ABSZTRAKTOK

A szimbolikus tőke megteremtéséhez a 2010 utáni magyar dokumentumfilmnek szüksége volt a szerzői film és a klasszikus narratív film meghatározó kézjegyeire: a szubjektív elbeszélésre, az egyéni sorsokat középpontba állító melodrámai történetvezetésre és hangnemre, háttérbe szorítva a dokumentumfilm emancipatorikus [1] valamint szociológiai [2] hagyományait. Az önmeghatározás a mező résztvevőinek is érdeke. Bourdieu szerint esztétikai eredetű diskurzusok sokszor tagadják a szimbolikus és gazdasági tőkéhez való jutás konfliktusait. [3] Visszaigazolva a felvetést dokumentumfilmesek a forma legitimációján keresztül közelítik meg a saját kanonizáló tevékenységeiket. Például az értékjelző kreatív fogalom mentén, hogy a dokumentumfilmekről művészetként lehessen beszélni róluk és nem mint agitpropról. Az autonóm művészpozíció megteremtése tehát egy olyan stratégia, amely segíti azt, hogy egy adott forma értékesebbé váljon a mezőben.

A külföldön elért legitimizáció amelyet az alkotók megnyertek maguknak, a hazai kulturális mezőben nem konvertálható gazdasági tőkévé. Egyszerűbben: az alkotók sikeres pályázását az állami forrásokhoz nem garantálja az sem, ha a mezőn belül már elértek eredményeket, ezért a legtöbben nem tudnak megélni a filmezésből, a külföldi pályázás során szintén ellentmondásos követeményekkel szembesülnek, piacosítható narratívákat várnak el tőlük. A kortárs dokumentumfilmek tehát olyan időszakban készülnek, amelyben nagy mértékű a kultúrában dolgozók önkizsákmányolása, viszont megszilárdul az alkotók művészpozíciója, amely paradox módon hátráltatja, hogy munka anyagi elismerésben részesüljön. Az előadásomban a neoliberális uralmi viszonyok, valamint a filmipar globális átrendeződésének perspektívájából mutatom be a magyar dokumentumfilmesek helyzetét.

[1] András Csaba: Konszenzuális mozi. p. 46.

[2] Győri Zsolt: Crisis, Sociology and Agency in 1970s Hungarian Documentary Cinema. Acta Univ. Sapientiae, Film and Media Studies 21 (2022).146–170.

[3] Buka Virág Ilona–Nagy Kristóf: A kultúra közjó. Fordulat 27 (2020) p. 112.

Az előadás a magyarországi zenészek és zeneipari dolgozók munkájához kapcsolódó autonómia-diskurzusokat és -narratívákat vizsgálja, figyelembe véve azok gazdasági, politikai és társadalmi kontextusát. 2018 és 2021 között zenészekkel és zeneipari háttérmunkásokkal készített egyéni interjúk, szociodráma-alkalmak, illetve fókuszcsoportos beszélgetések adatai nyomán arra a kérdésre keresem a választ, hogy hogyan viszonyulnak a dolgozók által artikulált autonómia-diskurzusok és -narratívák a dolgozók érdekképviseleti szerveződéséhez, hogyan informálják, adott esetben hogyan képezik akadályát annak, valamint, hogy milyen társadalmi mechanizmusok és viszonyok húzódnak meg mindezek mögött. Vizsgálom, hogy az autonómia diskurzusai, narratívái hogyan viszonyulnak a digitalizáció, a válsághelyzetek (mint a Covid-járvány nyomán jelentkező válság) és a kultúrpolitika által formált munkakörülményekhez. Továbbá, hogy hogyan viszonyulnak a populáris zene mint kulturális mező (Bourdieu [1992] 2013) hierarchikus szerkezetéhez, a dolgozók ebben elfoglalt pozícióihoz, törésvonalaihoz – a szimbolikus kulturális hierarchiákhoz, például a műfajvilágokhoz, illetve a sztárrendszer által kijelölt pozíciókhoz –, és hogy hogyan termelik újra vagy éppen kérdőjelezik meg ezeket. Az előadás felteszi azt a kérdést is, hogy milyen autonómia-koncepció(k) vihetik a dolgozókat közelebb a szolidaritásalapú szerveződéshez, és körüljárja a Millar (2014) által egy Rio de Janeiró-i esettanulmány nyomán kidolgozott relációs autonómia fogalmában rejlő lehetőségeket.

