Vörösmarty ajánlotta. És még nincs huszonkét éves! Shakespeare-t eredetiből fordít, meg német és francia kortársakat, a katonaságtól is azért csapták el annak idején, mert őrségben Horatiust olvasgatott latinul. A szülei tán betűzve is alig-alig olvassák az imakönyvet. Hát mit lehet mondani nekik? Meg egyáltalán, azok után, hogy haza se jött, amikor baj volt, hanem komédiásnak állt, apját szégyenben hagyta. De mostanra már az ő neve Petőfi Sándor, akit egy ország ismer és szaval. Na de hogyan szólítsa Petőfi Sándor az egyszerű mészárosnét? Azt meg már elgondolni is bajos, hogyan fogja szólítani a mészárosné Petőfi Sándort. Hiszen az ő fiát Petrovics Sándornak, vagy néha tréfésan Sankónak hívják. Talán úgy, hogy „édes fiam, Sándorkám!” vagy úgy: „Hát te világ csavargója, Sanyi fiam, merre jártál!” vagy valami efféle. De hogy ez az átkozott szekér milyen tempósan halad! Úristen, drága édesanyám, mit is mondhatnék, valami nagyon latinost, mondjuk midőn mely bölcsőm ringatá. De hát teljesen megnémultam. Pedig most már be kell lépni. Nyílik az ajtó…

„S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.”

Főmester testvér, Testvérek! Rajzolatomat Örök Keletbe Költözött testvérünk, Palágyi Menyhért emlékének ajánlom.

Szólottam!

Pierre Bezuhov terápiában.
Avagy a Háború és béke szabadkőműves szemszögből1

Főmester Testvér, Testvérek!

Tolsztoj Háború és béke című regénye kétségkívül a világirodalom egyik legmonumentálisabb alkotása. A napóleoni háborúk idején, az orosz arisztokrácia köreiben játszódó, ám az orosz népi világ érzelmi vonzásában kavargó történet olyan halhatatlan alakokat kelt életre, mint maga a főhős, a szabadkőműves gróf Pierre Bezuhov. Pierre amolyan csudabogár. Balkézről született gyermek, akit előkelő apja csak végrendeletével törvényesít, és így a nyugati tanulmányaiból 1805-ben hazatérő ifjú társadalmi rangja egy csapásra megváltozik. Anyjáról egyáltalán nem tudunk semmit.

Aránytalanul nagy, kövér testével, szemüveges, vaksi nézésével, összefüggéstelen és értelmetlen szavaival a pétervári társaság különce, akit sokan kedvelnek hatalmas szíve és őszintesége miatt, noha korhely történetek keringnek körötte. Pierre úgy érzi, mindenki szereti, azért sokan idegenkednek tőle, talán még gyűlölik is. Így a ravasz Vaszilij herceg is, aki ettől függetlenül, jelentős vagyona miatt, behálózza, és feleségül adja hozzá ragyogó szépségű, ám végtelenül buta és könnyűvérű lányát, Hélène-t, a pétervári szalonok kedvencét.

Felesége herdálja vagyonát, és nyíltan csalja, mígnem Pierre párbajban megsebesíti cinikus vetélytársát, emiatt egy időre Moszkvába utazik. Ám a szabadkőművesek mégis kiszemelik maguknak, és egyik utazása során 1807-ben megismeri későbbi jótevőjét, ajánlóját, aki Kempis Tamásnak híres Krisztus követését küldi el neki tanulmányozásra, és akinek moszkvai könyvtárszobájában fogja majd évekkel később, az 1812-es hadjárat idején bevárni a francia hódítókat. Ekkor már az öreg Joszip Alekszejevics Bazgyejev nem él, és felesége, Hélène sem, haldoklik legjobb barátja, a sebesült Andrej Bolkonszkij herceg is, de ezekről Pierre sodródó magányában mit sem sejt az égő Moszkva tisztítótüzében.

Moszkvából mindenki elmenekül, de Pierre marad. Napóleont akarja megölni, de egy kislányt ment ki a tűzből. Szemtanúja lesz a fosztogatásnak, fogságot szenved, de komolyabb gond nélkül átvészeli az eseményeket. Szinte semmit sem tesz, de később mégis hősként tekintenek rá az úri társaságban, és hát ekkor, fogsága idején válik igazán felnőtté, és ekkor ismeri meg a nép egyszerű fiát, az orosz népkarakter megtestesítőjét, a különös meséiről és sztoikus életbölcsességéről ismert Platón Karatajevet. Az író végül megjutalmazza hősét: övé lesz a bájos Natasa Rosztova, akit még kiskamaszként ismert meg a moszkvai társaságban.

De miért választottam ezt a művet rajzolatom témájául?

Be kell vallanom, hogy amióta először olvastam ezt a regényt valamikor a húszas éveimben, úgy éreztem, hogy Pierre Bezuhov lelki társam, aki csak testalkatában ellentétes velem. Minden más tekintetben úgy éreztem, rokonlelkek vagyunk, mintha benső világomból lépett volna ki ez a hozzám hasonlóan tétova, lustaságra hajlamos, dönteni képtelen, mindenkinek megfelelni akaró, elkényeztetett, szemüveges úri fiú, aki ráadásul még a druszám is. Imádott nagymamám, aki művelt vidéki úrinő volt, élete minden korszakában újraolvasta ezt a könyvet, haldoklása idején éppen, azt hiszem, ötödször. Sokat gondolkodtam, vajon mi foghatta meg ennyire. Talán valamelyik női hős sorsában osztozott? Nem tudom. Én azonban mindig is azt éreztem, hogy Pierre amolyan „örök gyerek”, épp olyan, mint amilyennek magamat látom sokszor. Ahogyan sógora, Nyikolaj Rosztov gróf a regény legvégén fogalmaz: „Olyan nagy gyerek ez a Pierre. Nem tudom, mi lenne vele, ha Natasa nem tartaná féken.”

