Távozásának története s a továbbiak
>szerkesztés alatt<
Újra a kereszt alatt
bejegyzések a 365 nap blogról
Felpakoltam Félixet a fiamat és elvittem egy sétára, hogy Édesanyja pihenni tudjon egy picikét. Egész éjjel ő ugrált, -rá fér...
- Másfél óra múlva jövünk! -mondtam, majd elindultam a "hegy magasnak".
Elmentünk a keresztig, amit már ismertek. (Legalábbis ismerik azok akik régebb óta olvasnak. Akik nem, megtehetik azonban hogy visszalapoznak kissé.)
Félix végigaludta az utat, s az sem zavarta fel, hogy megálltam. Leültem a padra a fa alá az árnyékba. Susogott a szél, zenélt a fák levelén.
Az őszi nap aranyló fénye beszűrődött a levelek között, s bársonyosan megcirógatta mind a kettőnk arcát. Bár Ősz van, az Ősznek más jele nem volt. A levelek még nem sárgák, nem hullanak.
Azonban ez a fény mégis más. Mégis más, mint amit itt hagytam...
Arra gondoltam amit ma Joli az ebédnél mondott:
Egy ember akkor lesz felnőtt igazából, amikor a szüleit elveszti.
Részigazság -gondoltam én most. Nekem elég korán fel kellett nőnöm. Így hozta az élet, a körülmények, később a munkám is. A felelősség amit cipelnem kellett nem egy gyereknek való.
Én inkább úgy mondanám, hogy egy ember akkor lesz felnőtt amikor már nem tud többé gyerek lenni. Nem tud, vagy nem engedik. Egyre megy!
Amikor meg már elveszítettük a szüleinket nem tudunk többé azok lenni.
Megszűnnek azok akik azt mondják nekünk, hogy: Kisfiam...
Ez csak bizonyos emberek szájából hangzik olyan súllyal melynek valóban nyomatéka van.
Azt hisszük, hogy mikor gyermekünk vagy unokánk lesz, mi is újraéljük gyerekkorunkat? Nem! Édes nosztalgia ez, azonban nem más. A gyermekkor megismételhetetlen! Mint minden más! Varázsa csak egyszer ragyog, minden más később amit hasonlót érzünk illúzió. Édes nosztalgia...
Ezért is fontos tudnunk, amit mostanában ahol és akinek csak lehet hangoztatok: NINCS HOLNAP! ARRA HOGY HOLNAP VAN NINCSEN GARANCIA! A MA A MIÉNK, AZZAL MÉG KEZDHETÜNK VALAMIT. DE NE HIGGYÜNK A HOLNAP ÍGÉRETÉNEK.
A MÁT ÉLJÜK, NE A TEGNAPON KESEREGJÜNK ÉS NE A HOLNAPBAN BÍZZUNK...
Ezeken és hasonlókon morfondíroztam miközben elérkezett az idő.
Ötre ígértem érkezésünket, és indulnunk kellett...
Felálltam a fa alól, ráléptem a fékre, és megindítottam lépteimet visszafele
Visszafelé, lefelé a domboldalról.
Nem olyan rég megemlékeztem róla, mikor Apuval és Anyuval sétáltattuk Félixet. Apunak az volt az első és az utolsó sétája unokájával.
Talán ez a legfájóbb. Vannak olyan dolgok, amit csak egy nagyszülő adhat át, s én nem fogok tudni.
A múltkori sétán az erdőből a tisztásra érvén hátba kapott minket a Nap, Félix arcába sütött. Apu meggyorsította lépteit, hogy felzárkózzon mellém. Így ketten egymás mellett, egymást jól kiegészítvén kitakartuk a zavaró fényt, megóvva a picit...
A fény! A fény az mely oly édes s csábító, melyből energiánkat, vitaminokat, boldogságunkat nyerjük olykor. Épp oly zavaró lehet, mint a sötétség, ha mértéktelen sok van belőle. A pihenéshez például sötétségre van szükség. De amikor haldoklunk, már csak arra vágyunk...
Mehr Licht! - Több fényt! (- mondta Goethe)
Hosszabban: Tárjátok ki az ablaktáblákat, hadd jöjjön be több világosság! Valójában Friedrich nevű szolgájának szólt: Mach doch den zweiten Fensterladen auf, damit mehr Licht hereinkomme - Ugyan, nyisd már ki a másik ablaktáblát, hogy több világosság jöjjön be.
