A múlt héten Júliához betérve a finom bor, a házizsíros kenyér, az isteni lecsó, a jóízű kávé mellett képei nézegetése közben fölfedeztem könyvkupacában Seneca – a kiváló ókori államférfi, bölcselő, költő – Vigasztalások, Erkölcsi levelek című gyűjteményét és Gabriel Garcia Marquez délamerikai író, Száz év magány című igézetes „regényfolyóját”. Mindkettő az én könyveim sorában is fellelhető Veszprémben, a lakásomon. Miután megtértem a nemesvitai szemlélődésből, föllapoztam mindkettőt. Seneca 9. levelében a következő passzusra leltem: „A bölcsnek szüksége van a kezére is, a szemére is, és sok elengedhetetlen dologra a mindennapi életben, de semmit sem nélkülöz. Hiszen valamit nélkülözni – ez a hiány jellemzője – a bölcsnek semmi sem hiányzik. Tehát, ámbár beéri önmagával, barátokra szüksége van. Belőlük szeretne minél többet, nem, hogy boldogan éljen: hiszen nélkülük is boldogan él. A legfőbb jó nem igényel külső eszközöket, bensőnkben műveljük ki, teljesen önmagából fejlődik.”

Marquez regényét is átlapozva, a vége felé az egyik főhősről a következő mondatra bukkantam: „Melchiades az eseményeket nem az emberek megszokott időrendjében helyezte el, hanem úgy sűrítette össze egy évszázad mindennapos epizódjait, hogy ugyanabban a pillanatban együtt legyen érvényes valamennyi.”

Csüllög Júlia Vésztőn született, abban a faluban, ahol 1945 után közvetlenül kikiáltották a „vésztői köztársaságot”….Mondanom sem kell nem volt hosszú életű, azt viszont nem tudom – most a megnyitó után megvallhatja –, hogy ő maga Budapestre kerülése előtt, gyerekkorában még megélte-e ezt? 1984-ben fedezte fel azt a meseházikót itt Nemesvitán, ahol azóta alkotásainak java része született, így talán nem véletlen, hogy élete derekán – kitudja, hogy kinek mennyi a dereka? – 1986-ban nyílt meg első önálló kiállítása a budapesti Metró Klubban… No, de mindez és más adalék is olvasható róla a szórólapokon.

Ám az idevalósiak közül Énekes Gizi, Anna, s a már csak a túlvilágról visszatekintő szolíd, jóságos boszorkányként botjára nehezedő Bözsi, meg a szintén eltávozott szemüveges Bogovics néni, a gondoktól megaszalódott, töpörödött, de végtelen jóságot sugárzó Kamarás mama, Margitka sokat megélt, látott tekintetével, Rozália tekintélyt parancsolóan, jókora öklét dacosan, uralkodónői pózban combjára támasztva, meleg , földbarna bőrével, Mariska GEA-ként – földanyaként – az őstermékenység jelképeként, meg aztán Anna néni fejkendősen, csillag-hunyorítási szemével, körülöttük a kavargó vitai táj, a férfiak közül a legendás hírű, spanyolos kinézetű „kavaliére, cavallieria rusticana: az egyszerű emberek nagyszerű becsületérzésével felvértezett Dr. Nagy Endre, az üvegszemű, micisapkás Kálmán, az időtlen, keszthelyi, a képkeretből is kilógó, hatalmas hófehér bajuszú cigány, meg a Vésztőről ide idézett öreg Gyula „fejedelem” simléderes sapkával, meg Bicsérdi Sanyi. Aztán újra az örökké sürgölődő, forgolódó, tevékenykedő hölgyemények: Etuska, amint mexikói isten/nő/ként kukoricát morzsol, Hegyi Irén morcos-magára ölelő, ősmagyar masnira kötött fejkendőjével, Kismama akár egy eszkimó vagy indián madonna, Nénice, a tapolcai MÁV – nyilván kiváló, amúgy – jól odamondogató dolgozója, Lina néni mesebéli, mondabéli szelídségű ősanya-ábrázatával, a franciás-impresszionista Manci néni és a vadvirágoktól ölelt dölyfös-deli sapkás asszony, meg a tobzódó, őrjöngő vitai tájak szinte sikoltó életigenlése, lángoló lombozattal nyugovóra térő fákkal, bokrokkal, egybeolvadva a prémgalléros, virágos Júlia-önarcképpel, a söprögető, meg a fején kosarat cipelő vitai asszonyokkal – a győri piacra, a zöldséget és a gyümölcsöt gyerekkoromban ugyanígy vitték a kofák – az ősiszonyatot sugárzó, a gyermeke jövőjétől rettegő terhes asszony, a világra szorongva jött, s az anyaméhbe visszamenekülni akaró porontyával, Szigliget zarándoka, a rozsdásan, rőten lángoló keresztelő Szent János a badacsonyi zseni, Egry József nyomdokán újra átköltve, a Szentgyörgy-hegy vulkáni kavargása, a kétszemes, embertekintetű vitai ház, amint lógó orral tekint a még roggyantabb háztestvéreire, s az orgonavirágzás hömpölygő előjátékaira a patakként alázúduló út mentén. Folytathatnám, de a VENDÉGSÉGNEK nem csak 1991-ben ért vége a vöröscsillagosok számára, az arkangyal pallosával bennünket is visszakergethet tévézárványos, betonszigetelésű menhelyeinkre, túlontúl megszokott ketreceinkbe.

