felsőőri Bertha család
~
Története

Letelepedés

A honfoglaló magyaroknak a letelepedéskor fontos szempont volt, hogy milyen természeti adottságokkal rendelkezik a térség. Minden oldalról természetes határok védték őket, csak nyugatról nem, amit mesterségesen oldottak meg. A nyugati, Vas vármegyei védelmi rendszert gyepű kiépítésével (határ meghatározására alkalmas természetes tereptárgyak, járhatatlan erdők, hegyek, mocsarak sorozata, amit műveletlenül, lakatlanul hagytak) alakították ki, a hadifontosságú helyekre pedig székelyeket telepítettek őrségként, akik szemmel tartották az egész környéket. Egy 1936-ban kiadott Vasi szemle szerint akkoriban is megtalálhatóak voltak a korábban Vas vármegyéhez tartozó Felsőőr, Alsóőr és Őriszigeten olyan családnevek, mint az erdélyi Háromszék vármegyében: Seper, Bedőcs, Baksa, Zámbó, Imre, Bertha, Miklós stb. Úgyhogy még korábbra visszakanyarodva eléggé valószínű, hogy Erdélyből származhat a család.[f] Erről Bertha Bulcsu így ír Balatoni ​évtizedek című könyvében:

„Apám Vas megyéből származott. Apai nagyapám tizenöt holdas parasztember volt Nemeskeresztúron. Ebben a faluban és a környéken akkoriban nagyon sok Bertha nevű család gazdálkodott. Valamennyien rokonaink. A családi legenda szerint Erdélyből származtak, s Mária Terézia telepítette le őket az Őrségben.”
– Bertha Bulcsu, Balatoni évtizedek (1973, Budapest)

Mint később olvashatjuk, a családi legenda részigazságokat azért tartalmaz.

10-12. század

A védelmi gyepűrendszer harmadik és egyben legerősebb vonala a Vas vármegyében csörgedező Pinka patak völgyében fekvő Borostyánkő és Németújvár között, mintegy 70-75 km hosszú szakasz volt, 25-30 falut érintve. Az őrfalvak, mint általában az első magyar telepek, valószínűleg a nemzetségi téli szállásokból fejlődtek ki. Az őrök a magyarságra jellemző „szegekben" telepedtek meg, vagyis apró tömegekben egymáshoz közel (egy 1658-es nemesi összeírás szerint a család Felsőőrön belül Alszegen lakhatott[f]). A 10-11. századi őrök nomád, félnomád magyar vagy a magyarsággal rokon népfajból kerültek ki, akiknek fő foglalkozásuk a harc volt. Feladataik közé tartozott az ellenség szemmel tartása, mozdulatainak megfigyelése, szándékainak kikémlelése, jelentéstétel, az ellenséges hadsereg nyugtalanítása és minél tovább való feltartása. A nem túl hálás szerepkör folytonos túlerő elleni állandó harcot jelentett, úgyhogy csak harcos hagyományú, veszélyekben edzett, bátor katonanép tudott elvállalni ilyen szolgálatot, amit valószínűleg lovon teljesítettek. Az őröknek is – mint a magyarság többi részének, és mint általában a keleti nomád népeknek – az íj lehetett a fő fegyverük. Az állandó készenlét miatt a folyamatos munkával járó tevékenységekre, mint például a földművelésre nem volt lehetőség, ezért alkalmaztak (fél)nomád népeket, akik a határfelügyelet mellett állattenyésztéssel is foglalkoztak, és mint ilyen lovasok, lakóhelyüket kénytelenek voltak mindig változtatni.

Szent László király (1040–1095) 1077 utáni II. törvénykönyve szabadokként említi az őröket (az „őr" szót a 14. század közepéig csak határőrökre értették), mert a szabadságukat vesztették el, ha szegények voltak, vagyis a büntetést nem bírták megfizetni. A 12. század közepén a Héder nemzetségből kiváló Wolfer ág a Magyar Királyságba költözött Wolfer II. Henrik német lovag és fia, Wolfer Iván személyében, akik megalapították a grófi Kőszegi családot (innentől kezdve Kőszegieknek neveztették magukat). IV. Béla király (1206–1270) korára már az övék volt többek között Újvár, Kőszeg és Borostyán is, s ezekkel együtt természetesen a vidék összes falva, így szép lassan elnémetesedett a térség.

