Versek

Számomra a versírás:

Verseket írni, kifejezni gondolatainkat, mindezt rímekbe szedve hasonlatokkal, valamilyen szervezett formában már régi múltra tekint vissza. Valószínű a közlendő, rímeléssel egyszerűen figyelemfelkeltőbb lehetett, hatásosabb! Deák-Sárosi László: „Miért írunk verset?” írásában a következőképpen szól erről:

"Én úgy látom, a versírás alapvetően érzelmi kérdés. Ezen belül az érzés és az együttérzés motivációja a meghatározó. Az első egyértelmű, de sokan meg is állnak annál. Az érzés másképp megközelítve hangulat: öröm, bánat, szerelem stb., és ez hitelesíti az írás gesztusát. .... - ....Aki megáll az érzések szintjén, lehet versíró, de még nem költő. Petőfi nagyon pontosan és szépen megfogalmazta ezt az alapigazságot:

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni. Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd.” (A XIX. század költői) " link

Nos ezek alapján valószínű én inkább vagyok versíró mint költő, elsősorban saját belső világom kivetülései mindazok amiket papírra vetek, bár ma már helyesebb azzal a képpel élni, hogy billentyűt koptatok, hisz nem ritka, hogy laptopon vagy mobiltelefonon pötyögve születik az alkotás.

Szóval miért is írok verseket? Sokáig magam sem tudtam volna válaszolni. Én saját érzéseim, sokszor fájdalmaim, zárom a sorok közé. Amit rímbe tudok szedni az a probléma már valahogy kisebb is lesz. magamból kiírni valamit, egyfajta megkönnyebbülés. Így bár diákéveimben jelentek meg verseim újságban, még ha dicsérték is, mindig idegennek éreztem. Valahol néha zavart is hogy látják. Minden sor egyfajta jégbe zárt "rém" volt. Ami úgy már nem árthat, de azért rossz emlék. E blog oldal most egy kísérlet arra, hogy mégse csak a fióknak (merevlemez-foglalónak) írjak. Miért ne lehetne valakinek szép ami nekem fájt? Szerezhetne örömet, vagy akár a sorok közt találhatná meg a maga fájdalmát, vagy inkább annak enyhülését más?? Mindezek ellenére valószínű hogy kevés igazán friss alkotásom lesz majd itt. E hosszú bevezető után, jó olvasást kívánok mindenkinek.

Ars poeticám

Szeretném…


Szeretném látni reggel a napot,Érezni fényét, hogy rám is ragyog,Nem csak komor szürke felhőket,Nem a valón túl látni az eget.
Szeretném, ha a bíbor alkonyat,Nyugalmat hozna, szelíd szavakat,Nem csak a végzet sötét tengerénlenyugvó napot érezném.
Szeretném látni a holnapom,Reggel ébren kelni, nem vakon,Bizton bízni: Van még remény.Hinni: Mindig lesz utolsó esély.
Szeretném álmodni: nincs több fájdalom!S ami eddig volt: csak rossz álom.S ha könnyem mégis újra hull,Legyen, ki védőn rám borul.
Élni! Csak élni szeretnék!Csak úgy, mintha én lennék!Kell, hogy másképp lássatok!Csak hogy érezzem: Én is vagyok!
S ha egyszer az út véget ér,Mindenki helyett és mindenkiért,Szeretném úgy lehunyni két szemem,Hogy volt értelme! …Hogy volt életem!
2005. november 21.
A versírásról

Láthatatlan teher


Láthatatlan, érthetetlenNem értem én, se senki másMért vérzik oly nagyon a lelkemRagyogó nap alatt, fekete imádkozás.
Nem ért, nem sért, senki sem.De Múlt Jelen és Jövő súlyánLáthatatlan háborút vív bennem,A mennyei fény és a pokoli árny.
S mint árnyékom követ szüntelen,Ha a nap remény-fényét veti rámDe Mindent elborító sötét éjjelenNem hagy mélybe hullnom se már.
Elhagyott utakon, ha magamban járokMint sűrű tömegben nehezen lépkedemS vonszolom törtetve e múlhatatlan átkotLelkemben ragyogó sötét terhem.
S ha utazom tömött szűk buszokonA nyüzsgő tömeg lökdös törtetve továbbÉn csak állok némán süketen s vakonS nézem árnyékom bűvölő, kísértő arcát.
Éber éjjelen, sötét, hallgatag szobában.Ő hoz fényt és üvöltő hangú homálytFájdalmas, féktelenül zúgó lármábanRidegen fénylő, mély, süket harmóniát.
S ha fény ragyog, Ő újra csak kínom súgjaVesztett harcban, csengő remény harangját,Éjszakán és nappalon mélyen átsikítva,Hallgatom Árnyékom örökkön átkos dalát.
S újra-újra viszem lelkemben Őt tovább,Tőlem elszakíthatatlan súlyos terhem,Néha megelőz némán e sötét vád,A város irigy sárga fényében.
2006. október 6.