Amiről ma este beszélni szeretnék nektek, az voltaképpen ennek a gyereklétnek a jelentősége úgy Pierre, a szabadkőműves, mint én, a mű befogadója, és végül mi mindnyájan, mint szabadkőművesek szempontjából, akik átestünk a beavatás, vagyis a felnőtté válás szimbolikus aktusán. A gyermekmotívum ugyanis nem csupán Pierre jelképes alakjának értelmezéséhez ad kulcsot, de magyarázatot nyújt arra a már-már misztikusnak tűnő hatásra is, amelyet ez a mű képes kiváltani. Legalábbis az én életemben kivételes szerepet játszott. Többek közt Tolsztoj hatására kezdett el komolyabban érdekelni a szabadkőművesség. Emlékszem, mennyire szívemhez szólt, amikor azt olvastam, hogy a sötét kamrában várakozó Pierre-t őszintesége jeléül felszólítják, vallja meg, mi a legfőbb szenvedélye, amelyik megingatta az erény útján. Pierre azt feleli: a nők. Azóta készültem rá, hogy egyszer majd nekem is nekem szegezik ezt a kérdést. Eddig még nem került rá sor.

Amikor először olvastam ezt a regényt, még azt hittem, elszakíthatatlan kötelékben élek későbbi első feleségemmel. Nem tapasztaltam még a szenvedés és a halál közelségét, nem találkoztam az „örök gyermek” megváltó erejével, nem foglalkoztam a névmágiával, nem tulajdonítottam jelentőséget a nevek és a számok bizonyos véletlen egybeeséseinek. Csak most, hogy évtizedekkel később újraolvastam ezt a regényt, döbbentem rá, hogy kedvenc olvasmányomból csupán néhány jelentős motívum maradt meg az emlékezetemben, így a szenvedélyekre vonatkozó kérdés, Pierre gyermeteg figurája és családi boldogságának vágyott képei.

Rá kellett döbbennem, hogy az a viharos út, amit eddig befutottam magánéleti síkon, jelképes módon, szinte stádiumról stádiumra követi Pierre Bezuhov életútját. Én is amolyan elkényeztetett úri fiúként kerültem a fővárosba, egy látszólag szerencsés házasság, egy stabilnak tűnő család omlott össze körülöttem egy szívtelenné váló, anyagias nő oldalán, de végül én is a házi béke révébe jutottam.

Nekem is volt egy tanítómesterem az egyetemen, akinek megörököltem könyvtárát, és amikor váltam, elvesztettem kislányomat (nekem nem sikerült a tűzből kimentenem), odahagytam lakásomat és otthonomat, és ebbe a könyvtárba menekültem, ezt a könyvtárat menekítettem anyámhoz. Ma is ott áll, elzárva, mint egy szentély, ahová néha visszatérek, de ma már nem úgy, mint Pierre Bezuhov Moszkva üszkös romjai közé. Mesterem engem is arra oktatott, hogy Kempis Tamástól tanuljak életbölcseletet, és rám hagyta jelmondatát, mely így hangzik: Si vis utiliter aliquid scire et discere, ama nesciri et pro nihilo reputari. Az igazi alkotó élet üzenete ez, mely magyarul így szól: Ha valami hasznosat akarsz tudni és tanulni, örülj annak, hogy nem ismernek, és semmire sem tartanak.

Öreg mesteremtől tanultam én is, akárcsak Pierre, a gematriát, vagyis a betűk számokra váltásán alapuló számkabbala tudományát, és akárcsak Pierre, aki mániás számolgatással magyarázza be magának, hogy ő hivatott megmenteni Oroszországot Napóleontól, én ugyanezzel az infantilis felvuvalkodással képzeltem magam kiválasztottnak, isteni üzenetek irodalmi kifürkészésére hivatott hermeneutának, amikor mesterem, B. L. és Dante, meg Balassi nyomán, akiknek névértéke Krisztus nevének 118-as számával egyezik, saját nevemnek én is misztikus értelmet tulajdonítottam, hiszen fölfedeztem, hogy a Jészousz Krisztosz görög számértéke éppúgy 205, mint ahogy az én nevem a magyar ábécé betűértékei alapján. Az már csak hab a tortán, hogy inasavatásom, 2010 májusa és a Háború és béke nyitó jelenete, 1805 júliusa közt, szinte pontosan 205 esztendő telik el.

Pierre Bezuhov bizonyára rajongott volna az ilyen összefüggésekért, és hasonlóan énhozzám, szerintem őt is komolyan elgondolkoztatta volna, hogy miért lépett be az életembe, nem csupán álom, hanem testi valóság formájában is, egy csecsemőállapotban megmaradt, hat évig eleven, nevetős kis gyermek alakjában a mitológiai „örök gyermek”, a „puer aeternus”, az én esetemben kislányról lévén szó, a „puella aeterna” angyali képében. Én is átestem az élményen, amikor az ember úgy érzi, minden elveszett, de magányában mégis talál valami fényt a sötétségben. Bizonyára Pierre is emlékezett fogsága pillanataiban azokra a könnyű időkre, amikor játék volt a sötétkamrában ücsörögni, és szembenézni a halál jelképeivel.

