1945. január 2.
Ez az év is jól kezdődik. Víz még mindig nincs. Mosdásról szó sincs. Csak kezet mosunk mindnyájan egy vízben. A szemben lévő házba járunk át Józsival ivóvízért. Ott az udvaron nagyon lassan, de folyik még. Ha nagyon sivítanak a fejünk felett a gránátok, a kapu alá dekkolunk. De ez még semmi. Mert mialatt mi az udvaron állunk sorba a vízért, azalatt három nő egy távolabbi házból akart vizet hozni. De a nyilasok visszakergették őket, utánuk lőttek, az egyiket meg is sebesítették. Már vízért is az életünket kell kockáztatni. Az éjjel ketten aludtunk Józsival egy matracon a hallban a földön. Persze teljesen felöltözve, minden eshetőségre készen. Már második napja nem vetkőztem le. Nem leányálom ostromlott városban lakni. Esténként sötétben ülünk, és tervezgetünk. Egy tál ételt tudunk a szomszéd lakásban, ahol tűzhely van, megfőzni. Ez is nagy haladás. Éhezünk, fázunk, szomjazunk, és lessük, hogy mikor csap belénk egy bomba. Tegnap megcáfolták, hogy Zuglóban bent vannak. Azzal biztattak minket, hogy még hetekig tarthat.
Január 3.
A tegnapi nap megint rettenetes volt. Délben éppen benn voltam a szobánkban, mikor egy rettenetes robbanás, por, füst, az ablakok kicsapódnak, üvegcsörömpölés. Pont a szobánk alatt csapott be egy gránát. Percekig nem lehetett a sűrű füsttől látni. Kirohantam a hallba, Misi a földön feküdt, ledobta a légnyomás, de szerencsére más baja nem történt. Józsi rögtön felkapta, és szaladt le vele a pincébe. Az üvegszilánktól megsebesültem a lábamon. Az orvos bekötözte, ebcsont beforr. Józsa mama is lement a pincébe. Mi kinn maradtunk a hallban, és hallgattuk, ahogy szünet nélkül hullottak a bombák, és robbantak a gránátok. Az egész lakásban az összes ablakok kitörtek, mikor egy kis szünet volt, mentünk az üvegcserepeket összetakarítani.
Január 4. ¼ 9 este, Gettó
Reggel hatkor felzörgetnek a nyilasok: Mindenki kivétel nélkül, azonnal készülődjön, visznek minket. Hogy mit éreztem, nem tudom leírni. Józsi Misivel lent aludt a pincében, szerencsére felöltözve. Mindnyájan magunkra szedtünk annyi meleg ruhát, amennyit csak bírtunk. Aztán próbáltam a legszükségesebb holmikat összecsomagolni. Hogy ne legyen sok, mert cipelni kell, de azt is tudtam, hogy amit ott hagyok, attól búcsút vehetek. A ház előtt sorakoztunk, és rendőri és nyilas fedezet mellett elindították a szomorú menetet.
A csomagok már rövid út után is borzasztó nehezek voltak, pedig semmi fölöslegeset nem csomagoltam. Az ágyneműk voltak a legnagyobb batyuk, de ilyen rémes hidegben, gondoltam, akárhol vagyunk, takarózni csak kell. Az útnak nem akart vége szakadni, már majd összeestünk a fáradtságtól. Misuka szegény egész úton sírt, hogy fáradt és fázik, majd megszakadt a szívem, de nem tudtam rajta segíteni. Józsinak segítettem a csomagokat cipelni, mert ő már az összeroppanáshoz volt közel, így a gyereket csak húztuk magunk után. Az utcán szanaszéjjel hevertek a hullák. Körülöttünk állandóan csapkodtak a gránátok, a rendőrök hajtottak minket, mert ők is féltek a bombázástól. Mi meg állandóan attól féltünk, hogy elveszítjük egymást. Végre valahára elértük a gettó Király utcai kapuját. Mikor a kapun beléptem, elbúcsúztam magamban az életemtől. Betereltek, mint a birkákat a karámba, és utána egy darabig nem törődtek velünk. Olyan kimerültek voltunk, hogy az első, kibombázott üres üzlethelyiségbe bementünk, leültünk, hogy egy kicsit pihenjünk. A gyerek állandóan sírt, hogy fázik, szegény már egészen lila volt, becsomagoltam egy plédbe. Józsi elment avval, hogy lakás után néz, és visszajön értünk. Alig tette ki a lábát Józsi, nyilasok rontottak be, és puskatussal kikergettek minket, azt ordítva, hogy mindenkinek a Klauzál téren kell gyülekezni. De valaki megsúgta, hogy ne menjünk a Klauzál térre. Erre mi elszaladtunk, már amennyire a csomagoktól és a fáradtságtól szaladni tudtunk, ellenkező irányban a Nagydiófa utcába, és az első nyitott kapuba bemenekültünk. Egy borzasztó régi, piszkos, félig romos proliházba jutottunk. De nekünk már teljesen mindegy volt, hogy hol vagyunk, mert a fáradtságtól, már úgy sem tudtunk volna tovább menni. Pláne Józsa mama és a gyerek. Holmijainkat leraktuk az udvarra, és ráültünk. Az egyik földszinti lakásból nagyon kedvesen kiszóltak, hogy jöjjünk be, kaptunk egy kis meleg teát, és a tűzhely mellett egy kicsit felmelegedhettünk. Most már tető volt a fejünk felett, most az volt a legnagyobb gondom, hogy Józsi, ha nem talál minket a megbeszélt helyen, megőrül az izgalomtól, és nem is tudja, hol keressen minket. Az utcákon hemzsegtek a nyilasok. Ordítoztak, lövöldöztek, az emberek úgy szaladtak előlük, mint a régi cári Oroszországban a tömeg közé lovagló kozákok elől. Ha közelebb jött a zaj, beugrottam egy kapu alá, és megvártam, míg elvonulnak. Végre, hosszas keresgélés után, megtaláltam Józsit, és elvezettem új lakásunkhoz. A gettó rémesen össze van bombázva, sértetlen ház egyáltalában nincs. Mindnyájan, de legkülönösebben Józsi borzasztóan néz ki. Teljesen elhagyja magát, enervált, gyenge, sovány, és teljesen le van törve.
Január 5.
Azt hittem, már rosszabb nem jöhet. De a borzalomban úgy látszik, nincsen határ. Az úgynevezett lakásban a lehető legkevesebbet tartózkodunk. A lakás négy puszta fal, egy darab bútor nincs benne, csak bokáig érő kosz. Az ablakok mind kitörve, nagy nehezen szereztünk egy ágyat, csak éppen belefeküdni nem lehet, mert még szalmazsák sincs benne. Az udvaron találtunk egy háromlábú széket, arra helyeztük el holmink egy részét, a többit leraktuk egy sarokba. A pince borzasztóan zsúfolt és büdös, de legalább nem hideg. Egész éjjel egy keskeny fapadon ültünk, mert annyi hely nincs, hogy legalább a lábunkat feltehetnénk. Az éjjelnek nem akart vége szakadni, villany nincs és az egész pincét egy pislákoló olajmécs világítja, ami 10 óra felé szintén kialszik. Az olajjal is spórolni kell. Azt hittem reggelre, hogy leszakad a derekam, az elmúlt napi fáradság is még bennem volt.
Január 7.
Egész napokat a pincében töltjük. Házunk kapott tegnap egy belövést, de az ijedségen kívül nem történt nagyobb baj. Éppen a pincében ültünk, annak is kicsapódott az ablaka, és törmelék és üvegcserép hullt a nyakunkba. Az állapotok rettenetesek. Víz csak az udvaron van, a magas hóból kiálló csap körül állandó a tolongás. A W.C.-k használhatatlanok, a közelükbe sem lehet menni a piszoktól és bűztől. A mellettünk lévő pincehelyiségben van egy nyitott latrina, arra vagyunk kénytelenek járni. A bűze a mi pincénkbe is behúzódik. Misunak tegnap óta 40 fokos láza van. Két padon keresztbe tett egy szál deszkán vetettem neki ágyat. Azt hiszem, egy általános áthűlés és kimerültség. Ezt akkor kaphatta, mikor ide bekísértek minket. Orvos persze nincs. Az a baj, hogy itt nem tudja magát összeszedni. Ma loptam egy kályhát, és ha be akarom fűteni, lopok hozzá fát.
Józsira egyáltalában nem lehet számítani. Teljesen elvesztette a talajt a lába alól. Egyáltalában nem törődik semmivel, csak ül magába roskadtan. Ma nagy nehezen tudtam rávenni, hogy megborotválkozzon. Én minden nap mosdom nyitott ablaknál, jeges vízben, mert ez valahogy felfrissít, erőt önt belém, és nem akarok teljesen elállatiasodni, mint itt már a legtöbben. A ház tele van a legsötétebb prolikkal, akik még azt a pár sovány falatot is kinézik a szánkból, amink van. Csak dugva ehetünk. Cigarettáért és pár falat ennivalóért, azt hiszem, emberéleteket lehetne kapni.
Január 10.
Nagyon nehezen jutok az íráshoz, mert nincs hely, ahová leülhetnék. A nap java részét a pincében töltjük, mint a patkányok. Itt fönt, rettenetes hideg van. Ma újabb transzportokat hoztak védett házakból. Svéd házbeli nem volt köztük. Úgy látszik, csak nekünk van ilyen rémes pechünk. Nem tudom, mi lesz velünk, élelmiszer-tartalékaink nagyon fogynak, hiszen különben is keveset tudtunk magunkkal hozni. Ami van, azt csak a gyereknek adjuk. Mi állandóan éhesek vagyunk. Fő táplálékunk, pótkávé cukor nélkül. A pincében felállítottak egy konyhát, ott főznek minden nap vagy egy levest, vagy egy pótkávét. De rémes ott tolongani a prolik között, akik még éhesebbek, mint mi vagyunk. Csajkával, lábosokkal felszerelve állunk éhesen, és várjuk, hogy mikor kerül ránk a sor.
Január 11.