Hullócsillag a vágy


Csillagos ég alatt,repülő meteor darabizzik, s lángolva ég el.A táj színe már,egybeolvadt az éggel.S nem derül hajnal,hulló csillag halálfénnyel.
Este van még, kora,a nap nemrég tűnt tovajátszó színeivel.Feledve bár,de felsejlő emlékkel,sose volt kép,most éltre kel.
Bíboros palástban,alkonynap csillan,két szempárban rám.Csillagaivalföldre hullván,Borít hitves estet,Ő glóriám.
Sötétlő smaragdos éjjel,fényesebb, mint reggel!S hullócsillag futva,repít engemmessziről vissza!Sose élt e kép,csak emlékemben vágya.
2006. június 8
Vers istenhez

Hozzád szól


A magány szürke templomában,Csendes imára hajtom le fejem,Nem keresni holnapot, tegnapban, mában,Nem kérdeni, miért s hol van a helyem.
Megbékélni, bár semmit sem értek,Életre kelteni, ami réges-rég holt,Leborulni eléd, ugyan nem is kértek,Még ha elvennéd azt is mi sohase volt.
S áldozni újra életem tüzével,Letenni a bánat, a bűn jéghegy terhét,Épüljön váram, hitednek kövével,S emeljem ajkamhoz vérednek kelyhét.
De belül mégis elhagyott e földem,Kiszáradt mederként üresen tátong,S rázom üvöltve börtön testemben,Az ablakon a hideg fémrácsot.
S éjbe hullt szívem, könnyeim homályán,Mint sötét verem kiált a fényért,Látván a szeretet hófehér oltárán,A törődés magasztos, büszke szentségét.
A magány szürke templomábanMint harsona koncert zendül fel az égKiáltásom csenddé váltábanRám borul a végtelen szürkeség.
2009-06-07

heifotóként megjelent képpel illusztrált versem(kattintásra kinagyható)


2021.09.23.

heifotóként megjelent képpel illusztrált versem(kattintásra kinagyható)

2021.05.25.

Az életről

Emberöltő


Halk nyögés gyermekbőgés sírásEgy pillanatS egy óra látatlan kattan s járni kezd untalanElindulEgy új élet fakad
Egy új élet alakul még makulátlanulNéhány hónapS az óra tovább kattan lassan moccanJár nem várAz élet halad
Halad jár áll eszmél s beszélÉvek lassanS az óra tovább szakadatlan ketyeg s kattanA gyermek még oktalanDe okhatatlanul tanul
Tanul tanítják s érdekli a világNéhány év csakS az óra jár meg nem állAz ész eszmél márLát kérdez érez s nyílik a szem
S jaj szíve is eszmél szerelmet remélAz évek járnakJárnak s mind az óra untan nyughatatlanDobbana szív újra-újra lángra lobban.
S végül tévül remélve ér révbeAz évek szállnakSzállnak nem szólnak mire vársz?S a nászVége a szív így ér révbe
Révbe ér s már mást remélAz évek szöknekElúsznak kezeid közül kifolynakTovább-továbbMég élni szabadon legalább
Élni s jaj a haláltól nem félniAz idő baktatS az óra rozsdásan kattan roppanLassan-lassanBallag az öregség felé
S a késő a vén a végső óránEgy pillanatig talánMegáll… ..majd újra pörög újra járGondolatban múltban kutat utat álmokat
S az óra utoljára járja útját futjaS már áll… ..nem jár..Egy hang…....s távolban halkan megszólal egy harang.
2005. 04. 6.
természetről

Éjváró


Vörös szemét az alkony, lassan lehunyja,Bíbor könnyet ejt a felhőkre búcsúzva.Némán átöleli, még egyszer az eget,Megcsókolja vér ajkaival a földet.
Könnyeit, gyöngyeit, a felhők fodra,Lassan felejti, elejti a horizontra.Sápadt fénnyel karöltve az éggel,Búcsúzik az alkony, jön az éjjel.
S én Figyelem a korai denevérek reptét,Egy lappantyú „pirregve” köszönti az estétA hűvös szellő finoman vállamhoz érEgy gébics még jelzi anyjának, enni kér.
S felkel a hold, mint hatalmas foltSárga sebként nézi mi kék voltEgy nagy összefolyt árnyék a tájA nap emléke csak a vörös láthatár
Az utcán kigyúlnak sorra mind a lámpákHangosabb lett a csend, némulnak a lármákAz emberek sietve mind aludni térnekEgy másik világ, egy új élet ébred.
S Elhallgatnak lassan a falu zajaiAz ölelő sötétség szellem karjaifalják a fényt, átfogják a tájat,Nincsenek már színek csak mogorva árnyak.
És feltárul előttem az ég tengere,Sötét mélységében ezer gyöngye,Millió szempár pislog az éjbenMilliók nézik gondjukat feledten
Nem gondolok most én se semmireAz ég tiszta, távol felsejlik Atád fényeKönnyed szellők szántják az éj árnyátS ontják a hársfák nehéz illatát.
Lámpához verődik az éji lepkeSzúnyogok hada száll dünnyögveegy éber fülemüle még trillázS elhalkul bennem az éji láz
Álmosan végül én is nyugovóra térekEgy bagoly rikácsolása töri meg a csendetSzemeim lehunyva még látom a holdat,Álmomban remélem, fényt hoz a holnap.
2006. június 28.

Haiga

a japán festészet egy formája mely magába foglalja a haikai művészetét is. A haigák jellemzően haiku költők (haijin) munkái és gyakran a haiku versek velejárói. wikipédia

furcsa mód ez a forma eléggé hasonít a mai MÉM-ekre egy kép majd egy rövid szöveg, bölcsesség. Az elmúlt évben nagyon is megtetszett e forma. Így ha csak lehet igyekszem saját fotóimmal illusztrálni.

ahol mégsem így lenne ott jelzem.

további haikuim kép nélkül elérhetőek a3sor.hu-n LINK: 3sor.hu/szerzo/ruzsa_daniel