Lyceum Templom, Pécs, 2026. Foró: Varga Éva ©
Tudományos-ismeretterjesztő tanulmány
A jogszabályi állapot vizsgálatának időpontja: 2026. november 19.
Absztrakt
A régészeti örökség az emberi társadalmak múltjának egyik legfontosabb tárgyi, térbeli és környezeti forráscsoportja. A földben, a felszínen, a víz alatti környezetben és az épített örökségben fennmaradt régészeti emlékek nem csupán történeti értéket képviselnek, hanem pótolhatatlan tudományos információkat is hordoznak. Megőrzésük, kutatásuk, dokumentálásuk és hozzáférhetővé tételük ezért egyszerre kulturális, tudományos, jogi és közösségi érdek.
Magyarországon a régészeti örökség védelmének meghatározó jogforrása a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény, amelynek rendelkezéseit többek között a 68/2018. (IV. 9.) Korm. rendelet részletezi. A szabályozás a régészeti lelőhelyek felderítésétől és nyilvántartásától a feltárások engedélyezésén, a beruházásokhoz kapcsolódó régészeti feladatellátáson és a leletek megőrzésén át az örökségvédelmi ellenőrzésig terjed.
A tanulmány célja a magyarországi régészeti örökségvédelem rendszerének bemutatása, a legfontosabb jogi és szakmai fogalmak magyarázata, valamint annak áttekintése, hogy a régészeti kutatás eredményei miként válhatnak ellenőrizhető, megőrizhető és tudományosan felhasználható ismeretté.
Kulcsszavak: régészet, régészeti örökségvédelem, régészeti lelőhely, feltárás, múzeum, kulturális örökség, dokumentáció, leletvédelem, Magyarország.
1. A régészeti örökség fogalma és tudományos jelentősége
A régészet az emberi múlt tárgyi, térbeli és környezeti nyomainak tudományos vizsgálatával foglalkozik. Forrásai közé tartoznak a települések maradványai, temetkezések, építmények, használati tárgyak, kerámiák, fémleletek, csontanyagok, régészeti rétegek, valamint az emberi tevékenység környezetre gyakorolt hatásának nyomai.
A régészeti források sajátossága, hogy jelentős részük egyszeri és megismételhetetlen összefüggésben marad fenn. Egy tárgy tudományos értékét nem kizárólag anyaga, kora vagy esztétikai megjelenése határozza meg, hanem az is, hogy milyen rétegben, milyen objektumban, milyen más leletekkel együtt és milyen térbeli viszonyok között került elő.
Ezért a régészeti feltárás nem egyszerű tárgygyűjtés. A kutatás során a lelőhely rétegtani, térbeli, kronológiai és kulturális összefüggéseit is dokumentálni kell.
A kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény (a továbbiakban: Kötv.) 3–5. §-ai rögzítik a kulturális örökség megóvásának általános követelményeit. A törvény értelmében a fejlesztéseket és beruházásokat az örökségvédelemmel összhangban kell megvalósítani, a kulturális örökség elemeit pedig tudományos módszerekkel kell felkutatni, értékelni és megőrizni.
A szabályozás jelentősége abban áll, hogy a régészeti örökséget nem kizárólag a már feltárt tárgyak összességeként kezeli. A még földben, víz alatt vagy más környezetben rejlő, tudományosan értékelhető emlékek is a védelem tárgyát képezik.
A Kötv. 8. §-a a régészeti leletek állami tulajdonára vonatkozó alapvető szabályokat tartalmazza. A régészeti lelet tulajdonjogát ezért nem lehet pusztán a megtalálás tényéből vagy a megtaláló személyéből levezetni.
2. A magyarországi régészeti örökségvédelem jogi alapjai
A magyarországi régészeti szabályozás központi eleme a 2001. évi LXIV. törvény a kulturális örökség védelméről, közismert rövidítéssel: Kötv.