13. század

A 13. században a nagy politikai és társadalmi események, mint az Aranybulla és a tatárjárás, erős hatással voltak az őrök életére. A tatárok elleni hadviselés sikertelensége megmutatta, hogy a Magyar Királyság védelmi rendszere már nem felel meg a kor követelményeinek: csak a kővárak tudnak biztonságot adni. Ráadásul a tatárjárás következtében az őrök nagy része kénytelen volt elhagynia szállását.[f] A gyepű jelentősége egyre jobban csökkent, s vele együtt az őröké is, ezért IV. Béla király (1206–1270) birtokokat kezdett el adományozni a báróknak, de elrendelte, hogy minden birtokon kővárat kell emelni. Ennek eredményeként kiépült egy várrendszer: a Vas vármegyei Újvár és Borostyán településeknél is korszerű várak épültek, amik a tulajdonos családoknak óriási hatalmat adtak.

A fegyveres jellegű várnépek igyekeztek elnyerni és biztosítani maguknak az előnyökkel járó nemesi jogokat, és az őrök is igyekeztek jogaikat írásba foglalva biztosítani. Hátrányukra volt, hogy a gyepűrendszer megszűnésével katonai értékük és jelentőségük csökkent, ezért inkább a békésebb életre, a földművelésre és a kereskedelemre tértek át. Továbbra is teljesítettek még fegyveres szolgálatot és ellátták a határfelügyeletet, ám katonáskodásuk módja már lényegesen megváltozott: nem lovasokat, hanem gyalogosokat állítottak ki, a könnyű lovas őrökből nehéz lovagi fegyverzetű lovasok vagy gyalogosok lettek. Már nem voltak félnomádok, mert véglegesen letelepedtek: házakban laknak, fejlett lett a földművelésük (több generáció fáradtságos munkája kellett ahhoz, hogy a föld megművelhető legyen), kialakult a házi és a házkörüli kultúra (ludak, tyúkok), valamint juhokat tenyésztettek. A művelhetővé tett termékeny föld immár értéket jelentett, úgyhogy az eddig nemzetségi földközösségben birtokolt földeket, amiket korábban több család birtokolt együttesen, felosztották, valamint vám- és harmincadmentességet élveztek. Összességében elég jómódúak voltak, voltak szolgáik, szolgálóik. Mivel a népesség folyton nőtt, ezért mindig újabb földeket vettek el a természettől, amit fáradtságos munkával művelés alá vontak. Az újonnan nyert területeket rendszerint a termővétel módjáról, vagy a munkát végzők nevéről, esetleg foglalkozásukról nevezték el (mint például Berták kert, Berta árok).

A 13. században a magyar társadalmi rétegek két nagy rendbe tagozódtak: a nemesek (földesurak) és a parasztok (földesúri alattvalók). Azok jártak rosszul, akik közbül estek (mint az őrök is): szabadok voltak ugyan, de valami intézményhez tartoztak, mivel ebben a korban a királyi udvarban forgolódó nemesekkel szemben (akik szabadságát a legkevésbé korlátozták) alacsonyabb helyzetűeknek tüntették fel őket. Az őrök a 13. század elején a gyepű jelentőségének csökkenésével a szerviens rétegekkel (aki a feljebbvalójának – királynak vagy földesúrnak – kizárólag katonai szolgálattal tartozik) nem tudtak lépést tartani: nagyon alacsony volt a társadalmi helyzetük az „igazi” nemesekhez képest, és valószínűleg teljes állami adót (collectát) fizettek (az „igazi” nemeseknek nem kellett). Ezzel helyzetükön V. István király (1239–1272) oklevele könnyített: már csak fél collectát kellett fizetniük, és azt is portákként rótták ki rájuk. Az őrök helyzete annyira alacsony volt, hogy a nemesek és az őrök pereskedésekor nem fogadták el az őrtársak tanúságát, hanem testületi nemességet élveztek (a tanúkkal való bizonyítás súlya és értéke a tanúk minőségétől függött: amely fél állítása mellé több és előkelőbb tanú sorakozott, a bíró annak ítélte meg a perdöntő esküt). Az őröket tehát erős szervezet fogta össze, egymással szoros kapcsolatban voltak, földjeiket generációkon keresztül birtokolták. Csak ekkortól kezdve biztosították az őrök számára a magánbirtoklást, vagyis, hogy személy szerint saját birtokuk legyen, ami korábban csak a katonáskodó várjobbágyok kiváltsága volt. Jogaik bővültek: a vasvári ispán alatt lévő határispán (comes), az őrök eddigi felettese, második joghatósága immár kinevezett egy őrnagynak (Eör Nagysághnak, kapitánynak) hívott elöljárót az őrök közül, akik a birtokos várjobbágyok közé emelkedtek, s ők lettek az őrök elsőfokú joghatósága.

