Napló
1944. október 15. - december 31.

1944. október 15, vasárnap

Horthy ma délelőtt nagy beszédet mondott, amelyben bejelentette, hogy Ma­gyarország letette a fegyvert az oroszoknak. Letettük a fegyvert!!!!!!!

Nem hittem volna, hogy még ezt a napot is megérjük. Ezt várjuk már hetek óta. Horthy úgy beszélt a németekről, mint volt szövetségesekről, akikről már minden gondolkodó magyar ember tudta, hogy elvesztették a háborút. Akik ránk erőszakolták ezeket a szégyenletes zsidó törvényeket, stb. stb. egy öröm volt hallgatni. A posta körül van véve magyar tankokkal, állítólag az Erzsébet-hidat fel akarták robbantani. Most az a kérdés, mit tesznek a németek? Egyetlen házon sincs már sárga csillag. Az utca kihalt, nem lehet semmit sem hallani, de itt a házban örömmámorban úszik mindenki, de azért valami félelem is bujkál mindenkiben, mert a németek még mindig itt vannak az or­szágban, és nem lehet tudni mit fognak tenni. Állítólag nagyon csomagolnak. A házban gyorsan beosztották az éjjeli őrséget, bár nem tudom, mi értelme van, ha tényleg történik valami. Mi lesz most? Jönnek az oroszok? Mik lesznek a békefeltételek? Az biztos, hogy mindenki rettenetesen izgatott. Szeretném, ha Józsi itthon lenne.

Sajnos az öröm korai volt!

Este kilenckor Szálasi tartott nagy beszédet a rádióban. Ő, mint vezérezre­des átvette a hatalmat, mert Horthy áruló és elárulta Magyarországot. Most az a kérdés, mennyi hatalom van a kezében. Hol van Horthy? Mi van a kormánnyal? És elsősorban hol vannak az oroszok? Ennél borzasztóbb már nem jöhet. Egész éjjel lent ültem a pincében és hallgattam a rádiót, mert persze ne­künk nincs rádiónk. A Hungarista mozgalom proklamálta, hogy utolsó csepp vérükig tovább harcolnak. Szépen nézünk ki! Még csak ez hiányzott. Mi lesz holnap? Most már ideje lefeküdni, de nem is vetkőzöm le, mert most nem le­het tudni, minden percben mi történhet. A mai nap elég mozgalmas volt. Sok jót ezek után nem várhatunk.

Október 16, hétfő

Negyed négykor hajnalban megjelent Imre Évával, a két gyerekkel és Éva szü­leivel. Mentőautón hozta őket, mert a házukban egy nyilas jelent meg gép­fegyveres katonákkal, a házparancsnokot kereste és mivel nem találta, kiirtással fenyegette az egész házat. Imre úgy lopta ki őket mentőautón. Megitattuk őket feketével, és úgy ahogy lehetett, fekhelyeket készítettünk nekik. Persze főleg a gyerekeknek. Hajnali hatkor viszont újra lementem a pincébe rádiót hallgatni. De semmi újat nem tudtam meg Nyolckor reggel megjelent a második transzport: még két asszony egy-egy gyerekkel. Azok sem mertek tovább a házban maradni. Aztán jöttek a különféle rémhírek. Egy csomó zsidót, akik csillagtalanul mentek az utcán, igazoltattak és megvertek. A kivételezettségek nem érvényesek. A várat is megszállták a nyilasok. Horthyt elfogták. Állandó katonai és rendőr patruillok cirkálnak az utcán. Közben itthon nálunk folyt a rumli, sírtak az asszonyok és a gyerekek, mi meg készítettük nekik az ebédet, amit éppen találtunk, mert persze ilyen megszállásra nem voltunk előkészülve. Végre ebéd után egy kicsit megnyugod­tak a kedélyek, nyugodtabban átgondolták a helyzetüket, és elhatározták, hogy mindenki visszamegy a lakásába, mindnyájunk legnagyobb megnyugvására Mert ezt a szörnyű rumlit már sokáig nem lehetett volna kibírni. Rettenetes egy éjszaka és nap volt a mai. A gyerek szegény rémesen fel van izgatva, mindent lát, hall és már felfog. Olyan nagyon örült a békének, hogy azt én még gyereknél nem is láttam. Ragyogott az édes kis pofija, és folyton azt hajtogatta: ugye most már minden jó lesz. És most minden rossz, sőt még sokkal rosszabb, mint volt – és nagyon csalódott szegény. Persze egész nap nem engedtem le az utcára. Ez is hiányzik neki. Megalakult a kormány. Szálasi a kormányfő nádori minőségben, állítólag Horthy lemondott. Baky a belügyminiszter, a kormány tagjai Pálffy Fidél, Rajniss stb., stb. Sok jó ezekből az urakból nem néz ki. Azt beszélik, hogy néhány hű csapat Pest felé menetel a felmentésére, de mikor fognak ezek ideérni? Istenem, hogyan lehet ezt megúszni? Most rajtunk csak az oroszok segíthetnek. De hol vannak?

Október 19, csütörtök reggel 7 óra

Nem lehet az elmúlt két nap rettenetes izgalmait elmondani. Mert aki ilye­nen nem ment át, az úgy sem értheti meg. Kedden reggel arra ébredtünk, hogy az összes zsidó házak kapuját bezárták, lélek se be, se ki. Persze tudtuk, hogy ez jót nem jelenthet. .Bezártak minket egy csapdába. Az ablakból láttuk, hogy az utcán állandóan szuronyos katonák és puskás rendőrök cirkálnak, és minden embert igazoltatnak. Délben egyszerre megszólaltak a szirénák, mi borzasztóan boldogok voltunk, mert azt hittük, itt vannak az oroszok, de sajnos nem így volt. Mialatt a pincében ültünk, egyszerre megjelent Sanyi borzasztóan feldúlva. Feljöttünk vele a lakásba, ott elkezdett egész magán­kívül kiabálni, hogy Klárinak és nekem azonnal meg kell lógnunk, mert zsidóházban maradni biztos halált jelent. Ő személyesen látta, amikor a Teréz körút, Dob utcáhan és a Király utcában végeláthatatlan sorokban, feltartott kézzel kísérték a zsidókat a nyilasok. Ütötték, verték őket puskatussal.

Az egész VII. kerületben ürítik a zsidó házakat. Nem kéri, de követeli, hogy Klári azonnal lógjon meg, mert az életéről van szó. Egészen magánkívül volt, sírt, mint egy gyerek. Nem is csoda, azok után, amiket látott. Klári nagy nehezen megígérte, hogy a riadó után azonnal elmegyünk. Persze perceken belül az egész ház tudta, hogy mi történik a külvilágban, mert mindenki látta Sanyi feldúlt arcát és kénytelenek voltunk mindent elmesélni, de nem is lett volna értelme a titkolózásnak. Mikor lefújták a riadót, átcsomagoltuk a cókmókokat, mert reggel már bepakoltunk mindent a deportáláshoz. Napok óta mindenre el voltunk már készülve. A szökéshez viszont nem lehet annyi cso­magot vinni, mert az feltűnő. Egy kis szatyorba beletettem egy váltás fehér­neműt a gyereknek és nekem, egy kis ennivalót és elindultunk. Hogy közben mit éreztem, azt úgy sem tudnám leírni. Misit kitanítottam, hogy hogyan viselkedjen, és hogy egyáltalában ne beszéljen semmit.

Viszont a házmesterné nem engedett ki a kapun. Hiába főztük, ígértünk neki pénzt, rábeszéltük, hajthatatlan maradt. Visszajöttünk a lakásba. Én egy kis megkönnyebbülést éreztem, mert még sem lett volna könnyű dolog teljesen iratok nélkül, mert nekem csak zsidó irataim voltak, egy kis gyerekkel neki­vágni a városnak, és azt sem tudni, hová mehetek, hol alhatom. Egész délután ültünk együtt a szobában, mint a halálraítéltek a siralomházban. Még törtük a fejünket különböző szökési kísérleteken, de már láttuk, hogy lehetetlen, mert keresztények is csak este hatig közlekedhetnek az utcán. Vártuk, hogy minden pillanatban jönnek értünk. Nem! Teljesen lehetetlen ezt a szo­rongást és idegfeszültséget leírni. Teljesen felöltözve feküdtünk le, még a harisnyámat sem mertem levetni. Nem akartunk készületlenek lenni, ha jönnek értünk.