A törvény hatálya a régészeti örökség és a kulturális javak védelmére, valamint az ezekkel kapcsolatos tevékenységekre, személyekre és szervezetekre terjed ki. A műemléki értékek és az emlékhelyek szabályozásának meghatározó rendelkezéseit a 2023. évi C. törvény, a magyar építészetről szóló törvény tartalmazza.
A szabályozás fontosabb területei:
a régészeti örökség általános védelme;
a régészeti lelőhelyek felderítése és nyilvántartása;
a régészeti lelőhelyek védetté nyilvánítása;
a régészeti feltárások jogi feltételei;
a beruházásokhoz kapcsolódó régészeti feladatellátás;
a régészeti emlékek és leletek megőrzése;
a régészeti dokumentáció kezelése;
a hatósági ellenőrzés és jogkövetkezmények.
A törvény végrehajtásának egyik legfontosabb részletszabályozása a 68/2018. (IV. 9.) Korm. rendelet, amely a kulturális örökség védelmével kapcsolatos eljárásokat, nyilvántartási feladatokat, kutatási és feltárási követelményeket, valamint a nagyberuházásokhoz kapcsolódó régészeti feladatellátást rendezi.
A két jogforrás egymást kiegészíti: a törvény határozza meg az alapvető jogokat, kötelezettségeket és intézményi kereteket, a kormányrendelet pedig ezek gyakorlati végrehajtásának részletes szabályait.
2.1. A 2025–2026-os jogszabályi változások jelentősége
A régészeti örökségvédelem szabályozása az utóbbi években jelentősen változott.
Különösen fontos a 2025. évi LVIII. törvény, amely módosította a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvényt. A módosítás több rendelkezése 2025. szeptember 1-jén, egyes rendelkezései pedig 2026. január 1-jén léptek hatályba.
A módosítások többek között érintették a régészeti terepmunkát, a beruházásokhoz kapcsolódó régészeti feladatellátást, a lelet- és lelőhelyfelderítést, valamint a régészeti örökség megőrzésének egyes módszereit.
A végrehajtási szabályok tekintetében a 142/2025. (VI. 19.) Korm. rendelet is lényeges, amely módosította a 68/2018. (IV. 9.) Korm. rendeletet.
A 2026-os jogi helyzet értelmezésénél ezért nem elegendő egy korábbi törvényszöveget vagy régi szakmai tájékoztatót használni. Mindig az adott időpontban hatályos, egységes szerkezetű jogszabályszöveg az irányadó.
Magyarázat: A módosító törvény és a módosított alaptörvény két különböző jogtechnikai fogalom. A módosító jogszabály a változtatásokat vezeti be, az új rendelkezések pedig a módosított törvény egységes szövegében jelennek meg. Tudományos publikációban ezért a jelenleg hatályos Kötv.-re kell elsődlegesen hivatkozni, a módosító jogszabályt pedig a jogszabálytörténet bemutatásakor célszerű megjelölni.
3. Régészeti lelőhelyek és nyilvántartásuk
Régészeti lelőhelynek olyan földrajzilag körülhatárolható terület tekinthető, ahol régészeti emlékek és leletek történeti összefüggéseikben találhatók.
A lelőhely lehet település, temető, erődítés, útvonal, műhely, szakrális hely, temetkezési terület vagy más, emberi tevékenységhez kapcsolódó régészeti objektum.
A lelőhelyek védelmének elsődleges feltétele a felderítés és a nyilvántartás. A nyilvántartás teszi lehetővé, hogy a hatóságok, a kutatóintézmények, a múzeumok és a beruházók megismerhessék a területek régészeti érintettségét.
A nyilvántartás azonban nem azonos a régészeti örökség teljes körű ismeretével. Egy korábban nem ismert lelőhely is tartalmazhat védendő régészeti emlékeket. Ezért a védelem nem szűkíthető kizárólag a már nyilvántartásba vett helyszínekre.
A régészeti lelőhelyek védelmének különböző fokozatai vannak. A jogszabállyal védetté nyilvánított lelőhelyek lehetnek fokozottan vagy kiemelten védettek. A védettség tudományos jelentőségen és a lelőhely országos, nemzetközi vagy tájegységi fontosságán alapulhat.