14-15. század

A 14. századi vegyesházi királyok korában, miután 1301-ben III. András halálával kihalt az Árpád-ház és az országban belzavarok támadtak, I. Károly király (1288–1342) az északról jövő támadások ellen próbálta megvédeni Vas vármegyét. Majd két emberöltőn át harcoltak a királyok a német származású Kőszegi oligarchákkal, mely során a király oldalán harcoló őrök nagy részének el kellett hagyniuk birtokaikat, elveszítették szabadságukat és a szolgálatukat sem teljesíthették, s valószínűleg nagy veszteségeket is szenvedtek. Leverésük után I. Károly az őrök birtokait, jogait és szolgálatait visszaállította. Ekkorra régi népességüknek csak a töredéke maradt meg. A felsőőri őrszakaszban mindössze négy olyan község volt, amely teljesen vagy részben, nevén kívül lakosságában és annak nyelvében, hagyományaiban is megmaradt magyarnak: Felsőőr, Alsóőr, Őrisziget és Jobbágyinak nemes származású része. Így ezek népszigetek lettek.

1327. július 1-jén Visegrádon I. Károly okiratában elrendelte, hogy az őrök – akiknek saját lakóhelyük és birtokaik voltak Újvár és Borostyán vára között – a IV. Béla, V. István és IV. László király alatt elnyert szabadságaikban és szolgálatukban maradjanak meg, amivel megerősítette, de nem sorolta fel az őrök régi kiváltságait, illetve a családtagokat.[f][f] Továbbá megbízta felsőőri Péter fiát, Miklós ispánt (comes) - aki korábban határőr volt, majd őrnagy lett -, hogy a tatárjárás következtében elköltözött őröket telepítse vissza. Az oklevéllel az őrvonal Felsőőr környéki elpusztult, illetve meggyengült szakaszát is igyekezett visszaállítani, illetve megerősíteni. Intézkedésével a határőrök szolgálatainak fontosságát és nélkülözhetetlenségét is bizonyítja. Ennek az őrségnek a szolgálati helyét ott jelölte ki, ahol a birtokaik is voltak, Újvár és Borostyán között. Ebből az következik, hogy a nyugati határvonal Vas vármegyei része a 13. században is három szakaszra oszlott, melyből a harmadik e két település között húzódott, tehát az őrök száma igen jelentős volt. A népsziget lakosainak nagy előnyt jelentett, hogy kiváltságos helyzetüket I. Károly elismerte, mert az oklevelet megőrizték, és elő tudták mutatni adott alkalmakkor.

Az őröknek csak területi és helyhez kötött nemességük volt, ha kiváltak a testületből és elköltöztek más helyre, szolgálatukkal együtt a kiváltságaik is megszűntek. A felsőőrségiek a 14. század második felére, a 15. századra elvesztették határőri jellegüket, szolgálatukra nem volt már szükség. Ekkorra már országszerte kialakult a társadalmi elrendeződés. Világosabb határvonal mutatkozott a nemes és a nemtelen (nem nemes) között, bár még nem húzódott határozott válaszfal a társadalmi rétegek közé: nehéz volt megkülönböztetni a jobbágytársadalom felső és a nemesi társadalom alsó rétegeit, mert az életformájuk sem sokban különbözött. A nemesi társadalom egyik alsó rétegében az „egytelkes nemesek” között találtak helyet a felsőőrségiek. A 15. század első felében még nem volt ismeretes ez az elnevezés, majd csak az 1492. XX. törvénycikkben határozták meg, hogy ők azok, akiknek nincs jobbágyuk. Katonaállítási kötelezettségük volt, helyzetük folyamatosan szilárdult. A 15. században egy 1482-es összeírás szerint a Bertha család hat tagja élt Felsőőrött.

16. század

A 16. században a magyar néptalaj egyre inkább visszahúzódott. Az egymást követő török hadjáratok falvak százait pusztították el, magyart és németet egyaránt. A magyar elem utánpótlást nem kapott, a németet állandóan felújította a török támadástól sértetlenül maradt német rezervoár. A Felsőőr és környékének népszigetté válását közvetlenül az 1532. évi török hadjárat okozta. Kőszeg többhetes ostroma alatt a török martalóc csapatok messze környéken elpusztították és kirabolták a falvakat, a magyar lakosságból csak töredékek maradtak, a földesurak érdekük miatt pedig minél hamarabb betelepítették az üres falvakat, tekintet nélkül a nemzetiségre, így kerültek oda horvátok is.