...
Most egyedül voltam, a fénnyel nem volt probléma, a sziesztához túl soknak is tartottam.
A Nap ismét hátulról sütött.
Mégis mintha testem betakarta volna az egész babakocsit.
Olyan volt, mintha árnyékom kétszeresére nőtt volna a távolban töltött két hét alatt.
Megálltam, körbenéztem...
Apu csatlakozott volna hozzánk észrevétlen, ismét kitakarván a zavaró fényt???
Lehet...
...Lehet itt van, s most már mindig elkísér minket egy sétára.
Nem tudom.
De afelől nincs kétség:
A Nap, már itt is...
Máshogy süt mint azelőtt...
B.O.
2012.09.06.
Németország, Aalen
2012. szeptember 2. Aalen
Az idő ma megint borús,
kedvem is megint bús...
Egy hete tudtuk meg a hírt,
azóta sok szem sok könnyet kisírt...
B.O.
2012. augusztus 27. Budapest
Hirtelen ment el akár az idei Nyár.
S bár lehet azt hitte vonattal,
Sokkal inkább a szelek szárnyán...
B.O.
2012. augusztus 26. Budapest
- Apa! Gyere, jöjj be a kuckómba és csinálok neked finom ennivalót! /kuckó, mely hálótakaróból készült/
- Milyen ennivalót kisfiam?
- Hát...hát...somlói galuskát!
- Ez nagyon kedves tőled.
- Apa! És hozzad be a Kis vakondot! És töltsön nekem finom forrásvizet! A kedvencemet! A Fonyódi forrásvizet! Én pedig nagyon szívesen megkínálom az én kedvencemből!
A plüss Kis vakond érkezik egy pohár vízzel...
- Köszönöm Kis vakond, de először Te igyál! És most csinálj nekem szendvicset, zsíros kenyeret sajttal és paradicsommal! De most igaziból!
- Éhes vagy kisfiam?
- Igen!
A plüss Kis vakond érkezik a szendviccsel, sajttal és paradicsommal...
- Köszönöm! De először Te kóstold meg!
- Finom?
- Igen! De most inkább egy finom paradicsomot! Az nagyon egészséges és tele van vitaminnal!
. . . . . . .
- Te Apa! Tudod mi történt? Meghalt Zoli papa.
- Igen kisfiam. Meghalt, de most onnan fentről figyel rád. Figyel, hogy milyen jó kisgyerek vagy, hogy milyen sokat segítesz mindenkinek.
- De Apa! De tényleg meghalt.
- Igen kisfiam, de nem halt meg igazán, felment a Jézuskához.
- A Jézuskához?
- Igen, a Mennyországba.
- És ott már nem fog meghalni?
- Nem. Ott már nem. Téged figyel és nagyon büszke rád.
15 perccel később a kis emeletes gyerekágyban...
- Kisfiam mi van a kezedben?
- Egy csillag, Apa. /egy foszforeszkáló csillag, melyből több is van az ágy fölé a falra kiragasztva/
- Egy csillag? Áááá. Ez a csillag Zoli papa csillaga. Tedd magad mellé! Vigyázni fog rád éjszaka, majd őrzi az álmodat.
- Tényleg, Apa?
- Tényleg. Ez a csillag azért jött ma le hozzád a többi közül, hogy még közelebb legyen hozzád, míg alszol. Jó éjt kisfiam. Szép álmokat.
B.ZS.
33. születésnapomon
2012. augusztus 26.
9:15
- Zsuzsikám, az hogy elment, az azt jelenti, hogy nincs többé. Szépen kifejezve. Olivér Édesapja elment, meghalt. -mondta Joli feleségemnek küldött sms-t értelmezve, mikor feleségem zavartan engem nem mervén felhívni Édesanyjánál jelentkezett. Joli is sírt a telefonba később, én sem tudtam továbbtartani többé. - Milyen jó, hogy még láthatta az unokáját, hogy kint volt. Apám elmondása szerint aligha érezte magát jobban eddig életében mint anyósom és ami vendéglátásunkban. Utoljára kimehetett abba az országba ahol életének jelentős részét eltöltötte. Ahol jól érezte magát. Ahová akarva-akaratlanul, tudat alatt engem is mindig felkészített. Innen az ajándékok, a német nyelvű biblia, mesekönyvek, játékok, a kinti karácsonyok története. Hogy Stille Nachtot hallgattunk szenteste, és a többi. Félixkém már nem fog emlékezni a nagyapjára. Rudolf sem. Zsombornak még van esélye...