Szerdán reggel már hatkor felkeltem, mert zajt hallottam a kapu felől. Klári megint próbált kiszökni, de nem tudott. Délelőtt már valahogy nyugodtabb voltam, pedig még semmi megnyugtatót nem hallottam. De éjjel aludtam valamit, és maga a tény, hogy még itthon voltunk, új erőt öntött belém. Csak az iz­gatott, hogy Józsitól nincs semmi hírem. És elképzeltem, hogy mit áll ki, mert nem tudja, hogy velünk mi van. Ebéd után végre eljött autón a hadnagya, nem mert a ház elé állni, csak a szomszéd sarokra és onnan jött a kapuhoz, mert a házmesterné nem engedte be, és mondta, hogy Józsi jól van, csak miattunk izgul. Igyekeztem megnyugtatni, legalább tudtunk egymásról valamit. Délután megjelent Imre, mint egy mentőangyal, nem, mint egy mentőorvos és hozta a megnyugtató híreket. Ő is nagyon ideges volt, mert ő is látta ugyan­azokat a rémségeket, mint Sanyi, sőt egy csomó halottat a Nagymező utcában és súlyos sebesülteket a Tattersaalban. De viszont a Tattersalból délután­ra mindenkit hazaengedtek. Ez mindenesetre valami enyhülés. És állítólag csak azokból a házakból vitték el az embereket, amelyek ellen feljelentés érkezett. De lehet, hogy csak minket akart evvel megnyugtatni, ami nagyon ránk fért. Azóta is állandóan tartanak a házkutatások fegyverek után. Az utca tele van puskás nyilas suhancokkal. Az utcán csak nyilas jelvényes embereket látni. Az oroszok állítólag 40 km-re vannak Pesttől, de ennek semmi nyomát nem lát­ni. Most várunk-várunk, hogy mire, azt magunk sem tudjuk.

(Este) A házból a lakók fele még az első napon meglógott, ma estig utolsó szálig visszajöttek. Egyetlen keresztény sem merte értük a fejét kockáztatni. Egy házaspárt közülük elfogtak a nyilasok, három napon keresztül étlen-szom­jan hurcolták magukkal utcáról utcára, ahol razziáztak, ütötték-verték őket, míg tegnap este egy szuronyos őr hazakísérte őket. Rettenetes, miken mentek keresztül. Semmiféle védettséget vagy idegen állampolgárságot nem ismernek el. Mindenkinek, kivétel nélkül, kell csillagot hordani. A kapuk még mindig zárva vannak. Még szerencse, hogy van valami tartalékunk, amit ostromállapotra, vagy hasonlóra tartogattunk. Állítólag az oroszok Monoron vannak. Ezt a három napot, míg élek, nem fogom elfelejteni.

Október 20.

Reggel hatkor avval ébreszt fel Klári, hogy itt van egy nyilas és egy rendőr, az összes férfiakat 14-60-ig viszik a házból munkára. Egy óra időt adtak neki a csomagoláshoz. Közben minden lakást végignéztek, hogy nem bújt-e el vala­hová egy férfi. A nyilas megnyugtatott minket, hogy csak munkára viszik őket. Nem voltunk megnyugodva. Napközben felszaladt Imre megnyugtató Grimm meséivel: konszolidálódott a helyzet, jobb hírek szállingóznak mindenhonnan, a munkások fegyverkeznek stb. Mi ennek dacára egész nap lázasan hátizsákot varrtunk és csomagoltunk, mert meg vagyunk győződve, hogy most majd a nőkre kerül a sor. Minket is el fognak vinni munkatáborba, nem akartuk, hogy ez készü­letlenül érjen minket. Az egész házat megőrjítettük, mert minden nő hátizsákot csomagolt.

Október 21, szombat

Ma délután végre, öt nap után 4-6-ig megnyíltak a kapuk. Józsi írt egy ret­tenetesen kétségbeesett levelet. Sajnos a baka nem várta meg a válaszomat.

Október 22, vasárnap

Ma reggel megjelent a plakát: minden zsidó nő 16-40-ig köteles holnap, hétfőn reggel a Kisok sportpályán bevonulásra jelentkezni. Egész nap csomagolás, készülődés, sajnos mégis nekünk lett igazunk.

Október 23, hétfő

Reggel hatkor teljes Ausrüstunggal elmentem Mamistól elbúcsúzni, aki azt a tanácsot adta, hogy menjek el a svéd követségre, és szerezzek egy írást, hogy a Schutzpass érvényes útlevél. Nem voltam rest, rögtön átmentem, úgy ahogy voltam hátizsákkal, nadrágban Budára, a Tigris utcába a követségre. Hosszas kopogtatás után végre megjelent egy tisztviselő, aki még a kaput sem nyitotta ki nekem, hanem a kert rácsain át kinyújtott egy írást, amit nekem kellett kitölteni. Elvettem, bementem egy szomszéd kapuba, ott kitöltöttem, és mint aki dolgát jól végezte, hazamentem. Később hallottam, hogy azért volt olyan fé­lénk a tisztviselő, mert tíz perccel előbb óriási tömeg volt a követség előtt, akik mind ilyen írást kértek és azokat elvitték a nyilasok. Szerencsém volt.

Állítólag közben bemondta a rádió, hogy annak sem kell bevonulni, akinek munkatáboros a férje. Kíváncsi vagyok, hogy kik és mikor fognak hazajönni.

Este. Klári hazajött, mint munkatáboros feleség küldték haza. Szóval a házból a tizenhét asszony és lány közül, akiknek be kellett volna reggel vonulnia, hatan vagyunk itthon. Állítólag a többieket azonnal vonatra rakták, és elvit­ték. Hogy hova, azt persze senki sem tudja. Újabb hírek szerint gyalog is indítottak csoportokat. Szegény Pacikám, őt is elvitték. Vajon mi lesz vele? Képzelem Mamis hogy kétségbe van esve. Most olyan egyedül lesz a nagy rumli kellős közepén. Józsi délután hazalógott, mert rettenetesen izgatott volt, hogy mi van velem, rémesen örült, hogy itthon talált. Értesíteni akart, hogy nem kell bevonulnom. Ha elmegyek, egy kicsit elkésett volna az értesítésével. De így nincs semmi baj. Ma reggel 6-8-ig volt kijárás.

Október 24.

Ma megint egész nap zárva volt a kapu. Nem tudom, még meddig akarnak minket bezárni, úgy látszik, ki akarnak éheztetni. Még szerencse, hogy a házmesterné bevásárol nekünk kenyeret stb., ami éppen kell. Persze jó pénzért. De ez most igazán lényegtelen. Az oroszok elfoglalták Kiskunfélegyházát, Csongrádot. Lassan, de biztosan jönnek közelebb.

Október 25.

Mától kezdve naponta l0-12-ig van kijárás. Fönt voltam Mamisnál, szegény nagyon oda van Paci miatt. Még semmi híre nincs tőle. Nagyon sajnálom szegény gyereket.

Október 26.

Most 12-kor, éjjel jöttünk fel a pincéből. Kilenc óta lent kuksolunk, és azóta szünet nélkül bombáztak. Rettentően gyorsan jött. Még mialatt a gyereket öl­töztettem, már hallatszottak a becsapódások. Pacitól jött hír. Maglód mellett vannak Fáy-pusztán. Gyalog mentek egészen végig és rettenetesen kimerülten érkeztek. Ennivalót kér szegény.

Október 27.

Nagyon félek az elkövetkezendőktől. Azt hiszem, az igazi neheze csak ezután jön. Ma az a hír terjedt el, hogy az összes pesti munkaszolgálatosokat a Dunántúlra viszik. Még csak ez hiányzik! Józsi megint izgul miattunk. Szegény már olyan sovány, hogy nem lehet ráismerni. Az oroszokról semmi hír.

Október 28.

Józsi végre hetek óta (először) megint itthon töltött egy fél napot. Az izgalmaktól egy csúnya övsömört kapott, ami nagyon fájdalmas. Az ő rossz idegei most nagyon nehéz megpróbáltatásnak vannak kitéve. Imre is itt volt este, ő megint tele van megokolatlan optimizmussal. Az oroszok elfoglalták Ungvárt, Munkácsot.

Október 29.

Állítólag elfoglalták Miskolcot az oroszok.

Október 30.