Ám Csüllög Júlia gyakori ittlétekor végigballag Nemesvita görbe-gurba utcáin, kitalicskázik vagy biciklizik női garabonciásként a láthatatlan csillagok alatt az őrjítő napfényben eszközeivel, testi, szellemi táplálékával. Nem láttam még ilyen módon felfedező, cserkésző útjára indulva, de voltam vele tavaly előtt a tündéri Torockón, Erdélyben, ahol a bővizű, kristálytiszta patakok, mosókutak, hófehér házak között felbukkanva minden bizonnyal ugyanazt kereste, mint amit én. Azt az elveszítettnek számító édent, ami valójában még mindig itt rejtőzik körülöttünk és bennünk, csak Júlia mellé kell szegődnünk feladva sok-sok belénkrevesedett elfogódottságunkat, hogy aztán Vonyarc megbillent keresztű magyar-falusi Szent Korona lángolású Szent Mihály templomára is egy pillantást vetve, bevegyük magunkat Vele együtt ennek a vidéknek a fái, házai, hegyei, templomai közé, amint izzó festékeivel magukhoz vonzza, beszippantja őket, ugyanúgy mint a megmintázott asszonyokat, férfiakat.

Már-már mágikus bájolásnak, vajákodásnak is tűnhetne mindez, de a veszedelmes varázslaton átsüt a tiszta női lélek; hajdan kenyeret, húst süthettek a kemencékben ilyen műgonddal a háziasszonyok meg a mesteremberek, egyszerre ösztönösen, s a mozdulatok sok-sok őstől átörökített begyakorlottságával. Csüllög ezért utánozhatatlan – túl bármely vérbeli, érzéki művész egyediségén – mert úgy olvasztja magába a természetet, az emberi fejeket, arcokat, kezeket, testeket képei által, hogy önnön magát is beleveszejti a látványba. Nem riad vissza a sors-barázdálta ábrázatoktól, a táj lélegzetelállító örvényeitől, úsztatja, kavarogtatja, hullámoztatja témáit, miközben ő ugyanezt teszi magával.

Szüksége van Nemesvitára, Nemesvitának viszont őrá. Úgy ölelhetik át egymást az évek teltével, ahogy megfestett asszonyait, férfiait, a fák, a növények, a virágok, a hegyek.

S ha végképp megbékélnek, akkor örökké egymásba ölelkeznek a ráncos, barázdált arcú portrék is a vulkánok övezte édenkertben, ahol még menedékre lelhetünk összes magunk teremtette borzalmunk elől, s kissé megborzongva átérezhetjük, milyen lehetett, amikor a valahai Úristen teremté az embert – s ez az én hitem szerint maga a beláthatatlan Világmindenség, még ha nem is tudjuk képközelbe hozni, arcát végignézni, kitapogatni. A lélek átragyog önmagán és megengedi, hogy testünk elfelejthesse a maga fizikai valóságát. Nemesvita Csüllög Júlia szent helye, puritán, profán szentélye.

Elnézést kérek tőle, de festményei és alkotó szelleme révén immár az enyém is.

Remélem, hogy nem haragszik meg azért, amiért én is annyit emlegetem a nevét, hiszen ő műveivel önmagáért beszél. Fest. Nemesvitai panteont teremt.

Üdvözöljük azt, aki a maga természetes egyszerűségével üdvözíteni tud, itt eme még alig-alig megrontott szigeten. Csüllög-Csillag Júlia nemesvitaisága immár vitathatalan …

Nemesvita, 1997. augusztus 20.

Csüllög Júliának, baráti szeretettel:

Sz.P.L. /Laci/

Széki Patka László