A Taizé weboldal Biblia és hit című menüpontja alatt található az „Egy bibliai fogalom – Az Egyház” című cikk egy másik rövid írással együtt: „Szükségünk van az Egyházra?”. (magyarul nem olvashatóak, az idézett részletek saját fordítások)
Áttanulmányoztuk ezeket az írásokat, hogy megérthessük a Taizé közösség elképzelését az Egyházról és szeretnénk azt a Biblia fényében bemutatni.
“Az Egyház” című írás a görög ekklesia (összegyülekezés, gyülekezet, egyház) szó újszövetségi használatának csupán néhány aspektusával foglalkozik. Nem szól viszont a szó korabeli értelmezéséről vagy arról, hogy mi jellemezte a korai egyházat. Az ekklesia-nak csak olyan ritkábban használt jelentéseit említi, mint amikor a zsidó népre vagy a görög városok gyűléseire vonatkoztatták. Nyilvánvalóan az az író szándéka, hogy azt a hamis benyomást keltse, mi szerint az egyház határai elmosódottak voltak és nem csak hívők tartoztak bele.
Manapság sokaknak nincs világos képe arról, hogy mi volt Isten szándéka az egyházzal és hol vannak annak határai. A Taizé közösségekben ez a bizonytalanság vált az elfogadott gondolkodássá. Ez látszik például abból, ahogyan Jézus kovászról szóló példázatát magyarázzák. A Taizé közösség a képet az egész emberiségre érti:
“Visszatérve a Jézus által használt képhez, a tészta egy része hagyja, hogy az evangélium kovásza elvégezze a maga átformáló munkáját, míg egy másik rész többé-kevésbé ellenálló marad. Az elválasztó vonal folyamatosan változik; nem csak az “egyház” és a “világ” közt mozdul el, hanem a közösség különböző részei között is és végső soron minden hívőben.” (Rövid írások Taizéből, 6 “Szükségünk van egyházra?” 11.oldal, saját fordítás)
Sajnos Frère Johnnak nincsenek aggályai afelől, hogy Jézus példázatát saját céljai szerint újraértelmezze. Nézzük csak meg. Máté 13,31-33:
Más példázatot is mondott nekik: "Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet fog az ember, és elvet a szántóföldjébe. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb minden veteménynél, és fává lesz, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és fészket raknak ágai között." Más példázatot is mondott nekik: "Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet fog az asszony, belekever három mérce lisztbe, míg végül az egész megkel.”
Frère John rövid írásában a példázat teljesen helyénvaló magyarázatát is megtaláljuk: Isten munkája a világban látszólag észrevétlenül kezdődik, ám mégis beható változást okoz – természetesen ott, ahol arra teret kap.
A fenti idézetben mégis kitágítja és újraértelmezi ezt a képet. Az egyház intézményére vonatkoztatja, más szóval egyénekre, akik közt mindig akadnak néhányan, akik ellenállnak a kovász átformáló munkájának. A Taizé közösség szerint ez azt jelenti, hogy természetes, hogy a “gyülekezetekben” nagyszámú hitetlen is jelen van. Nem nehéz látni, hogy miben gyökerezik ez a magyarázat: kísérlet arra, hogy a mai valóságot beleolvassák az írásba ahelyett, hogy felismernék, hogy a mai valóság nagyban különbözik az Írásoktól. Hadd magyarázzuk ezt el jobban…
Vannak az Egyháznak határai?
Jézus és tanítványai félreérthetetlenné tették, hogy a világ és az egyházat alkotó keresztények kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással. A János 15,19-ben ezt mondta Jézus:
„Ha e világból valók volnátok, a világ szeretné a magáét, de mivel nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ.”
A “világgal” Jézus azokra az emberekre utalt, akik nem Isten akarata szerint élik az életüket. Számukra azok, akik Isten akaratát akarják tenni, más szavakkal Jézus tanítványai, azaz a keresztények, folytonos támadást jelentenek. Ezért gyűlöli a “világ” a tanítványokat. Egy olyan szervezet vagy csoport, amely nem vonja magára a világ ellenségeskedését, arról tesz bizonyságot, hogy a “világból való” – valójában a világhoz tartozik. Megalkuszik a világgal, Jézus üzenetét nem hirdeti világosan, mert el akarja fogadtatni magát a világgal.
Pál így ír a 2 Korinthus 6,14-18-ban:
„Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan az Isten mondta: "Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek. Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr."
Ez egy nagyon világos hívás arra, hogy elválasszuk a világosságot a sötétségtől, a hívőt a hitetlentől. Ezt a határt nem lehet elmosni. Csak azokat fogadja Isten gyermekeivé, akik elfordulnak a világtól, annak minden tisztátalanságával együtt, s akik jobban szeretik Istent, mint a világot, annak minden istentelen szórakozásával együtt.