A század közepén, miután a török háborúk során 1541-ben Buda török kézre került és három részre szakadt szét a Magyar Királyság, I. Ferdinánd király (1503–1564) a Vas vármegyei magyar falvakat körülvevő német nagybirtokos Kinigspergher családra ruházta ideiglenesen Felső- és Alsóőrt, akik a határaikat akarták növelni a földjeikkel szomszédos községek rovására, így az említett két település felé is. Ez viszont túl nagy nyomás volt a településeknek: az országgyűléshez folyamodtak, ők pedig 1547-ben I. Ferdinándhoz, és kérték, hogy parancsolja meg Kinigspergher Honoriusnak, hogy hagyja békén a településeken lakó egytelkes nemeseket.[f] Ekkor ismerte el az országgyűlés a felső- és alsóőriek országos nemességét, kimondva, hogy ők a Magyar Királyság nemesei (az 1547-i XXXVII. törvénycikk az őrieket kifejezetten egytelkes nemeseknek nevezi). Ez azonban még nem teljes, „valódi" nemesség, még mindig testülethez voltak kötve. A felsőőrségi falvak községenként alkottak testületet, amelynek tagja volt minden olyan lakos, aki az adott községben birtokos volt és ott is lakott, vagyis nem személy szerinti nemességet élveztek. 1554-ben kerül említésre a legelső családtag, Berta Balázs (Blasius) mint felsőőri egytelkes nemes.[f]

1569-ben Miksa király (1527–1576) megbízta Batthyány Boldizsár (1542–1590) dunántúli főkapitányt, hogy védje meg Felső- és Alsóőrt, különösen Kinigsperger Kristóf ellen. Később a nagybirtokosok nyomása annyira fokozódott, hogy kénytelenek voltak közjogi védelmet igénybe venni a felsőőrségiek, és kijárták, hogy a király megerősítse őket nemesi kiváltságaikban és birtokaikban: 1582. február 18-án Rudolf király (1552–1612) 65 őrcsaládnak[f] adott birtokadományt Pozsonyban, amiben már név szerint is fel vannak sorolva a családtagok: Bertha Márton, Mihály és Ferenc.[f][f][f] Így, a század vége felé ismerték el őket „valódi” nemesekként és erősítették meg birtokjogukat. Mint látható, a 16. század végén még nemessé válhatott valaki, ha birtokot tudott szerezni a nemesi községben és így bejuthatott a nemesi testületbe, vagyis nemes módjára élhetett. Az okirat I. Károly 1327. évi oklevelére hivatkozik, megmutatva, hogy mekkora jogi értéket képviselt az a körülmény, hogy a felsőőrségiek oklevéllel tudták bizonyítani, hogy az elődeik őrök voltak és bizonyos kiváltságokat élveztek. Ezt az oklevelet a felsőőriek nagy gonddal őrizték, 1436-ban át is íratták a vasvári káptalannal és egy darabig megvolt a községházán.

1597-től kezdődően azonban a felső- és alsóőrieknek a Batthyány családdal voltak viszályaik: Vas vármegye közgyűlésén a felső- és alsóőri nemesek panaszt tettek Batthyány Boldizsár fia, Batthyány Ferenc (1573–1625) főispán ellen a birtokfoglalások miatt. Egy másik nemesi gyűlésen Kinigsperger Kristóf ellen is igen sok, osztrák határszélen lévő birtokos tett panaszt erőszakoskodások miatt, ezért újból szükségesség vált, hogy a király megerősítse kiváltságaikat és birtokaikat.

17-19. század

Ezt a 17. század elején, a tizenöt éves háborút követően, 1611. január 16-án II. Mátyás király (1557–1619) tette meg Bécsben, amit Vas vármegye augusztus 16-an kihirdetett és a vasvári káptalan által be is iktattattak.[f] Ebben felsőőri lakosokként Bertha Gáspár, Ferenc és Jakab kerülnek említésre.[f] Habár ez a királyi megerősítés nem akadályozta meg a Batthyány család erőszakosságát, végül mégsem értek el tartós, jelentős eredményt a négy község ellenében.

