Erdőéltetéses gazdálkodás

Az Élet feltételeinek megőrzése érdekében az erdőhöz való viszonyunkat is új alapokra kell helyezni. 

 Civilizációnk pillanatnyi létszükségleteit ma elsősorban a kiirtott ökoszisztémák (erdők, ártéri rétek, tavak, stb.) helyén létesített monokultúrák fenntartásával állítja elő. Ez a tevékenység azonban - a talajok eróziója, a táji vízkörforgás gyengülése, a maradék erdők eltűnése, a bányakincsek kimerülése, az időjárási szélsőségek növekedése, a társadalmi feszültségek súlyosbodása, a hulladékok, mérgek felhalmozódása, stb. következtében - sokáig már nem lesz folytatható a jövőben.

A Föld, a Bioszféra véges határain belül tartamosan csak olyan gazdaság, csak olyan társadalom tartható fenn, amely képessé válik vizünket és tápanyagainkat ellenőrzött körforgalomban tartani, sőt a mérgektől megtisztítani.

A természetes körforgások kiteljesedéséhez, a természetes folyamatoknak teret adó, őshonos és változatos erdőre van szükség (amellett, hogy településeink és ártereink erdőtlen részeinek vízgazdálkodását, és élelmiszer-termelésünket is tápanyag- és vízmegőrző irányba kell változtatnunk, beillesztve azokat a körforgásokba). 

Mindebből következik, hogy legfontosabb feladataink közé tartozik:

• az erdő természetes regenerációs folyamatainak segítése, vagyis természetes erdőterületek újbóli létrehozása, feltételeinek javítása

• a meglévő és újonnan létrejövő erdőterületeken olyan kezelés, gazdálkodás folytatása, amely nem jár az erdő (-részletek) kivágásával, hanem a folyamatos erdőborítás megőrzése mellett (szálalással) termel csak fát, örökerdőként - természeti tőkeként kezelve az erdőt.

Szerencsére ilyen irányú paradigma-váltásra az erdőgazdálkodás terén ma már találunk példát, nem csak egyesületi keretek között (Pro Silva), hanem az állami erdőgazdálkodók köreiben is (pl. IpolyErdő Rt. Királyréti Erdészete). És zempléni magánerdő-gazdálkodók is elindultak az erdővel való együttműködés útján. 

Mindez nemcsak azért támogatandó, mert az erdő - ma már közgazdaságilag is kimutatható - "közösségi szolgáltatásait" (pl. a levegő, a talaj és a vizek jó minősége és mennyisége, élelmiszer- és gyógynövény-gyűjtési, -termelési lehetőségek, kiegyenlített klíma stb.) így képes fenntartani, hanem azért is, mert ez az út hosszú távon egy sokkal gazdaságosabb erdőgazdálkodás felé vezet, amihez időnként áldozatvállalásra is szükség van.

Ugyanakkor megfelelő méretű gazdasági egységek esetében már ma gazdaságosabb is lehet a folyamatos erdőborítás fenntartása, a szálalás, hiszen így a gazdálkodó mentesül a felújítás terhétől (elég nagy területnél - és ez állami gazdálkodóink esetében adott - ma is számtalan korú erdőrészlet található meg egyszerre, így a szálalásra való átállás nem szükségszerűen jár együtt a tarvágás bevételeiről való lemondással, inkább arról van szó, hogy a fakitermelést térben elszórva kell folytatni, így egy adott területen egy időben csak egy ún. léknyi területről tűnnek el a fák, a természetes erdőben kidőlő faóriások által elfoglalt területet (kb 300 nm) véve alapul az erdei klímát még nem romboló fakitermelési területméret meghatározásánál).

 Erdőterületeink jövőben kívánatos kezelése

 A szálalásos erdőgazdálkodás nem valamiféle "gazdasági áldozat" a természetvédelem oltárán, hanem a természetes folyamatokat alapul vevő, az Élet folyamataiba illeszkedő gazdálkodási mód, amely nem csak szem előtt tartja a gazdasági szempontokat, hanem kifejezetten arra törekszik, hogy minden egyes faegyed a biológiai lehetőségeinek teljes kihasználására lehetőséget kapjon, és gazdaságilag is a csúcson termeljük ki őket. Áldozatvállalásra, alázatra, és türelemre ahhoz van szükség, hogy ne egyszerre akarjunk egy önkényesen kijelölt területen maximális bevételhez jutni, nem törődve az általunk okozott természeti és gazdasági kárral.

