Az emberi szervezet békésen élte megszokott életét. A tüdő két rózsaszínű csarnokában a léghólyagocskák szorgalmasan cserélgették az oxigént a szén-dioxiddal, a vér pedig pontos menetrend szerint szállította az élethez szükséges rakományt a test legtávolabbi vidékeire. A szív dobogott, a máj dolgozott, a vesék szűrtek. A szervezet nem volt különösebben boldog, de egészségesnek hitte magát, ami a legtöbb napon majdnem ugyanaz.
Egy napon azonban hívatlan vendégek érkeztek.
A légutakon át néhány Streptococcus pneumoniae, közismert nevén pneumococcus jutott le a tüdőbe. Nem kértek engedélyt, nem mutattak be igazolványt, és láthatóan az sem zavarta őket, hogy a házirend tiltja a szaporodást.
Egyszerűen megtelepedtek.
A tüdő helyi őrszemei, a makrofágok, hamar észrevették a jövevényeket.
– Idegenek! – kiáltotta az egyik. – Pneumococcusok! Szaporodnak, és úgy viselkednek, mintha övék volna a ház!
A riasztás végigfutott a szöveteken. Hamarosan a fehérvérsejtek főhadiszállásán is tudtak az esetről.
A neutrofilek már készültségben álltak. Nem voltak különösebben filozofikus alkatok. Felismerték a veszélyt, odasiettek, és támadtak. Erre képezték ki őket, és ők ritkán vitatkoztak a munkaköri leírásukkal.
A főparancsnok, egy sokat látott neutrofil, a tüdő térképe fölé hajolt.
– A beteg biztonsága az első – mondta. – Nem engedhetjük, hogy a fertőzés elterjedjen.
Nem volt kegyetlen. Ellenkezőleg: hosszú szolgálata alatt számtalan alkalommal mentett már meg szöveteket, szerveket, az életet. Tudta, milyen gyorsan fordulhat a veszély ártalmatlanból végzetessé. Éppen ezért nem szerette a késlekedést.
Egy fiatalabb neutrofil azonban felemelte a kezét.
– Parancsnok úr, egyelőre kevesen vannak. Nem volna célszerű felmérni, mekkora a fertőzés kockázata?
A főparancsnok egy pillanatig hallgatott.
– A felmérés fontos – felelte végül. – De amíg felmérünk, ők szaporodnak. A késlekedésnek is ára van.
A fiatal sejt bólintott. Nem tudott vitatkozni az érvvel. A parancsnoknak igaza volt: a fertőzés veszélyes lehetett. A kérdés csak az volt, meddig, mekkora erőket kell mozgósítani a védekezés.
A főparancsnok kiadta a mozgósítási parancsot.
A tüdőben megszólaltak a vészharangok.
A fehérvérsejtek elözönlötték a fertőzés környékét. A makrofágok riadót tartottak, a neutrofilek a baktériumok nyomába eredtek, a gyulladásos jelzések pedig újabb és újabb erősítést hívtak a csatatérre.
A pneumococcusok eleinte bátran szaporodtak. Tokjuk védelmében próbálták megvetni a lábukat a tüdő szöveteiben, ám az ellenük kifejtett hadigépezet egyre erőteljesebben dolgozott.
A neutrofilek bekebelezték a baktériumokat, miközben olyan anyagokat bocsátottak ki, amelyek a kórokozók elpusztítását segítették. A gyulladás fokozódott. Az erek áteresztőbbé váltak, folyadék és védekező sejtek jutottak a tüdő szöveteibe és léghólyagocskáiba is.
A parancsnokságra megérkezett az első jelentés.
– Az ellenség visszaszorulóban van!
A főparancsnok bólintott.
– Jó. Folytassák a műveletet, de tartsák szemmel a saját veszteségeinket is.
A parancs észszerű volt. A harc azonban nem úgy működött, mint a térképeken.
A következő órákban a pneumococcusok száma csökkenni kezdett. A védekezés hatásosnak bizonyult. Csakhogy a gyulladás nem állt le abban a pillanatban, amikor az ellenség gyengülni kezdett. A riasztások még szóltak, a sejtek tovább érkeztek, a már felszabadult gyulladásos anyagok tovább fejtették ki hatásukat.