B.O.
2012. Augusztus 25. 7:30-8:30 között, Budapest
Fiumei út OBSI
Apu félrebeszél. Nyugtalan. Le van kötözve. Kitépte magából a katétert, infúziót-mindent. Tegnap délután-este felé műtötték. Idővel lenyugodott amikor hallotta a hangunkat. Engem eleinte nem ismert meg. Lehet azt hitte Zsolti az.
- Olivérnek szóltál?
- Hogy? -kérdezte anyám.
- Hogy ne jöjjön Magyarországra, mert kórházban vagyok.
- Olivér itt van. Itt van mellettem...
Egy pillanatra felcsillant a szeme, amikor rám nézett, és (talán) megismert....
Anyu utána vizsgáztatta mennyire van képben, és megkérdezte miket kell befizetni:
- Gáz
- Villany
- DIGI tv
egyszer, vagy 7-8 évvel ezelőtt találtam nagyanyámnál egy kockás füzetet amibe bele volt vezetve a havi fizetendő dolgok. Az eleje aprólékosan, stabil betűkkel. A végén már hiányzott egy-két tétel. A görbék meggörbültek, azonban a tartalomból csak néha hiányzott a gáz vagy épp a villany. Mindenesetre az összeadás már nem ment. Ezerszer áthúzva a műveletet, s majd még bátorítván odabiggyesztve mellé, hogy Konszignáció...
De az érték már nem jött ki.
Erre megyünk el mind? Egyedül? Hátrahagyva a számlákat? Vagy csak már azok maradnak nekünk?
Apu szerette volna még velem ünnepelni a 33. születésnapomat. Nem jött össze. Négyszáz eurót találtam egy borítékban. Valószínűleg nekem szánta, és ez nem csak a visszaútra szólt. Ebből egy következő hazautazást is szeretett volna finanszírozni. Nem tudta, hogy Félixszel és Zsuzsával már beterveztünk egy októberi látogatást.
Amikor már megnyugodott összefüggéstelenül beszélt, de nem mondható hogy nem volt benne logika. Logika mindig volt abban amit mondott. Ebben száz százalékig rá ütök.
Valahogy azt képzelte, hogy a Balatonudvari pályaudvaron vagyunk (ahová vagy harminc évig jártunk nyaralni)...
- Elmegyek megnézem mikor megy a vonat....
- Milyen vonat? -kérdezte Édesanyám...
- Ami hazavezet. Aztán majd azért még mesélek cifra dolgokat nektek.
Szellemes volt. Ritkán káromkodott, talán sosem. Csípős fanyarú humora most (is) (mégis) jó kedve derített...
Megint mondta, hogy megnézi mikor megy a vonat... Most a zenei táborba képzelte magát.
Anyu kérdezett valamit. Valami teljesen mást. Más téma...
- Akkor jössz Te is? Akkor gyere Te is. -mondta apám örvendezve. - Akkor megyünk együtt mind.
Nem számítottunk semmi rosszra, de nem volt értelme reális dolgokról csevegni. Mikor elköszöntünk belementem a játékba, mert úgy láttam ettől megnyugszik:
- Jól van Apu. Pihenj egy kicsit, Csukd be a szemed. Úgy. Még van egy pár óránk a vonat indulásáig. Aludj addig. Mi is lepihenünk. Szép álmokat.
Még nem tudtam akkor hogy elmegy. Valamiért mégis elköszöntem.
S Ő valóban felszállt arra a vonatra.
Egyedül....
Pedig most mi érezzük úgy magunkat, ülök a karosszékében, írok a gépén amit ki tudja hányszor szereltem, írom a blogot -Neki-Nektek, válaszolok a régi Barátainak, tanítványainak, kollégáknak, s én érzem magam felejthetetlenül cudarul. Magányosan. S ezen senki nem segíthet.
