Sose felejtem el, az oklevélosztás után csak ültünk a teremben.
Mint a Republik nótában a kisgyerek, aki nem hiszi el, hogy most már indulni kell.
Csodára vártunk ?
Vagy arra, hogy valaki azt mondja, találkozunk szeptemberben.
De tudtuk, nem találkozunk!
Akkor még nem volt világos, kit hova vettek fel, ki kivel folytatja legalább párhuzamosan, néha-néha találkozva.
Gazsó Pisti szokott módon „fél seggel” ült a tanári asztalon és ő sem szólt semmit.
Az első osztálya voltunk, szinte kortársak.
Nem panaszkodhatott, jól belenyúlt. Ettől jobb csapatot nem is kaphatott volna.
Azután csak megmozdultunk.
Kipukkadt a szoros összetartozás léggömbje, mindenki megértette, innen egyedül van. Vagy mégse.
A kapott útravaló velünk volt és velünk van mind a mai napig.
Életünk legmeghatározóbb négy évét töltöttük együtt.
1971 nyara a Balatonról szólt (nekem).
Sándor Andrissal Újpestről indultuk. Taxival mentünk a Délibe, mert a sátor levitele a mi reszortunk volt, meg a saját holmink, szóval taxi.
A sofőr egy mogorva fickó, szerintem nem nézett ki sok borravalót belőlünk, ezért nem szólalt meg szinte egész úton.
A Margit hídon jártunk, amikor híd közepi villamosmegállóból elénk lépett valaki.
Na ez nem maradt szó nélkül :
Ha Texas -ban lennénk az ilyeneket eltaposnám!
mondta és ezután hallgatott a Déliig.
A Déliben csatlakozott hozzánk Szabó Leslie,
Szántódra tartottunk első etapban, Gazsó Pistihez. Ő mint nevelőtanár dolgozott/nyaralt a gyereküdülőben.
Az ő ottani főnökének a telkén állíthattunk később sátrat és a címért illetve a kulcsért kellett volna Szántódon megállnunk. A címet megtudtuk, de kulcs nem volt.
Az ukáz úgy szólt, kérjünk a szomszédtól egy kalapácsot és vegyünk egy új lakatot, amivel lezárjuk a telket.
Miután elrendeztük ezeket a dolgokat és rengeteg időnk volt egy későbbi vonatig,
Pista javaslatára kimentünk a révbe sörözni.
Rendeltünk „egy asztal” üveges Balatoni világos sört.
A darabszám eltúlzásra került, vagy az asztal volt szabvány méret alatti, a sörökből még a földre is jutott.
Elkezdtünk inni.
Amikor elfogyott a sörünk, az üvegbetétből folytattuk, amíg le nem nulláztuk a készletet.
Hogy hogyan jutottunk le Fonyódligetre a mai napig nem tudom!
Nagyon büszke nem vagyok rá!
Fonyódligeten volt a suli tábora is.
Időnként, megszokott társaságra vágyván belátogattunk mi is.
Kora délután , 35 fokban fociztunk valami kijelölt kispályán.
Ekkor Nyeszi is csatlakozott már és négyen rúgtuk a … műanyagot.
Kettő a kettő ellen nem ad sok „taktikai” variációt, de futni, azt lehet eleget.
Sete tanár úr egy árnyékos sátorból figyelte elhűlve a meccset:
Ti őrültek vagytok!
mondta, majd még beljebb húzódott a hűvösbe.
17-18 évesek voltunk, lassan erőnk teljében, szinte mindent kibírtunk.
Magyar órán a Mile Évi egy lárpullár szerepjátékot játszatott az osztállyal.
Volt benne egy király, egy kereskedő és talán mások is, erre már nem emlékszem, ezért ez csak egy töredék.
A történet szerint a királyi udvart felkereste egy kereskedő, aki valamilyen aranytárgyat, lovat, kelmét, selymet akart eladni a királynak.
A királyt a Fiala Zoli játszotta - szokása szerint széles, fogvillantó mosolyával, hevesen járkálva és gesztikulálva - , aki a képzelt történet szerint kiválasztotta a neki tetsző értéktárgyat és megkérdezte a kereskedőt, hogy mi az ára annak.
Kereskedő egyből rávágta, hogy:
120 körmöci arany !
Mire felpattantam, mint egy névtelen udvaronc és a megszokott pikírt, beszólogatós stílusomban közbevágtam:
Felség !
Alkudja le 100 -ra !
Mile Évi elnevette magát, csettintett, pörgött egyet a cipősarkán és azt mondta:
Ez az kisöreg !
A "király" 32 foggal vigyorgott.
Akkor még volt bennem egyfajta kereskedői mentalitás.