Reggel bemondta a rádió, hogy az összes védettségeket elismerik. Kíváncsi vagyok, hogy a svéd Schutzpassomnak még fogom-e hasznát venni. Egyszer már használt.

Október 31.

Állítólag Kecskemét és Cegléd között áttörték a frontot. A rádió bemondta, hogy légi veszélyt már nem jeleznek, mert az egész ország állandó légi veszélyben tobzódik.

November 2.

Az oroszok állítólag 50-km-re vannak Pesttől. Délután felüzent a házmesterné, hogy mindenki csomagoljon össze sok élelmiszert, mert nagyon közel vannak az oroszok, és lehet, hogy már az éjjel jönnek, és akkor hosszabb ideig lent kell maradni a pincében. Mesélik, hogy Örkényen és Lajosmizsén vannak. Öt miniszter lemondott, közöttük Vajna és Reményi Schneller. A helyzet perc­ről-percre komolyabb. A hidak mellett pontonhidakat vertek, csak fel ne robbantsák őket, mert akkor teljesen el vagyok Józsitól vágva. Gödöllőt, Kispestet, Pesterzsébetet kiürítették. Ha így jönnek előre az oroszok, hetek esetleg napok alatt itt lehetnek. Istenem, vajon védik-e Pestet?

Mi lesz közben velünk? Rettenetesen tudatában vagyok annak, hogy milyen sorsdöntő órákat élünk át. Most e percben is lövéseket hallani. Éjjel negyed l óra van. Állandóan szegény Paci jár az eszemben: vajon hol lehet most, és mi van vele? Az oroszok oda már nagyon közel lehetnek. Csak ne legyen semmi baja. Szegény Mamis is állandóan sír miatta.

1944. november 3.

­Nagyon sok munkásszázadot már elvittek már Pestről gyalog Moson-Magyaróvárra. Az oroszok nagyon közel lehetnek, mert egész éjjel és most napközben is állandóan hallani ágyúzást. A város képe nagyon mozgalmas. Az utcán nem lát­ni mást, mint katonai autókat azonkívül teherautókat tele menekültekkel és gyalogos, batyut cipelő embereket látni. Folyik a kitelepítés Budára és a Dunántúlra. Állítólag az összes környékbeli falvakból hozzák vissza a mun­katáborosokat és munkatáboros nőket, remélem a péceliek között Paci is köz­tük van. Pest környékét megerősítik, és védeni fogják. Nagyon sokat kell még nekünk kibírni.

November 4.

Átszaladtam reggel Mamishoz, hogy ne küldje ki már Pacinak a schweizi Schutzpasst, mert állítólag az ő százada már Pesten van. És akkor hallottam, hogy náluk a házban megint összeszedték az összes zsidó férfiakat, köztük Andort, Rizi férjét és Strauss Tibit. Prisender Lacit nem találták, mert előzőleg meglógott. Mellesleg házkutatást is tartottak. Új plakát jelent meg az uccán: hétfőn be kell vonulni minden 16-40 éves zsidónőnek. Ez most főleg a munkatáboros feleségekre vonatkozik, akiket a múlt soro­záson hazaküldtek. Akik Schutzpassal rendelkeznek, azoknak nem kell menni. Most mindenki meg van őrülve a Schutzpassal. De rettenetes nehéz megszerez­ni. A követségek előtt életveszélyes a tolongás. Egy-egy kijárónak horribi­lis összegeket fizetnek. Protekció nélkül jóformán egyáltalában nem is kap­ni. Pedig lehet, hogy most ezen múlnak emberéletek. Milyen jó, hogy Józsi már augusztusban megszerezte nekünk a svédet. A schweiziek sokkal többet adnak ki, svédet, spanyolt és portugált a legnehezebb szerezni.

Negyed háromkor délután felrobbant a Margit-híd!! A robbanást nem is hallottuk olyan erősen, csak a légnyomástól kivágódtak az összes ablakaink, sze­rencsére nem törtek be. Rettenetesen aggódom Józsi miatt, mert nem lehet tudni, hogy mikor történik ez meg a többi hidakkal, és akkor teljesen el vagyunk vágva egymástól. A hidat nem tudtam megnézni, mert nem is enged­tek a közelébe. Nagyon sok halottról beszélnek. De ezt persze még nem le­het megállapítani. A híd nem volt lezárva, és zsúfolva volt villamosokkal, autókkal és gyalogosokkal. Fél négykor egyszerre jön egy baka Józsitól, hoz pár sort, hogy az Aréna úti templomban van. Fél órával a híd robbanása előtt jött át Pestre. Nagy kő esett le a szívemről. Paci tényleg kint van Albertfalván az összelőtt Dorogi gumigyárban. Egész délután szaladgáltam, hogy a Schutzpassát kijuttathassam hozzá, míg végre mégis csak anyának sikerült egy vállalkozó szellemű keresztényt találni, aki jó pénzért ki­vitte neki. Csak már itthon látnám, képzelem mit szenvedhetett ez alatt a három hét alatt. A robbanás következtében egyáltalában nincs gáz. A villamosok állnak, rengeteg ember az uccán, úgy néz ki a város, mint egy felboly­gatott hangyaboly. Az oroszok állítólag már bent voltak Pest déli külváro­saiban. Ezért hallatszott olyan közelről az ágyúzás, de sajnos kiverték őket.

November 5, vasárnap

Paci szegény még mindig nincs itthon. Nagyon aggódom miatta. Az oroszok már Tétényt és Csepelt lövik. Csak Paci még haza tudjon jönni! Egész nap ő jár az eszemben. Ma egész nap nem volt gáz; villanyon melegítettünk egy kis levest, és hideget ettünk. Este rövid időre még a villany is kialudt. Szörnyű izgalmak voltak a házban a holnapi bevonulás miatt. Míg estére nagy nehezen és nagy anyagi áldozatok árán mégis mindenkinek megvolt a schweizi védettsége. És Pacinak már megvan, és még sincs itthon, ebbe bele lehet bolondulni.

November 6.

Pacival tudott valaki beszélni, de még mindig nincs itthon. Józsi a fasori fiú-árvaházban van a svéd védett században. A ma reggeli bevonulást nyolc napra elhalasztották. Az oroszok itt állnak Budapest határában. Nem tudom, mire várnak.

November 7.

Nagyon félek, hogy Paciékat szó nélkül tovább viszik a Dunántúlra. Józsit d.e. meg akartam látogatni a Fasorban, de reggel áthelyezték őket a Jókai­ uccai utazók házába, oda is utána mentem, de nem engedtek be. Andort el­vitték Óbudára, dacára a San Salvadori védettségének. Állítólag Kelen Gyurka rajta volt a felrobbant Margit-hídon, mert a mentőknél volt, mint sofőr bevonulva, és az autót, amin járt, megtalálták nélküle.

1944. november 8.

Reggel átmentem Mamishoz, hogy Paci iránt érdeklődjek, de sajnos még min­dig semmi. Állunk és beszélgetünk, egyszerre berohan egy nő magából kikelve. Mindenki, aki tud, azonnal lógjon meg. Megfogtam Misi kezét, és úgy, ahogy vol­tam, elindultam. Lejöttem a régi lakásunk házmesternéjéhez, és mintha mi sem történt volna, diskurálni kezdtem vele. Mialatt ott állunk, már látni lehe­tett, hogy az uccán batyukkal megrakott zsidókat terelnek a nyilasok. Mond­tam neki: nézze, én most nem akarok kimenni, egy kicsit itt szeretnék marad­ni. Egész rendesen viselkedett, csak arra kért, hogy ne mutatkozzam, nehogy a házból valaki ismerős meglásson. Erre nekem sem volt semmi kedvem, bevonultam a szobájába és ott csendben üldögéltünk. Idegölő lassúsággal múltak az órák és még mindig nem tudtam, mit kezdjek magunkkal. A zsidók terelése közben folyton folyt. Azt hittem, megkezdődött a deportálás. Ebéd után átküldtem a házmesternét egy üzenettel Anyósomhoz, mert nem tudtam, hogy mi van velük, és elhozattam két kis légó-koffert, ami állandóan, minden eshetőségre (számítva) be volt csomagolva. Klári visszaüzent, hogy minden rendben van, két embert belakoltattak hozzánk. Ez egy kicsit megnyugtatott, mert ebből úgy nézett ki, hogy nem minden házat ürítenek, és akkor talán még nem a deportálásról van szó. Később hallottam, hogy csak a Duna partot és a Pozsonyi-úti házakat ürítik. Mikor besötétedett, fogtam a gyereket, és elmentem Józsit meglátogatni. Nem volt veszélytelen, mert csak úgy hemzsegett az ucca a nyilasoktól, de én már állandóan csillag nélkül jártam. Józsi rettenetesen örült, nem győzött betelni a gyerekkel és velem. Persze hozzájuk is eljutottak a hírek, jócskán felnagyítva. Elmeséltem mindent, igyekeztem megnyugtatni. Nachtlager bei Granada egy kéjtanya lehetett ahhoz képest, ahogyan ők ott el vannak szállásolva. Zsúfoltság, bűz, piszok, de remélem, hogy ott legalább biztonságban vannak.