Jó utat Apu. Találkozunk a végállomáson.
Majd ott vársz.
Egyszer...
De előbb én is felnevelem a fiamat...
Ha kapok rá időt, -eleget...
B.O.
AUGUSZTUS 26. - Budapest
33 éves vagyok. Tegnap a barátaimmal ünnepeltem, ma gyászolok.
Tegnap éjjel 22.35-kor az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetben, egy nappal a térdműtétje után elhunyt Édesapám, Barnabás Zoltán. Az okot még nem tudjuk, mindenesetre sokként ért minket a hír, még most sem tudom felfogni. Egy ideig most itt biztosan nem jelentkezem. Csütörtök előtt nem megyek vissza Németországba. Nagyon hiányzik a fiam és a feleségem...
Ma a tanítványokat és kollégákat értesítettem a szomorú hírről. Anyut elvittem ebédelni, hogy kicsit kimozduljon. Amikor hazajöttünk és bekapcsoltuk a rádiót (az Inforádió volt éppen beállítva) épp egy kulturális műsorban beszélt egy női hang a Barnabás Kvintettről.
Közlök itt két levelet, az egyik tanítványától, akivel én is sokat muzsikáltam annak idején:
2012.08.24. 18:49
Feladó: Vas Michaela
Kedves Zoli bácsi,
próbáltuk ma többször keresni mobilon, de ki volt kapcsolva a telefon. Tetszett írni, hogy szívesen meg tetszene hallgatni egy próbát a koncert előtt, erre lenne is két alkalom.
Az egyik most vasárnap 15 órakor kezdődik a Városmajori Templom tornyában, a szokott helyen, hatig tart kb. A másik hétfőn délelőtt 10-től kezdődik és 13 óráig tart. Valamelyikre el tetszik tudni jönni?
A koncert kedden este 1930-kor van az Öntödei Múzeumban a Bem József utcában, itt lehet többet megtudni: http://barnabaskvintett.hu/?p=338
Remélem, jól tetszik lenni! Jó lenne, ha tudnánk találkozni valamelyik próbán!
Michi
---------------------
Szia Michi,
kerestem apukámnak a telefonjában a számodat, de valószínűleg a SIM kártyára mentette el és nem tudom a PIN kódját. Mély megrendüléssel és fájdalommal tudatom, hogy sokak Zoli bácsija, tegnap éjjel 22.35-kor az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetben, egy nappal a térdműtétje után elhunyt. Végső búcsújának időpontjáról a váratlan eset feltárása után tudunk majd csak tájékoztatást adni. Barnabás Olivér
---------------------
Ma, 13:43
Feladó: Vas Michaela
Olivér, nem találok szavakat és egyszerűen képtelen vagyok felfogni, amit írtál. Nekem Zoli bácsi olyan, és nem tudom a volt szócskát hozzátenni, tehát olyan, mint ha családtag lenne, életem majd' 33 évéből 23-at vele töltöttem, szüleim mellett ő is részt vett a személyiségformálódásomban, miatta is vagyok az, aki. Képtelenség, hogy így ment el, soha nem gondoltam arra, hogy hirtelen lesz. Egy óra múlva megyek próbálni a nevét viselő kvintettel a keddi koncertünkre, ami csak NEKI fog szólni és idáig is mindig, de mostantól még inkább azért zenélünk, hogy hallhassa fentről. Nagyon sajnálom, hogy nem tudhatta meg, amit mi is csak egy napja tudunk: Anna gyermeket vár, övé lesz az első kvintett baba... Ne haragudj, hogy ilyen sokat írtam, de muszáj leírnom, hogy nagyon szeretem őt és a gyerekeimnek, unokáimnak is mesélni fogok róla. Teljesen le vagyok sokkolva. Tartsatok ki, borzasztóan nehéz lehet, sok erőt kívánok Nektek, Veletek vagyok teljes szívemmel-lelkemmel. Ha bármilyen segítség kell, írj, vagy hívj, a számom: 30/211-0876.
Ha lesz erőm mesélek...
Addig itt van két levél régről, apámtól. Nem tudom miért rakom ide be. De mégis talán azért mert van benne valami tanulság. Nekünk, vagy gyermekeinknek...