Főmester Testvér, Testvérek! Talán bizonyos mértékig válaszoltam az ezidőtájt már bennetek motoszkáló kérdésre:

Hogy ti. nekünk, szabadkőműveseknek, azon túlmenően, hogy a főhőst a szabadkőművesek maguk közé veszik, majd később vezetőjükké is választják, van-e további jelentősége ennek a regénynek?

Azt hiszem, sikerült némileg érzékeltetnem, hogy talán nincs még egy általam ismert alkotása az európai irodalomnak, amelyben a szabadkőművesség a főhős jellemfejlődése szempontjából olyan fontos, egyszersmind ellentmondásos szerepet játszana, mint a Háború és békében. A regény a szabadkőműves rituálét részletesen bemutatja, és ezzel bizonyosan jelentős mértékben hozzájárult, hogy széles olvasórétegek ismerjék meg társaságunkat. A szabadkőműves páholyok belső életét, jellemző konfliktusait, emberi gyöngéit élethűen, szinte bennfentesként érzékelteti az író.

Sietek leszögezni, hogy Tolsztoj nem volt szabadkőműves, a Háború és béke erős kritikával ábrázolja a testvéreket, kivételt képez talán az öreg Bazgyejev. Ellenben az író édesapja – amint erről érdeklődésemre a Martinovics páholy tájékoztatott – fontos szerepet játszott a pétervári szabadkőművesek életében. Tolsztoj apai hagyatéka tartalmazott szabadkőműves iratokat, ezeket nagy művéhez az író alaposan tanulmányozta. Ám mindaz, amit a szabadkőművességről tudott, inkább egy nagy képzelőerővel bíró médium fantáziájából, mintsem valódi tapasztalatból eredt.

Tolsztoj írói módszere kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a szabadkőműves rituálé elemeinek felhasználása során is alkalmazta az ún. „kizökkentés” fogását, melyre szövegeiben a kiváló szovjet-orosz formalista irodalomtörténész, Tolsztoj későbbi monográfusa, Viktor Sklovszkij mutatott rá az 1920-as években. Tolsztoj, vélhetően szándékosan, összekeveri a különféle fokok rituális elemeit, ezeket összesűrítve, egybekapcsolva vezeti át hősét az avatási szertartásokon egyetlen beavatási jelenet keretében, ami persze azonnal feltűnik a témában jártas olvasónak. Ezzel mintegy élénkebb figyelemre, a jelek, szimbólumok fogékonyabb észlelésére késztetve a „beavatott” olvasót. Tolsztoj e fogással más szinten is él. Tehát nem csupán szabadkőműves szempontból, hanem a befogadói élmény fokozása tekintetében is rendkívüli figyelmet követel tőlünk. Úgy is mondhatnánk, az elmélyült, lassú olvasást kényszeríti ki az olvasóból. Arra buzdít, hogy ne csak elolvassuk a művet, de heteken, hónapokon át együtt éljünk vele, ismerkedjünk meg gazdag világával, míg végül a regény tükrében fel nem ismerjük saját benső valóságunk kizökkentő, jelentőséggel bíró, ennélfogva szimbolikus értelmű elemeit.

Tolsztoj művének olvasása ugyanakkor, mint fentebb bemutattam, szabadkőművesként hozzásegíthet ahhoz, hogy átértékeljük a beavatás jelentőségét, miközben végigkövetjük a főhős karrierjét. Miként képzeletben mellette vagyunk felvételekor a páholy csendes zugában és figyeljük jelképes sírba tételét,2 vagy odalopózunk íróasztalához, miközben zavaros alkímiai műveket olvas, vagy mikor nevének kabbalisztikus számegyezését próbálja gyerekes küldetéstudattal a 666-os számhoz igazítva Napóleonéval megfeleltetni; ugyanúgy elkísérjük majd a megszállt és feldúlt Moszkva lángoló utcáin, vele vagyunk, mikor igazi hőstettet hajt végre, egy kislányt ment ki a lángok közül, vagy amikor a kivégzőosztag előtt rémülten várja, hogy őt is a sebtében kiásott gödörbe lőjék – ezúttal igazi sírgödörbe hajítsák, akárcsak azokat a vele lévő szerencsétlen, egyszerű moszkvai lakosokat, akik teljesen értetlenül, vakarózva és riadt tekintettel mennek szeme láttára az értelmetlen halálba.

Tolsztoj nekünk szegezi, szabadkőműves olvasóknak, a kérdést: Te vajon miképpen állnál ugyanitt? Valóban ismered a halál misztériumát? Memento mori! Gondolj a halálra!

De miért volt szüksége Tolsztojnak a beavatás témájához éppen a szabadkőművesség motívumára?