Majdnem egész nap a pincében ülünk, nagyon erős légi harc és gránátbecsapódások hallhatók. Ágyútűz és közelharc is hallatszik, legalább a szakértők annak mondják, de én nem merem elhinni. Állítólag a Városligetben vannak az oroszok. Az éjszakák a legrémesebbek. Azon a kemény, keskeny fapadokon egy kínszenvedés még ülni is. Hát még ezeken a végtelen, hosszú sötét éjszakákon. Ülve próbálunk aludni. Fogok még egyszer egy ágyon végignyújtózkodni? Más svédeket még nem hoztak be, csak minket, ha erre gondolok, meg tudok őrülni. Ma egy hete jöttünk be. Életem legkeservesebb napjait éltem itt át eddig. Most mesélik, (hogy honnan erednek a hírforrások, az rejtély), hogy az oroszok már elhagyták a Keleti-pályaudvart is. Házról-házra jönnek előre. Már Misi is mindig éhes. Borzasztó ezt hallgatni, folyton enni kér, és nem tudok neki semmit adni. Most bontottam ki az utolsó májpástétom konzervemet, azt adom neki kanállal, kenyér nélkül természetesen, mert azt már hetek óta nem ettünk. Most, mialatt írom, rém erős becsapódásokat hallani. Valószínűleg a ház is kapott, majd később felmegyek megnézni, mi újság. D.u. 4 óra van, reggel óta ülök a pincében.
Január 14, vasárnap
Napról-napra embertelenebb a helyzetünk. Most két nap óta még percekre sem lehetett a pincét elhagyni, mert szünet nélkül repkednek felettünk a repülőgépek, nagyon alacsony repüléssel, bombázva, és főleg, gépfegyverezve. Nagyon lassan múlik az idő itt a sötét pincében ülve. A gyerek és mindenki más is rémesen piszkos, azt hiszem, ha egyszer innen kikerülünk, nem lesz emberi formánk. A piszok idegesít a legjobban. Félek, hogy meg fogunk tetvesedni. Napról napra éhesebb vagyok. Mindent, ami van, a gyereknek adjuk, de ő is egész nap siránkozik, hogy éhes, és rettenetes azt felelni, hogy nincs mit enni. Napok óta nem aludtunk, mert azokon a kemény fapadokon még ülni is egy kínszenvedés. Igyekszem magamat tartani, de már kezdem a reményt feladni, pedig nekem kell a többiekben is a lelket tartani. Azt mesélik, hogy az oroszok a Nagykörútnál vannak. El lehet ezt hinni?
Január 16.
Múlnak a napok, és mi itt élünk, mint a patkányok, a sötét pincében, a koszban. Ma már azt a kis levest sem kaptuk, mert ebben a golyózáporban senki sem mert kimenni a hitközséghez vételezni. Pótfeketét ebédeltünk, azt is reggeliztük, azt is fogjuk vacsorázni. Misinek főztem egy kis babot. Akik kintről betévednek, mesélik, hogy az utcán mindenfelé hullák hevernek. Nincs, aki eltakarítsa őket. Állandóan remeg a föld a bombáktól.
Január 17.
Azt mondják, a Nagyatádi utcában már oroszok vannak. Tényleg hallani közelharcot, tankdübörgést, puskaropogást, stb. Éjjel magyar katonákat szállásoltak be a házba. Mikor azok elmentek, egyszerre német katonák jelentek meg. Nem mert senki mukkanni. De elég csendesen viselkedtek, csak szállást akartak, és hajnali négykor egész hirtelen távoztak. A bősz optimisták azt mondják, hogy ezek hátvédek voltak. Az utcára nem lehet menni, mert most már a német katonák kergetnek vissza mindenkit.
1945. január 18, csütörtök
Hihetetlen, reggelre megszállták a gettót az oroszok. Olyan rettenetesen régen és olyan nehezen vártuk ezt a percet, és most olyan egyszerű az egész. Hajnal óta jönnek-mennek a hírnökök, hogy ki mennyi oroszt látott, nem tudtuk elhinni. Végre, már nem bírtam ki tovább a feszültséget, az óriási lövöldözések dacára felmentem a pincéből, ki az utcára, és végre, végre, megláttam az első orosz katonát. Azt az érzést, amit éreztem, nem tudom leírni. Vagy hat koszos, fáradt kis katona ment arra járőrben, feltűzött szuronnyal. Előbb megdöbbenve bámultuk őket, mint egy álomképet, mert még mindig nem tudtuk felfogni, hogy álmaink és reménykedéseink valóra váltak, és mégis megértük ezt a pillanatot, dacára mindennek. Aztán mindenki, kivétel nélkül, sírva fakadt, és nevetve, sírva ölelgettük koszos megmentőinket. Hírnökök most még lázasabban rohangáltak újabb és újabb hírekkel. Feladták az egész várost, stb., stb. A lövöldözések viszont vígan folytak. Azonnal neki szerettem volna indulni a városnak, hogy megtudjam, és saját szememmel meggyőződjem, hogy mi van a külvilágban, de a csomagok és Józsa mama miatt nem lehetett még neki indulni. Józsi végre délben neki indult, én itt maradtam őrizni a családot. Most izgatottan várjuk vissza a hírekkel. Hát föl vagyunk szabadítva, de még egyelőre itt ülünk a koszos, hideg szobában éhesen, mert a pincéből mindenesetre felhurcolkodtunk. Mosdani sem tudunk, de most nem akarok mohó lenni. Ma két hete jöttünk, illetve hurcoltak ide minket. Életem legborzalmasabb napjait éltem itt át. A lakásomban szeretnék lenni, és megpróbálni holmijaim közül összeszedni, ami maradt, nem hiszem, hogy nagyon sok lesz. És új életet kezdeni!
Január 19.
Tegnap délben már nagyon türelmetlenül vártam Józsit, mert láttam, hogy, aki tud, már mindenki hazaindul. Féltem, hogy sötét lesz, és még egy éjjelt itt kell tölteni, és azt már nem bírtam volna ki. Végre, három órakor megjelent Józsi Imrével egy szemetes kocsit tolva maguk előtt. Perceken belül feldobáltuk a gyorsan összekapkodott holmijainkat a szemetes kocsira, senkitől sem búcsúztunk, és máris indultunk. Az út hazafelé rettenetesen nehéz és félelmetes volt. A kocsit nagyon nehéz volt tolni, mert az úttestet és a járdákat hatalmas lukak tarkították, félméteres hó és törmelék hevert mindenhol. Józsa mama is alig tudott vánszorogni a gyengeségtől, így rém lassan jutottunk előre. Féltem, hogy a gyereknek nagyon késő lesz, mire hazaérünk, és ezért előre mentem vele. Így valamivel gyorsabban, de szintén nagyon nehezen jutottunk előre. Az úttest, a sínek mindenhol feltépve, törött puskák, gépalkatrészek, hullák és lótetemek. Üszkös, füstölgő házak, sőt a Berlini téren egy óriási ház, a pincétől a padlásig lobogó lánggal égett még mindig. Félelmetesen szép látvány volt, de a gyerek annyira félt, hogy óriási ívben meg kellett kerülni. Ledöntött barikádokon bukdácsoltunk át, lehetőleg folyton a házak mellett menve, mert állandóan belövések robbantak körülöttünk, és repülőgépek keringtek a fejünk felett egész alacsonyról gépfegyverezve. Ettől eltekintve nagyon kihalt az utca, csak orosz katonát látni, de azt rengeteget, nem nagyon biztató a kinézésük. Azonkívül batyut cipelő embereket, úgy látszik, csak zsidók merészkednek ki az utcára. Az üzletek mind fel vannak törve, és állandóan fosztogatják őket, de nem csak az oroszok. Nem volt egy épületes séta. Egyelőre Imréékhez jöttünk a Katona utcai védett házban lévő lakásukba. Paci is náluk lakik. Óriási örömmel fogadtak minket, igyekeztek rögtön helyet szorítani, pedig itt is nagy a nyomor, és nehéz az élet. A gangokon nyílt tűzön, füstöt nyelve és fázva főz az egész ház. A szomszéd ház pincéjéből kell a vizet hordani. Az ablakok töröttek, rongyokkal és matracokkal van beakasztva. Este egy szál mécsesnél ültünk, és vakoskodtunk, és fagyoskodtunk. Éjjel viszont a földre terített matracokon aludtunk, ami a kétheti kemény légópadhoz viszonyítva mennyei gyönyör volt. Végre legalább kinyújtózhattam. Istenien aludtunk heten egy szobában. Reggel, a vízhordás után, azonnal elmentünk a Pozsonyi útra megnézni, hogy mi maradt meg a holminkból. A hallba belépve elrettentem a vandalizmustól, ami elém tárult. A szekrények összetörve, a bútorok felfordítva, a kofferok megmaradt tartalma a földre kiborítva és összetiporva, minden egy rettentő tohuvabohuba.
Órákig tartó keresgélés után tudtam holmink kis töredékét összeválogatni. Józsi és Imre szereztek egy targoncát, és míg én bugyrokba csomagoltam a cókmókokat, ők elfuvarozták a Csáky utcába. Józsa mama lakásába, mert úgy határoztunk, hogy egyelőre mindnyájan odamegyünk. Mert az a lakás maradt meg aránylag a legnagyobb épségben. A Hollán utcába mi még azért nem jövünk vissza, mert ötödik emeletre a vizet, fát, stb. felhordani nagyon nehéz, az viszont csak első emelet. Imréék lakása teljesen összedűlt, és még ráadásul ki is égett. Ötödik emelet még azért sem biztonságos, mivel Buda még nem esett el, és még mindig erős becsapódások hallhatók. Az értékesebb holmikból nem találtam meg semmit. Egyetlen egy kabátot vagy férfiruhát, se egy szövetruhámat. Napról napra kevesebb a holmink, pénzünk már egyáltalában nincs.
Január 20.
Éjjel-nappal állandóan lőnek. Reggel újra elmentem a Pozsonyi útra csomagolni, és Imre és Józsi áttolták a nagy kofferben az egészet a Csáky utcába, rém nehéz volt, én is segítettem, dacára, hogy a havon, mint a szánkót toltuk. Alig maradt holmink, és mégis annyi a cipekedni való. Holnap már a Csáky utcában akarunk aludni. De én, ahogy lehet, vissza akarok menni a Hollán utcába.