A Taizé közösség által bemutatott Egyházkép teljesen más:
“Ha a keresztény közösség így szükségszerűen egy kevert test, mely mindig úton van, ebből az is következik, hogy minden olyan kísérlet, amely a problémákat szétválasztással akarná megoldani, az egyház létezésének valódi dinamikáját magyarázza félre.” (Short writings from Taizé, 6. “Do we need the Church?”, page 11 – saját fordítás)
Hogyan nézett ki az újszövetségi gyülekezet?
Visszatérve az Egyházról szóló Taizé írásra: az Apostolok Cselekedeteinek legrégebbi, 1-8-ig terjedő fejezeteiben, két szót találunk az egyházra: ekklesia és plethos. Emellett azonban találunk ebben a szakaszban más kifejezéseket is, amelyek szintén az egyházra vonatkoznak.
“Testvérek” (görög: adelphoi – Apostolok Cselekedetei 1,15) a hívők közötti mély kapcsolatot írja le. Mindannyian testvérek voltak egymás számára. Ez a testvériség nem csak egy kisszámú kiválasztott “alcsoportra” korlátozódott.
“Tanítványok” (görög: mathetai – Apostolok Cselekedetei6,1.2.7.) a szó “tanulót” jelent és azt fejezi ki, hogy a hívők ugyanazt a tanítást fogadták el egyetlen tanítójuktól és mesterüktől, Jézustól. Az egyes keresztényeknek nem voltak külön tanításaik, amelyek különböztek vagy ellentétben álltak más hívők tanításával.
“övéik” (görög: toi idioi - Apostolok Cselekedetei 4,23) – ez a kifejezés azt mutatja, hogy azok, akik az Egyházhoz tartoztak világosan elkülönültek a kívülállóktól.
“szolgáid” (görög: douloi sou – Apostolok Cselekedetei 4,29) nem egy kegyes, liturgikus szóhasználat volt számukra, hanem az életük valóságát tükrözte.
“akik az utat követik” (görög: tes hodou ontes – Apostolok Cselekedetei 9,2) azt fejezi ki, hogy kereszténynek lenni egy életformát jelent. Utal Jézus keskeny útról szóló szavaira (Máté 7,13-14), amin Jézus tanítványai őt követve járnak és amin mindvégig hűségesen meg kell maradniuk.
Ezek a fogalmak sokkal többet mondanak az Egyházról, mint a Taizé írásban említett plethos (Apostolok Cselekedetei 4:32; 5:14; 6:2,5), amely az ochlos kifejezéssel együtt gyakran egyszerűen csak “tömeget, sokaságot” jelent. Például az Apostolok Cselekedetei 5:14-ben: “Az Úrban hívők száma egyre növekedett, férfiak és nők tömegével (görög: plethos)”. Az Apostolok Cselekedetei 1:15 így szól “Azokban a napokban felállt Péter a testvérek körében, amikor mintegy százhúsz főnyi sokaság (görög: ochlos) is volt velük együtt…”. Hasonló a 6:7 is: “Az Isten igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma (görög: artimos) Jeruzsálemben…” Ezek a szavak nem az Egyház természetét írják le, hanem az összegyülekezők magas számát.
Ha az Egyházat úgy értjük, ahogy a Biblia leírja , akkor az egyik legszembeötlőbb alapelv, amit észreveszünk az egység. Ezt hangsúlyozzák az Apostolok Cselekedeteinek első fejezetei éppúgy, mint az Újszövetség többi része.
„Ezek valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban…” (Apostolok Cselekedetei 1:14)
„Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen…” (Apostolok Cselekedetei 2:1)
„Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban… Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt.” (Apostolok Cselekedetei 2:42.44)
„Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben…” (Apostolok Cselekedetei 2:46)
„Amikor ezt meghallották, egy szívvel és egy lélekkel felemelték hangjukat az Istenhez és így szóltak: "Urunk, te teremtetted az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van…” (Apostolok Cselekedetei 4:24)
„A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük közös volt.” (Apostolok Cselekedetei 4:32)
„Az apostolok által sok jel és csoda történt a nép között. Mindnyájan a Salamon csarnokában tartózkodtak egy akarattal,de mások közül senki sem mert hozzájuk csatlakozni. A nép azonban magasztalta őket.” (Apostolok Cselekedetei 5:12-13)
Ez az egység az, amely által az Egyházat világosan meg lehet különböztetni minden más csoporttól és összejöveteltől, beleértve az ószövetségi közösséget is.