Hivatkozások:

Bourdieu, Pierre (1992) 2013. A művészet szabályai: Az irodalmi mező genezise és struktúrája. Ford. Seregi Tamás. Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola.

Millar, Kathleen M. 2014. “The Precarious Present: Wageless Labor and Disrupted Life in Rio de Janeiro, Brazil.” Cultural Anthropology 29, no. 1: 32–53. https://doi. org/10.14506/ca29.1.04."

x

A digitális forradalom és a mesterséges intelligencia térnyerése alapvetően kérdőjelezi meg az autonómia klasszikus fogalmát a kulturális és tudományos gyakorlatokban. Az előadás egy építészeti fókuszú doktori kutatásra támaszkodva vizsgálja, miként alakul át az alkotói autonómia az ember és eszköz viszonyrendszerében, különös tekintettel a parametrikus tervezésre és a generatív mesterséges intelligenciára.

A kutatás központi kérdése, hogy az MI-alapú eszközök miként formálják át a kreatív döntéshozatal természetét, felelősségi szerkezetét és mozgásterét. Az autonómia ebben az értelmezésben nem abszolút függetlenség, hanem folyamatosan újratárgyalt pozíció, amelyet technológiai infrastruktúrák, intézményi elvárások és gazdasági-ideológiai keretek egyaránt alakítanak. A generatív rendszerek nem csupán gyorsítják a tervezést, hanem belépnek a koncepcióalkotás terébe is, részben elfedve a döntések mögötti logikákat, és új kérdéseket vetve fel az alkotói kontrollról.

Az előadás az autonómiát több, egymással összefonódó tényező által meghatározott szakmai mozgástérként értelmezi. A generatív eszközök „black box” jellege és a döntéseket finoman terelő algoritmikus javaslatok gyengíthet az ok-okozati átláthatóságot, miközben a mérhetőségre és formalizálhatóságra épülő logikák háttérbe szorítják a kontextusérzékeny, nehezen kódolható tudásformákat. A globális MI-eszközkultúra és a „best practice” benchmarkok terjedése uniformizáló nyomást hozhat létre: a lokalitás, a helyi értékek és a közösségi tapasztalat könnyen „kisimul” az általánosított, képalapú és verbalizált sémák felé.

Az alkotói autonómia az MI korában nem adottság, hanem döntés és felelősség kérdése. Ha az építészek nem vesznek részt aktívan az eszközök, munkafolyamatok és döntéstámogató rendszerek alakításában, akkor autonómiájuk kiüresedik — ezért nem alkalmazkodnunk kell a technológiához, hanem alakítanunk a saját eszközeinket.

Az előadás a kulturális és közösségi gyakorlatok autonómiáját a lokalitás perspektívájából vizsgálja. A kulturális autonómiát a helyi társadalmi térben formálódó gyakorlatként értelmezem, amely a helyi identitás és közösségi önértelmezés révén nyer jelentést. Vidékszociológiai kutatásaim alapján amellett érvelek, hogy a kulturális örökség újraértelmezése és a közösségi programok szervezése nem csupán fejlesztéspolitikai eszköz, hanem a helyi közösség önmeghatározásának és önszerveződésének terepe is.  