Este „tűz van! Tűz van!” kiáltásokkal felriasztották az egész házat, de szerencsére csak a szomszéd ház pincéje égett, viszont az összes férfiak átmentek vödrökkel oltani. Szegények, pedig milyen halálos fáradtak. Még eddig nem jöttek haza. Az oroszok állandóan járnak házról-házra fosztogatni, a kapukat állandóan zárva tartják. Az üzletekben már nincs rabolni való, mert azt már elintézték. Nem így képzeltem a felszabadulást.
Január 22.
A tegnapi is egy nagyon nehéz nap volt. Reggeltől délig Józsival ketten áthurcoltuk Imréék holmiját a kiskocsin, persze állandó lövöldözés közepette, aztán átjöttünk mindnyájan, és kezdtünk berendezkedni. Imre egész nap szaladgál, a párt, stb. helyeken, hogy valahol el tudjon helyezkedni.
Január 23.
Állandóan hulla fáradt vagyok. Józsi és Imre ketten elhozták a Lipót körútról, Józsi irodájából a kályhát, és mindjárt felállítottuk. Szerencsére a lakásban lakó prolicsalád megmentette a belső ablakokat, azokat beakasztottuk, és ahol ki voltak törve, szőnyegekkel takarókkal betömtük. Fát az utcán és a romházakból annyit lehet szedni, amennyit akar az ember, úgyhogy már nem fázunk, mert fűtünk, és a kályhán főzünk is. Ennek dacára, amint lehet, el akarok innen menni, mert az együttlakásból már elegem volt.
Január 24.
Az embereknek és természetesen nekünk sincs más gondunk, mint az élelem. Imre, Józsi egész nap úton vannak ilyen ügyben. Semmi tartalékunk nincs, egyik napról a másikra élünk. Igazán jól lakni még nem merünk, mert nem tudjuk, hogy holnap mi lesz. Egy-két kiló krumpli, egy üveg jam üdvrivalgással lesz fogadva. De eddig még mindig akadt valami zsákmány. Amellett mi még közirigység tárgyát képezzük az ismerőseink körében, mivel a legtöbb helyen egyetlen egy üvegtábla sincs, ez nálunk olyan, mint egy csoda. És kályhája sincs az emberek kilencven százalékának. A legtöbben sötét, hideg szobában ülnek, és négy órakor bebújnak az ágyba. Pláne ezen a környéken egyáltalában nincs kályha, mert csupa központi fűtéses ház van. A legtöbben még mindig a pincékben laknak, mert a lakásuk lakhatatlan.
Január 25.
Ma már másodszor látogatnak meg minket orosz katonák. De mi rém barátságosan fogadtuk őket. Részemről egyáltalában nem féltem tőlük. Beszélni persze nem tudunk velük, de mutogattunk, kicsit körülnéztek, aztán nagyon barátságosan távoztak, és magukkal vitték a zseblámpánkat. De ezt még igazán ki lehet bírni. Mert hallom, hogy máshol végigrabolják a házakat, és végig becstelenítik a nőket. De én azt hiszem, ha látják, hogy nem félünk tőlük, ők sem bántanak. Nagyon sok embert fogdosnak össze az utcán az oroszok, és ismeretlen helyre viszik őket. Józsi elsején kimegy a gyárba, remélem, majd kap egy jó írást, ami mentesíti őt az ilyen összefogdosásoktól.
Mindenki hurcolkodik. Az utcán csak batyut cipelő embereket látni. Viszont a keresztények nem mernek kimozdulni még a pincéből sem. Most ők félnek úgy az oroszoktól, mint mi féltünk a nyilasoktól.
Egyelőre nincs más gondunk, mint hogy honnan tudunk élelmiszert és fűtőanyagot szerezni, és ez egy elég nehéz probléma. Még aranyért sem adnak élelmiszert, csak cserére, és nekünk nincs cserélni valónk. Persze úgy nem éhezünk, mint a gettóban, de legföljebb naponta egyszer lakunk jól. Este korán fekszünk, mert nincs gyertyánk, csak rossz olajmécsesünk, és különben is fáradtak vagyunk.
Január 27, vasárnap
A lövöldözések állandóan tartanak, sőt, óh, borzalom!, a németek visszafoglalták Székesfehérvárt, és jönnek Pest felé. De erre nem is merek gondolni, mert ez rettenetes lenne. Ma reggel próbáltunk a gyerekekkel sorba állni kenyérért, de annyian voltak, és olyan rettenetes hideg volt, hogy nem tudtuk kivárni, míg ránk kerül a sor. Majd beérjük ezután is a kályhacsövön sütött lángossal. Egész nap azzal telik. Tüzet rakni, főzni, takarítani, vizet hordani, fát hordani és vágni, mosni, mosogatni, stb. Minden egy szobában zajlik le. Mert a konyhában nincs ablak, és rettentően hideg van, még mosogatni sem lehet kint, mert belefagy az edénybe a víz. Tehát a szobában főzünk a kályhán, ott mosogatunk, mosunk, mosakszunk, de legalább nem fázunk. Rettenetes nyomorúság, és nincs is kilátás semmi jobbra ilyen agyonbombázott romvárosban. Az emberek piszkosak, rongyosak, éhesek és agyon gyötörtek. Csak rongyos és fáradtan vánszorgó embereket látni, akik vagy fát, vagy más batyut cipelnek. Ha valakinek szánkója vagy kiskocsija van, az irigyelt burzsuj. Tegnap megint volt orosz látogatónk, és rém barátságos beszélgetés közben elvitték Józsi óráját, igaz, hogy amikor kétségbeesetten kérte, visszaadtak érte 800 pengőt. Csak úgy belenyúlt a ruszki a belső zsebébe, és olvasatlanul a markába nyomta a pénzt.
Január 31.
Egyik napról a másikra élünk. Azt esszük, amit naponta tudunk szerezni. Tegnap pl. hallottam, hogy valahol a Csáky utca végén, egy malomban osztogatnak borsót. Fogtam a cekkerünket, amivel napi beszerző körutunkat szoktuk végezni, és nekivágtam az útnak. De nem volt olyan egyszerű, mint elképzeltem. Másfél órát kellett térdig hóban némely helyen gázolni, míg végre elértem a malmot valahol, már majdnem Újpesten. Az egész malom tele volt borsóval a padlón embermagasságig kiöntve, aki, mennyit bírt, szedhetett belőle. Megtöltöttem a zsákomat, kb. 10 kg. fért bele, és hazacipeltem. A baj csak az, hogy a borsó hántolatlan, és rettenetesen nehezen puhul, de ennivaló és az a fontos. Imre csak ennivalóért gyógyít, így ő is hoz minden nap valamit. Tavaszig majd csak eltengődünk valahogy, és talán akkor már könnyebb lesz. Buda még mindig nem esett el, de ma egész nap nagyon csendes, kevés a lövöldözés.
Február 1.
A város olyan, mint egy nyomorváros. Az ismerősöket alig lehet az utcán megismerni. A férfiak legnagyobb része borotválatlan, a nők majdnem kivétel nélkül, nadrágban járnak. Mindenki legalább tíz-húsz kilóval kevesebb a rendes súlyánál. Én sem tudnám, mit csinálnék, ha ez a remek sínadrágom nem volna. Meleg és kényelmes, sokkal könnyebb nadrágban dolgozni, pláne, hogy az ember nehéz férfimunkát végez. Szatyor nélkül nem indulunk el soha, mert mindenhol lehet esetleg valamit szerezni, ha mást nem, legalább egy kis fát viszünk haza. Éva a legtehetségesebb abban, hogy a keresztény ismerősöket látogatja végig, és kér tőlük egy kis ennivalót. Őket nem hurcolták ide-oda, nekik mégis maradt valami kis tartalékuk. Hiszen nekünk is volt, de azt a nyilasok széthordták, amikor minket elhurcoltak. Buda még mindig nem esett el.
Február 3.
Ma délelőtt meglátogattuk Jünker Ilát a Weiss Alice kórházban. Ezek a rettenetes távolságok nagyon elfárasztják az embert, de már kezdjük a gyaloglást megszokni. Szegény nagyon el van keseredve, mert nincs hová mennie és ott kint már nem akarják tartani. Felajánlottuk, hogy jöjjön hozzánk lakni, nagyon hálás volt.
Ma délelőtt elhoztuk egy ládánkat, ami az Arany János utcában volt eldugva. Szánkón hazatoltuk. A kicsomagolásnál minden darabnak úgy örültem, mintha most kaptam volna. Úgyis olyan kevés holmink maradt, tiszta haszon, ha valami megkerül. Cigaretta is volt benne, amire már nem is emlékeztem, nagyon jól jön, mert az most szinte elérhetetlen kincs. Minél több emberrel beszélünk, annál több ismerősről hallunk, akik nincsenek meg. A férfiak egy részét kihurcolták Németországba, a fiatalabb nőket szintén. Prisenderékről sincs semmi hír, valószínűleg Budán vannak. Egy csoda, hogy a mi családunk aránylag hiánytalanul megvan. Imre már bejár naponta, persze gyalog, a Rókus kórházba, átvette a nőgyógyászati osztály vezetését, és ott is rendel.
Február 5.
Élelmiszert csak cserélni, vagy nagyon nehezen, aranyért lehet kapni. Éva tegnap szerzett egy libát, ami rettenetes nagy dolog, igaz, hogy egy lepedőt és 800, - pengőt adott érte. Imre cipőjéért viszont kapott 6 kg. kenyérlisztet. Most már kezdenek Imre páciensei is egy kis élelmiszert hozni, úgyhogy valahogy csak eltengődünk. Már nem éhezünk. Ma sütött Józsa mama két lapos kenyeret, mert pékhez nem merjük vinni, mert vagy a pék vagy az oroszok elzabrálják. Ma egész délelőtt havat lapátoltam, mert az utcát meg kell tisztítani, és ezt a ház előtti részen a ház lakóinak kell. Elég nehéz munka, de már edzve vagyok. Úgy hallom, hogy a többi eldugott holmink elveszett. Mit csináljak, nem tudok segíteni a dolgon. Majd elölről kezdjük az életet. Az oroszok még mindig fosztogatnak, és most házakat ürítenek ki, ahova ők költöznek be.