Részletes technológiai leírás helyett itt az erdőéltetés, és ezen belül a szálalásos gazdálkodás néhány fontos jellegzetessége (vágásos gazdálkodáshoz viszonyított különbözősége) következzék:

A táji vízmegőrzés, klíma-javítás, és katasztrófa-megelőzés szempontjából alapvető, hogy a folyamatos erdőborítás kiegyenlítetté teszi a vízgyűjtő-területekről lefolyó vízhozamokat. A lombkoronára, ágakra, törzsekre, majd az erdei avarra, és talajra érkező víz egy része rögtön vissza is párolog, javítva a klímát, a forrásoknak, patakoknak pedig késleltetve, és időben elosztva adja tovább az erdő a maradékot. A víz-és talajmegőrző, regeneráló képességet víztartó mélyedések és kis sáncok, vízszintesen elhelyezett illetve természetes úton kidőlt fatörzsek is segíthetik.

• Az így kezelt erdőben sokféle haszonvétel folyamatosan gyakorolható. Amellett, hogy hosszú távon  szálalóerdőben a kitermelt faanyag minősége sokszorosára növekszik (pl. 15% körüli fűrészrönk kihozatal helyett előállhat akár 80-90 % is), a tűzifa-termelési lehetőség is folyamatosan fennáll, és a természetes rendszernek köszönhetően gyógynövény-gyűjtés, méhészet, a széleken és tisztásokon bio-gyümölcsészet is lehetséges. Kevésbé materiális vonalon szemlélve a rendszert, az erdő szellemi és energetikai jótéteményei is örökké fennmaradnak, és segítenek. 

• A természet (a teremtés folyamatos megnyilvánulása) a szárazföldeken nálunk legtöbb helyen az erdő kialakulására irányul. Ez történik már akkor is, amikor egy felhagyott kukorica-föld, vagy kamionparkoló elkezd "gyomosodni", de akkor is ezt látjuk, amikor a nem kaszált réten megjelennek az első cserjék, majd pionír fák, végül a tölgyek, bükk.. Ezt a folyamatot segíthetjük, sőt erre alapozhatjuk az igazi erdő létrehozására irányuló telepítést. Egykorú faállományainkban a folyamatot úgy segíthetjük, hogy az egykorúságot kis lékek vágásával megbontjuk, és törekszünk a sokféleség kialakulásának segítésére.

(Mindehhez helyenként szükség lehet a szarvas- és vaddisznóállomány jelenlegi, mesterséges felduzzasztásának beszüntetésére, a tájidegen vad pl. muflon által okozott károk mérséklésére. Ez a probléma viszont nem csak az örökerdővel kapcsolatos, hanem régóta ismert a vágásos gazdálkodás keretei között is.) 

 Válaszúton az erdőgazdálkodás

Az utóbbi 15 évben egyre gyakrabban kerül szóba a jelenleg uralkodó vágásos erdőgazdálkodás felváltásának szüksége egy folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodási móddal. És nem csak azért, mert a „társadalom” nem a levágott erdőt tekinti erdőnek, nem abban akar sétálni, stb., hanem azért is, mert egyre többen ismerik fel –erdészek, ökológusok, természetvédők, és sokan mások is – hogy szélesebb gazdasági értelemben is öngól a természetes rendszerek ciklikus leépítése. A szálalás elterjesztéséért dolgozó erdészeknek – elsősorban a Pro Silva szervezetnek, és még néhány, különböző területen dolgozó elhivatott embernek hála, ma már azt is tudjuk, hogy lehetséges gazdaságosan, természetkímélő módon, iparilag is jó, sőt jobb fát termelni anélkül, hogy az erdőben vágásterület keletkezzék. Ez a szálalás.

A mérsékeltövi őserdők példáinak összegyűjtése során világossá válik, hogy a természet mindig is hasonlóan dolgozott, így szépen lassan megadja magát az az érv, amit pl. a szakirányú felsőoktatás vezetése még nem is olyan régen hangoztatott: „szálalni csak egy-két faállománytípusban lehet, abban is inkább csak külföldön”. Ma már inkább azzal a problémával találkozunk, és ezt a hivatalosan legmagasabb szakmai körökben is elismerik: hogy nincsen elegendő új szemléletű szakemberünk, hiszen nem is tanítják őket a szálalásra. Ez azonban nem indokolhatja a szemlélet terjedésének fékezését, sőt épp most lett világos, mennyire fontos az eddig csak mellékesen, fakultatívan folytatott „igehirdetés” és ismeretterjesztés intézményes formáinak megteremtése (természetesen azoknak a nagy tudású erdészeknek a bevonásával, akik kutatják, ismerik, és helyenként már gyakorolják is a szálalást, mint a természettel való együttműködésen alapuló gazdálkodási módot).