A szabadkőműves szál eredetileg azért kellett az írónak, mert az ún. dekabristákról akart egy háromrészes, nagyszabású krónikát írni. Az 1825-ös decemberi orosz puccskísérlet, az ún. dekabrista felkelés előzményeit és a túlélők száműzetésből való hazatérésének idején kialakuló újabb válságot, a regény 1860-as évekbeli megszületését közvetlenül megelőző krími háború korszakát kívánta feldolgozni. Az orosz dekabristák, hasonlóan a magyar jakobinusokhoz, a szabadkőműves páholyokba tömörítették híveiket, és a korabeli liberális eszmékre alapozták törekvéseiket. Martinovicsékkal ellentétben valódi merényletet terveztek az uralkodó, Miklós cár ellen, és radikális alkotmányreformot készítettek elő. Mozgalmukat vérbe fojtották, a vezetőket kivégezték, a többséget pedig szibériai száműzetésre ítélték. Tolsztoj eredeti tervei szerint Pierre is egyike lett volna a később amnesztiával hazatérő dekabristáknak. Némileg a mi Kazinczyénkhoz hasonlíthatnám sorsát. A Háború és béke tehát a tervezett trilógia első része lett volna. A művet lezáró bensőséges családi jelenetek így hát megtévesztően hatnak, hiszen e nézőpontból szemlélve csupán a vihar előtti csend megtévesztő idilljeként olvashatók.

Ám, miként fentebb utaltam rá, a regény a tolsztoji kizökkentés írói módszere következtében felkínál egy sokkal személyesebb, önreflexív olvasatot is, amely alkalmas lehet egyéni benső világunk, identitásunk újraértékelésére.

Általánosan elfogadott vélekedés szerint a nagy művek közös emberi témákkal foglalkoznak és örökérvényű típusokat jelenítenek meg, ezért szinte minden időben képesek az olvasót megszólítani. Pierre Bezuhov mellett Tolsztoj olyan feledhetetlen szereplőket formált meg eposzi léptékű remekművében, mint például Pierre legjobb barátja, az alacsony és mégis erős, férfias és mégis érzékeny, mindig kétkedő, de halála pillanatában a földi léten túli szférákra kinyíló intellektusú Andrej Bolkonszkij herceg; vagy lánytestvére, a csúnyácska, de rendkívüli érzelmi intelligenciával megáldott, gyönyörű tekintetű Marja hercegnő, Bezuhov gróf későbbi sógornője. Ott van Pierre második felesége, akibe kezdetben titkon, később egyre nyíltabban szerelmes, a cserfes, üde, házasságszédelgőknek naivul áldozatul eső, később azonban Pierre példás feleségévé váló, remek intuíciókkal megáldott Natasa Rosztova grófnő. És hát említhetném Natasa bátyját, Marja hercegnő későbbi férjét, a céltudatos, becsületes, ám kissé korlátolt, de jószívű katonatisztet, Nyikolaj Rosztov grófot, akiről az irodalomtörténet úgy tartja, hogy alakját az író saját apja után mintázta.

Tolsztoj ugyanolyan erővel képes a kifinomult pétervári szalonok és a moszkvai otthonok meghitt viszonyait ábrázolni, mint amilyen drámai erővel vezet keresztül az austerlitzi vagy a borogyinói csatatéren, ahol nemcsak a háborúban felébredő, megbabonázó, titokzatos erőt idézi meg, de a puskapor füstje mögül vidáman előbukkanó nap fényét is megvillantja. Ám ha elérkezik a pillanat – miként a csatatéren haldokló Andrej herceg számára – tekintetünk előtt felnyitja az emberi törekvések minden értelmét felfüggesztő égbolt sejtelmesen végtelen, kozmikus kékségét is.

Még a nagy művek sorából is kiemelkedik az, ami idővel klasszikussá érik. A klasszikus, a classis, vagyis a legfelsőbb római adófizetői osztályba tartozókra, tehát az elitre vonatkozó latin szó nyomán, az irodalom arisztokráciáját jelöli, akár szerzőre, akár műre vonatkoztatjuk. Eredetileg egy-egy műfaj mintaadó, példaszerű alkotását értették alatta, míg a posztmodern hermeneutika a térbeli és időbeli korlátokat önnön közlőereje által leküzdeni képes, halhatatlan remekműveket érti alatta. „Klasszikus az – mondja Hans-Georg Gadamer, az irodalmi hermeneutika 20. századi atyamestere –, ami azért őrződik meg, mert önmagát jelenti és önmagát értelmezi: tehát ami úgy mond valamit, hogy nem valami nyomaveszettről szól, nem puszta tanúskodás valamiről, amit még magát is értelmezni kell, hanem úgy mond valamit a mindenkori jelennek, mintha egyenesen neki mondaná. Ami »klasszikus«, az nem szorul arra, hogy előbb legyőzzük a történeti távolságot – mert az állandó közvetítésben maga hajtja végre annak leküzdését. Ezért ami klasszikus, az »időtlen«, ez az időtlenség azonban a történeti lét egyik módja.”3

Gadamer így foglalja össze gondolatmenetét: „A »klasszikus« szó épp azt jelenti, hogy egy mű közvetlen közlőereje elvileg korlátlan.”4 Gadamer hipotézise igen megkapó, és kiváltképp a konzervatív ízlésű olvasók fülének rokonszenvesen cseng. Ugyanakkor joggal vitatható, és föltehető a kérdés:

Létezik-e, és ha igen, mi az a közös emberi, pszichés alap, amely lehetővé teszi azt a páratlan időtállóságot, amelyről Gadamer beszél, és amelyet a természetben csak az arany tartósságához lehetne hasonlítani?