A felsőőri Bertha család a hétéves háborút lezáró megállapodást követően, 1763. október 12-én kapta meg a legutolsó, uralkodótól származó adományát Mária Terézia királynőtől (1717–1780) Bécsben, amiben összesen kilenc családtag szerepel: Bertha György, János és István (II. Márton Istvánjának fiai), Bertha János és László (Pál ága), valamint Bertha György, Miklós és Fülöp (II. Márton Jánosának fiai, plusz János özvegye).[f] A família ekkor kapta meg második címerét, amit Bertha János törvényszéki bíró és fia, Bertha János (1757–1837) táblabíró használt.

A népszigetek életének egyik legkiemelkedőbb eseménye a nemesi kiváltságok megszűnése volt. A földet művelő kisnemesek mindennapi élete a régi maradt, ellenben a körülmények megváltoztak körülöttük. Ledőlt az a jogi határ, amely falként fogta körül a magyar telepeseket és más népek nagyobb behatolását meggátolta. A fejlődés ettől kezdve gyorsult, a német ajkúak száma rohamosan nőtt. 1848 után a nemesek, agilisek és jobbágyok közötti különbség végül elmosódott.

Források:

• Kovács Márton: A felsőőri magyar népsziget (1942, Budapest)

Vallás

A népszigeteket, ámbár az ország legnyugatibb részén voltak, nem nyugatról érték a szellemi áramlatok, mégha azok onnan is indultak ki. Először a magyar vezető réteg vette át a nyugati művelődési értékeket és ők osztotta szét az ország központjából valamennyi világtáj irányában. A felsőőrségiekhez, mint a magyarság előretolt részéhez, aránylag később jutottak el a művelődési áramlatok, viszont annál tovább érvényesült a hatásuk. Történetük minden szakaszában, a társadalmi, jogi, gazdasági, művelődési viszonyaikon, életük minden megnyilvánulásán látszik, hogy a központi fekvésű vidékekhez képest régebbi felfogások, szokások és jogok szerint éltek. Bizonyára a keresztyénség felvétele is később következett be és a régi hitnek sokáig voltak még hívei. Keresztyénné válásuk nemcsak hitbeli változást jelentett, hanem egész életmódjuk átalakulását: templomhoz kötötték őket, le kellett telepedniük, hozzá kellett fogniuk a földműveléshez.

A reformáció, avagy a protestantizmus meglehetősen későn ért el nyugatra: nem Ausztrián át hatolt a községekbe, hanem magyar prédikátorok hozták el az ország belsejéből, ezért Luther Márton (1483–1546) evangélikus és Kálvin János (1509–1564) református tanai ezeken a részeken, így Vas vármegyében is igen későn váltak szét. A lutheri és a kálvini irányzatokat elsőkként a környező uradalmak birtokosai, a Batthyányak vették fel, az őriek pedig az ő befolyásuk alatt álltak, ezért igyekeztek ők is mihamarabb átvenni az új vallást, különválni a római katolikus egyháztól, mert a vidék hitvallását a földesurak határozták meg. 1524-ben II. Lajos király Batthyány Ferenc (1573–1625) főispánnak adományozta Németújvárat, így e család lett ott a földbirtokos. Apja, Batthyány Boldizsár (1542–1590) később evangélikus lett, majd 1566-ban elvette Zrínyi Miklós (1508–1566) hadvezér egyik lányát, Dorottyát (1550–1620), aki szintén evangélikus volt. Innentől kezdve az új vallás a Batthyányak uradalmához tartozó községekben még inkább elterjedt, ám Beythe István (1532–1612) református püspök lassan áttérítette Boldizsárt a református hitre. A 16. század utolsó negyedére már a községek körüli összes falvak protestánsokká lettek a környező nagybirtokosokkal együtt, melyek közülük kettő református, kettő az evangélikus hitet követte. Igen valószínű, hogy az új hit ereje a népszigetekre is hatással volt, és feltehető, hogy először mind evangélikussá váltak és csak később lettek reformátusok. Ez bizonyos eltávolodást okozhatott a lakosok között, melyet csak az egymásra utaltság és a közös nemesi öntudat érzése enyhített. Ebben a korban általános jelenség volt az új hit felvétele, s csak a következő időkben vált döntő jelentőségűvé, hogy a négy falu környezetétől hitében is elütött, mert a környező uradalmak tulajdonosai, nevezetesen Batthyány Ferenc fia, Batthyány Ádám (1610–1659) királyi kamarás a protestáns vallást feladva újból katolikus lett, így visszatértek mindannyian a római katolikus egyházhoz.