A vidékszociológiai kvalitatív kutatásokban visszatérően kirajzolódnak azok a helyi kulcsszereplők, akik a közösségi és kulturális élet szervezésén keresztül integrációs funkciót töltenek be: kapcsolatokat építenek, közvetítenek szereplők és mezők között, és a lokalitásban működtetik a közös normák és identitáselemek újratermelésének folyamatait. Ezt a kvalitatív tapasztalatot erősíti meg és emeli más szintre a Társadalomtudományi Kutatóközpontban 2021 óta zajló társadalmi integrációs kutatása, amely önálló társadalmi csoportként azonosította a „lokálisan integráltakat”. A lokálisan integráltak a helyi társadalom meghatározó szereplői: erős helyi kapcsolathálójukra és aktív civil-közösségi részvételükre támaszkodva formálják a lokális társadalmi folyamatokat. A kultúraszervezés, a hagyományok újraértelmezése és a közösségi események koordinálása során nemcsak a helyi identitás erősödik, hanem az autonóm cselekvés igénye is megfogalmazódik: a közösség saját normái, értékei és prioritásai mentén kívánja alakítani az (kulturális) életét.

Előadásomat egy igaz történettel kezdem, melyben egy művésztanár a Képzőművészeti Egyetem Intermédia tanszékén elitista és osztályvak módon lamentál az autonómia fogalmáról. Ez az én személyes érdeklődésem kezdete az autonómia fogalmával, ugyanakkor általános példaként is szolgál a dominánsan liberális kulturális elit diskurzusának leírására. (10 perc)

A második részben azt vázolom föl, hogy miért fordult érdeklődésem az ún. társadalmilag elkötelezett művészeti gyakorlatok felé, azok hazai és régiós lehetőségeiről való gondolkodást hogyan formálta saját politikai eszmélésem a 2010-es évek elején (különös tekintettel aktivista csoportokkal való együttműködéseimre), és milyen akadályokba ütköztem a diplomázás körüli években a kortárs képzőművészet hazai elitjeinek szűk közegében. (5 perc)

A harmadik részben a doktori kutatásom (művészet és politikafilozófia, 2020-2024) az autonómia fogalmához kapcsolódó néhány sarkalatos felismerésére és az általam érvényesnek, de korántsem problémamentesnek gondolt teoretikusainak (Greg Sholette, John Roberts, Kuba Szreder, Sunshine Wong, Marina Vishmidt, etc.) főbb gondolatait kommentálom. (5 perc)

A negyedik részben a kortárs kritikai elméletek szűkösségére és elitizmusára két szubverzíven reflektáló praxist elemzek röviden, Massimiliano Mao Mollona ‘art/commons’-át, valamint a lengyel ‘Posztartisztikus Gyakorlatok Konzorciumát’. (10 perc)

Az ötödik, záró fejezetben saját, az autonómia hamis ígéretére vonatkozó gondolataimat fejtem ki egy lezárult és egy folyamatban lévő munkám kapcsán. (5 perc)

A kultúra közjóvá tétele (cultural commoning) a kulturális erőforrások (tárgyak, tudások, terek) árucikként való kezelésével szemben egy együttműködésen alapuló, részvételi folyamat, amely a kultúrát önszerveződő és szolidáris gyakorlattá alakítja és elősegíti a társadalmi kohéziót. A közkultúra (cultural commons) alternatívát teremt a piaci szemléletű kulturális termelés és sok esetben az állami kulturális hegemónia törekvésekkel szemben is. A közelmúlt kutatásai rámutattak a kultúra nyilvánosságteremtő és közéleti szerepben való megjelenésének sajátos eseteire, amikor az autoriter kormányzás szűkülő terében a kulturális szféra aktorai a politikai nyilvánosság vagy a közélet szereplőivé válnak. Előadásunkban két projekt tanulságait kapcsoljuk össze, az egyik a média és kulturális terület aktivistáit kutatta azt a folyamatot nyomon követve, ahogyan cselekvésük az ellennyilvánosság létrehozatalától a közjó percepciójának átalakításához vezetett; a másik a pandémia alatt létrejött szolidaritási kezdeményezéseket értelmezte a gondoskodás és közjó analitikus kereteiben. Előadásunkban különös hangsúlyt fektetünk a kulturális szféra pandémia alatti szolidaritási kezdeményezéseinek vizsgálatára.