A Kötv. 13–18. §-ai a védett régészeti lelőhelyekkel, azok védőövezetével, ideiglenes védelmével, ellenőrzésével és a védettség megszüntetésével kapcsolatos alapvető rendelkezéseket tartalmazzák.
A lelőhelyek állapotának megőrzése különösen fontos a mezőgazdasági művelés, az építkezések, az út- és közműfejlesztések, a bányászat, valamint a természeti és emberi eredetű károsító folyamatok miatt.
Magyarázat: A nyilvántartásba vétel és a védettség nem ugyanaz. Egy régészeti lelőhely általános törvényi védelem alatt állhat akkor is, ha nem nyilvánították külön fokozottan vagy kiemelten védetté. A nyilvántartási státusz és a jogszabályi védelem tehát két külön szempont, amelyet egy adott helyszín vizsgálatakor együttesen kell értékelni.
4. A régészeti kutatás és feltárás különbsége
A régészeti kutatás és a régészeti feltárás egymással összefüggő, de nem azonos tevékenységek.
A régészeti kutatás tágabb fogalom. Magában foglalhatja az írott források vizsgálatát, a térképi és levéltári kutatást, a terepbejárást, a geofizikai felmérést, a távérzékelést, a műszeres lelőhely-felderítést, az anyagvizsgálatot, a laboratóriumi elemzést és a korábban feltárt anyagok újraértékelését.
A régészeti feltárás ezzel szemben olyan módszeres, dokumentált beavatkozás, amelynek során a régészeti emlékek eredeti összefüggéseit vizsgálják és rögzítik.
A Kötv. 19–23. §-ai alapvető szabályokat állapítanak meg a régészeti terepmunkára és feltárásra. A feltárásra, az engedélyezésre, a jogosult intézményekre és a különböző terepi tevékenységekre vonatkozó rendelkezéseket a 68/2018. Korm. rendelet részletezi.
A jogi szabályozás különbséget tesz többek között:
tervásatás;
megelőző feltárás;
mentő feltárás;
régészeti megfigyelés;
próbafeltárás;
terepbejárás;
műszeres lelőhely-felderítés;
geofizikai és egyéb roncsolásmentes vizsgálatok között.
A jogi különbségtétel azért fontos, mert nem minden régészeti célú terepi tevékenység minősül régészeti feltárásnak, és az egyes tevékenységekre eltérő eljárási szabályok vonatkozhatnak.
Magyarázat: A terepbejárás vagy a geofizikai felmérés önmagában nem feltétlenül jár a régészeti rétegek megbontásával. A feltárás viszont rendszerint visszafordíthatatlan beavatkozás a lelőhely eredeti állapotába. Éppen ezért a régészeti dokumentáció minősége alapvető tudományos követelmény.
5. Régészeti feltárások és beruházások
A modern örökségvédelem egyik jelentős területe a beruházásokhoz kapcsolódó régészeti feladatellátás.
Új utak, lakóépületek, ipari létesítmények, közművek és egyéb földmunkával járó fejlesztések esetében előfordulhat, hogy a beruházás régészeti lelőhelyet vagy még feltáratlan régészeti emlékeket érint.
A szabályozás célja, hogy a beruházások előkészítése során a régészeti érintettség időben felismerhető legyen, és a szükséges kutatási, dokumentálási, megőrzési vagy feltárási feladatok megfelelően megtörténjenek.
A megelőző régészeti dokumentáció fontos eszköz a várható régészeti érintettség megítélésére. A dokumentáció segítségével a beruházás tervezése során figyelembe vehetők a régészeti értékek és az esetlegesen szükséges régészeti beavatkozások.
A 2025-ben módosított szabályozás hangsúlyosabban kezeli a régészeti lelőhelyek eredeti helyzetben történő megőrzésének különböző lehetőségeit.
Ezek között szerepel:
az elkerülés;
a bennhagyás;
az elfedés.