Február 7.
Józsi holnap reggel kimegy Csepelre jelentkezni. Persze gyalog, ami nem csekélység, mert 12 km. oda és ugyanannyi vissza. Most aztán tényleg minden munka a mi nyakunkba szakad. Fahordás, favágás, vízhordás stb. stb. Úgy élünk, mint egy Robinson szigeten. Csak azt nem tudom, mi lesz, ha a romházakból kifogy a faanyag? Délben, mialatt kapuőr voltam, egyszerre csak oroszok dörömbölnek a kapun. Nem akartam őket beengedni, mire valaki beszól magyarul, hogy csak nyissam ki. Mit tehettem mást, ha be akarnak jönni, úgyis betörik a kaput, tehát beengedtem őket. Egy tiszt és két közlegény volt. A tiszt félrehívott, és a legékesebb magyarsággal megkérdezte tőlem halkan, hogy zsidó vagyok-e, aztán megkérdezte, hogy laknak-e még zsidók a házban, és melyek a keresztény lakások. Persze megmutattam neki, és a lakók legnagyobb rémületére végiglátogatta őket, de nem fosztogattak, mert csak Ultraseptylt kerestek. Hála istennek nekem az oroszokkal eddig semmi rossz tapasztalatom nem volt, ellentétben másokkal.
Február 8, csütörtök
Józsi reggel nyolckor elindult Csepelre. Nem szívesen ment, mert elsősorban nem tudja, mi van kint, azon kívül három órát kell gyalogolnia, míg kiér, és azt sem tudja, hogy hol aludhat, mert persze arról szó sem lehet, hogy naponta hazajárjon, mert az hat óra gyaloglást jelentene. Remélem, valami ellátás lesz kint, mert nagyon kevés ennivalót tudtam csak neki adni, mivel nekünk sem volt semmink. Szombaton jön haza és akkor többet fogunk tudni.
Imre rém felvillanyozva jött haza este. Mert ma egy hadnagyot és egy főhadnagyot kürettált. Ez még a praxisában nem fordult elő. Persze, mondanom sem kell, hogy orosz tisztnők voltak. Honoráriumként csak élelmiszert kért, és már mutatóba előleget is hozott. Remek marhahúst, kenyeret, holnap jön a többi, állítólag cukor és liszt. Még álomnak is túl szép. A marhahúst úgy álltuk körül, mint egy csodát, ilyet már hónapok óta nem láttunk. Jaj, de finom lesz! Remélem, Józsi is ki tudja majd Csepelen a beszerzési forrásait építeni. Azt hallottam, ott zöldséget is kapni.
Február 9.
Hallom, hogy Józsi semmi élelmet nem kap kint, csak naponta 10 dkg. kenyeret. De fűtés és villanyvilágítás van kint, és egész jó szállás.
Szeretnék én is kimenni a gyerekkel. Mert sajnos a lakásomba még nem mehetek vissza, mert csőrepedés van a házban, és nem elég, hogy az ötödik emeletre fel kell hordani a vizet, de még a szennyvizet is le kell hordani, és a W.C.-ket sem lehet használni. Nem tudok a gyerekkel az ötödik emeletről a földszintre szaladgálni W. C.-re. Imréék valószínűleg a jövő héten behurcolkodnak a Rókus-kórházba. A keresztények 90 %-a még most is a pincékben lakik, nem mernek se az utcára, sem a lakásukba visszamenni. Ma este kapta Misi meg az első Tetra oltást. Imre azt mondja, nagyon fontos, tífusz, vérhas, stb. ellen véd.
Február 10.
Délután háromkor megjött Józsi Csepelről, persze halálos fáradtan, és rettenetesen kiábrándultan. Még nem vették vissza. Semmi fix választ nem kapott, jöjjön ki hétfőn újra. Egy ötös munkástanács működik, amelyik dönt minden ügyben, de beszélni egyáltalában nem lehet velük, mert senkit soha nem lehet megtalálni. Egyelőre csak csupa taknyos kis Niemandot vettek vissza, és sokat a régi nyilas gárdából. Az ellátás egy tányér leves délben, és egész napra t0 dkg. Kenyér. Íróasztalok tetején alusznak. Nem intézkedik senki, és nem történik semmi. Sőt olyasmik történnek, hogy amikor a munkások reggel munkába jönnek, vagy este hazamennek, az oroszok összefogdossák őket, és elviszik hidat építeni. És hiába beszél nekik az ember, hogy munkások, akik egész nap dolgoztak. Igazoló írást nem adnak senkinek, nem is tudom, hogy ezért érdemes-e Józsinak magát strapálni. De Józsi nem tudja, hogy mihez kezdjen. De minden vonalon ezt tapasztalja az ember. Semmit sem lehet sehol megfogni, olyan cseppfolyós állapotban van minden, olyan bizonytalan és rendszer nélküliek a dolgok. Nincs fórum, ahová menni lehet, ahol elégtételt kapjunk. Hát kinek van joga dolgozni a gyárban, ha nem Józsinak, akit a zsidótörvény miatt küldtek el, stb. stb. Talán, ha már Buda elesett, és megjön a kormány Debrecenből? De nekem nincs sok reményem ebben sem. Amint lehet, ki kell vándorolni. Holmink úgy sincs semmi, legalább nem kell sokat csomagolni. Bár már ott tartanánk!
Délután megjelent két orosz, és szállást akartak éjjelre. Nagyon meg voltak sértve, mert nem akartuk őket befogadni. Valami igazuk van nekik, megkérdezték, hogy zsidók vagyunk-e, és a sok dumájukból megértettük, hogy azt mondták, hogy az életünket nekik köszönhetjük, és még szállást sem tudnak tőlünk kapni. De sajnos nem tudunk velük beszélni, különben megmagyarázhattuk volna nekik, hogy sajnos annyi rossz tapasztalatunk van oroszokról, hogy nem csoda, ha az ember bizalmatlan. Végre eltanácsoltuk őket a szomszéd házba.
A mellettünk lévő lakásban meghalt egy szegény öregasszony. Éhen halt. A legrettenetesebb, hogy a lánya azt sem tudja, hogy temesse el. Itthon tákolnak össze neki egy koporsót, és a barátnőjével együtt szánkón kihúzzák a temetőbe, és ott elföldelik. De már ez is haladás, mert eddig ott temették el a holtakat, ahol meghaltak. Az összes terek tele vannak sírokkal, sőt még a házak udvarában is sokan vannak eltemetve.
Február 13.
Buda elesett! Már tegnap óta mesélik, de még egész éjjel, sőt ma is egész nap hallatszik lövöldözés. A Margit-híd melletti pontonhidat már igazítják. Nagyon kíváncsi vagyok, ki fog Budáról előkerülni. Ettől a fordulattól nagyon sokat vár mindenki, mert most állítólag jön a kormány Debrecenből, mert csak ezt várták. A kormányhoz nagyon sok reményt fűz mindenki, de félek, hogy csalódás lesz belőle. Józsiért még nem üzentek a gyárból, és ez nagyon izgatja.
Február 15.
Tegnap óta ágyban fekszem, gyomorgörcsöm van. De ez most egész jól jött, mert ma délelőtt minden embert 14-60-ig elvittek havat lapátolni a Váci útra, mert holnap ünnepélyesen bevonulnak az orosz és magyar megszálló csapatok Budapestre. Józsi ma reggel kiment Csepelre. Két hónapig tartott Budapest ostroma, a rádió szerint Sztálin marsall 320 lövéssel ünnepelte Budapest elestét.
Február 19.
Józsi végre elhelyezkedett Csepelen. Az anyagbeszerzés főnöke lett. De ő ezt csak átmeneti helynek tekinti, mert ha megindul a gyártás, ő megint a kerékpár-osztályt akarja vezetni. Hétfőn megy ki, és szombaton jön haza. Egész héten egyedül leszek.
Kezdenek Budáról az emberek hazaszállingózni. Van, aki csónakon, van, aki gyalog a jégen, de már az újonnan felállított pontonhídon is lehet már átjönni. Retteneteseket mesélnek. Nincsen egy ép ház, nincs utca, térdig érő sártenger, hullahegyek, borzalmas. Laci is átjött Ancsával, ők utolsó napig német megszállás alatt voltak. Mindenki, aki Budán volt, négy borzalmas hét pluszt élt át. Mi legalább ezt megspóroltuk magunknak.
Ma kezdtem hurcolkodni a Hollán utcába. Rettenetes itt már a rumli. Éva sógornőm anyja, apja, öccse, nagybátyja lakik most már itt. Akik mind Budáról jöttek, és nincs hová menniük. Nincs más kívánságom, mint végre egyszer egyedül lenni, és azt csinálni, ami nekem jól esik. De itt még egy sarokba sem tudok nyugodtan leülni, mert állandó a jövés-menés. Igaz, hogy ott sem fogok egyedül lakni, de azokkal legalább nem kell törődnöm, ha becsukom az ajtót, egyedül vagyok, és nem kell senkire sem tekintettel lennem. Csak azt nem tudom, hogy a nagy darabokat hogy fogom átvinni.
Február 20.
Nem jutok hozzá, hogy egy nyugodt sarokban leülhessek, gondolataimat összeszedhessem, és írjak. Rettenetes a rumli itt. Ma éjjel tizenketten aludtunk a lakásban. Napközben állandó a vendégjárás, semmihez sem jutok hozzá, a legnagyobb nehézségek árán tudok egy kis időt szakítani a magam ügyeire. Pedig most a hurcolkodás nagyon fontos nekem. Mamist megoperálták a Rókusban. Altatással felvágták a nyakát, egy nagyon csúnya karbunkulusa van. Operáció után gyalog kellett szegénynek hazavánszorognia, mert nincs a Rókusban egy ágy, ahol lefeküdhetett volna.