A művészet autonómiája nem pusztán történeti, de egyben genuin filozófiai probléma is. Az autonómiáról szóló vitákban a fogalom mégis zavarba ejtően sok és egymásnak gyakran ellentmondó jelentést hordoz. Előadásomban a művészeti autonómia fogalmának olyan általános filozófiai meghatározására teszek javaslatot, amely a kortárs társadalmi és művészeti valóságban is érvényes és egyben igenelhető értelmet tulajdonít a kifejezésnek. Fő állításom, hogy a művészeti autonómia kellőképp tartalmasan kizárólag politikai megalapozottságú fogalomként ragadható meg.

Az autonómia fogalma alatt a kortárs művészetfilozófiai vitákban leginkább – azt hiszem, helyesen – nem pusztán a művészek és művészeti intézmények alkotói-terjesztői szabadságát és nem is a műalkotások vagy a Művészet metafizikai önállóságát, esetleg öncélúságát értjük (előbbi túl keveset, utóbbi túl sokat jelentene), hanem a művészet önértékén való megítélésének történeti lehetőségét és normatív követelményének jogosságát. Csakhogy az e kérdésről folyó kortárs filozófiai viták (moralism-autonomism) gyakran nem vesznek arról tudomást, hogy az „önálló művészeti értékek” pozitív, tehát tartalmas meghatározása egyre nagyobb elméleti nehézségeket okoz. Ezeket elkerülendő teszek javaslatot a művészet autonómiájának procedurális, a művészet önértéktermelési lehetőségeként való meghatározására.

Csakhogy ez a megközelítés még mindig üressé és az „elefántcsonttornyosodás” vádjával illethetővé tenné a fogalmat. Ennek a problémának a megoldására azt javaslom végül, hogy az önértéktermelést/öntörvényadást ne pusztán formálisan, hanem (attól elválaszthatatlan módon) az autonómia tartalmi, tehát politikai jelentésében is értsük. A művészeti autonómia ebben az értelemben annak lehetőségét jelenti, hogy művészeti értékeink önálló és folyamatos társadalmi konstrukcióját az értelmes emberi életre irányuló indokok által meghatározott politikai tevékenységként fogjuk fel.

2023 tavaszán az általam oktatott kurzus keretében 12 hallgatóval két hétre egy „beavatkozást” eszközöltünk a BME E épületében. A hallgatóknak előzetesen meg kellett fogalmazniuk, hogy milyen problémáik vannak az épülettel és ezekre közösen megoldási javaslatokat tettünk, majd – minimális költségvetéssel – teszteltük két hétig: többek között tájékozódási rendszert, csendes zónákat, gendersemleges mosdókat alakítottunk ki és online vártuk a visszajelzéseket. Míg a projekt célja a mi szempontunkból egy tervezési folyamat és egy kutatás végig vezetése és kipróbálása volt edukációs céllal, a „tesztelést” – azon belül is első sorban (de nem kizárólagosan) a gendersemleges mosdók ügyét – többen aktivizmusnak és/vagy provokációnak értelmezték és nevezték, a visszajelzések pedig kirajzolták az épület használóinak (több ezer ember hetente) meggyőződésbeli különbségeit és az abból fakadó – anonim és autonóm – cselekvési gesztusaikat.

Az egyetem releváns szerveinek előzetesen részletesen beszámoltunk a tervről és engedélyezték azt, tehát megvolt a felhatalmazásunk a projekt kivitelezésére – ezt mégis többen kétségbe vonták. Az olcsó, egyszerű design (nyomtatott A/4-es lapok) miatt többen megkérdőjelezték a projekt legitimitását és ugyanez az aspektus fel is hatalmazta őket a közvetlen cselekvésalapú véleménynyilvánításra: firkálásra, a nyomtatott szövegek filctollal átírására, a papírok letépésére, áthelyezésére. Az online űrlapon beküldött válaszokban pedig beazanosíthatók a közösségi, intézményi, az országos/nemzeti, és a nemzetközi közbeszéd, értékítélet és autonómiafelfogás különböző rétegei. Például többen konszenzuálisnak vélt, a kormány kommunikációjához visszavezethető referenciákkal érveltek: „Az apa férfi, az anya nő.”, „Magyarország nemet mondott a gender propagandára!”, míg mások a „nyugati trendek” felől közelítettek: „Nagyon jó, hogy valaki foglalkozik ezzel, en szivesen hasznalnam cisz nokent is, tudom hogy sokaknak rengeteget jelentene ha lennenek ilyen mosdok.”