Hét órakor, hosszas megfontolás után visszajöttem Józsa Mamához. Remélem, nem fogom megbánni, hogy nem maradtam ott a házmesternénél. Nagy öröm­mel fogadtak. Egy vak nénit és egy süket bácsit lakoltattak be hozzánk. Különben minden a legnagyobb rendben van. Egyelőre. Az újság állandóan írja, hogy mindenféle védettséget tekintetbe vesznek.

November 9.

Megint egy nap, amit nem fogok ez életben elfelejteni! Reggel ötkor csengetnek a nyilasok, hogy minden nő 40 évig és minden férfi 50 évig készülődjön, mert elviszik őket. Semmiféle védettséget nem vesz­nek tekintetbe. Gyorsan csomagoltam és sí dresszbe vágtam magam. De remény­kedtem, hogy a védettséget majd csak tekintetbe veszik valahol. Hétkor reggel elindultunk zuhogó esőben két nyilas és egy rendőr kíséretében.

Először a Szabadság térre vittek minket. Ott már nagy tömeg hozzánk hasonló áldozat várakozott. Egy páran próbáltak a Schutzpassukkal hatni a nyilasokra, azoktól elvették a Schutzpassukat, és a szemük előtt összetépték. Egy félórai ácsorgás után elindultunk nagy nyilas és rendőr fedezet mellett a Lánchí­don át az Óbudai téglagyárba. Mikor átértünk Budára, rettenetes lehangoltság lett úrrá rajtunk, mert még addig valahogy reménykedtünk, de most mindig messzebb kerültünk otthonról, és köztünk a hidak, amik minden percben fel­robbanhatnak, és akkor hogyan tudunk a Dunán át hazajutni. A legtöbb asszony, az út vége felé már alig bírt vánszorogni a hátizsákok és egyéb csomagok súlya alatt. De a nyilasok csak pihenés nélkül tereltek bennünket. Tíz órára rettenetesen fáradtan, bőrig ázva kiértünk a téglagyárba. Ott már egy század nyilas és rendőr várt ránk. Betereltek minket egy hídon át a téglagyár emeletén lévő óriási terembe. Mi mindjárt az ajtó mellett leültünk, és vártuk, hogy mi lesz a sorsunk. Nem történt semmi! Csak állandóan érkez­tek az újabb és újabb csoportok. Délutánra a zsúfoltság kezdett kibírhatat­lan lenni. Reménytelennek látszott a helyzet, semmiféle intézkedés nem tör­tént. És megszökésre semmi remény, pedig én állandóan csak a szökésen tör­tem a fejem. Pláne mikor láttam, hogy a Schutzpassokra fütyülnek. Kis cso­portokban, nyilas kísérettel kikísérték a nőket az udvar sarkába szükségle­teiket elvégezni. Azt is megpróbáltam, csak azért, hogy körülnézhessek. De sajnos újra vissza kellett térni a helyemre. Vártam! Egyszerre csak egy kétségbeesett nő igyekszik a tömegből az ajtón kifurakodni barátnője hátizsákjával, aki rosszul lett, és most viszik a mentők. Megfogtam a hátizsákot és kifurakodtam vele, de az ajtóban a nő utolért, és elszaladt vele. Ott álltam kívül az ajtón a rengeteg nyilas kellős közepén. Nem tudtam, mit csi­náljak, de visszamenni nem akartam.

Egyszer vissza akartak kergetni, de állandóan újabb csoportokat hoztak, és a rumliban megfeledkeztek rólam. Amint körülnézek, meglátok magam mellett egy mentősapkás pasast állni. Alig mozgatva a számat, odaszólok neki, hogy vigyen magával. Rögtön megértett, és ugyanúgy visszafelelt, hogy sajnos nem tud, mert egy nőért jöttek, akit éppen bent a teremben keres a vörös­keresztes nővér. De én már el voltam határozva! Mikor a vöröskeresztes nővér végre hosszú, idegtépő várakozás után, hozta a nőt, melléjük sodród­tam, kérve őket, hogy vigyenek magukkal. De ők elkergettek maguk mellől. Ez mind a nyilasok orra előtt és kordonja között zajlott le. Mi­kor elindultak a hídon lefelé, a nővér az asszonyt támogatva, utána a mentő­sapkás pasas a nő hátizsákjával. melléje sodródtam és elindultam kifelé. Rettenetes egy érzés volt, folyton arra gondolni, most fognak meg, most veszik észre, hogy nem tartozom hozzájuk. Közben azon törtem a fejem, hogy milyen arcot vágjak: tegyek úgy mintha beteg volnék vagy mosolyogjak, mintha mi sem történt volna. Közben állandóan mentem mellettük. A híd végtelen hosszúnak tűnt, az udvar végét azt hittem, sohasem fogom elérni. Most már csak a kaputól féltem, hogy ott fognak feltartóztatni, de közben a mentő kitanított, hogy ha megállítanak, mondjam, hogy csak a barátnőmet akartam kikísérni. De hála Istennek erre sem került sor, a kapuban ugyan rengeteg nyilas ácsorgott, de a kutya se kérdezte, hogy mit keresek ott. Gyorsan kiugrottam a kapun, és elsőnek szálltam be a kapu előtt álló mentőautóba. A nyilasok valószínűleg nem is tételezték fel, hogy valaki ilyen pimaszul kisétál az orruk előtt. A vöröskeresztes nővér egy kicsit cso­dálkozott, de aztán belenyugodott. Én csak azt kértem, hogy valahol Pesten tegyenek le, mindegy, hogy hol. Házig vittek, miután az orvost és a nőt előzőleg lerakták már. Hátizsákom, kabátom, minden holmim kint maradt a téglagyárban, de az is csoda, hogy délután négyre itthon voltam.

November 10.

Minden nap újabb izgalom. A Pozsonyi út és környékén, azokban a házakban, amelyeket kiürítettek, védett házakat állítanak fel. Oda kell behurcolkod­ni u kitűzött időre, még nincs megállapítva, hogy mikorra. Hogy akiknek nincs védettségük, azokkal mi lesz, azt nem lehet tudni. Most kéne meglógni! De hova? Senki sem fogad be zsidót. És feltűnő, ha most egy házba új lakók jönnek, /mindjárt tudják, hogy bujkáló zsidók. Azt mondják, az uccán minden­kit, aki csomaggal ment, elfogták, Schutzpassaikat eltépik, még jó, ha azu­tán elengedik őket. Józsinak üzentem, és beküldtem hozzá az összes itt lévő fehérneműjét. Talán nála nagyobb biztonságban lesz, mint nálam. És ha ott egy védett házban vagyunk összezsúfolva, akkor jobb lesz nekünk? Délután mégis saját megnyugtatásomra elmentem lakást keresni, de egy házba sem engedtek be, hogy még nincs bizottság stb. Rettenetesen ki vagyok, úgy fizikailag, mint idegileg. Mindent egyedül csinálni, és az egész felelősség rajtam van. Józsa mamától nem kívánhatom, hogy intézkedjen. Nem tudom, mi jobb: menni, vagy maradni?

Paci üzent: Csepelen van W. M. sportpályán. Klári is meglógott tegnap én utánam a téglagyárból, de már nem is jött ide haza. Hogy hol van, azt Sanyi nem árulja el.

November 11.

Egész nap zárva volt a kapu. Én sem mentem el. Az újabb összeköltöztetés 15-ig el van halasztva. Der most igazán nem tudom, hová menjek. Az eddig kijelölt házak már rémesen túl vannak zsúfolva. Az az asszony, aki tegnap a házból elköltözött, visszajött, mert egy pápai védett házba ment schweizi menlevéllel. Senki sem tud felvilágosítást adni, lehet, hogy újabb házakat fognak kijelölni. De azokat is éppen úgy meg fogják rohanni, nagyon ki­fáradtam ebben a hajszában. Az oroszok már állítólag Vácot is elfoglal­ták, Pest majdnem teljesen körül van már kerítve. Paci üzent, hogy karanténban van.