Az új erdőtörvény több szempontból változást jelent az eddigi jogszabályhoz képest. Egyrészt egyszerűsíteni kívánja az erdészeti hatóság munkáját, csökkentve az erdőgazdálkodás tervszerűségét biztosító hatósági eljárások számát. Ez helyenként indokolt is, ugyanakkor az is igaz, hogy ezzel a jogszabály a létszámleépítés által teremtett helyzethez alkalmazkodik. Egyes esetekben túlságosan puha lett az igazgatás szerepe, még akkor is, ha ugyanakkor erdővédelmi szolgálat felállításáról is szó van.

Másrészt a törvénytervezet elmozdulást jelent a folyamatos erdőborítás fenntartására vállalkozók gazdálkodásánk hatósági kezelhetősége irányába. Ennek érdekében bevezeti az üzemmódokat, melyek között a vágásos mellett megjelenik a szálalásos, a szálalásosra való átalakítás üzemmódja, valamint a faanyagtermelést nem szolgáló erdő fogalma. Mindezzel nagy mértékben könnyebbé válik annak a – ma még kis számú – erdőgazdálkodónak a helyzete, akik felismerték a folyamatos erdőborítás fenntartásával járó előnyöket. 

Bevezeti a törvény az erdő természetességének kategóriáit is (melyet szintén kb. 10 éve kérnek egyes szervezetek és emberek), ami elvben megteremti a lehetőségét  az erdő degradációja vagy regenerációja nyomonkövetésének.

Sikerült bevezetni azt is, hogy védett állami területeken, a legjobb erdő-természetesség esetén ne lehessen tarra vágni az erdőt. Nagyon fontos azonban a társadalom kontrollja, hogy az új jogszabályoknak valóban az előnyei bizonyuljanak erősebbnek.

És elérkeztünk a szálalással kapcsolatos egyik legidőszerűbb problémához: valóban nem lenne jó minden erdőgazdálkodó számára kötelezően előírni a szálalást addig, amíg nincsen elegendő ahhoz értő szakember. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy aki szálalásra, illetve az arra való átállásra vállalkozik, azt csak hosszú távú átállási, szálalási terv mentén tehesse meg, és a hatóságnak lehetősége legyen annak betartását is ellenőrizni. Erre azért van szükség, mert jelenleg hazánk erdeinek nagyrésze vágásos gazdálkodás keretében fejlődött mai állapotáig (ami a természetes erdőállapothoz képest degradációként is felfogható). Igy több évtizedes átallítási időszakra van szükség ahhoz, hogy az erdő megközelítse a természetszerű koreloszlást és ezzel együtt a populáció-beli sokféleséget. Ez alatt  időszak alatt egyáltalán nem mindegy, hogy az erdő kezelője úgy alakítja ki az egykorúságot megbontó „lékeket”, hogy épp a legígéretesebb fákat veszi ki, mintegy lefejezve az erdőt, vagy pedig úgy, hogy az érdekükben dolgozva termel ki fát, s nígy a leendő értékfák megérhetik majd azt a kort, amikor igazi gazdasági értéktöbbletet tudnak felrakni minőségi faanyagban egy már vegyeskorúságot mutató erdőben.

Nem feltétlen baj, ha ma egy erdőgazdálkodó azért kezd bele a szálalásba, mert jelenleg a vágásos üzemmódben egy évtizedig nem lenne vágási lehetősége, mert már gyérítés keretei között kivette erdejéből az erre az időszakra lehetőségként megállapított fatérfogatot (ezt – kis iróniával – „kényszer-szálalásnak” is nevezhetnénk.) Az azonban nagyon fontos, hogy a szálalásra való átállást vállaló gazdálkodó tevékenysége tervezhető és nyomon követhető legyen a fállomány (és az erdő egésze) jövőjének érdekében. Erre szolgál az a javaslat, ami a híres Cuvet-i szálalóerdő mintájára létrehozná az átmérők nyomonkövetésének rendszerét. Ezt kívánatos lenne törvényi szinten rögzíteni, jelenleg szálalási tervre vonatkozó előírás csak alacsonyabb szinteken jelenhet meg.