Apu nagyon szerette ezt a blogot. Most miatta is írok. Amikor nem volt időben fent, rögtön telefonált Aalenbe. Ma már fentről olvassa. Nem akarom megvárakoztatni.
ISTEN VELED ÉDESAPÁM!
BLOG LEZÁRVA.
2012. Augusztus 24. Budapest-Andrássy út
Én jelentősen csökkentenék minden támogatást ami nem "annyira" fontos. (Mennyire?) Persze nekünk mindig is fontos volt, hogy mit gondolnak rólunk külföldön! De csak persze ha olimpiai aranyakkal jöttünk haza, vagy netán sportbéli sikerekkel. Az, hogy mit írnak rólunk a külföldi lapok, a demokráciánkról, a sajtó és médiaszabadságunkról ne adj Isten a kultúránkról, -ami az Operaházban (a világ egyik legelismertebb és leghíresebb művészeit összetömörítő társaságában) és egyéb klasszisaiban zajló színtársulatainknak otthont adó épületekben zajlik, az nem érdekel minket. Az hogy lehülyítjük magunkat, hogy egyre kevesebbet és egyre kevesebb ideig tanuljunk az iskolában az nem érdekel minket. Minket? Őket...
Édesapám sokan kitüntették. Elismert tanár, az ország kulturális fejlődéséért, a nemzetnevelésért kritika nélkül mindenesetre többet tett mint valaki aki (állítólag úgy hallottam) szétbarmolta a közoktatást. De Apámhoz nem jön ki a mentő!!!
Focizzunk jó!? Előre sok falábú, nem számít hogy kimennek külföldre az orvosaink, az itthoniak éhen döglenek, de lesz majd egy-két üres stadion, s talán egy üres ország is. S látom a stadion lépcsőjén ülő egymást cserélő népvezéreket is, önelégült mosollyal az arcukon, hogy megcsináltuk!!!
Én mégis először azt javasolnám, hogy először tegye már végre valaki rendbe a kórházakat. A betegellátást. De míg valaki(k) és társai(k) soha sem kell hogy szembesüljenek vele, hogy nem kapják meg a nekik járó egészségügyi vagy betegellátást, addig sok millióan ettől szenvednek. Mellette persze bekapcsolhatják a Junoszt tévét a kórházi szobában, feltéve ha felvették őket. De még azt sem veszik már fel fekvőbetegnek, aki nem képes járni. Aki maga alá piszkít. Aki az emberi méltóságában sérül meg, miközben a Falábú Akadémia üdvöskéi és játékosai egy újabb veretlent vagy döntetlent vagy még inkább vereséget szenvednek. (De itt most nem a futballistákról beszélek, persze egy-kettő közülük is megéri a pénzét.)
Erre jöttem haza...
...
- Köszönjük fiúk hogy kijöttetek. Minden elismerésem.
- Kell hogy valaki vigye a fényt -válaszolt a kissé marcona de mégis szimpatikus szemüveges rövid hajú félhegyomlás...
- Nem értem, hogy engedhették haza így. - mondtam.
- Nézze meg, hogy áll a lába. -folytattam. - Nem értem, és röntgen, minden nélkül így???
- A röntgen nem mutatta volna ki. De az ultrahang igen. De ez Magyarország. De ne menjünk bele...
- Most már ki fogja mutatni az is. Igényeljünk neki betegszállítót?
- Lehet nem ártana. Járni már nem tud, itthon nem tudjuk megfelelően ellátni, és holnap vizsgálatra kellene mennie, ez a legfontosabb. Megtennék hogy intézik?
...Elment telefonálni.
- Röhög bazdmeg -szólt a zöld pólós.
- Mi? Kérdezett a piros.
- Diktálom itt az adatokat, eltűnik, aztán röhögcsélés.
....
Szétkapcsolt.
Vagy háromszor hívta fel ugyanazt a számot.
Mindenféle számokat, azonosítókat kértek be már vagy harmadjára -újra... Újra a név, miegymás. Eddig mit csináltak?
- Hát, nem egyszerű Nektek. -szóltam.
- És most megint csak rosszabb lesz.