Ha létezik bármi, ami távoli kultúrák, régi idők alkotásait kortársként szólaltatja meg, akkor az csakis a Carl Gustav Jung által definiált kollektív tudattalan lehet, továbbá azok az ősképek, ún. archetípusok, amelyek az emberi psziché nem tudatos tartományának elemeit képezik. Jung többször is igyekezett eloszlatni a kollektív tudattalan körül kialakult félreértéseket, melyek ma is különféle ezoterikus elképzelések táptalajául szolgálnak. 5

A kollektív tudattalan nem valamiféle embertől független, morfogenetikus mező jelenlétének megnyilvánulása, hanem az emberi psziché evolúciósan kifejlődött azon képessége, hogy a különféle visszatérő helyzetek benyomásait, tapasztalatait képekké alakítja, éspedig tértől és időtől függetlenül, minden kultúrában nagyon hasonló módon, mégis eltérő formákat találva.

Inkább motívumokról van szó, és e motívumok jellegzetes megnyilvánulási módjait nevezi Jung archetípusnak.

Az archetípusok jellegzetesen a mítoszok alkotóelemei, amilyen például a Szűz Anyaistennő, a különféle állatok vagy torz lények. Nem képzetek vagy konkrét tartalmak, hanem kultúrától és egyéni adottságoktól függően kitölthető formák. Jung hasonlata szerint olyanok, mint a kristályszerkezet, amelyet különféle vegyületek alkothatnak. A természeti népek nem rendelkeznek azzal az önreflexív, tudatos gondolkodással, amely az ellentétek szembeállításán, én és valóság megkülönböztetésén alapul, ezért egyfajta révületben, mitikus tudatban élnek, a természettel egységben. Nem gondolkodnak, hanem a gondolatok megjelennek bennük. A primitív ember tehát nem gondolkodik, hanem valami gondolkodik benne: a természet, az istenség vagy valami elvont erő. A civilizált ember azonban tudatossága révén az olyan megéléseket, mint például azonosulás egy állat, mondjuk a szarvas lelkével, vagy egy égitest, például a Nap erejével, a tudattalan szférájába száműzte. Sokan azok közül, mondja ezzel kapcsolatban Popper Péter, akiket ma a pszichiátriai osztályokon kezelnek, például skizofréniával, valaha félistennek, prófétának vagy látnoknak számítottak volna. Jung hangsúlyozza, hogy a tudattalan kiköveteli, hogy foglalkozzanak vele, különben súlyos gondokat okozhat.

A modern ember módosult tudatállapotban vagy álomban férhet hozzá a tudattalan archetipikus motívumaihoz. Különösen az álmok szerepét hangsúlyoznám, előre jelezve, hogy Pierre Bezuhovnak is különleges álmai vannak, amelyekről később beszélek majd.

Az archetípusok jelentőségét a pszichiátria már több mint száz éve felismerte tehát, Jung tanaira számos terápiás módszer épült. Ilyen például az imagináció, a szimbólumterápia vagy az álomterápia. Jung mestere, Freud úgy vélte, hogy az álom funkciója a vágyteljesítés. Azonban képtelen volt ebből a nézőpontból megmagyarázni bizonyos jelenségeket, például a katasztrófatúlélők visszatérő rémálmait. Jung elégedetlen volt Freud magyarázatával, különösen a szexuális ösztönök túlhangsúlyozását bírálta, és úgy vélte, hogy álomban a psziché tudatos és tudattalan része kommunikál egymással. Mindaz a zavaró tény, amit az éber tudat félretesz, kiszelektál, mondhatni tudatosan kiiktat, az álomban megjelenik, és nem pusztán a múlt emlékeit mutatja meg, de legyen szó veszélyekről vagy lehetőségekről, a jövő perspektívái tekintetében is iránymutatással bír.

De hogy kapcsolódik mindez Pierre Bezuhovhoz?

Nos, amennyiben Pierre Bezuhov figurájára úgy tekintünk, mintha tudattalanunk lelki tartományából, mintegy álmunkból lépett volna elő, akkor Jung értelmezése nyomán egyértelműen az ún. „gyermek” vagy „gyermekistenség” archetípusát pillanthatjuk meg benne.

De mivel az archetípusokban minden ember közösen osztozik, ezért Pierre Bezuhov tükrében befogadóként módunk nyílik a saját bensőnkben élő gyermek megtalálására, felébresztésére, tudatosítására, és a benne rejlő lehetőségek kiaknázására is.

De ki is ez a gyermekisten, honnan ismerhető fel, és milyen szerepet játszik az emberi lét nagy összefüggéseiben?

Jung Kerényi Károly Das göttliche Kind, magyarul Az isteni gyermek című könyvéhez írt kommentárjában fejtette ki a gyermekisten mitológiai alakjának pszichológiai aspektusait. Jung hangsúlyozza azt a jelentős tényt, amely ma is a terápiás munka alapvetése, jelesül, hogy az archetipikus tartalom először mindig nyelvi hasonlatban jelenik meg. Ez a felismerés adja a mai kognitív terápiák és az én szakterületemet képező irodalomterápia alapját is. A kollektív tudattalan archetípusai egyéni értelmezéstől függően nyernek szimbolikus jelentést, ezek a szimbolikus tartalmak pedig a tudatban fogalmi metaforákká, majd a nyelvi megfogalmazás síkján retorikai alakzatokká, metaforikus nyelvvé, még magasabb szinten egyéni, identitásteremtő narratívákká alakulnak.

