Drága unokám, ne siess... ülj le mellém. Nézd, ahogy a délutáni napfény megpihen a falakon. Látod azt a mészvakolatot? Olyan, mint a bőr: lélegzik, issza a fényt, és az évek alatt csak nemesebbé válik. A világ odakint azt suttogja neked, hogy a modernizációban a jövő, hogy az acél és az üveg hideg tökéletessége a szabadság. De ne higgy nekik, drágám. A hidegség nem szabadság, hanem magány.
Franciák vagyunk, s mi több, nők! tudjuk, hogy a valódi szépség a részletekben lakik, ott, ahol az emberi kéz nyomot hagyott. Nézd ezt a padlót... ez a mészkő hűvös és selymes a mezítelen talpad alatt, mint a legfinomabb batiszt. Ha ezt lecseréled valami élettelen, gép által ontott műanyagra, az olyan, mintha parfümillat helyett vegyszerszagot választanál. Egy igazi otthonnak illata van, drágám, száradó levendula, friss kenyér és a régi fa fanyar életereje.
Látod azokat a gerendákat? Göcsörtösek, sötétek, és talán néha meg is repednek. A modern világ el akarja rejteni a hibákat, le akar gyalulni minden egyenetlenséget. De miért? A ránc az arcon egy emlék, a repedés a fán a ház suttogása. A tökéletesség unalmas, az őszinteség viszont... az ellenállhatatlan.
Ne engedd, hogy a "minimalizmus" nevű meddőség kiűzze az életet a szobáidból. Egy ház akkor él, ha engeded, hogy a kert besétáljon az ablakon. Hagyd, hogy a vadszőlő átölelje a követ, hagyd, hogy a lenfüggönyök lágyan táncoljanak a huzatban, mint egy elsuhanó ruha uszálya. Az alkotás nem rend, hanem vágy. Egy tál érett barack az asztalon, egy kopott ezüst gyertyatartó... ezekben több élet van, mint egy egész katalógusnyi rideg bútorban.
Válassz úgy, unokám, hogy a tárgyaidnak legyen múltja, és adjanak neked jövőt. Olyan otthont teremts, amely nem fél az öregedéstől, hanem méltósággal viseli azt, mint egy jól szabott kosztümöt. Mert a francia mediterrán élet nem egy stílus, hanem egy érzelmi állapot: a pillanat tisztelete a mulandóság felett.
Ha nem törd, zúzod ezeket az értékeket, a házad mindig úgy ölel majd át, mint egy jó szerető.
Korzikai öreg kő házban