November 12.

Ma is egész nap zárva voltunk. Délelőtt mégis el akartam menni, mikor Józsi jött. A követségen volt érdeklődni. Hozta is rögtön a beutalást, holnap reggel korán elszaladok, megpróbálom elintézni. Az a hír járja, hogy 9-10-en leszünk egy szobában összezsúfolva. Csak legalább tudná az ember, hogy ott tényleg védettségben van. Sajnos ebben nem vagyok olyan biztos. Most nagyon sokat szenvedünk a hidegtől. Gáz már nincs, mióta a Margit-híd felrobbant. Villanyon főzünk. Fűteni egyáltalában nem tudunk, mert központi fűtéses ház és úgysem volna fűtőanyagunk.

1944. november 13.

Ma reggel korán keltem, mert már hétkor ott akartam lenni a lakáskiutaló irodánál. De a házmesterné csak nyolckor engedett ki, mert megjelent egy rendelet, hogy a három nap költözködés alatt reggel 8-1/2 4-ig lehet ki­járni. Mire odaértem a Pozsonyi út 14. számú ház elé, már egy csomó ember várakozott. Percről-percre nőtt a tömeg. Nagyon hideg volt, és ott kellett ácsorogni, mert csak a protekciósok mentek be soron kívül. Tizenegy óráig még az egyes szám sem tudott bejutni. Persze veszekedés. Közben két riadó. Végre, agyon fázva és fáradva, fél kettőkor kezemben volt a kiutalás abba a házba, az első emelet 7. sz. lakásában, egy szoba négyünknek. Hallom a schweizi házakban még rosszabb a helyzet, mert azok sokkal többen vannak. A lakást nem is tudtam megnézni, de olyan mindegy, hogy milyen, válogatni úgy sem lehet. Paci végre tegnap este hazajött. Nem is néz ki rosszul, csak a lábai men­tek teljesen tönkre, nem is tud rájuk állni. De remélem, majd ha kipihente magát, rendbe jön. Rémes dolgokon ment keresztül, és nagyon sokat éhezett Állítólag újra megindult az orosz offenzíva. Az a véleménye az embereknek, hogy két hét és Pest elesik.

November 14.

Reggel korán átjöttem a védett házba a lakást megnézni, és hogy mit lehet áthozni. Egész rendes kis sarokszoba, két Récamier és egy szek­rény áll benne. Vajon szegény tulajdonosa hol lehet? Egész délelőtt hordtam át a holmikat. Délben végre szereztem egy kis kézikocsit, és azon átvitettem az ágyneműt és más nehezebb holmikat. Bútort persze semmit, azt ott hagytam Józsa Mama lakásában sok más holmival együtt, ami nem fért már el. Minden alkalommal lemarad valami újabb holmijaimból, de kit érdekelnek most ilyen csekélységek?

Délután háromkor kolompolnak. Megnéztem, mi van. Hát egy nyilas és egy rendőr áll lent a lépcsőházban, lezárták a kaput. Már rosszat sejtettem. Kijelentet­ték, hogy minden tíz éven felüli egyén háromnapi élelemmel és meleg ruhá­val felszerelve gyülekezzen a kapualjban. Nem lehet azt az érzést leírni, amit éreztem. Rögtön lerohantam megkérdezni, hogy a Schutzpass érvényes-e. Azt felelték, hogy igen. Kicsit megnyugodtam, de minden esetre egy kis élel­met tettem a szatyromba, és levonultam a gyerekkel és Józsa Mamával együtt. Hosszas vizsgálódás és idegtépő percek után kijelentették, hogy jó a Schutz­passunk és maradhatunk. De egyelőre ne menjünk vissza a lakásunkba. Most már csak a többiek sorsa izgatott. Rettenetes volt látni a többiek kétségbeesett készülődését, a schweizi Schutzpassokat nem fogadták el, tehát rajtunk kívül az egész háznak mennie kellett. Öreg, beteg, tehetetlen emberek köztük. Majd megszakadt a szívem, mikor ezt látni kellett. Nagy nehezen három fiatal anyát kis pólyás babákkal szintén otthagytak. A többieket kiterelték az uccára, valószínűleg a téglagyárba és onnan még tovább, már aki kibírta addig. Abban a pillanatban, ahogy elmentek, azonnal felrohantam a lakásba, össze­szedtem holmit, amit még tudtam, olyan páni rémület lett úrrá rajtam, egy perccel sem akartam tovább a csillagos házban maradni. Szegény Józsa Mama, teljesen meg volt zavarodva, rengeteg holmit akart elcipelni, amit elsősor­ban nem is bírt volna el, másodsorban nem akartam, hogy az uccán lássák rajtunk, hogy hurcolkodunk, csak a kis légókofferét mondtam, hogy hozza. Mikor az uccára érünk, látom, hogy teljes fejvesztettségében egy ruhakefét szorongat görcsösen, más mindent ottfelejtett. A Hollán ucca sarkán igazol­tatás volt, de mi valahogyan átcsúsztunk a kordonon, és megint csak csoda folytán megérkeztünk ide a védett házba. Nem tudom, hogy itt jobban bizton­ságban vagyunk-e, de annyira magamon kívül voltam, azt hiszem az ösztönöm diktálta. A ház majdnem teljesen üres. Egy hang nem hallatszik, a lakásban mi vagyunk csak egyedül, hideg, barátságtalan, unheimlich. Nekiláttam valamit csinálni, hogy ne kelljen gondolkoznom. Lesötétítettem az ablakokat, takarókkal, stb. amivel tudtam. Megágyaztam és lefektettem Misit és Józsa Mamát, mert az izgalmaktól alig álltak a lábukon. Aztán nekiláttam valami vacsorát készíteni. Csak nem gondolkodni! Istenem, mi van anyámmal? Neki is csak schweizi védettsége van, az is hamis. Paciról tudom, hogy már nincs otthon. De Anyám! Mért nem szerezte meg neki Józsi akkor a svédet? Hogy fogom ezt az éjjelt kibírni? Folyton csak anyámra kell gondolnom. Hol keressem holnap?

November 15.

Éjjel nagyon rosszul aludtam, állandóan Mamis járt az eszemben és azok, akiket elvittek. Reggel azonnal Mamishoz szaladtam, de nagy megkönnyebbülé­semre megtudtam, hogy egy keresztény barátnőjéhez ment el. Aztán vissza­mentem a lakásba, és elhoztam, amit még szükségesnek láttam, és amit a teg­napi nagy rumliban ottfelejtettünk. Útközben találkoztam öreg emberekkel, akiket hazaengedtek az újlaki téglagyárból. Viszont délután életveszélyes volt az uccán járni. A nyilasok minden zsidót összefogdostak, holmijukat elvették, a Szt. István körúti nyilasházban összegyűjtötték őket, és onnan kivitték a transzportot a téglagyárba. A Schutzpassokat mindenkitől elvették. Egyelőre öten lakunk itt a szobában. Mi hárman és két idegen. A lakás egy karavánszerail benyomását kelti. Minden sarok tele van csomagokkal, összezsúfolt bútorokkal és nyüzsgő, kétségbeesett emberekkel. A rumli elképzelhetetlen.

November 16.

Reggel egyszerre csak megjelent Mamis. Nem akart már ott maradni. Schweizi házban lehetetlen elhelyezkedni, olyan nagy a zsúfoltság. Egyelőre itt ma­rad, majd csak valahogyan elintézzük. Még mindig folyik a hurcolkodás. Már kezdődik a veszekedés jobb szoba, több hely stb., miatt. Rémes, mikor ennyi kellemetlen ember van egy kis helye összezsúfolva. Egész nap nem voltam az uccán, még mindig tartanak az összefogdosások. Nem tudom, mi lesz a kijárással, vásárlással, élelmezéssel, de majd csak kialakul.

Az oroszok állítólag már Kispest határában vannak, és visszafoglalták Jászberényt.

November 17.