Nem tudni mi lett volna a több biztosítói egészségreformból, amit az SZDSZ irányzott elő. Egy dolog biztos. Németországban, és a világ más fejlett országaiban ezt a csapást választották és bevált. Mi (Ti-ki-ki) a feneketlen katlant -akik aláírtátok. Most itt döglünk meg mindnyájan, holott lehet már kifelé haladnánk az alagútból, mert végre valaki hozzányúlt volna ahhoz, amihez eddig senki. De olyan ez mint a BKV. Kell a kalap amiből elugrik a nyúl, ami majd a paprikása lesz valakinek a tányérján. Valakinek aki a szent koronát képzeli a fejére.
Akarva, akaratlanul is eszembe jut, hogy milyen puritán körülmények között és milyen kis egyszerű polgári lakásban lakott Kádár János. Akit meg lehet vetni, de hogy jön ahhoz bárki, hogy Széchenyi babérjaira törvén a nevét felhasználván programot hirdet. Valaki aki nem adott semmit a népnek, de valaki aki sokak jussát, nyugdíját, munkáját elvette. Széchényi forog a sírjában. És Kádárnak sem ízlik már a krumplileves. Mert a magyar sem termel már, s az ország legnagyobb cége is a munkahelyvédelmi akció keretén belül külföldről toboroz utánpótlást, miután kiderül, hogy hazánk fiait, hazánk szülötteit, a szakértelmüket nem tudja tovább nélkülözni. Túl nagy a veszteség a Downstreamen belül. De ezt nem vallhatjuk be. Csakúgy nem, minthogy elbuktunk!!! Elbuktak!!! Elbuktatok!!!
Mi meg csak abban reménykedhetünk, hogy az utolsó szabad hangokat, nem fojtják bele azokba a torkokba, akik hiába ordítottak, hiába visítottak s próbálták felnyitni szemünket: egyszer már elrontottátok, még egyszer ne tegyétek.
A személyi kultusz továbbvirágzik. Erősebben mint valaha, erősebben mint a Rákosi vagy Kádár-korszakban. A népnek új vezére nyugodtan fordul most jobb oldalára, mialatt én-mi a mentőt várjuk...
HAJRÁ MAGYARORSZÁG, HAJRÁ MAGYAROK!!!
ÚJ-NEW-NEU-BUDAPEST, 2012. augusztus 23.
- Anyukám na most ez így nem fog menni. - Mondtam mérsékelt hangon. A frissen kádban-lavórban kimosott ruhából csöpögött le a víz a járólapra, azt sikamlóssá tevén... - Ezen simán hasra esünk! Nem csak mi, de Ő meg végképp. Hiszen alig bír járni szegény. - Nem tudtam jobban kicsavarni -riposztolt Édesanyám. - Értem én, de akkor legalább szólj. Itt vagyok. Ezért vagyok itt ma is, és nem megyek sehova. Leszedegettem a fregoliról a ruhákat, és egyenként jól megcsavartam: - Így mostam a Nagyira is. Több mint két éven át. A kádban.
Az ember méltósága ebben az országban semmit sem ér. Szeretném azt hinni, hogy nyugaton, -Németországban ez máshogy van. Ott az alaptörvény által biztosítottan, minden embernek joga van emberi méltóságát megőrizvén élni...
Apámnak izomszalag szakadása volt. Most láttam először a lábát, eddig nem néztem meg (én balga) de senki sem úgy állította be a helyzetet, hogy nagy a baj. (Még Ő sem úgy hitte). A jobb lába térd felett teljesen eldeformálódott. Görbe. Nem tudom, hogy hogy merészelték így hazaengedni. Hiszen járóképtelen. Fájdalmai vannak. Fel kellett volna venniök járóbetegként. Lehetetlen szinte itthon ápolni, pedig Édesanyám mindent megtesz. Ezért gürizett-güriztek együtt több mint 50 évet? Menjenek a picsába? Dögöljenek meg? Se röntgen, se semmi, jójleszazmajd és akkor? És addig?
És addig elmondom mi lesz itt. Ma hallottam, hogy megújul az FTC Stadion is.
Van akik miatt mindenki megdögölhet, a lényeg hogy legyen már ugyan valaki aki felújított stadionban a végre elnyert EB vagy VB megrendezése alkalmából végrehajtott nyitólövést elvégezhesse.
De addigra már senki sem lesz ebben az országban aki tapsoljon erre. S aki addig tapsolt a szemét lesütve fog elbujdokolni.