A tüdő egyre nehezebben végezte a dolgát.
A léghólyagocskákban folyadék gyűlt össze. Ahol korábban levegő érintkezett a hajszálerek falával, ott most gyulladásos váladék és sejttörmelék foglalta el a helyet. Az oxigén útja egyre nehezebbé vált.
A fiatal neutrofil újra jelentkezett.
– Parancsnok úr, az ellenség meggyengült. A fertőzés visszaszorulóban van, de a tüdő állapota romlik.
A főparancsnok közelebb lépett a térképhez.
– Mennyire romlik?
– A léghólyagocskák egyre kevésbé alkalmasak a gázcserére. A váladék felszaporodik. Ha így folytatjuk, a beteg légzése veszélybe kerülhet.
A parancsnok sokáig nézte a jelentést.
– Ha most visszavonulunk, és a baktériumok újra elszaporodnak, partizánakcióikkal még nagyobb károkat okozhatnak.
– Igen, uram – felelte a fiatal sejt. – De ha nem vonulunk vissza időben, az is.
A főparancsnok felnézett.
A fiatal neutrofil először látta rajta a bizonytalanságot.
– A védekezésnek folytatódnia kell – mondta a parancsnok –, figyeljék a szövetkárosodást. Most a cél mérsékelni a gyulladást anélkül, hogy a fertőzés újra erőre kapna.
A parancs elindult a rendszerben. Ugyan a szervezet egyetlen központból irányított hadsereg volt, de az információ nem mindenkit azonos időben ért el. A sejtek egymásnak küldött jelzései újabb válaszokat indítottak el, a már felszabadult gyulladásos anyagok hatása nem szűnt meg azonnal, a károsodott szövetek pedig maguk is fenntartották a gyulladásos folyamatokat.
A visszafogás parancsa a katonákhoz későn érkezett.
A tüdőben egyre több helyen szorult be a levegő. A védekezés és a károsodás összefonódott, és mind nehezebb lett megmondani, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik léghólyagocska.
– Jelentem – érkezett a futár –, a pneumococcusok száma jelentősen csökkent.
A főparancsnok nem válaszolt azonnal.
– És a légzés?
A futár lesütötte a szemét.
– Romlik, uram.
A parancsnok visszanézett a térképre. A piros jelzések között alig maradt hely.
– Akkor még nem győztünk – mondta.
A fiatal neutrofil nem felelt. Arra gondolt, hogy talán ez volt az első igazán helyes parancs, amelyet aznap hallottak. Csakhogy a helyes felismerés és a megfordítható helyzet nem ugyanaz.
Az ember egyre nehezebben lélegzett.
A tüdeje még dolgozott. A mellkasa emelkedett és süllyedt, a rekeszizom újra meg újra összehúzódott, a szív pedig gyorsabban próbálta keringetni azt a vért, amely egyre kevesebb oxigénhez jutott. A szervezet minden erejével igyekezett fenntartani az életet.
De a léghólyagocskák jelentős része már nem tudta megfelelően ellátni a feladatát.
A gyulladásos váladék, a sérült sejtek és a károsodott szövetek akadályozták a gázcserét. A fertőzés még nem szűnt meg teljesen, de ekkorra már nem a pneumococcusok jelentették a nagyobb veszélyt: a tüdőben felgyülemlett gyulladásos váladék és a szövetkárosodás önmagában életveszélyessé vált.
A főparancsnokságon elrendelték a visszavonulást. A sejtek egy része elpusztult, mások eltávolították a törmeléket, a szervezet pedig megpróbálta helyreállítani a sérült szöveteket.
A folyamat azonban megkésett.
Az oxigénszint tovább csökkent. A szervek működése meggyengült, majd egymás után elégtelenné vált. A szív még néhány utolsó összehúzódással próbálta fenntartani a keringést.
Aztán elhallgatott.
Az ember meghalt.
A fehérvérsejtek főhadiszállásán csend lett.
A parancsnok levette a sapkáját.
A pneumococcusok háborúja véget ért.
A győztesek még álltak a csatatéren, a kihűlő emberi testben, körülöttük a saját győzelmük maradványaival.