Ha egy barátságos tigrissel álmodom (ez egy közelmúltbeli saját álmom), aki hirtelen rám harap és nem enged el, akkor könnyen lehet, hogy szüleim sajátságos érzelmi viszonyát tükrözöm vissza, és miközben mániásan házat építek és folyton a lefolyócső „könyökéről” agyalok, amihez különféle célszerűnek látszó mondatokat hozok létre, akkor lehet, hogy az anyai testhez hasonló nagy élőlénynek képzelem el folyton épülő, talán soha be nem fejezhető, de otthonná álmodott házamat.

Jung szerint a gyermekisten archetípusa a múlt elvesztésével és a leértékelt, jelentéktelenné lett múltból megszülető üdvözítővel van összefüggésben. Új nemzedék hírhozójaként, váratlanul, és valószínűtlen helyeken lép fel kétértelmű alakban. Ez az archetípus igen széles körben elterjedt, Európában a „kisded Jézus” motívuma felel meg neki, de ismert a már említett puer aeternus (női alakban puella aeterna), vagyis az örök gyermek alakja is, mint amilyen pl. Pán Péter.

A gyermekisten a folklórban törpe vagy manó, vagy épp ellenkezőleg, óriás, hiszen testalkata éppoly csodálatos, mint tettei. Olykor homunculus, mint az alkímiai allegóriákban a lombikban készült gyermek vagy királyfi.

A gyermek az ellentéteket egyesítő szimbólum, fontos aspektusa a jövőbeliség, hiszen a gyermek a jövőbeli lehetőségek hordozója: üdvözítő, teljessé tévő lény. A hős megistenülése az ennek megfelelő felfuvalkodásban mutatkozik meg. Meggyőződése: ő különleges, igényei kielégíthetetlensége alátámasztja saját kisebbrendűségi érzését.

Jung szerint a gyermekarchetípus a tudatot meghaladó, teljességélményt hordozó Selbst szimbóluma. Csodás születése ellenére jelentéktelensége, kiszolgáltatottsága, elhagyatottsága, veszélyeztetettsége szembetűnő, és bár kisebb a kicsinél, mégis nagyobb a nagynál.

Hős megváltó, aki ép bőrrel megússza a legnagyobb veszélyt is, ám végül egy jelentéktelen dolog mégis elpusztítja, mint Héraklészt felesége ajándéka. (Ebből a szempontból érdekes irodalmi játéknak ígérkezik megjósolni Pierre halálának módját és körülményeit). Legnagyobb tette mégis a sötétség legyőzése, a tudat győzelme a tudattalan fölött. Talán éppen ezért kétnemű: férfiként nőies, hermafrodita, mert ő a kezdet és a vég. A gyermek – mondja Jung – annak az ősi élménynek érvényre jutása, hogy az ember tudatát pszichés hatalmak óvják vagy éppen fenyegetik. Az emberben rejlő „örök gyermek” Jung szerint leírhatatlan élmény, isteni előjog, mérhetetlenség. „A gyermekmotívum a kollektív lélek tudat előtti gyermeki aspektusát képviseli” – írja Jung.

Szükségtelennek tartom a további párhuzamokat. Talán mostanra világossá vált, mit jelent Tolsztoj alkotó zsenije, miért érdemes olvasni a Háború és békét szabadkőművesként és hétköznapi földi halandóként egyaránt, és miért tartom beavatási műnek, igazi klasszikusnak e nagyszerű alkotást.

Gondolatmenetem végére érve, visszatérnék az álmokhoz, egyszersmind játékra hívlak benneteket. Pierre Bezuhov egy füzetet kap mentorától, akit jótevőjének hív, ebbe jegyzi le különleges álmait. 1809. december 7-én ezt jegyzi fel magának:

„Azt álmodtam, hogy Joszif Alekszejevics itt ül nálam, én nagyon örülök neki és szeretném megvendégelni. Közben szüntelenül fecsegek másokkal, és hirtelen eszembe jut, hogy ez esetleg nem tetszik neki, szeretnék közeledni hozzá, szeretném megölelni. De alig megyek oda, látom, hogy az arca megváltozott, megfiatalodott és halkan mond valamit a rend tanaiból, de olyan halkan, hogy nem értem tisztán. Aztán kimegyünk a szobából és ekkor valami furcsa dolog történik. A padlón ülünk vagy inkább fekszünk. Megint mond valamit. Én meg szeretném mutatni neki, mennyire érzékeny vagyok, és beszédére nem is figyelve, elképzelem belső önmagam állapotát, és azt az isteni malasztot, amely beárnyékoz. Könnybe lábad a szemem és nagyon örülök, észreveszi. De ő bosszúsan néz rám és felugrik, félbeszakítja a beszélgetést. Én megszeppenek és azt kérdezem, nem rám vonatkozik-e, amit mond; de ő semmit sem felel, kedves arccal néz rám, és ezután hirtelen a hálószobámba kerülünk, ahol kettős ágy áll. Lefekszik a szélére, én meg égek a vágytól, hogy megcirógassam és mellé feküdjek. Ekkor azt kérdezi: Mondja meg, de igaz lelkére: Mi a legfőbb szenvedélye? Rájött már? Én azt hiszem, hogy már rájött. – Engem zavarba ejt ez a kérdés, azt felelem, hogy a legfőbb szenvedélyem a lustaság. Hitetlenül ingatja a fejét. Én még jobban zavarba esem és azt válaszolom, hogy az ő tanácsára ugyan együtt élek a feleségemmel, de nem élek vele házaséletet. Erre azt feleli: nem szabad megfosztanom a feleségemet kedveskedésemtől és értésemre adja, hogy ez a kedveskedés kötelességem is. De én azt felelem, hogy szégyelném… Erre hirtelen eltűnik minden. Felébredek és eszembe ötlenek a szentírás szavai: Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága; ez a világosság a sötétben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. Joszif Alekszejevics arca fiatalos volt és derűs. Ezen a napon levelet kaptam jóltevőmtől, a házassági kötelességekről ír.”