- “Egyek”. Az első keresztények egy szív és egy lélek voltak. Az egység ajándék, melyet a Szent Szellem munkál ki. A Szent Szellem teszi alkalmassá a keresztényeket arra, hogy együtt szolgálják Istent. Egység nélkül az Egyház nem lehet Egyház. Az Egység az egyes keresztények gondolkodásának megváltozásából (Róma 12:2) fakad. Ha a hívők nincsenek egy véleményen és meggyőződésen vagy nem igyekeznek erre, nem alkothatnak Egyházat – Krisztus testét, amely „egy szív és egy lélek” (erről részletesebb az Egységről szóló írásunkban olvashatsz).
- “Kitartóan részt vettek…”. Az Egyház magába fogalja az elköteleződést. Nem mentek le focizni vagy nem tűntek el szabadságra. Nem csak néhány szép pillanat erejéig voltak együtt, hogy aztán egyszerűen tovább álljanak – mindegyikőjük a maga életmódját követve. Nem, ők odaadták magukat a közösségre – a jeruzsálemi templom udvarán, ahol a hívő zsidók találkoztak az ünnepek alkalmával, és otthon kis csoportokban, ahol mélyen megismerhették egymást.
-“Mindannyian…” A korai Egyházban nem voltak külön érdeklődési körök, ahol egyes hívőkkel szívesebben voltak egymással, mint másokkal. Mindannyian együtt voltak: fiatal, idős, különböző élethelyzetű emberek – Krisztus szeretete kötötte össze, s tanította meg őket arra, hogy egymás terheit hordozzák. Nem a „mindenki a magafajtához” elv alapján éltek. Szeretetlen és következetlen testvérnek hívni azokat, akiket kizárok a saját érdeklődési körömből. Mint ahogy az ifjúsági csoport nem való időseknek; a sportkör csak azoknak szól, akiket érdekel a sport; szerzetesrendekben családok tartozhatnak a közösséghez; Katolikus akadémiákra nem járhat egyszerű, akadémiai címmel nem rendelkező ember, stb.
Létezik ma ez a fajta szeretet és egység?
Létezik, de sajnos ritkán. Egység és szeretet nem érzelmeket felkavaró gyertyafényes együtténeklésből, vasárnapi istentiszteletből és még csak nem is az egység lehengerlő érzését keltő nemzetközi ifjúsági találkozón születik. Egység és szeretet az Istennek való engedelmességből fakad – az önmegtagadásra való készségből, az Isten és emberek előtti tiszta életre való vágyból. „A Szent Lélek, akit azoknak adott az Isten, akik engedelmeskednek neki” (Cselekedetek 5:32) köti össze a keresztényeket.
Tényleg lehetséges ez a fajta egység?
Nem csak lehetséges, hanem szükségszerű. Krisztus a halála előtti éjszakán így imádkozott:
„De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél." (János 17:20-23)
Jézus arra vágyott, azért jött, hogy a benne hívők egysége bizonyság legyen a világnak. Arra a hitre vezesse az embereket, hogy Jézus kegyelme és szeretete megváltoztatja az életüket. Ennek az egységnek évszázadokon és kultúrákon át léteznie kell, hogy bizonyságot tehessen egy olyan Istenről, aki sosem változik.
Jézus azt is mondta: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János 13:34-35) Jézus azért jött, hogy szeretetre tanítson bennünket. Ez a szeretet a tanítványok, s így az Egyház megkülönböztető jele, „arról fogja megtudni mindenki”. Ha az egység és szeretet hiányzik, pótolhatja-e bármi? Vallásos művészet, gregorián énekek, szimbólumok, szertartások, „szellemi” magasságok, mély gondolatok…?
Ebbe az életben bárki számára adott a lehetőség, ha meg akarja valósítani Jézus szavait az életében. Itt és most meg kell tudnia a világnak az Egyház – azaz az ő teste – bizonyságtétele által, hogy akik keresik Istent, megtalálhatják és vele élhetnek örökre.
Jézus lehetetlent parancsolt? Ha nem reális dolgot kért volna az Atyától, csak álmodozó lett volna. Ő jól ismeri az embert. Ha nem vesszük komolyan, hogy ő milyennek akarja az Egyházat, nagy hitetlenségre vall részünkről.
Búza és konkoly az Egyházban?
Miért nem esik szó arról Taizében, hogy a más-más hitvallású emberek igyekezzenek a Biblia fényben megítélni az eltéréseket és adják fel a sokféle szerveződést azért, hogy valódi egységet találjanak?