Nagyon sokan mennek vidékre élelmiszert cserélni. Van, aki gyalog, van, aki vonaton. Pár nap óta a Nyugati-pályaudvarról is indulnak vonatok, de nagyon rendszertelenül. Van, hogy napokig nem indulnak, és ha indul, akkor is csak egy naponta. De állítólag Kőbányáról már rendszerint indul egy naponta. Persze, ez rémes strapa, mert nagyon hideg van, a vonatok rettenetesen zsúfoltak, még a tetejük is tele van. Kíváncsi vagyok, hogy Józsi tud-e Csepelről valami élelmiszert szerezni. Az ismerősök közt is nagyon sokan vannak, akik effektív éheznek. 30,– pengőért vettünk ma egy kiló zöldséget, 200,– pengő egy kiló liszt, 500,– pengő egy kiló cukor, és ehhez hasonlóak az árak, de már jó jel, hogy pénzért már kapni valamit.
Február 26.
Olyan rettenetes a rumli nálunk, és annyi a dolgom, hogy nem jutok az íráshoz. Állítólag holnap hurcolkodom, már kocsit is szereztem.
Február 27.
A kocsit ma reggel megkaptam, de csak egy ember jött, úgyhogy nem tudtam hurcolkodni. Rém nehezen megy minden. Újabb rendelet szerint minden házból naponta egy nőt és egy férfit kell az elöljáróságra küldeni közmunkára. Holnapra én vagyok kijelölve. Múlt szombaton egy napig elöljárósági tisztviselő voltam. Plakátokat festettem. De sajnos nem tudtam maradni, mert nem tudom megoldani. A gyereket sem tudom egyedül hagyni, és a háztartást is el kell látni. Viszont magam helyett beajánlottam Pacit, aki nagyon boldog. Fizetést ugyan még nem tudnak adni, de minden nap kap ebédet, ami nagy szó, és igazolványt, ami azt jelenti, hogy közmunkára nem kell menni.
Az élelmiszer-készleteket be kell jelenteni, személyenként 4 kg. liszt, 2 kg. cukor és zsír lehet. De ez sajnos engem nem érdekel, mert semmi készletem sincs. Kenyér- és ebédjegyeket fognak kiadni. Most már több az élelmiszer-kínálat, de rettenetes magasak az árak.
Március 4, vasárnap
Tegnap este óta megint a Hollán utcában lakunk. Kilenc hónap múlt el, mióta innen el kellett mennünk. Rettenetes kilenc hónap, de elmúlt, és mi újra itthon vagyunk. Mi egy szoba hallban lakunk, abba zsúfoltuk be az összes bútorokat. A másik két szobában a beköltözött keresztény lakók laknak. Eszük ágába sincs kimenni. Sőt egy kicsit meg is voltak sértve, hogy visszajöttünk. De ez egyáltalában nem érdekel engem. Nagyon udvarias a hang közöttünk. Igyekszünk egymással kijönni. A hurcolkodás nagyon nehéz volt. Embereket csak nagyon sok pénzért, vagy élelmiszerért kaptunk volna, így Józsi egy barátja ajánlkozott, hozta egy ismerősét, és így nagy nehezen mindent áthurcoltunk. Rém boldog vagyok, hogy újra itt vagyok. Egyelőre rengeteg a dolgom, mert minden a feje tetején áll, de remélem, egy pár nap alatt majd csak megbirkózom vele. Persze segítségem most sincs senki. Józsi, most, hogy tudja, hogy nincs semmi ennivalónk, inkább igyekszik szerezni. Lisztem és zsírom már van, úgyhogy olyan nagy baj nem lehet. Majd csak lesz valahogy. A gyárból is kapunk valamit. Zsírt, babot, paprikát, borsót, stb. Józsi fizetése 1300,– pengő, ebből nem tudom, hogyan fogunk megélni, de Gott wird schon helfen (majd csak megsegít az isten). Üzletek még nincsenek nyitva, de az utcán már mindenfélét árulnak. Pl. szalmapapucsot, cigarettát, cigarettapapírt, könyvet, citrompótlót, szárított gombát. Sajnos minden nagyon drága, és senkinek sincs pénze. Paci nagyon meg van a helyével elégedve. Folyik a véglegesítése. Örülök, hogy ezt ilyen szépen megoldottam. A legtöbb férfi még lóg a világban, nem tudja, mihez kezdjen. A nők meg még annyira sem tudnak elhelyezkedni. Pedig mindenki szeretne magának valami egzisztenciát teremteni, mert a legtöbb embernek elveszett mindene, és újra kell mindent kezdeni. De az nem olyan egyszerű.
Március 5.
Megint egyedül vagyok. Józsi hajnali fél hatkor elindult Csepelre, és csak a hét végén jön haza. Nehezen bírja a gyaloglást, még mindig nagyon rossz kondícióban van, ő szedi össze magát a legnehezebben közülünk. Sajnos, bakancsa sincs rendes, mert még a munkatáborban ellopták a remek bakancsát, és cipője sem maradt, csak egy. Nincs nagyon elragadtatva a kinti viszonyokkal, és a pozíciójával, de reméljük, hogy majd csak rendbe jönnek a dolgok. Mert a romokon újra kezdődik az élet. Azt hittük, évtizedeknek kell elmúlni, míg itt megindul az élet. És máris látszik valami mozgás. Már egy-két kávéház is kinyitott. Persze bedeszkázott ablakokkal, sparherddal az egyik sarokban, ahol a pótkávét meg a pótteát főzik, de ez is már valami. Sok fodrász is dolgozik már, persze villany hiányában mindenhol a vaskályha mellé kell ülni hajat szárítani, és szappant és törülközőt a vendégnek kell hozni. Én itthon nagyon sokat dolgozom, mert végre szeretnék megint egy otthont, amit olyan sokáig nélkülöztem. Inkább legyen több dolgom, de legyen gemütlich és tiszta. A cselédszobában felállítottunk egy sparherdet, ott főzök, mert persze, gázról még szó sincs. A fát az utcáról szedem össze, ami nagyon fárasztó, és időt vesz igénybe. Csupa csoda az ember élete. Ma volt meleg víz, és megindult a központi fűtés. Nem hittem el, hogy tényleg kádban ülök, és fürdöm. A máskor oly természetes dolgoknak most úgy tud az ember örülni. Igaz, hogy ez a városban majdnem egyedül álló eset. Mert a legtöbb ház megsérült, és a lakások 90 %-ában nincs ablak, tehát még kályha is nagy luxusnak számít, hát még a központi fűtés. Csak már villany lenne, mert ez a gyertya, mécses dolog már egy kicsit unalmas. Már az egész városban, néhány nagyon sérül ház kivételével, folyik a víz. Ezek mind óriási teljesítmények.
Március 8.
Köln elesett. A fronthírek már ugyan sokkal kevesebbet érdekelnek. Pláne, amelyek ilyen messze esnek. Viszont Székesfehérvár környékén még mindig vannak németek. És Komáromnál nagy harcok vannak. A front még sajnos mindig közel van. Már lassanként üzletek is nyílnak. De a Körutakon és a forgalmasabb helyeken, az utcai árusoknál mindent a világon lehet kapni. Pénzkérdés az egész. A közellátás is megindult már valahogy. Nem sok, de 10 dkg. kenyér személyenként naponta és gyerekeknek 1 kg. krumpli hetenként. Én optimista vagyok, mint m mindig, és arra gondolok, hogy kezdetnek ez is valami, majd csak kapunk többet is. Állítólag már az iskolák is megnyílnak, csak nagyon összezsúfolva, mert nagyon sok le van bombázva. Elkészült az új pontonhíd a Szigetre, és onnan tovább Budára. Fantasztikus, hogy ezek az oroszok mit tudnak leistolni (dolgozni)! Remekül dolgoznak, ha valaminek nekilátnak. Az árak lefelé tendálnak, mert már minden vonalon nagyobb a kínálat. Pl. a liszt kilója már csak 85,– pengő, a krumpli 30,– pengő, cukrot és jamet kapni legnehezebben. Pedig mindenkinek rémesen hiányzik az édesség.
A lakásom úgy-ahogy kezd rendbe jönni. Már függönyt is feltettem. A kis szobában is megcsináltuk az ablakot. Anyám adott egy képének az üvegét az egyik felére, a másik fele furnérlemez. De mindenesetre jobb, mint eddig, mert eddig, ha főztem, besüvített a szél. Fél hétkor kelek, fát vágok, befűtök, reggelit főzök, felöltöztetem a gyereket, kitakarítok. Utána rendszerint elmegyek fát szedni. Hazajövök, főzök, mosok, mosogatok, varrok, rendezgetek, korán vacsorázunk, és nyolcra már ágyban vagyok, hulla fáradtan. Már mindenki tudja, hogy itthon lakunk, és megindult a vendégjárás. Most nem örülök a vendégeknek, mert feltartanak a munkámban. És a napnak minden perce ki van töltve. Unatkozni nem érek rá.
Március 12.
Most este kilenc óra van. Végre ágyba kerültem, reggel fél hét óta egyfolytában dolgozom. Pl. most este dagasztottam életem első kenyerét. Hogy milyen lesz, az még kérdéses, de én már semmiféle munkától nem riadok vissza. Sokat dolgozom, de boldogan csinálom, mert magunknak teszem. Az új fahíd gyönyörű. Három nap óta szakadatlanul vonulnak rajta az orosz csapatok. Polgári személyt nem is engednek át. Szinte napok alatt készült el, és a legnagyobb tankokat is kibírja. A Csáky utca és Sziget utca, amerre a tankok elvonultak, például teljesen össze van roncsolva, de a hídnak meg se kottyan. Misi rém nagy örömmel szemléli az oroszok felvonulását, legszívesebben egész nap ott állna, és azt bámulná. Ma egy csoport német és magyar hadifoglyot is átvezettek. Rettenetes állapotban voltak. Soványan, piszkosan, alig tudták magukat vonszolni. Nem sajnáltam őket, mert azokra az ezrekre gondoltam, akiket a németek és a magyarok elhurcoltak, és akkor ez mind kevés. Most hallottam, hogy Dániel Jóskát is megölték. A Maros utcai kórházban volt, és azt a kórházat a nyilasok teljesen kiirtották, ápolóstul, orvosostul, betegestül, mindenki ott veszett.