Az elkerülés azt jelenti, hogy a beruházást úgy tervezik vagy alakítják át, hogy a régészeti lelőhelyet ne kelljen bolygatni.
A bennhagyás a régészeti emlékek eredeti helyzetben történő megőrzését szolgálja.
Az elfedés olyan műszaki megoldás, amely megfelelő védelem mellett lehetővé teszi a régészeti értékek eredeti helyzetben történő megőrzését, a későbbi kutatás lehetőségének fenntartásával.
A régészeti feltárások költségviselésének alapvető szabályait a Kötv. 19. és az ahhoz kapcsolódó további rendelkezések, valamint a végrehajtási rendelet tartalmazzák.
Magyarázat: A régészeti örökség védelme nem minden esetben jelent teljes feltárást. Tudományos és örökségvédelmi szempontból sokszor előnyösebb a lelőhely eredeti helyzetben történő megőrzése. A feltárás ugyanis a régészeti rétegek fizikai megszüntetésével jár, ezért a dokumentáció ellenére sem állítható vissza teljesen az eredeti állapot.
6. A régészeti leletek megőrzése és tudományos feldolgozása
A régészeti feltárás során előkerülő leletek tudományos értéke nem merül ki a megtalálásukban.
A tárgyakat tisztítani, állapotukat felmérni, szükség esetén konzerválni, azonosítani, leltározni és tudományosan értékelni kell. A leletekhez kapcsolódó dokumentáció – például a feltárási napló, a rétegrajzok, a fényképek, a koordináták, a leírások és az anyagvizsgálati eredmények – a régészeti kutatás szerves részét alkotja.
A lelet önmagában gyakran csak korlátozott információt szolgáltat. A régészeti összefüggések dokumentálása teszi lehetővé, hogy a későbbi kutatók is ellenőrizhessék, újraértékelhessék vagy más tudományos eredményekkel összevethessék a feltárás megállapításait.
Ezért a régészeti dokumentáció megőrzése nem pusztán adminisztratív feladat, hanem a tudományos ellenőrizhetőség és a kulturális örökség hosszú távú megőrzésének egyik feltétele.
A leletek nyilvántartásának, muzeális kezelésének és megőrzésének intézményi szabályait a kulturális örökség védelméről szóló törvény, a 68/2018. Korm. rendelet, valamint a muzeális intézményekre vonatkozó rendelkezések együtt határozzák meg.
7. A múzeumok és felsőoktatási intézmények szerepe
A magyarországi régészeti kutatásban a múzeumok és a felsőoktatási intézmények egyaránt meghatározó szerepet töltenek be.
A múzeumok feladatai közé tartozhat a régészeti feltárás, a leletek őrzése, feldolgozása, nyilvántartása, tudományos kutatása és bemutatása.
A felsőoktatási intézmények a régészképzés, a tudományos utánpótlás, az oktatás, az alap- és alkalmazott kutatás, valamint a szakmai együttműködés területén töltenek be fontos szerepet.
A régészeti feltárásra jogosult intézmények körét a Kötv. és a végrehajtási rendelet határozza meg. A jogosultságot tehát nem lehet pusztán egy intézmény általános tudományos vagy oktatási tevékenységéből levezetni: a törvényi feltételeket és az adott tevékenységre vonatkozó részletszabályokat is vizsgálni kell.
A magyarországi régészeti kutatás jelentős intézményei közé tartoznak többek között:
Magyar Nemzeti Múzeum;
Budapesti Történeti Múzeum;
vármegyei hatókörű városi múzeumok;
Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központjának érintett intézményei;
Eötvös Loránd Tudományegyetem;
Pécsi Tudományegyetem;
Pázmány Péter Katolikus Egyetem;
Szegedi Tudományegyetem;
Debreceni Egyetem.
Az intézmények tényleges régészeti feladatait és jogosultságait mindig az adott időszakban hatályos jogszabályok, intézményi alapító okiratok, működési engedélyek és konkrét kutatási engedélyek alapján kell megítélni.