Eddig Pierre Bezuhov feljegyzése. Most pedig hallgassátok meg az én álmomat, amelyet valamikor tavaly év végén álmodtam, amikor már javában foglalkoztatott a gondolat, hogy megírom Pierre Bezuhovhoz fűződő viszonyomat. Említettem ezt a tervemet Sz. R.6 testvérünknek is, akit utoljára akkor láttam, amikor tavaly karácsony előtt eljött az irodámba, hogy a jövőről beszélgessünk. „Ahá, Pierre Bezuhov, Bezuhov gróf!” – mondta jelentőségteljesen hangsúlyozva Pierre előkelő rangját.

Sajnos, lustaságom miatt, nem jegyeztem le azonnal ezt az álmot, ezért néhány részletre már nem emlékszem pontosan. Két öltönyös férfi jelent meg nálam, akik határozottan arra kényszerítettek, hogy tartsak velük, mert részt kell vennem egy titkos izraeli kísérletben. Eléggé megrémültem, tiltakoztam, és bár semmilyen erőszakot nem alkalmaztak, éreztem, hogy nincs hatalmam ellentmondani nekik. Ezután egy mezőre értünk, itt kellett néhány napot eltöltenem, emeletes ágyakon kellett aludni. Több ágy is volt ott, de csak én egyedül voltam jelen ezen a furcsa kiképzőhelyen. Amint álomban lenni szokott, a következő pillanatban már egy másik helyen találtam magamat. Egészen különleges kísérletben vettem részt, teljesen másra számítottam, fizikai fájdalomra, emberkísérletre, ők azonban egy rendkívüli fénypróbának vetettek alá. A világűrben, egy lebegő fémváz félárnyékos zugában álltam, és egy UV-sugarakat elhárító pajzsot tartottam magam elé. Mélységes sötét vett körül, de a távolból ragyogó nap fényét szinte vakítóan verte vissza a fémszerkezet. Néhány lépésre tőlem, de mégis elérhetetlen távolságban a rendkívüli körülmények miatt, ott állt a mostani feleségem, szintén egy pajzsot tartott. Mivel a világűrben nincs hang, igyekeztünk egymás szájáról olvasva beszélgetni, ami nagyon nagy erőfeszítést követelt. Mozdulni sem lehetett, hiszen akkor már tudtam, hogy a kísérlet lényege, hogy ha csak egy centire is ellépek, szénné éget a nap UV-sugárzása.

A következő jelenetben, ismét a földön, nagy sokaság közt kísértek, vidámnak tűnt a tömeg, és én csak annyit tudtam, hogy most majd ítéletet mondanak fölöttem. A nagyfőnök elé kell mennem. Egy hangárszerű épületbe értünk, mintha zsúfolt diszkó vagy egy stadion előcsarnoka, vagy egy színház vagy mozi előtere lett volna ez a hely, ahová beléptünk. A tömeg kavargott, majd egyszer csak eloszlott körülöttem. Egy pult mögött, mintha ruhatár lett volna, vagy inkább fodrászüzlet, egy idős férfi ült valami palástszerű ruhában, mintegy sminkelés közben, háttal nekem, mellette egy öregasszony, fölé hajolva. Váratlanul mindketten felém fordultak, és akkor én teljesen megdöbbentem, és világossá vált a beavatás értelme.

A fekete köpenyes férfiben, akinek vállára omló hosszú haja egyik oldalon fekete, a másik oldalon hófehér volt, V. B. bácsit7 ismertem meg. Nem szólt, némán, mosolyogva nézett rám. Huncut, hamiskás tekintete azt üzente – és ezt álmomban gondoltam így, nem éberen fejtettem meg –, hogy ez a próbatétel a bizalomról szólt. Az öregasszony nagyanyám volt, akivel Pierre Bezuhov iránti rajongásában osztozom. Pont úgy hajolt B. bácsi fölé, mint egykor nagyapám fölé, lesve minden mozdulatát.

Nos, ez az álom tökéletesen megfelel annak, amelyet Jung ír le egyik művében a Fehér és a Fekete Mágusról. Ez az álomalak a „bölcs öreg” archetípusát képviseli, aki a szellemet jeleníti meg. Jung szerint az apakomplexus egy bizonyos fajtájával függ össze, melynek szellemi jellege van. Jung ezzel kapcsolatban így ír: a bölcs öreg „az álmokban mágusként, orvosként, papként, tanítóként, tanárként, nagyapaként vagy bármilyen személyként megjelenhet, akinek tekintélye van. Az ember-, gnóm- vagy állatalakban megjelenő szellemarchetípus mindig olyan helyzetben lép fel, amelyben fontos lenne a belátás, a megértés, a jó tanács, az elhatározás, a terv stb., de az ember nem rendelkezik ezekkel a saját erejére támaszkodva. Az archetípus ezt a szellemi hiányállapotot olyan tartalmakkal kompenzálja, amelyek kitöltik a hézagokat.” Olyankor jelentkezik, amikor zavarba ejtően összejátszik a jó és a rossz, és ahogyan Jung fogalmaz: „könyörtelenül összefonódik a bűn, a szenvedés és a megváltás.”