Több mozi már megnyílt, amerikai filmeket játszanak, de sajnos még nem jutottam hozzá, hogy elmenjek, pedig nagyon ki vagyok már egy jó filmre éhezve. Holnap fodrászhoz megyek, három hónapja nem voltam, ez is egy újabb gyönyör lesz. Ma Józsinak egy cipőjét sarkaltattam (meg), 60 dkg. lisztért, pénzért nem is volt hajlandó megcsinálni.
Március 17.
Tegnap voltam egy év óta újra moziban. De milyen körülményes ez most, hogy proliasszony vagyok. Előző este félig megfőztem az ebédet. Reggel hatkor keltem, gyorsan kitakarítottam, tízóraikat készítettem, úgy készültünk fel, mint egy expedícióhoz. Misit átvittük Mamishoz, és nekiindultunk gyalog az Uránia moziba. Mert persze a d.e. 11 órai előadáshoz mentünk. Mire odaértünk, megéheztünk, elővettük a tízórainkat, az előcsarnokban megtízóraiztunk, közben élveztük az angol és amerikai gramofonlemezeteket, amivel a közönséget szórakoztatták, és gyönyörködtünk a villanylámpák fényében, mert ez sincs még otthon nekünk egyelőre megadva. Csak mozikban és egy-két kivételes házban van már villany. Előadás után végigsétáltunk a nagykörúti zsibvásáron. Menni alig lehet az utcán, olyan forgalom van. Úgy néz ki a Körút, mint egy búcsú. Mindent az égvilágon lehet kapni, csak az a baj, hogy nincs pénzünk, de nem csak nekünk, senkinek. A legnagyobb forgalmat az oroszok bonyolítják le. Végig a járda mellett állnak az orosz teherautók, és főleg óráért kínálnak élelmiszereket. Már egy csomó eszpresszó is nyitva van. Üzletek is nyílnak, az üveg nélküli kirakatokban a legnagyobb költői összevisszaságban felhalmozott árukkal. Minden kis üzlet egy külön kis bazár. Az összes dugáruk előkerültek. Cérnától zsírig, és púdertól aranyig mindent lehet kapni. Az úriasszonyok sütnek bucikat, pogácsákat, lángosokat és árulják az utcán, 4-5 pengő egy buci vagy egy pogácsa. Ha valakinek van pénze, már nem kell éhen halnia.
Csak kinek van pénze? Igaz, hogy az is van. Mert még mindig járnak sokan vidékre, és hoznak fel árut esetleg autóval, és rengeteget keresnek. Lehet, hogy Józsi is lemegy egy teherautóval Temesvárra a gyárnak élelmet hozni, talán akkor nekünk is hoz majd. Jó volna, de ez még nem biztos. Napok óta megint hallani lövéseket, sajnos a németek még mindig nagyon közel vannak. Pedig, ha az ember azt a tömegű tankot, szekeret és egyéb csapatszállító teherautót látja, ami állandóan nyugat felé vonul, meg kell nyugodni. Remélem, majd csak kiverik őket egyszer. Az élet mindenek dacára, már megindult itt Pesten. Még két hónap, és lassanként minden visszatér a régi kerékvágásba. Addigra talán már villamos is lesz, mert ez a rengeteg gyaloglás rémes. Fantasztikus, hogy milyen távolságokra kell elmenni, ha az ember el akar valamit intézni. Villamost nagyon ígérnek, de nagyon nehéz helyreállítani, mert a vezetékek mindenhol le vannak szakítva, és a sínek is a legtöbb helyen feltépve. A magánháztartások fognak legutoljára áramot kapni.
1945. március 19, hétfő
Ma egy éve vonultak be a németek!
Istenem, micsoda egy rettenetes év volt ez. De elmúlt, és mi megértük a végét. Ma fekete lobogók lengenek minden házon, de ez a legkevesebb, amivel erről a gyásznapról megemlékezhetnek. Mert nem csak a zsidókat tették tönkre, és irtották ki legnagyobb részben, hanem tönkretették egész Magyarországot. Hogy Budapest így néz ki, és így kell nekünk élni, mint a középkorban, gyertyavilágítás mellett, fát szerezni, és vágni, és cserekereskedelmet folytatni, ezt mind, mind nekik köszönhetjük. Erre a napra, míg élek, emlékezni fogok. Pedig ma egy éve még nem is tudtuk, mi vár ránk. Igaz, hogy Józsi mindent előre megjósolt, de ki hitt neki, az ős-pesszimistának. De érdemes volt ezt az évfordulót megérni, már csak azért, hogy lássa, amint Budapest ezt a napot gyászlobogókkal emlékezteti. Egy asszony megszólított az utcán, és megkérdezte, hogy miért vannak kint fekete zászlók, és én hangosan felvilágosíthattam, hogy azért, mert ma egy éve vonultak be a németek. Hogy ez milyen érzés volt, azt csak az értheti meg, aki ezt az évet velem végigszenvedte. Tegnap tele volt a város avval a hírrel, hogy a németek letették a fegyvert. De úgy látszik, nem igaz. Ezeket tényleg teljesen agyon kell verni.
Április elsejére minden vendéglőnek kim kell nyitni. Már most is nyitva van egy pár, és 25-30 pengőért egész jól meg lehet ebédelni. Már rég nem éhezünk, de ez még nem az igazi. És sajnos Józsi még nem találta meg önmagát. Még nagyon apatikus, nem érdeklik az üzletek, állandóan igyekszem egy kis lelket verni belé. Nehezen szedi magát össze, nagyon rossz kondícióban van még mindig. Napról-napra több üzlet van nyitva. Fűszereseknél kapni zöldséget, fűszerféléket, stb. Pest kezd önmagára találni. Buda még teljesen halott.
Március 20.
Ma nagy nap volt. Misi első iskolanapja. A Sziget utcai elemit kiürítették az oroszok, és végre beköltözhetett az iskola. Misi nagy élvezettel nézte a gyerekek verekedését, és egész nap csak az iskoláról beszélt. Nem tudom, hogy akarják két-három hónap alatt egy egész év tananyagát behozni, de remélem, majd csak tanulnak valamit. Ma négy orosz kvártélyozta be magát a házba. Jövő hétre közmunkára vagyok kijelölve, nem tudom, hogy fogom megúszni. Annyi az ilyen közügy. Majdnem minden harmadik nap kapuőrségre kell menni. Aminek nincs sok értelme, mert ha az oroszok be akarnak jönni, és nem engedik be őket, úgy betörik a kaput.
Március 21.
Egymás után nyílnak az üzletek és espressók. Az oroszok már nem zabrálnak, hanem vásárolnak. Ma egész nap ágyúzás hallatszik, ez már igazán nagyon unalmas. Repülőgépről is lövöldöztek. Megnyíltak a hidak. Reggel nyolctól d.u. négyig lehet közlekedni.
Március 22.
Még nagyon érezhető a front közelsége. Most este pl. egy pár perces, de nagyon heves légi harc folyt le a fejünk felett. Gyakran tévednek még erre német gépek. Bombázást nem hallottam.
Március 26.
Már úgy megyek el vásárolni, hogy előre elhatározom, hogy mit akarok főzni. És nem úgy, hogy azt főzöm, amit éppen kapok. Ez már igazán hónapok óta nem volt. Olyan cikkek hevernek a pultokon, amit évek óta csak dugva lehetett kapni. Kolbász, sonka, szalonna, zsír, tojás, krumpli. Ma vettem Misinek az első spenótot 45,– pengő kilója. Cigarettában és dohányban válogatni lehet, és annyit kapni, hogy csak győzné az ember pénzzel. Most az a helyzet, hogy semmiből sem (kell) sokat venni, mert napról napra lemennek az árak. Ezt is meg kell szokni, mert eddig, ha valamit látott az ember, rögtön nagy készletet vásároltunk, mert Isten tudja, mikor lehet újra kapni.
Az oroszok elfoglalták Székesfehérvárt, (nem tudom, hányadszor, de remélem, most már végleg), továbbá Zircet, Veszprémet, Esztergomot, Keszthelyt, és Komárom felé közelednek. A nyugati fronton is nagy offenzíva indult meg, az amerikaiak már sok helyen átkeltek a Rajnán.
Most fél tízkor este nagy riadalom van a házban. Egy orosz akar bemászni a kapun. A házmesterné fellármázta az egész házat. Őrült kiabálás, futkosás. Én visszafeküdtem az ágyba, ide az ötödik emeletre úgy is lusta lesz felmászni. Már csak nagyon elvétve hallani, hogy oroszok betörtek egy házba.
Március 27.
Az oroszok elfoglalták Pápát, Tatát, Besztercebányát. Nyugaton elesett Frankfurt am Main, és Essen előtt állnak az amerikai csapatok.
Magyarországon hivatalosan törölték a zsidótörvényt. Napról napra olcsóbb az élelmiszer. A liszt 220,– pengőről lement 50,– pengőre, a krumpli 60-ról 20-ra, a tojás 15-ről 5-re, stb. Talán nemsokára meg lehet a fizetésből élni.
Március 29.
Németország utolsó óráit éli. Úgy néz ki, hogy ezen a nyáron feltétlenül befejeződik a háború. Végső csapásokat kapják minden oldalról. Elesett Győr, Komárom, Sárvár. Azon kívül elfoglalták Gdyniát, Mannheimben utcai harcok folynak, és Märisch-Ostrau előtt állnak az oroszok.
Április 1, Húsvétvasárnap
Elesett Szombathely, Kőszeg, stb. Az oroszok és az angolok feltartóztathatatlanul mennek előre. Józsinak rettenetes a strapája. Szombaton d.u. 3-ra ért haza, és ma, vasárnap már d.u. 3-kor indult újra ki, mert Húsvéthétfőn is dolgoznak, és máskülönben nem tud reggel 7 órára kiérni. Alig volt itthon. Most újra a kerékpárosztály főnöke, mindkettőnk nagy örömére. Az árak állandóan mennek lefelé, de még így is 5-6 ezer pengő kell egy hónapban megélhetésre.
Április 4.
