A reneszánsz és a barokk közötti átmeneti korszakban (1520 után - 1600) egy ellentmondásos stílus alakult ki, ahol egyszerre volt jelen a klasszikus formák utánzása és azok eltorzítása. Manierizmusnak nevezték, maniere (olasz) módot, modorosságot jelentett. A művészet fokozatosan elidegenedik a klasszikustól, a nagy alkotók új kifejezőeszközöket kerestek. A reneszánsz klasszicizmusának viszonylagos egyensúlya nem fér már össze a nyugtalan kor bizonytalan életformájával és egyre kapitalizálódó szellemével. Itália elveszti politikai vezető szerepét, a reformáció terjedése megrendíti az egyházat. Válsághangulat uralkodik el, melynek filozófiai lecsapódása a belenyugvás elvét hirdető újsztoicizmus. A lemondáshangulat és következménye a vallásos elmélyülés elfojtotta a reneszánsz természetes emberi érzéseit, moralizáló tartalmakat állított előtérbe. Ezt a száraz tartalmat a díszítő és szokatlan stílusformákkal igyekeztek ellensúlyozni. Az alkotásokra szabott törvényszerűségeket széttörik az alkotó egyén szubjektívebb és szuggesztívebb kifejeződései. A realizmus és misztikus vallásosság, konkrét és absztrakt, formalizmus és formabontás összefonódik. Az érzelmek és eszmék állnak a mondanivaló középpontjában, és ezeknek alárendelve vonaglik, küzd a test.
Magyarországon a késő-reneszánsz vagy manierizmus a 17. században jelentkezik, ez a monumentális építkezések ideje, és jelentőségére nézve vetekszik a Mátyás-kori kora-reneszánsszal.