Főmester Testvér, Testvérek! Főmester testvér engedélyét kértem, hogy Szertartásmester testvér segítségével kiosszak mindnyájótoknak most egy borítékot. (Szertartásmester testvér, kérlek, oszd szét a borítékokat!)

Levél van benne egyenként mindenkinek, magától Pierre Bezuhovtól. És amint Pierre Bezuhov termékeny, magányos óráin papírra veti álmait, és felelget a saját kérdéseire, ti is folytassátok, ha kedvetek tartja, az elkezdett mesét, igény szerinti hosszúsággal. Ha nincs kedvetek írni, őrizzétek meg e mai nap emlékéül. Én buzdítanék mégis mindenkit az írásra. Következő munka után föl is olvashatjátok egymásnak. Talán csak egy szó kerül a papírra, talán egy levél születik önmagatokhoz, talán egy napló nő ki belőle. Vagy netán egy újabb Háború és béke?

Előtte azonban még hallgassátok végig azt a rövid mesét, amit én írtam nektek e mai összejövetelünk alkalmából.

Mese a Sötétség Templomáról

Álmomban napfényes, ragyogó mezőn sétáltam. Mentem, mentem, mendegéltem, egyszer csak megbotlottam egy kőben. Hirtelen gurulni kezdtem lefelé egy lejtőn. Gurultam, gurultam, és gurultam. Ijedtemben kővé váltam, és egy völgy mélyén, kőbányában tértem magamhoz. Egy őszszakállú, kötényes öregember tartott kezében. Határozott, de szelíd tekintettel meredt rám. Amikor megkérdeztem tőle, hogy „mondd, ki vagy?”, és „hol vagyok?”, így szólt:

A sötétség lakói vagyunk mind, Latomiában,8 idelenn.

Olykor kétségbeesve, zavartan élünk, és bizony hitetlen.

De hogy tudjuk, mi végre élünk és halunk,

A szenvedélyek urának építjük templomunk.

Mert hisszük, hogy ki a bűnök legmélyére lát,

Az álmok varázsfényével oszlatja szét az éjszakát.

Felelj hát te is, mondd, idegen, mi szél hozott közénk?

Nem félsz, hogy templomunk falába zárva, fogva tart az éj?

Mondd, ki vagy? Mi az, mi itt tart: számodra mi a legfőbb szenvedély?

Szólottam!

1 Elhangzott a Deák Ferencz, a Testvériséghez páholyban 2022 októberében.

2 Érdekes módon megzavart a koporsó látványa és a későbbi kivégzőosztag-jelenet. Ilyen részlet csak bennem maradt meg. Engem is            „kizökkentett” Tolsztoj, talán bele akartam ezt a párhuzamot látni: a hasra fektetés megtévesztett, de az valami más, és elvileg másutt is lenne helye egyes régi ríusokban. A Bárótzi fordította A mostani Adeptus című 18. századi mű szerint a régi mesterek, látva az új idők hanyatlását, összezavarták a rítust, és nem adták tovább a titkot, így minden nemzedék új értelmet keres benne. Milyen jó hermeneutikai megközelítés!

3 Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, ford. Bonyhai Gábor, Sapientia humana (Budapest: Osiris Kiadó, 2003), 324–325.

4 Uo., 325.

5 A következőkben az archetípusok és álmok jungi elgondolásait az alábbi művek alapján mutatom be: Carl Gustav Jung, „A tudattalan megközelítése”, ford. Matolcsi Ágnes, in Az ember és szimbólumai, szerk. Carl Gustav Jung, 17–104 (Budapest: Göncöl Kiadó, 1993); Carl Gustav Jung, Az archetípusok és a kollektív tudattalan, ford. Turóczi Attila, C. G. Jung összegyűjtött munkái 9/1 (Budapest: Scolar Kiadó, 2011), 149–178, 201–245.

6 Idős testvér, a páholy egykori főmestere, apró termetű, vékony, bajuszos úr, régimódi könyvelő, aki aktatáskával, öltönyben – ahogy mindig járt – eljött a munkahelyemre, és arra kért, hogy vállaljak szellemi munkát a nagypáholyban. Két hét múlva halott volt.

7 Idős testvér, kecses mozgású, régivágású finom úriember, szállodai üzletvezető, a páholy egy másik volt főmestere. A másik idős testvérnek iskolatársa, ifjúkori barátja. Holokauszttúlélő, mégis örök bohém és vidám, mindenki nagypapája, én „pótnagypapámmá” neveztem ki. Szeretetünk és rajongásunk egymás iránt kölcsönös. Innen érthető az „izraeli kísérlet”, hiszen sokáig ő képviselte a Magyarországi Symbolikus Nagypáholyt az Izraeli Nagypáholy felé. A rajzolat megtartásakor a sorok közt ült, ezek a mondatok személyesen neki szóltak.

8 Latomia, görög eredetű latin szó, jelentése kőbánya. A szicíliai Latomia dei Cappuccini híres börtön, ahol Thuküdidész beszámolója szerint durva körülmények közt tartották fogva a 413-as athéni csatában hadifogságba esett athéni katonákat. A 18. századi szabadkőműves nyelvben a szabadkőművesség neve. Ilyen néven folyóirat is létezett.