Nagyon jól megférünk Mamissal egy recamieren, de én mégis nagyon keveset aludtam. Folyton valami megoldáson törtem a fejemet, hogy Mamis ügyét hogy lehetne elintézni. Délelőtt jöttek a rémhírek, hogy a Pozsonyi út 3.-ban razzia volt, és a nem svéd állampolgárokat elvitték. Szegény Mamis rögtön menni akart, de én nem engedtem. Olyan riadt és tanácstalan volt szegény, hogy borzasztó. Ebéd után újabb rémhírterjesztő érkezett: egy ismerős asszony, aki szintén velünk lakik, és csak magát féltette. Azt mesélte, hogy megint egy egész házat kiürítettek, mert egy pár schweizi Schutzpassost találtak. Ez mind Mamisnak szólt, mert tudta róla, hogy neki nincs svéd. Mamist most már nem lehetett visszatartani. Rettenetesen fáj a szívem, hogy sze­gény drágámon nem tudok segíteni, olyan, mint egy kivert kutya. Nincs egy kis zug, ahol nyugodtan meghúzhatná magát. Úgy félek, hogy az uccán nem fog-e baja történni. Eddig csak bírtam, amíg rólam volt szó, de az, hogy nem tudok rajta segíteni, az teljesen letört idegileg. Csak Imre jönne, mert talán ő el tudná anya lakásügyét intézni.

November 18.

Szegény Mamis itt volt délutánig, de aztán megint elindult Lillyhez. Nem akar minket is bajba hozni. Olyan ezekben a bizonytalan időkben egyedül elengedni. Délután itt volt Imre, és közölte, hogy hétfőre meglesz Mamisnak a svéd védettsége és beutalása. Rém boldog voltam. Józsit Imre a svéd követségre akarja behozni, az is nagyon jó volna, ha sikerülne. Mindenki azt tanácsolja, hogy ne menjünk az uccára. Csak legalább ebben a házban védve volnánk, és ne kellene már állandóan rettegni. A lakásbeli rumli kezd leülepedni. Gáz nincs, most jelenleg még Kurschluss is lett. Harmincan lakunk egy négy szoba hallos lakásban. Csak a fürdőszoba és a W.C. körül vannak torlódások. De igyekszem az ügyeket a humoros oldaláról felfogni.

November 19.

Állítólag lanyhult a nyilasok uccai tevékenysége. Én még mióta ide beköl­töztünk, nem voltam az uccán. Pedig ez az egész napi ide-oda lógás, semmit­tevés is elég idegesítő. Az oroszok Isaszegen vannak.

November 20.

Egész nap szaladgáltam, Mamisnak és Pacinak lakást szerezni. Mert ma már Paci is beállított, és nincs hová mennie. De a lakásügy reménytelen.

November 21.

Ma Mamis és Paci itt aludtak. De délutánra elintéződött, hogy Pacit befogadták Stefiék és Mamis most már nálunk marad végleg. Józsi itthon volt délután rövid időre. Nagyon sovány, ideges. Direkt kiéhezetten néz ki. Este hallom, hogy az egész védett területet kordon veszi körül. Remélem, Józsi még kijutott.

1944. november 22.

Ez a bezártság rémes, és az ember idegeire megy. Délelőtt el akartam menni, de rengeteg rendőrt láttam az uccán és visszafordultam. Itthon viszont nem tudok magammal mit kezdeni. Józsi hazajött, és itthon alszik.

November 23.

Józsi egész nap nem ment vissza. Rettenetesen sovány és kiéhezett. A schweizi házakban razziák voltak, és akiknek nem volt rendben a Schutzpassuk, azo­kat elvitték. Állítólag a határról visszahozzák azokat az elhurcoltakat, akiknek Schutzpassuk van. Az oroszok nem mozognak.

November 25.

Józsi nem akar a védett századba visszamenni, mert hallotta, hogy egy csomó védett századot bevagoníroztak, és elvittek. Már ebbe az életbe is kezdek beleszokni, csak az idő múlik rém lassan. Budafokot kiürítették a németek. Most is hallani messziről ágyúzást.

November 26, vasárnap

Minden nap újabb izgalom. Összeírás a házban. Most megint Mamissal van a baj. De én nem engedem elmenni. Mamis rém izgatott, nem tudja, mit csinál­jon. Józsi is fél, hogy mi lesz vele. Holnap zsidó nem mehet az uccára, de azért én próbálok neki egy beutalást szerezni, hogy honnan, még nem tudom. Csak már ezen a revízión túl lennénk! Nem jön a csoda!

November 27.

Zsidónak egész nap nem szabad az uccára menni. Ez megint nem jelent jót. Rettenetes idegfeszültségben lessük a híreket. Az uccán csak úgy rajzanak a nyilasok. A szomszéd házakból állandóan viszik a batyus csoportokat. Másfelé is mindenhol ilyen csillagos, szomorú meneteket látni. Minden perc­ben vártuk, hogy érünk is jönnek. Imre üzent, hogy ő sem tud kimozdulni.

A Jókai uccából is elvitték a századot. Milyen jó, hogy Józsi nem ment vissza. Metz, Strassbourg elesett.

November 28.

Mamis ügye holnapra el van intézve, nyugodtan itt maradhat. A Jókai uccából és a többi századokból a svédeket leszerelték. Józsi most nem tudja, mit csináljon, hova menjen leszerelni. Mindenből látszik, hogy a svédek dolgoz­nak a legtöbbet a híveik érdekében. Este 50 embert, férfit, nőt vegyesen, hoz­tak ide, akiket már a határról hozattak vissza a svédek. A légópincében helyezték el őket. Rettenetes állapotban vannak. Rongyosak, piszkosak, éhesek, fáradtak. Siralom őket megnézni. Vittünk le nekik meleg ételt, és ami ruhafélét a ház össze tudott gyűjteni.

November 29.

Délelőtt tízkor az egész házat rendőrök szállták meg, és kezdődött az igazol­tatás. Az ötödik emeleten kezdték, senki sem hagyhatta el a lakását. Minden emeleten, a folyosón két rendőr állt őrt. Elég sokáig tartott, míg hozzánk lejutottak, és a várakozás nagyon idegőrlő volt. De aztán annál gyorsabban végeztek. Mindenkit összegyűjtöttek a hallban, megvizsgálták a Schutzpassokat, Anyáét is szó nélkül elfogadták, közben két rendőr átvizs­gálta a szobákat, hogy nincs-e valaki elbújva. Miután minden rendben volt, nagy megkönnyebbülésünkre gyorsan távoztak.

Alighogy elmentek, Imrétől jött egy üzenet, hogy a Tátra u. 6. alatti svéd házban van, a waggon, árnyékából menekült meg. Ebéd után felszaladtam hozzá valami ennivalóval, és akkor elmesélte csodálatos menekülését. Két nap előtt kivitték őket a mentőktől az Albrecht laktanyába, persze nem közölték velük, hogy miért. Ott aludtak, és tegnap reggel egész meglepetésszerűen a József­városi pályaudvarra irányították őket, ahol már várták az előkészített vago­nok. A svéd, a spanyol és a portugál követségektől voltak kint megbízottak, hogy kiemeljék a Schutzpassosokat, a schweiziektől senki. Imrének semmiféle vé­dettsége sem volt. Hosszas meggondolás után beállt _ a svédek közé, és ez mentette meg. Mikor kérdezték, hogy hol a Schutzpassa, azt mondta, hogy a nyilasok eltépték, és Józsi nevét és címét adta meg. Utána néztek a listában; persze Józsi neve benn volt, a svéd már el is akarta engedni, mikor a ren­dőrtiszt rárivallt, hogy hol és mikor született, erre bemondta Józsi adatait, és meg volt mentve. Minden milyen véletleneken múlik: ha Józsi nem marad itt­hon, hanem szintén kimegy az állomásra, akkor Imrét elviszik. Egész nap hallani ágyúzást.

1944. december l.

Az oroszok elfoglalták Szikszót, Szekszárdot, Dombóvárt, másfelől Egert. De ez még mind nagyon messze van. Állítólag ma megjelent egy plakát, hogy a csillagos házban lakóknak, akiknek nincs védettségük, december 8.-ig a gettó­ba kell költözködniük. A gettó: Dob ucca, Wesselényi ucca, Nagydiófa ucca, Klauzál tér stb.. környékén van. Kétméteres léckerítéssel van körülvéve. Szóval nagyon kedélyes lehet. Eddig az összes Pesten lévő munkatáboros századokat, egy pár svéd stb. védett kivételével, már mind kivitték az or­szágból leplombált vagonokban. Most megint két napja nem voltam az uccán, mert megint sok összefogásról hallani. Viszont ide a házba megint hoz­tak vissza a határról embereket. A vöröskereszt úgy-ahogy gondoskodik az ellátásukról.