Az oroszok elfoglalták Nagykanizsát, Felsőőrt, Wienerneustadtot, és négy kilométerre állnak Pozsonytól. Wesel Imre üzent Felsőőrről, hogy megvan. Azt mondják, Fertőrákosról 35.000 munkaszolgálatos nő és férfi van útban hazafelé.
Április 7.
Egész Magyarország területe meg van tisztítva a németektől. Bécs külvárosában harcolnak az oroszok. Remélem, most már a háború vége igazán csak hetek kérdése. Lesz-e annak valami kihatása ránk nézve?
Budapest lassan kezd magához térni. A nők megint kezdenek kiöltözködni. Kevesebb rongyos embert látni, az üzletek tele vannak áruval, csak kevés pénzünk van. Az élelmiszerárak aránylag olcsók, de a textil és egyéb ipari cikkek egyszerűen megfizethetetlenek. Egy csomó cukrászda is megnyílt, de 12-18 pengőbe kerül egy kis sütemény. Mosókarton métere 280,– pengő, műselyem harisnya párja 180,– pengő.
Április 11.
Napról-napra özönlenek haza Dunántúlról a felszabadított munkatáborosok. Azt mesélik, az országút feketéllik tőlük. Már egy csomó ismerős jött haza, de még mindig rengetegen hiányoznak. Juci is megvan, ma jött hír róla, de valószínűleg egyenesen Szombathelyre ment. Bécs háromnegyed részét elfoglalták már. A kormány is itt van már Budapesten, de még sehol, semmiféle hatás nem érzékelhető. A közmunkát jövő héttől kezdve pénzzel is meg lehet váltani. Hannover elesett. Ma láttam az első angol és amerikai katonát, remélem, többet is fogok belőlük látni.
Április 13.
Meghalt Roosevelt. Nagy kár érte! Szegény nem tudta a végső győzelmet megérni, pedig ez az ő győzelme lesz.
Április 14.
Bécs elesett! Mennyivel gyorsabban, mint Budapest. Mindenhol, rettenetes iramban mennek előre. Elesett Magdeburg, Jéna, Duisburg, Lippefeld, stb. Már itt van Pesten az angol-amerikai katonai delegáció. Kezd már minden a régi kerékvágásba visszatérni. Én nagyon élvezem a felszabadulást. Értékelni tudom, (azok után, amiken átmentem), hogy mindent, amit azelőtt csak súgni, vagy pláne, csak gondolni lehetett, most nyugodtan ki is mondhatom. Nem kell félnem rendőrtől, detektívektől. Ha igazoltatásról hallok, jót mulatok. Viszont rengeteget dolgozom, és állandóan fáradt vagyok.
Április 18.
Megjött Bandi (Nyéki Endre), Paci vőlegénye. Még közelebbit nem tudok, csak Mamis szaladt fel lelkendezve az örömhírrel. Kilenc napig jött Bécsből, nagy részben gyalog. Szeptember óta nem hallott semmit az itthoniakról, és azt hitte, itt már senkit nem talál életben. Képzelem az örömét, amikor szüleivel és Pacival találkozott. Istenem, de szép ez! Most már a mi legszűkebb családunkból senki sem hiányzik. Napról napra jönnek haza újabbak, mindenkinek külön-külön örülök.
Április 22, vasárnap
Berlin külvárosaiban harcolnak az oroszok. Egymás után esnek el a nagyvárosok. Az újságok nem írnak már másképpen, mint „Németország végnapjai”. Józsi belevetette magát a munkásmozgalomba. Én pártonkívüli maradok. Viszont újra olvasok újságot, amit kb. tíz év óta nem tettem. De most élvezet olvasni, élvezem a sajtószabadságot.
Április 28.
Az egész város lázasan készülődik az „első szabad május elsejére”. Minden gyár és üzem versenyeket ír ki, és túlórákkal látják el a munkát. Az újságok jóformán másról sem írnak. Óriási arányú felvonulások lesznek. Gyárak, iskolák, házak, mind egységesen vonulnak fel. A Városligetben lesz az óriási méretű népünnepély.
Berlin háromnegyed része az oroszok kezében van. Az angol-amerikai csapatok találkoztak az orosz csapatokkal. Már csak egyes elszigetelt csapatok harcolnak Németországban, teljesen felaprózva, és széttagozódva, de nem adják meg magukat. Most már csak ezeket kell felgöngyölíteni. Az oroszok teljesen leszerelték, és elvitték, az Egyesült Izzó gépeit. Csak ne csinálják ugyanezt a W. M.-mel is!
Április 29, vasárnap
Béke! Béke! Béke! Németország feltétel nélkül letette a fegyvert. Nem tudom felfogni, nem merem elhinni. De remélem, most már nem fogunk csalódni. Nem tudom, ránk nézve milyen kihatással lesz, de mindegy, ez így gyönyörű! Ennél szebb május elseje még nem volt. Azt hiszem, most mindenki dupla lelkesedéssel fog ünnepelni.
Április 30.
Megint nem igaz, hogy vége a háborúnak. Nem tudom, honnan eredt a hír, de az összes újságok tele voltak vele. Ma viszont jöttek a cáfolatok. Valahogyan tényleg hihetetlen volt, pedig most már csak igazán hetek kérdése. Igaz, hogy lényegesen kisebb volt a csalódásom, mint okt. 15.-én. Részemre a háború befejeződött akkor, amikor az utolsó német kitakarodott Magyarországból. Már Olaszországban sincs egy harcoló német sem. Mussolinit kivégezték.
Pest viszont lázasan készülődik a holnapi május elsejére. A házak úgy néznek ki, mint a májusi lovak. Minden ablakból zászlók, pántlikák, szőnyegek, virágok lógnak ki. Panem et circenses. De most nem szabad szkeptikusnak lenni.
Május 2.
A tegnapi nagy ünnepségek is elmúltak. Én nem sokat láttam belőle, mert nem vonultam fel a gyerek miatt. Józsi kint volt. De mesélik, hogy beláthatatlan tömegek vettek részt, és nagyon impozáns volt. Minden ház külön-külön úgy néz ki, mint egy májusi ló, a lovak viszont úgy, mint a pesti házak. Megindult a villamos, egyelőre csak a Nagykörúton, de ez is óriási könnyebbség. Remélem, Józsi most már naponta haza tud jönni. A rádió is megkezdte működését, de ebből egyelőre nincs sok hasznom, mert elsősorban nincs rádiónk, másodsorban nincs villanyáramunk. Hitler megint meghalt, a német rádió közölte. Igaz, neki legalább százszor kellene meghalnia, mert egy halál nagyon-nagyon kevés neki. Himmler állandóan békét ajánlgat fűnek-fának, de a kutya sem hallgat rá. Dönitz admirális lett Hitler utóda, ő viszont tovább akar harcolni, ahogy ő mondja, hogy a német népet megmentse. Nem tudom, ezt hogy akarja csinálni, de az ő baja. A berlini Reichstagon vörös zászló lengedez.
Május 3.
Berlin elesett! Istenem, milyen szépen hangzik, és aránylag még az újságok is milyen közömbösen fogadják. Mert a háborúnak evvel még nincs vége, Németország végvonaglásai még tartanak.
Most minden nap ötkor kelek, Józsival együtt, mert most már hazajön minden nap. Hála a villamosforgalom megindulásának. Mikor fogunk már ott tartani, hogy autót küldenek be érte? Most már reggel öttől este nyolcig dolgozom. Sajnos senki segítségem sincs.
Május 4.
Jünker Géza megérkezett Bécsből. Még nem láttam, de azt hallom, nagyon rossz bőrben van. Holnap reggel már kimegy Csepelre. De jó volna, ha újra kézbe tudná kapni az irányítást, mert egyelőre ebek harmincadjára van hagyva a gyár. Több mint egy éve hurcolták el szegényt a németek.
Május 6.
Végre, végre tegnap este felgyulladt a villany. Rémes volt már ez a hónapok óta tartó vakoskodás. Sajnos még egy csillárom sincs felszerelve, és nincs egyetlen villanykörtém sem. De ezen már könnyebb segíteni.
Május 8.
Mégis csak kitört a béke. Most már hihető és autentikus forrásból tudjuk. Senki sem merte elhinni, mert már annyiszor csalódtunk. Tegnap este hoztunk nagy titokban egy rádiót. Elsősorban féltünk, hogy az oroszok az utcán elzabrálják, másodsorban tilos a rádiótartás, harmadsorban még nem szabad a villanyt használni. Mi ennek dacára tegnap este hallgattuk Londont, és ott bemondták, hogy a németek feltétel nélkül letették a fegyvert, Göbbels egész családját megtalálták holtan, megmérgezték magukat. Milyen kihatással lesz ez ránk? Most minden erőnket a kivándorlásra kell koncentrálni. Józsi egy kicsit bizonytalan még, de én állandóan rábeszélem.
Május 22.
Már kezdjük a békét is megszokni. Abból, hogy nincs írnivalóm, látom, hogy milyen eseménytelenül múlnak a napok. Hála istennek. Mert még nagyon is emlékezetemben élnek azok a napok, amikor nem győztem írni, annyi rettenetes esemény történt velünk. Az eddig megszokott természetes dolgokat, a jót nem érdemes leírni. Például, hogy már rendszeresen használjuk a villanyt, ami ugyan még mindig tilos, pedig nálam már a frigadair is be van kapcsolva. De én most már igazán az ördögtől sem félek. Józsi rendszeresen hazajár, mert villamossal közlekedhet. Moziba járunk, randezvoust adok asszonyoknak kávéház teraszán, ahol valódi babkávéból iszunk feketét, és ha nem jó, még kritizáljuk is. Tegnap Misivel a Császár-uszodában voltam. Ez mind, mind olyan reménytelen és messze volt öt-hat hónappal ezelőtt, és most már kezd természetes lenni. A drágaság még rettenetes, de valahogy elvergődünk. Tegnapelőtt az Elyseében ebédeltünk hárman 400, – pengőért. Én még egyelőre tudatosan élvezek mindent, de már lassanként kezd minden természetessé, megszokottá válni.
Június 4.
