Varga Ferenc a falu krónikása

2004 ősszén jelent meg Varga Ferenc falutörténeti könyve, amely hiánypótló munka, hiszen Heiczinger János hasonló témájú műve 1848-ig követte nyomon Bakonycsernye történetét. Azt hiszem, nem lehet túlbecsülni azt a munkát, amit Feri bácsi végzett: sok-sok beszélgetés és bőséges levéltári olvasgatás áll a könyv mögött.

Hogy jutott eszébe, hogy ekkora fába vágja a fejszét?

Miközben a falu sporttörténetén dolgoztam, rengeteg adattal találkoztam a község történetével kapcsolatban. Ezeket feljegyeztem, mert sajnáltam veszni hagyni az érdekes információkat. Miután a sporttörténeti könyv megjelent, tudatosan is elkezdtem gyűjtögetni az adatokat. A polgármesteri hivataltól kaptam kutatói engedélyt, és felkerestem a környező levéltárakat és könyvtárakat. Zircen és Veszprémben a megyei levéltárban az 1956 előtti időszak önkormányzati jegyzőkönyveit néztem meg. Sajnos 1848 és az 1920-as évek közötti időszakról nagyon kevés anyagot találtam, de a fennmaradt iratokból azért ki tudtam következtetni, hogy kik voltak a korszak jelentős személyiségei a faluban. Persze végignéztem a kor újságjait is: a Veszprém Megyei és a Zirci Naplót. Nagyon kevés hír jutott el akkoriban a lapok szerkesztőségébe Csernyéről. Mivel a falu földjeinek egy része korábban a Klostenburgi kanonokrend tulajdonában volt, írtam a rend bécsi központjának is levelet, de sajnos nem válaszoltak. (Ahogy arra a levélre sem, amiben a kiadás költségeire kértem támogatást.) Az ötvenes évek és a későbbi időszak története pontosabban dokumentált: mivel ekkor már Fejér megyéhez tartoztunk, a fehérvári megyei levéltárban néztem utána ennek az időszaknak. Rengeteg tanácsülési jegyzőkönyvet lapoztam végig, ez azért is volt különösen érdekes számomra, mert ekkor magam is tanácstag voltam. Egyébként fiatalabb koromban is rendkívül érdekelt a falu története, és rendszerint félretettem a Csernyével foglalkozó újságcikkeket. Egész kis gyűjteményem volt már akkor, amikor nekifogtam a módszeres kutatásnak. Felkerestem néhány idősebb embert, akiről tudtam, hogy fontos szerepet játszott a község életében. A korábban Bakonycsernyén tanító tanárok közül Fekecs Lászlót, Kis Margitot illetve Cseplák János egykori iskolaigazgató fiát, dr. Cseplák Györgyöt. Az ő naplójából ismerhetjük meg annak a szovjet katonának a halálát, aki az evangélikus templom kertjében van eltemetve. Találkoztam a Weltner Erzsébettel is, aki az auswitzi koncentrációs táborból menekült meg. Sajnos sokan már alig emlékeztek a történtekre, vagy egymásnak ellentmondó adatokat kaptam. De meséltek kedves anekdotákat is, például Dreska bácsiról, aki nem tért ki szekerével a Gömbös Gyula miniszterelnököt szállító autó elől.

Mennyi ideig tartott, amíg összegyűjtötte az anyagot?

1997-ben kezdtem a témával foglalkozni, és 2000-re készültem el egy kiadható változattal. Mivel akkor még nem jött össze annyi pénz, hogy kiadhassuk, tovább gyűjtögettem az anyagot. Végül még három év kellett, hogy különböző forrásokból támogatást szerezzünk. Nagyon sokat segített a polgármesteri hivatal és a szlovák kisebbségi önkormányzat. Végül Fehérváron a Vörösmarty nyomda adta ki a kötetet. A lektorálásra a fehérvári levéltár igazgatóját kértem, ám ő sűrű elfoglaltságára hivatkozva elutasította a dolgot, és javasolta, hogy kérjek meg egy magyar tanárt. Végül Szalay Béla vállalta a lektorálást úgy, hogy a tanári kar felosztotta maga között az egyes fejezeteket, és nyelvileg, helyesírásilag javították a kéziratot.

Azon a gépen írta? – mutatok a sarokban árválkodó számítógépre.

Dehogy! Kézzel. (Kaligrafikus betűkkel! – kuncog közbe Eti néni, a felesége. - És ha jól ment neki az írás, mi lábujjhegyen lépkedtünk itthon, hogy ne zavarjuk.) Szabadkézzel írtam az egészet, és csak utána adtam oda néhány embernek, akik segítettek gépre vinni.

A falutévében láttam, hogy dr. Lukács László néprajz professzor méltatta a kötetet a könyvbemutatón. Vele hogy került kapcsolatba?

A polgármester úr szervezte a könyvbemutatót, és ő hívta a professzor urat is, aki meglepően hosszasan elemezte és értékelte a munkámat. Rendkívül meghatódtam Szalay igazgató úr beszédén is. De azóta is többen mondták, hogy óriási munkát végeztem. Volt olyan Amerikába szakadt falunkbéli, aki felhívott, és megköszönte, hogy ezt megírtam, mert visszarepítettem őt a gyerekkorába.

A fényképeket honnan gyűjtötte?

Nagy részét én csináltam még évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Gyerekkorom óta fényképezek. De jó néhányat úgy kaptam.

A könyvnek melyik részét írta a legnagyobb kedvvel?

Mivel Naggyónon születtem, és bányában dolgoztam elektrolakatosként, leginkább ez a két téma érdekelt. Sőt, további terveim közt szerepel, hogy bányásznapra szervezek egy fotókiállítást a bányáról, és szeretném, ha a focipálya mellett lévő kiállítás tovább gyarapodna.

Már elköszöntem tőle, amikor apró bányászlámpákat emelt le a szekrény tetejéről. Ő készítette őket. Érthető, persze: nyugdíjas bányász nem lehet meg karbidlámpa nélkül. Azt mondta Feri bácsi, mióta megírta a könyvét, azóta máshogy néz a falura. Látja úgy is, ahogy egykor volt: a poros utcákat, a nagy ostorpattogtatással hajtott marhacsordát, a libát őrző gyerekeket a réten. Kicsit irigylem. Ő még látta a kisgyóni „kastélyt”, amiről nekem már csak a legendák jutottak, hallotta a kisvonat mozdonyfüttyét, ismerte az egykori summáslányokat és bányászfiúkat, akik közül nem egy már vígan borozgat odaát az egykori pinceszomszédokkal.

Jánosi Vali