December 3.

Az oroszok elfoglalták Paksot, Kaposvárt, és Fonyódnál vannak. Az összes schweizi házakat kiürítik, mert 8000 db. védlevelet adhattak csak ki, és állítólag eddig már 30 000 db. van forgalomban. Csak azokat tekintik valódiaknak, akik rajta vannak a palesztinai kivándorlási listán. Egész nap kísérnek az uccán batyut cipelő szerencsétleneket. A Paci elment Ste­fiéktől, de még semmi hír róla, hogy hol tud és akar maradni. A gettóból minden kereszténynek ki kell záros határidőn belül költözni, még kereskedő sem maradhat. Hogy fogják azok magukat élelmezni?

December 4.

Feloszlatták a Columbus uccai tábort, a svédek kivételével mindenkit be­vittek a gettóba. A schweizi házakból tovább tart az ürítés, Corny nénit is elcipelték a nyilasok, előbb a Síp uccába, ott elvettek mindent tőle, és aztán visszakísérték egy másik házba. Schutzpasszát is elvették. Most újra teljesen ki van fosztva, még élelmiszere sincs egy falat sem. A gyere­kei egyáltalában nem törődnek vele. Az oroszok elérték Siófokot, és Székesfehérvár felé menetelnek. Józsi, mióta itthon van, még nem volt az uccán. De nem is nagyon barátságos, én is mindig úgy megyek, mint egy hajszolt vad, folyton körülnézek, hogy nem jön-e veszély valamerről. Imre is utolsó percben tudta családját a nyilasok karmai közül kimenteni: már az uccán sorakoztak, mikor kiemelte őket a menetből, és most a Katona ucca 14. sz. svéd házban vannak mindnyájan elszállásolva.

December 5.

Reggel fél kilenckor egy csomó rendőr és nyilas szállta meg a házat. Mindenki csomagoljon, és menjen le az udvarra! Ezt vártuk már olyan régen, de most azért nagyon kutyául éreztük magunkat. Aztán jött az ellenintézkedés, hogy csak csajkát és kulacsot kell vinni, mert munkára visznek minket. Minden lakásba bementek, és a fiatalabbakat választották ki. Józsi és én persze beleestünk. Az udvaron sorakoztattak minket, és erős fedezettel lekísértek a Szt. István-parkba. Ott szétválasztották a férfiakat a nőktől, és azokat rögtön felrakták az ott várakozó teherautókra. Állítólag vala­hová a közelbe viszik őket munkára. Minket, nőket még egy kicsit hagytak ott a hidegben állni, aztán hátra arcot vezényeltek, és visszakísértek a házba. Nem mertük elhinni, hogy ez igaz. Józsi öt órára itthon volt, egy közeli telepre vitték őket rakodni. Nem volt túl nehéz a munka, és a bá­násmód is tűrhető volt. Józsi egészen fel volt vidulva, mert sokkal rosszabbra számított, és a kis mozgás is jót tett neki az állandó szobai tespedés után. Az oroszok elfoglalták Székesfehérvárt.

December 6.

Józsiért és a többiekért reggel hétkor újra eljöttek a nyilasok munkára vinni őket. Ezúttal a W.M. gyárban rakodtak lőszerládákat, ami nagyon nehéz munka volt. Józsit rettenetesen letörte, amikor látta a teljesen szétrombolt, összebombázott gyárat. Néhány volt kollegájával is találkozott a gyárudvaron, akik elfordították a fejüket, mikor Józsit felismerték.

Az oroszok Zircnél vannak, és Ercsinél átkeltek a Dunán.

December 7.

Józsi ma reggel nem ment munkára. Állítólag a Deutschlandsender bemondta, hogy Budapest nem fontos stratégiailag, ez remélem, azt jelenti, hogy fel­adják, és nem akarják védeni. Még a magyar újság is azt írja, hogy válsá­gos napok előtt állunk. Az oroszok már Érdnél vannak, tehát délről is be van mar Pest kerítve. Ma este megjelent egy plakát, hogy minden 20-40-ig férfi és nő (keresztény) jelentkezzen Németországba való telepítésre.

Józsi most attól fél, hogy a németek utolsó percben még minket is ki fognak vinni. Most az a kérdés, hogy a svédek mit tudnak elérni. Igazán borzasztó volna, ha még az utolsó pillanatban sikerülne nekik minket depor­tálni. Az állandó rettegés ettől a borzalomtól őrli föl legjobban mind­nyájunk idegeit. Még mindig semmit nem lehet észrevenni abból, hogy Pest egy ostromlott város. Nagyon szeretném ezeket az utolsó napokat átvészelni. Minden perc változást hozhat, sohasem tudhatjuk, mire ébredünk.

December 8.

Az oroszok Vác előtt lekanyarodtak Pest felé. Már Szentendrén és Gödöllőn vannak. Összerombolták a bécsi vasútvonalat. Napok alatt itt lehetnek. Csak nekem nem jönnek elég gyorsan. Éjjel-nappal erős ágyúzás hallható.

December 9.

Sok a légó. Szünet nélkül hallatszik az ágyúzás, és közben nagyobb robbanások. Misivel mostanában délben le szoktam menni kicsit sétálni, hogy egy kis levegőhöz jusson a gyerek. Vannak a lakásban, akik még a beköltözés óta nem voltak az uccán.

December 10, vasárnap

Kenyeret már csak feketén kapni. Mi ugyan ma kaptuk az első élelmiszer-szállítmányt a követségtől. Az üzletek nagyon üresek, áru alig van, de nem is csoda, Pest jóformán teljesen körül van kerítve, nincs honnan felhozni.

December 12.

Nagyon húzódik ez az egész. Azt mesélik: Rákosliget, Rákoscsaba, Keresztúr már az oroszoké. Északról elérték Békásmegyert, a vízműveket elfoglalták, sőt már Újpesten is bent vannak. Sajnos ezek mind ellenőrizhetetlen hírek: mindenütt bent vannak, csak még itt nincsenek. Almát már alig kapni, csak káposzta és karfiol van az üzletekben. Almának kilója 34 pengő. Holnaptól kezdve 15 dkg. kenyeret kapunk fejenként jegyeinkre a követségtől. Józsi még mindig, vagy ha lehet még pesszimistább, mint valaha. Rémesen fél, nagyon megváltozott. Egész nap hallatszik ágyúzás.

December 13.

A nemzetközi vöröskereszt védettsége alatt álló intézetekből az összes gye­rekeket bevitték a gettóba. Köztük a Wesel gyerekeket is! Szegények, hogy már mi mindenen mentek keresztül! Újpesten uccai harcok vannak. Pest teljesen körül van zárva, és még mindig nem jönnek.

December 14.

A Wesel gyerekeket kicsempészték a gettóból, most egyelőre Corny néninél lak­nak. Rettenetes csend uralkodik az egész vonalon. Ma még egy ágyúlövést sem lehetett hallani. Remélem, ez vihar előtti csend.

December 15.

Ma újra revízió volt a házban. Tizenkettőkor szállták meg a házat a rendőrök és megint ugyanúgy folyt le, mint az első. Sorba álltunk a hallban, egy fiatal rendőrtiszt végignézte mindenkinek a Schutzpassát, még csak kézbe sem vette, csak az orra alá tartottuk. Mindent rendben talált, és úgy ahogy jött, köszönés nélkül távozott. Most már nagyon érezhető a háborús nyomor az élelmezésnél. Bab, borsó, káposzta váltakozva a menü. Az oroszok sehol.

December 17.

Állítólag elesett Székesfehérvár. Igaz, hogy ezt már régen mesélik. Szálasi és kormánya Németországba menekült, és átadta Budapestet valamilyen SS. Parancsnoknak. Csupa ellenőrizhetetlen hír. Mától fogva csak nyilas újságok jelennek meg. Most már újságot sem lehet olvasni. A követség látja el a házat naponta kenyérrel és főzelékkel, nagyon jól jön, mert már semmit sem lehet vásárolni. Napok óta nem hallani lövöldözést.

December 20.

