Kovács László lelkipásztor

Kovács László lelkipásztor önéletrajza

1978-ban születtem Kecskeméten.

Tanulmányaimat a kecskeméti Jókai Mór Általános Iskolában, a Kecskeméti Református Gimnáziumban és a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen folytattam.

Feleségem Kovácsné drs. Smatarla Ibolya - akivel 2005. június 25-én kötöttünk házasságot -, a Szegedi Tudományegyetem Egészségtudományi és Szociális Képzési Karán végzett általános szociális munkásként, majd pedig a Sárospataki Református Teológiai Akadémia katechéta-lelkipásztori munkatárs szakának katechéta szakirányán szerzett diplomát, lelkészi végzettségét pedig a Selye János Egyetem (Komárno, Felvidék, Szlovákia) Hittudományi Karán szerezte meg. Jelenleg ugyanitt folytat doktori tanulmányokat. Gyülekezetünk intézményébe, a Mezőgyáni Református Szociális Központba kapott intézményi lelkészi kirendelést, azonban gyülekezeteinkben is aktívan szolgál. Négy gyermekünk van.

Szolgálati helyeim:
Szentkirályi Református Egyházközség (2002 - 2005)
Hajós - Császártöltés - Nemesnádudvari Református Egyházközség (2005. aug. 15 - 2007. ápr. 1.)
Beremend környéki Református Társegyházközség (2007. május 15 - 2013. augusztus 31.)
Őcsényi Református Egyházközség (2013. szeptember 1 - 2018. január 31.)
Zsadányi Református Egyházközség - iskolalelkész (2018. február 1 - augusztus 31.)
Mezőgyáni Református Missziói Egyházközség (2018. szeptember 1 - )
Geszti Református Egyházközség - helyettes lelkipásztor (2018. szeptember 1 - )

Gyermekkorom meghatározó élménye a gyülekezeti közeg, amelyben számomra hiteles emberek révén vezetett el Isten arra a felimerésre, hogy az Ő szeretetete minden ember életére, így az enyémre nézve is igaz, sőt személyes valóság.

A késöbbi években belső világom formálódásában Isten megajándékozott azzal a látással is, hogy a lelkipásztori szolgálatban szolgálhatom Őt. Hiszem, nem több ez más hivatásnál abban az értelemben, hogy ne kellene minden egyes embernek komolyan vennie a maga útját, ugyanakkor naponta megélem annak komoly, de kedves terhét, hogy mit jelent az Ige szolgálatában élni. Életem vezérigéjévé középiskolás koromban választottam Pál apostol korintusiakhoz írott első levele első fejezetének kilencedik versét: Hű az Isten, aki elhívott titeket az Ő Fiával, a mi Urunkkal való közösségre. (1Korintus 1,9) Jó szívvel hiszem és hirdetem, hogy Isten hűsége az, ami az én életemnek is biztos pontja, ami a nehéz és jó napokban, az emberi kitartás magasságaiban, de hűtlenség mélységeiben is erős támasza.

A keresztyénség több ezer éves múltjának gazdag örökségét hordozza napjainkban egy olyan világban, ahol látszólag következmények nélkül értéknek lehet mondani a szemetet és idejétmúltnak a kincset. Ugyanakkor hiszem, hogy a keresztyénség központi üzenete az, ami nem változott Jézus Krisztus óta, és amíg az egyház a maga nem minden esetben teljes tökéletessége ellenére is Krisztus Egyháza, addig nem is változhat: a szeretet üzenete. Nem az a szeretet, ami rózsaszín mázzal mindent leönt, és amivel minden leönthető, hanem amivel tudjuk és éljük, hogy életünk fenntartója, hűséges Ura az a Krisztus, aki meghalt értünk a Golgota keresztjén, azért, hogy mi ebben a sokszor zord világban otthonra találjuk Isten tenyerén.

Ebben ad nekünk emberi eszközöket is. Kimondhatatlanul hálás vagyok Istennek mindazért, ahogyan, amivel hordozott eddig, de leginkább azért, hogy ígérete szerint hűséges tenyerén megtart és őriz.