8. A régészeti kutatók szakmai jogosultságai és felelőssége
A régészeti kutatás szakmai színvonala és jogszerűsége szempontjából alapvető kérdés, hogy ki, milyen képzettséggel, milyen intézményi háttérrel és milyen jogosultság alapján végezhet régészeti tevékenységet.
Különbséget kell tenni a régészeti kutatásban közreműködő személy, a régész szakember, a feltárásvezető, a régészeti szakértő és a régészeti feltárásra jogosult intézmény között.
A régészeti szakértői tevékenységre külön szabályozás vonatkozik. Ennek egyik alapvető jogforrása a 439/2013. (XI. 20.) Korm. rendelet, amely a régészeti örökséggel és a műemléki értékkel kapcsolatos szakértői tevékenység feltételeit határozza meg.
A szakértői jogosultság, a feltárásvezetői feladat és az intézményi feltárási jogosultság nem azonos fogalmak.
Magyarázat: Egy régészeti végzettséggel rendelkező kutató tudományos kutatást végezhet a rá vonatkozó szabályok szerint, de ebből nem következik automatikusan, hogy bármely lelőhelyen önálló feltárást vezethet. A feltárási tevékenységhez kapcsolódó intézményi és személyi követelményeket külön kell vizsgálni.
9. A régészeti dokumentáció, a tudományos közlés és a szerzői jog kérdései
A régészeti kutatás során létrejövő dokumentáció különböző jogi természetű elemekből állhat.
Ilyenek lehetnek a terepi megfigyelések, a mérési adatok, a rajzok, a fényképek, a térképek, a leírások, a feldolgozó tanulmányok, a digitális adatállományok és a publikációk.
Ezek jogi megítélése nem egységes. A szerzői jogi védelem szempontjából különbséget kell tenni a puszta tényadatok, az ötletek és módszerek, illetve az egyéni, eredeti jellegű alkotások között.
A magyar szerzői jogi szabályozás alapja az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról.
A törvény 1. §-a alapján szerzői jogi védelem az egyéni, eredeti jellegű alkotásokat illeti meg. A tudományos művek, a megfelelő eredetiséget hordozó szövegek, ábrák, térképek és fényképek ezért védelemben részesülhetnek.
A régészeti dokumentáció intézményi őrzése, a lelet tulajdonjoga és a dokumentáció egyes részeinek szerzői jogi védelme három különálló kérdés.
Egy múzeum leletőrzési vagy dokumentációkezelési feladata önmagában nem jelenti azt, hogy minden kapcsolódó szellemi alkotás szerzői jogi jogosultjává válik.
A tudományos közlésben ezért alapvető követelmény a kutatók, közreműködők, adatközlők és a felhasznált dokumentáció megfelelő azonosítása, valamint a források ellenőrizhető hivatkozása.
A tudományos etikához hozzátartozik a kutatási eredmények eredetének pontos feltüntetése, az elsődleges adatközlők és közreműködők elismerése, továbbá az eredmények más kutatók általi ellenőrizhetőségének biztosítása.
10. A régészeti örökségvédelem nemzetközi háttere
A magyarországi régészeti örökségvédelem az európai és nemzetközi kulturális örökségvédelmi rendszerbe illeszkedik.
Különösen fontos az Európa Tanács 1992-ben Vallettában elfogadott, felülvizsgált Európai Egyezménye a régészeti örökség védelméről (Revised European Convention on the Protection of the Archaeological Heritage, ETS No. 143).
Az egyezmény hangsúlyozza a régészeti örökség megőrzésének, a tudományos kutatásnak, a nyilvántartásnak, a szakmai együttműködésnek és a területfejlesztési döntésekbe történő integrálásnak a fontosságát.
A nemzetközi szabályozás további fontos elemei:
UNESCO 1970. évi egyezménye a kulturális javak jogellenes behozatalának, kivitelének és tulajdonjog-átruházásának megakadályozásáról;
UNESCO 1972. évi Világörökség Egyezménye;
UNESCO 2001. évi egyezménye a víz alatti kulturális örökség védelméről.