Az oroszok elfoglalták, persze csak állítólag, Cinkotát, Sashalmot és Üllőt. Tegnap óta megint sok összefogdosásról és igazoltatásról hallani. A Meinlnél csak kávépótlót, a Nikászinál a Belvárosban csak citrompótlót kapni. A zug­árak percenként magasabbak. Egy skatulya gyufa l pengő, egy cigaretta 10 p. Cukor kilója 120,–, de még ennyiért sem kapni, mert én szívesen vennék. Most már pénzzel is nehéz ezt bírni, az idegekről nem is beszélve.

December 22.

Rettenetes ideges és türelmetlen már mindenki. Állítólag ma megindult a nagy orosz offenzíva. De ez az állandó várakozás már szinte kibírhatatlan. Az összes vöröskeresztes védettségű gyermekmenhelyet feloszlatták a nyilasok. A nagyobbakat bevitték a gettóba. A kisebbeket szétosztják a védett házakban.

Persze olyanokat, akiknek nincsenek meg a szülei. Nem tudom, mi lesz a Pri­sender gyerekekkel. Most nagyon örülök, hogy Misit nem adtam ki sehova. A házban ma Tetra oltást kapott, aki akart. Tífusz stb. ellen. Mi nem hagy­tuk magunkat beoltani. Nem tudom, hogy okosan tettük.

December 24, vasárnap

Délután megint nyilasok jelentek meg a házban, fiatal embereket követeltek. Egy fiatal gyerek a lakásból elbújt a pincében, és Józsinak kellett helyette menni. Nagyon oda volt, mert az ember sohase tudhatja, hogy hazajön-e. De öt órára szerencsére visszajöttek. Felvitték a Rózsadombra őket, ácsorogtak egy darabig, és mivel semmi munka nem akadt, visszahozták az egész csoportot. Csak szekálás volt ez is.

A Börzsöny már meg van a németektől tisztítva. És állítólag bent vannak Budakeszin az oroszok. Fél kilenckor este egy óriási detonáció volt hallható, nagy pánik a házban, mindenki rohant az óvóhelyre. Most fél tizenegy este van, és állandóan erős ágyútűz hallható. Mintha egyre közelebb jönne.

December 25, Karácsony

Tegnap este óta állandóan hangzik az erős ágyúzás. Közbe-közbe óriási robbanások. A közelben egy csomó ház sérült meg. Azt még nem tudjuk, hogy re­pülőbombától, vagy ágyúgolyótól. Nagyon közelről és nagyon erősen érezhetők a robbanások, némelyiknél szinte remeg a ház, és az ablakok veszedelmesen zörögnek. Ez már egyáltalában nem vicc. Most már elhiszem, hogy ostromlott városban élek. Azt mesélik, hogy az oroszok már Hűvösvölgyben vannak. Istenem, csak most már gyorsan menjen. Én, az őrült robbanások dacára is, egész éjjel jól aludtam, csak egy-kétszer ébredtem fel akkora bummra, hogy azt hittem, a ház dűlt össze a fejem felett. Nem merem már mondani, de remélem, hogy most már igazán csak napokról lehet szó. De szép karácsonyi ajándék volna.

December 26.

Tegnap megint nyilas látogatóink voltak. 25 plédet és hátizsákot követeltek és hat embert, aki elviszi nekik. Egy kis izgalom után összeadtak mindent, és elmentek. Budapest teljesen körül van zárva. Egész nap és egész éjjel potyognak körülöttünk a bombák. Az ügy kezd gömbölyödni. Az összes Duna-hi­dakat felrobbantották. Ma már a szükség–pontonhidat is felszedték a jégzaj­lás miatt. Buda és Pest teljesen el van vágva. Az uccán alig látni embert, de nem is nagyon tanácsos most járkálni, most kivételesen a bombák miatt. Már az angol rádió is közölte Budakeszi, Budafok és Törökbálint elestét.

December 27.

Ma délelőtt belövést kapott a házunk. Őrült robbanás, sűrű por, a füst, foszfor fojtogató szaga belepte az egész udvart. A harmadik emeleten csapott be a bomba egy lakásba, szétvetette a fűtőtestet, a forró víz Niagara-szerűen ömlött le a folyosóról az udvarra. Szörnyű pánik, visítás és kétségbeesett tolongás a pincelejárat körül, mert mindenki az óvóhelyre menekült. Később, nagy nehezen megnyugodtak a kedélyek, megkezdődött a mentés. Három súlyos sebesült. A felső emeletről mindenkit leköltöztetnek részben a pincébe, de mivel ott nem fér el az egész ház, részben az alsóbb emeletekre. Józsi Misivel levonult a pincébe, ott is akar aludni. Én nem megyek, ameddig lehet, a lakásban akarok maradni. A villany nem ég, gyertyák mellett kuksolunk összezsúfolva a hallban, mert aránylag ez a legvédettebb helye a lakásnak. Csak arra vagyok kíváncsi, meddig fog ez tartani? Arról semmit sem hallani, hogy a pesti oldalon előbbre jönnének az oroszok.

December 28. ¾ 12, éjjel.

Gyertyafénynél írom ezeket a sorokat a szekrény elé húzott díványon. Mert az ablak alatt nem tanácsos tartózkodni. A gyertyával is spórolni kell. Józsi, Misi megint a pincében alszanak. De már én is igazat kezdek nekik adni, mert a dolog nem a legkedélyesebb. Este kilenc óra körül olyan borzasztó lövöldözés volt, hogy a ház állandóan remegett. Előttünk a Duna­parton végig vannak a magyar ütegek felállítva, és azok is állandóan működnek. Az oroszok persze azokat akarják eltalálni, ezért állandóan csak úgy csap­kodnak körülöttünk a bombák. Ez az állandó sötétség is kezd az ember idegeire menni. Most már érzem, hogy milyen egy ostromlott városban élni. Állítólag Budán uccai harcok vannak.

December 29.

Még mindig gyertyánál, fűtetlen szobában, állandó pergőtűt kíséretében írok. Misi, Józsi változatlanul a pincében alszanak, ma már Misi ágyát is levittük, szóval kezdünk lent berendezkedni. Azt mesélik: Óbuda, a Hajógyári-sziget, Kelenföld már az oroszoké, és állandóan jönnek közelebb. A rettenetes pergőtűzhöz és óriási detonációkhoz most délután óta még állandó repülőgép-búgás és bombázás is hozzájárul. Nem mondom, hogy kellemes ilyen kísérő­zene mellett lefeküdni. De remélem, majd csak valahogy megússzuk. Kenyerünk egy falat sincs. Még szerencse, hogy éjjel főztem valamit, így ebédünk volt. Hogy mi lesz holnap a reggeli, arról még fogalmam sincs. Teljes a nyomor. Egy rövid ideig ki lehet ezt bírni, de sokáig nagyon, nagyon nehezen

December 30.

Délelőtt tízkor megint becsapott egy gránát a házba. Misivel éppen a fürdőszobában voltam. Óriási robbanás, üvegcsörömpölés, elakadt a lélegzetem a légnyomástól, de az ijedségen kívül Misinek sem történt semmi baja. A pad­lásba csapott a gránát. Sebesülés csak az üvegszilánkoktól történt. Persze megint mindenki rohant le az óvóhelyre. Én nem. Rettenetes a zsúfoltság a pincében. Később a szemben lévő háznak a tetejét vitte el egy gránát, azt is nagyon éreztük. Azt mondják, az egész varost ugyanígy lövik. Mesélik, hogy az oroszok bent vannak Zuglóban stb. Én már csak akkor hiszem, ha a Pozsonyi úton lesznek.

December 31, vasárnap

Két nap, két éjjel, most már szünet nélkül tart a bombázás. Elmúlt éjjel kinn aludtam a hallban felöltözve, de nagyon jól. Csak egy-két nagyobb robbanásra ébredtem fel. Például, amikor egy gránát elvitte a ház kéményét. Ez már a harmadik találata ennek a háznak. Tegnap este óta a víz sem folyik. A nyomor mindig nagyobb lesz. Nincs villany, gáz, fűtés, víz és, last not least, állandóan éhes vagyok. Kenyerünk nincs, és főzni nincs mivel. Józsi most délelőtt lent alszik a pincében, mert Józsa mamával együtt egész éjjel ültek. Én viszont segítettem a pincéből vödrökben a vizet kihordani, mert valami baj van a kazánnal. Szép kis Szilveszterünk lesz.