Véleményük szerint nem szabad szembeállítani, de még csak szóba se hozni azokat a problémás pontokat, amikben az egyes felekezetek nincsenek összhangban Krisztus életével és tanításával. Egyszerűen együtt kell élni a szakadásokkal és a „keresztény” csoportok világiasságával, ahogy azt a következő idézet is szemlélteti:
„Olyan Egyházzal találkozva, amelyik úgy tűnik, túl könnyen köt békét ennek a világnak az erőivel … nagy a kísértés, hogy magunk mögött hagyva a látszólag hitetlen tömeget, menedéket találjunk hasonszőrűek egy kis csoportjában … Egy másik példázatában Jézus kifejezetten óv minket az ilyen viselkedéstől. Egy szántóföldről beszél, ahol a búza és a konkoly összekeveredett, s óva int minden arra irányuló kísérlettől, hogy túl korán szétválasszuk őket, nehogy elrontsuk az egész munkát.” (Rövid írások Taizéből, 6. „Szükségünk van Egyházra?” 12.oldal - saját fordítás)
A hivatkozott példabeszéd a Máté 13:24-30-ban van, a magyarázata pedig a 13:36-43-ban. A 38. versben Jézus ezt mondja: „A szántóföld a világ” – egyértelműen NEM az egyház, ahogy a Taizé értelmezés vallja.
A zsidók hite szerint a Messiás a földön politikai értelemben vett királyságot alapít, hogy megítélje a világot, kimozdítsa helyükről a gonoszokat (pl.: Malakiás 3:1-5; Ézsaiás 66:15-24). Jézus elmagyarázta, hogy az ő lejövetelével a kegyelem ideje kezdődött, de majd visszajön, hogy ítéletet tegyen. Mindaddig, míg a világ megérik az aratásra, az igazak istentelenséggel körülvéve fognak élni ezen a világon. Az „aratás” a Szentírásban sosem vonatkozik az egyházra. Vagy az evangélium hirdetésére vagy a világ megítélésére használja a Biblia. (János 4:35-38; Jelenések 14:14-20)
Ha egy magát „egyháznak” nevező szerveződés békét köt a világ erőivel, lehet az tényleg az Egyház? Jakab így ír:
Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik az Istennek. (Jakab 4:4)
A megoldás az lehetne, ha az emberek egymással leülve megvizsgálnák a különbségeket Isten Igéjének fényében, észrevennék, hogy melyik fél miben tévedett, s mi vezetett ezekhez a tévedésekhez. Csak egyetlen komoly akadály lehet: ez a megoldás alázatot kíván. Kinek-kinek késznek kell lennie arra, hogy beismerje: azok, akik Isten nevét használva munkálkodtak (pl. Krisztus úgynevezett képviselői vagy más vallási vezetők), valójában rombolták az ő munkáját.
Ezzel szemben a „Szükségünk van az Egyházra?” című Taizé írás ezt állítja:
„A mi feladatunk inkább az, hogy megéljük XXIII. János pápa szavait, amelyeket Roger testvér gyakran idézett: „Nem fogjuk azt keresni, hogy kinek volt igaza, s kinek nem; a felelősség megoszlik; egyszerűen azt fogjuk mondani: béküljünk ki!” (Rövid írások Taizéből, 6. „Szükségünk van az Egyházra?”, 18.oldal – saját fordítás)
Krisztus meglehetősen másképp beszélt:
“Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát.” (Máté 18:15)
Pál apostol pedig így ír:
“A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket testvéreim, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem ugyanazzal az érzéssel és ugyanazzal a meggyőződéssel igazodjatok egymáshoz.” (1Korinthus 1:10)
“Megszégyenítésül mondom nektek! Ennyire nincs köztetek egyetlen bölcs sem, aki igazságot tudna tenni testvérei között?” (1Korinthus 6:5)
A megbékülés valójában nem történhet meg anélkül, hogy ki-ki belássa a maga által elkövetett hibákat és kész legyen beismerni, hogy igaza volt-e vagy sem. Ha ez nem így történik, mindegyik fél ragaszkodni fog ahhoz, ahogy ő látta a helyzetet, még ha a felszín harmonikusnak is tűnik. Alázatra és bátorságra van szükség ahhoz, hogy szembenézzünk a tényekkel és érvekkel. Ez az útja a megtérésnek is: megérteni, hogy hol álltál ellent Istennek, hol vetted figyelmen kívül, hol utasítottad el az Ő akaratát. Az Istennel való megbékélés, ahogy az emberekkel való megbékélés is, nem lehetséges megtérés nélkül.
*
Bízunk benne, hogy az Egyházról szóló eredeti tanítást nem csak helyesen fogja érteni, aki olvassa ezeket a sorokat, de meg is fogja élni. Ezt tesszük mi is, és hisszük, hogy mindaz, aki buzgón keresi Istent, ugyanerre vágyik. Ha ezek a gondolatok visszhangra találtak benned, szeretnénk megismerni téged és meghallgatni gondolatatidat.