E nemzetközi dokumentumok eltérő tárgyi hatállyal rendelkeznek, ezért nem helyettesítik a magyar nemzeti szabályozást, hanem annak nemzetközi összefüggéseit és kötelezettségi hátterét adják.
11. A régészet időbeli határai és a modern kori régészet
A régészeti örökség jogi meghatározása és a régészet tudományos időbeli határai nem feltétlenül esnek egybe.
A magyar jogszabályi fogalomrendszerben az 1711-es időhatár több örökségi kategória meghatározásában is megjelenik. Ugyanakkor az egyes régészeti, hadtörténeti és kulturális örökségi kategóriák eltérő szabályozási sajátosságokkal rendelkeznek.
A modern kori és legújabb kori régészet tudományos fejlődése arra is rámutat, hogy a régészet nem kizárólag az őskor, az ókor és a középkor tárgyi emlékeivel foglalkozik.
A 18–20. századi települések, ipari létesítmények, katonai objektumok, temetkezések, infrastruktúrák és mindennapi használati tárgyak is értékes történeti források lehetnek.
Laszlovszky József 2023-as tanulmánya különösen fontos ebből a szempontból, mert a modern kori és kortárs régészet magyarországi tudományos lehetőségeit és kérdéseit vizsgálja.
Magyarázat: A tudományos régészet időbeli érdeklődése nem feltétlenül azonos a jogi védelem valamennyi kategóriájának időbeli határaival. Egy történeti emlék tudományos jelentősége és annak konkrét jogi besorolása két külön vizsgálatot igényel.
12. A digitális régészeti adatbázisok és a tudományos hozzáférhetőség
A digitális technológiák fejlődése jelentősen átalakította a régészeti kutatások dokumentálását és feldolgozását.
A digitális régészeti adatbázisok lehetővé teszik a lelőhelyek, leletek, feltárások, dokumentációk és tudományos eredmények rendszerezését, összehasonlítását és hosszú távú megőrzését.
A digitális nyilvántartás nem pusztán informatikai kérdés. A régészeti adatállományok tudományos hitelessége szempontjából alapvető a források azonosíthatósága, a dokumentáció keletkezési körülményeinek rögzítése, az adatváltozások követhetősége és az eredeti információk megőrzése.
Kreiter Attila 2021-es tanulmánya a magyar régészeti adatbázis kialakításának és intézményi hátterének kérdéseit tárgyalja.
A digitális adatbázisok további jelentősége, hogy a korábbi kutatások eredményei új módszerekkel is értékelhetők. A térinformatikai rendszerek, a légi felvételek, a távérzékelés, a geofizikai adatok és a háromdimenziós modellezés új kutatási lehetőségeket teremtenek.
13. Összegzés
A magyarországi régészeti örökségvédelem összetett jogi, intézményi és tudományos rendszer. Nem kizárólag a régészeti leletek megóvásáról szól, hanem az emberi múlt tárgyi és térbeli emlékeinek felkutatásáról, értékeléséről, nyilvántartásáról, megőrzéséről és tudományos hozzáférhetővé tételéről is.
A régészeti örökség védelme akkor tekinthető eredményesnek, ha a feltárás során keletkező információk, a leletek, a dokumentációk és a tudományos eredmények hosszú távon megőrizhetők és ellenőrizhetők.
A régészeti kutatás ezért nem ér véget a terepi munkával. A dokumentálás, a leletkezelés, a tudományos feldolgozás, a publikálás és a források megőrzése egyetlen összefüggő tudományos folyamat része.
A régészeti örökség nem csupán a múlt emléke: olyan közös kulturális és tudományos forrás, amelynek megőrzése a jelen és a jövő generációival szembeni felelősségünk.