Az infláció gyorsul. Napról-napra mennek fel az árak. Az élelmiszer-árakat folyton próbálják letörni, de nem sikerül. Aránylag a gyümölcs a legolcsóbb. A textilárak nagyon magasak. Karton métere 480,– pengő. Egy pár jobbfajta szandál 3500,– pengő. Az arany és valuta árak napról napra magasabbak. Az utcák már teljesen ki vannak világítva, mint a régi elfelejtett békében. Mától kezdve éjjel tizenkettőig lehet az utcán közlekedni. De mi nem nagyon járunk el. Rettenetes adók vannak. Minden vásárlásnál 5 % forgalmi adót számítanak fel külön. Például, ha az ember egy eszpresszóban megiszik egy kávét, a következőt fizeti: a kávé P. 16,– + 5% forgalmi adó, + 10% kiszolgálási díj, + 2 P. bélyegilleték, és még van, ahol vigalmi adót is felszámítanak. Józsi nagyon le van strapálva, hogy ezt a rengeteg pénzt elő tudja teremteni, mert persze a fizetésből nem tudunk megélni. Vannak emberek, akik rengeteget keresnek.
Június 9.
Első, „vacsora utáni fekete” vendégség volt nálam. Imréék, Prisenderék és Klopferék.
Június 21.
Nagyon vicces időket élünk. Én az első háború utáni inflációra nem emlékszem, de Józsi azt mondja, pontosan ugyanez volt. Az emberek nem beszélnek másról, csak a tőzsdéről. A Napóleon dollár, font napi állásától függ minden. Majdnem minden ember tőzsdézik, de kivétel nélkül minden ember ad-vesz, hogy mit, azt sohasem lehet tudni. Az árak állandóan emelkednek. Kb. 30.000 pengő kell nekünk egy hónapban, amiből Józsi fizetése 4.700 pengő, ami nagyon szép fizetés. Most igazán csak máról holnapra lehet élni, minden reális alap nélkül. Józsit kinevezték cégvezetőnek. De ez most annyira nem érdekes. Végre megindult a gázszolgáltatás is, de még nem egész nap egyfolytában. Az utcák még mindig tele vannak rommal és szeméttel.
Július 5, csütörtök
Ma volt Paci esküvője. Rém nagy a boldogság, elég sokáig vártak egymásra. Az anyakönyv-vezetőnél Józsi volt az egyik tanú. Délután a Bazilikában volt az egyházi esküvő, utána nálam ucsora.
Július 8.
Most megint elég gyenge lábon állunk a közbiztonsággal. Ez a rengeteg orosz, akik a nyugati frontokról özönlenek vissza, újra kezdik a zabrálást, de ami még sokkal kellemetlenebb, lövöldöznek és ölnek is. Három nap előtt itt a Pannónia utcában fél tizenegykor éjjel öltek meg egy ismerős fiatalasszonyt.
Július 11.
Misukámnak ma volt az első vizsgája. Most már második elemista, de szeretném, ha azt már nem itt Magyarországon járná.
Július 26.
Misu már tíz napja a Svábhegyem, azaz pardon, a Szabadsághegyen nyaral. Nagyon jót tesz neki. Ivántól kaptunk sürgönyt. Választ első sürgönyünkre, amit Kolozsvárról adattunk fel.
Az angol választásokon győzött a Munkáspárt.
Augusztus 2.
Most jutottam el végre arra a pontra, hogy a szennyesládám üres. Ezt szimbólumnak tekintem. Mert hét hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy ilyen kis háztartás, mint az enyém, kivakaródzon a háború és az ostrom okozta piszokból. Milyen sok idő kell akkor egy ilyen tönkrement városnak, pláne egy egész országnak! Az én háztartásom most abba a stádiumba jutott, hogy eltakarítottam a romokat, most kezdődhet az újjáépítés. Józsi vett egy pár cipőt 8000,– pengőért, én egyet P. 6500,–. Kabát kell, ruha, fehérnemű. Elölről kell kezdeni a felruházkodást. Az árak állandóan mennek felfelé: a cukor kg. 1160,– pengő, a liszt 100, –, a zsír 1000,– a liba kilója 450,– pengő, más húst nem is kapni. Július hónapban 65.000 pengőt költöttünk, magunk sem tudjuk, hogy miből. Misi nyaralása is egy csomó pénzbe kerül, de hála istennek nagyon jót tesz neki. És nagy szüksége volt rá egy ilyen év után.
Augusztus 6.
Idézem Márai Sándornak a tegnapi Magyar Nemzetben megjelent naplórészletét. Ő ugyanazt, amit én gondolok, sokkal jobban tudja elmondani. „ A lapokban figyelmeztetik a közönséget: bánjon csínján a bombázott romházak épületanyagával. A mestergerendák, facölöpök belső kohézióját a légnyomás elmállasztotta. Az ilyen épületfa nem teherbíró: ha új házat építenek rá, megeshet, hogy a ház összedől. Ilyen megbízhatatlan belső tartás nélkül való az épületanyag… És az emberi anyag? Milyen belülről a magyar társadalom emberi anyaga? Mit bír el, az idő légnyomása mennyire ernyesztette ennek az anyagnak belső kohézióját? Lehet-e erre az emberi anyagra új társadalmi épületet emelni, elbírja-e a nagy terhet, melyet az idő kérlelhetetlenül ráhelyez? S ezt az emberi anyagot nem lehet „kicserélni”. De talán preparálni, edzeni? Talán.”
1945. augusztus 30.
Még nagyon messze vagyunk a közbiztonságtól. Sötétedés után már senki sem megy az utcán. Ez mind kínosabb lesz, mert rövidülnek a napok. De fényes nappal is előfordul, hogy oroszok kirabolnak embereket és üzleteket. Tegnap Józsi saját szemével látta, amikor a villamoson három orosz kivette egy fiatalember zsebéből a pénztárcáját. És mikor az kétségbeesetten elkezdett kiabálni, leütötték, visszadobták a pénztárcát a pofájába, és nyugodtan leszálltak a villamosról. Ez d.u. 4 órakor történt. Ronda egy ország ez! Az antiszemitizmus pont olyan erős, mint volt. Lassan, de biztosan, kiábrándul az ember mindenből. Kezdődött a hazaszeretettel, ebből a múlt év alaposan kiábrándított. Az oroszokat még szeretem, de nagyon nehéz őket szeretni, és ezt főleg ők nehezítik meg az embernek. Teljes orosz terror alatt vagyunk. Ez ugyan sokkal jobb, mint az elmúlt terror, de én utálok minden terrort, és nekem akkor ne magyarázzanak „szabad demokratikus” országról. Miért muszáj mindent csodálni és dicsérni, ami orosz? A kommunistákból is kiábrándultam. Antiszemiták, és szintén terroristák. Hiába Magyarországon, magyarokkal a legszebb eszméket sem lehet megvalósítani. Gegen Dummheit streiten die Götter auch vergeben (eredetileg Schillernél: Mit der Dummheit kämpfen Götter selbst vergebens - a butaság ellen az istenek is hiába küzdenek).Csak már ki lehetne innen vándorolni!
Október 10, szerda
Vasárnap voltak a községi választások. Először szavaztam életemben. Gyorsan és simán ment minden. A Kisgazdapárt győzött nagy fölénnyel. Most mutassák meg, mit tudnak! Az infláció tart. 120,– egy tojás, 10.800,– egy kiló cukor, 8000,– egy kiló zsír, 3000,– egy pár harisnya, 400,– egy kiló szőlő, stb. stb. de mire leírtam, már valószínűleg magasabbak az árak.
November 25.
Nem nagyon vagyok a világgal kibékülve. Bár, ha arra gondolok, hogy mi volt ma egy éve, minden gyönyörűnek tűnik. Józsinak rengeteget kell dolgoznia, hogy előteremtsen pénzt a mindennapi élelemre és a legszükségesebb ruházkodásra. Most egyelőre azon dolgozunk, hogy a társbérlőinket kitegyük. Torkig vagyok már velük. A nehéz tél már előre vetíti árnyékát. A gázszolgáltatás a minimumra van csökkentve, és ennyi embernek egy óra alatt szinte lehetetlenség lesz főzni. A villanyszolgáltatást is csökkenteni akarják. Nincs szén. Egyáltalában semmi sincs, viszont rettenetes pénzért mindent kapni. Józsi szerzett szenet a háznak, úgyhogy nálunk remekül működik a központi fűtés. De azért mindenesetre egy kályhát is felállítottunk, mert sohasem lehet tudni. A kályha csöve gyönyörűen kivezet az utcára, mert nincs kéményünk. De ez most általános divat, minden házból meredeznek ki a füstcsövek az utcára, mert a legtöbb ház központi fűtéses, és azokon nincs kémény. De az emberek legnagyobb része fűtetlen szobában él, mert nincs kályhája, és nincs fűtőanyaga. A romházakból már mindent elhordtak, és nagyon nehezen és nagyon drágán lehet csak fűtőanyagot szerezni. Én azért ettől a téltől sem félek, dacára, hogy tudom, nagyon nehéz lesz. Mert ha a tavalyi telet kibírtuk, akkor ezt már biztosan ki fogjuk bírni. Az árak pillanatnyilag a következők: liszt 10.000,– pengő, tojás P. 2.000,– cukor P. 100.000,– liba kg P. 50.000,– cigaretta db. 400,– alma 12.000,– a nullák száma állandóan növekvő tendenciát mutat. Józsinak tegnap volt a születésnapja: egy db. zsebkendőt vettem neki P. 30.000,‑ és kölnivizet 45.000,– pengőért, és kapott egy finom ebédet, többre igazán nem tellett.
December 19.
Ma lepecsételték a pénzt, ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy 75%-kal csökkentették az értékét. A legtöbben már tegnapelőtt este tudták, hogy bankzárlat van. Tegnap tehát vásárlási láz ütött ki az embereken, mindenki szabadulni akart a pénzétől. Kora délelőtt még mindent lehetett kapni, de később nagyon sok üzlet bezárt, vagy nem szolgált ki. Rettenetes marhaság, hogy pont Karácsony előtt csinálják ezt. A fizetéseket a régi összegben, már lepecsételt pénzben kell kiadni. Most kíváncsi vagyok, hogy lejjebb mennek-e az árak. Nekünk nem volt sok pénzünk, de így még kevesebb maradt.