Az ellenreformáció nem állt meg a községek határánál: 1663-ban nagy készültséggel Szelepcsényi György (1595–1685) püspök, az ellenreformáció fontos szereplőjének ösztönzésére Tomiássi Péter vasvári prépost bevonult Felsőőrre 500 német lovassal, aki elfoglalta a templomot, az iskolát és a birtokokat, a református papot és tanítót elűzte, házukat feldúlta, a népet megverette, az esküdteket ruhátlanul, szakálluknál fogva hurcoltatta, aztán üres szobába záratta, így akarván őket áttérésre bírni. Sikerült is a felsőőriek egy részét és az alsóőrieket katolizálni. A reformátusok ettől fogva egy pajtában tartották istentiszteletüket 1681-ig. Az 1681. évi soproni országgyűlés egész Vas vármegyében egyedül Felsőőrt hagyta meg artikuláris helynek, azaz csak itt lehetett református oratóriumot és iskolát létesíteni, közülük az oratórium fel is épült fából és zsupfedéllel a Pinka folyó füzesei között.

Felsőőr valószínűleg korán egyházashellyé lett. A 15. század elején már volt papja és legalább egy kereszt fel volt állítva a határában. 1655-ből már ismeretes a református tanító neve és azóta mindig volt mester a felsőőri református iskolában. 1693-ban Felsőőrött a katolikusoknak Kazó István főesperes vizsgálata szerint nem volt iskolaházuk. Telkük ugyan volt, de a hívek, akiket az iskola felépítése terhelt, nem akarták teljesíteni kötelességüket, azon okból, hogy igen kevesen vannak. A felsőőri református papoknak sok vitát kellett vállalniuk hitük védelmében, ezért járatosaknak kellett lenniük a teológia és a jogtudomány kérdéseiben. Az akkori időkhöz képest jól felszerelt és értékes könyvtár könnyítette meg munkájukat a 18. században. 1820-ban templomot építve megalakult az ágostai evangélikus gyülekezet, mely nagyrészt németekből állt.

Források:

• Kovács Márton: A felsőőri magyar népsziget (1942, Budapest)

• Seper Károly: Alsóőr történetéből (1988, Alsóőr)

Néveredet

Hajdú Mihály 2010-es Családnevek enciklopédiája című könyvében a Barta név alatt található információ a Bert(h)a vezetéknévről:

Barta
Típusa: Apanévi eredetű, magyar családnév.
Változatai: Barta 10 434, Bartha 6089, Bartah, Bártha; Birta 445, Bírta; Berta 8202, Bertha 402. Más változatokkal együtt összesen: 25 852.
Eredete: Az Árpád-korban igen népszerű Bertalan keresztnevünk egyesek szerint arámi eredetű, Talmai ~ Tolomai alakú lehetett. Jelentése ’barázdákban bővelkedő’, vagyis ’ráncos arcú’ volt. (Van olyan vélemény, mely szerint esetleg ’vitéz, bátor harcos’ volt a jelentése.) A többség szerint az arámiból került a bibliai héberbe ymltrb [bar Tolomai (Bártolomaj)] alakban, ’Talmai fia’, vagyis ’a ráncos arcú fia’ (vagy esetleg ’a vitéz harcos fia’) jelentéssel.
Más vélekedés szerint eredeti héber név, s jelentése ’domb fia’ vagy ’barázda fia’. A magyar nyelv a latinosított Bartholomaeus formában találkozott vele, s elmagyarosodása után Bartalan ~ Birtalan ~ Bertalan változatokban élt. Ezek rövidült vagy rövidült és -a kicsinyítő képzővel toldott alakja vált gyakori egyénnévvé, majd apai családnévvé. Jelentése ’Barta ~ Birta ~ Berta nevű személy fia, leszármazotta’.

Elterjedtsége: A Barta általában a nyelvterület keleti felében, de a Birta alakváltozattal együtt főleg északkeleten, különösen Erdélyben, a Berta pedig a Dunán túl gyakoribb.

Névváltoztatás: A Barta elterjedtsége miatt alkalmas volt asszimiláció céljára, és igen sokan, köztük Barth, Bachrach, Baruch, Baumgartner, Behr, Berger, Blau, Braun, Breuer, Bruck, Buchwald, Burger nevűek választották magyarosításkor új családnévül, míg a Berta formát csak egy Speier, a Birta nevet pedig senki sem vette föl a XIX. században.