IRODALOM ÉS HIVATKOZÁSOK
I. Elsődleges magyar jogforrások
2001. évi LXIV. törvény a kulturális örökség védelméről. Nemzeti Jogszabálytár, hatályos szöveg.
https://njt.jog.gov.hu/jogszabaly/2001-64-00-00
68/2018. (IV. 9.) Korm. rendelet a kulturális örökség védelmével kapcsolatos szabályokról. Nemzeti Jogszabálytár.
https://njt.jog.gov.hu/jogszabaly/2018-68-20-22
439/2013. (XI. 20.) Korm. rendelet a régészeti örökséggel és a műemléki értékkel kapcsolatos szakértői tevékenységről.
https://njt.jog.gov.hu/jogszabaly/2013-439-20-22
2025. évi LVIII. törvény a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény módosításáról. A módosítás jogtörténeti forrásként.
https://njt.jog.gov.hu/jogszabaly/2025-58-00-00
142/2025. (VI. 19.) Korm. rendelet a 68/2018. (IV. 9.) Korm. rendelet módosításáról.
https://njt.jog.gov.hu/jogszabaly/2025-142-20-22
1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról.
1997. évi CXL. törvény a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről.
1995. évi LXVI. törvény a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről.
1996. évi LIII. törvény a természet védelméről.
2023. évi C. törvény a magyar építészetről.
II. Nemzetközi egyezmények
Council of Europe (1992): European Convention on the Protection of the Archaeological Heritage (Revised). Valletta, ETS No. 143.
https://www.coe.int/en/web/conventions/full-list...
UNESCO (1970): Convention on the Means of Prohibiting and Preventing the Illicit Import, Export and Transfer of Ownership of Cultural Property.
https://www.unesco.org/.../convention-means-prohibiting...
UNESCO (1972): Convention Concerning the Protection of the World Cultural and Natural Heritage.
https://whc.unesco.org/en/conventiontext/
UNESCO (2001): Convention on the Protection of the Underwater Cultural Heritage.
https://www.unesco.org/en/underwater-heritage
III. Tudományos szakirodalom
Bánffy, Eszter – Gyucha, Attila – Csiky, Gergely (2011): Fundamental Modifications to Archaeological Heritage Protection Regulations in Hungary: A Brief Report. International Journal of Cultural Property, 18(4), 425–428.
https://doi.org/10.1017/S0940739111000403
Laszlovszky, József (2023): Újkori és legújabb kori régészet Magyarországon? Magyar Régészet, 12(1), 37–47.
https://doi.org/10.36245/mr.2023.1.6
Teljes szöveg: https://real.mtak.hu/212710/
Kreiter, Attila (2021): The Hungarian Archaeology Database. Internet Archaeology, 58.
https://doi.org/10.11141/ia.58.9
Teljes szöveg: https://www.intarch.ac.uk/journal/issue58/9/full-text.html
IV. Hivatalos szakmai és intézményi források
Nemzeti Jogszabálytár: https://njt.hu/
Magyar Nemzeti Múzeum: https://www.mnm.hu/
Kormányhivatalok hivatalos portálja: https://www.kormanyhivatalok.hu/
UNESCO kulturális örökségi dokumentumok: https://www.unesco.org/
Európa Tanács egyezménytára: https://www.coe.int/en/web/conventions
Szerkesztői és módszertani megjegyzés
A tanulmány a magyarországi régészeti örökségvédelem általános jogi és tudományos áttekintését adja. A jogszabályi hivatkozásoknál a 2026. november 19-i állapot az irányadó. Egyedi régészeti kutatás, feltárás vagy hatósági eljárás esetén az adott tevékenységre és eljárásra vonatkozó különös rendelkezéseket is vizsgálni kell.
A jogszabályok alkalmazásakor mindig a Nemzeti Jogszabálytárban elérhető, az adott eljárás időpontjára vonatkozó hatályos szöveg az irányadó.
Készült a ChatGPT6 munkájaként, Varga Éva keresésére, iránymutatására, 2026.11.19. Kevesebb megjelenítése
2001. évi LXIV. törvény - Nemzeti Jogszabálytár
Készült a ChatGPT6 munkájaként, Varga Éva keresésére, iránymutatására, 2026.11.19. Kevesebb megjelenítése