Előadásomban az egyetemi autonómiáról szeretnék beszélni. Az egyetem létében (az új tudás létrehozásának és az érvényes tudás átadásának talán legfontosabb helyszínén), illetve az egyetemi létben (közösségként, vezetőként és beosztottként, oktatóként és kutatóként) számos tétje van az autonómiának; ezek közül kettőről beszélek majd: az egyik az egyetem irányításával függ össze, a másik a tudás létrehozásával és átadásával. Egy-egy példával illusztrálom mindkét tétet; és mivel mindkettőnek részese voltam, előadásom elkerülhetetlenül személyes lesz. Ez talán nem is lehet másként, hiszen az autonómia egyik értéke éppen az, hogy személyként, teljes identitásunkkal vállaljuk azt vagy nem vállaljuk. Gerald Dworkint (The Theory and Practice of Autonomy, 1988) idézve: autonóm döntéseink által értelmet és koherenciát adunk életünknek. Reményeim szerint előadásom során e tételt és ennek az egyetemi létre vonatkozó következményeit is módom lesz kibontani.

Az előadás a művészeti autonómia fogalmának kortárs elméleti értelmezéseit vizsgálja, kísérletet tesz a fogalom egy „minimalista” meghatározására, és igyekszik megmutatni, hogy újraértelmezése – akár esztétika és politika fogalmainak összeeresztése árán – elengedhetetlen, hogy progresszív kultúrpolitika csak úgy írható le, ha az az autonóm művészet valamely fogalmára támaszkodik.

Kiindulópontja a posztkritikai diskurzus azon érvei, amelyekkel az mint mítoszt, ideológiát és illúziót értelmezi a művészet autonómia igényét. Az előadás ezeket három nagy egységbe rendezve igyekszik megragadni: az autonóm műalkotás leválasztottságának, az instrumentális racionalitástól való függetlenségének mítosza; az autonómia mint immanens formaproblémák megvalósításának lehetősége, ami a formalizmuson alapuló elitista kulturális mező ideológiája; és az autonóm műalkotásban a magát autonómként megpillantó szubjektum illúziója. Ezen érvek részleges vagy a gyakorlat szintjén megvalósuló érvényességét elismerve, az előadás olyan szerzőket és fogalmakat mozgósít, akik és amelyek a műalkotás elkerülhetetlen társadalmiságából – „faits sociaux”, „társadalmilag meghatározott autonómia” – következő belső strukturális ellentmondásosságát egy olyan termékeny (és nélkülözhetetlen) létmódnak látják, amely nem pusztán a maga sajátosságai, specifikumai megtartása mellett, de a legmagasabb absztrakciós szinten illeszkedik a heteronóm meghatározottságok, végső soron az áruforma logikájához (lásd relatív autonómia), hanem mintegy regulatív eszmeként értelmezik, ami egy olyan esztétikai dimenziót tételez, amelyben mű és befogadója egyszerre rendelkezik társadalmilag konstituált önazonossággal, ugyanakkor ettől el is távolodik, és a formaadás illetve az értelmezés önmeghatozó, kritikai aktusának is alanya.

1973 januárjában egy csoport radikális építész és tervező gyűlt össze a Casabella folyóirat milánói szerkesztőségében, hogy létrehozzanak egy utópikus oktatási modellt, amelynek célja a kultúra teljes felszabadítása volt. Az alig két évig működő Global Tools egyszerre volt a designoktatás intézményrendszerének, a kibontakozóban lévő kreatív iparágaknak és a modernizmus hagyományaira épülő technooptimista szemléletnek a kritikája. A rövid életű kísérlet munkacsoportokba szerveződve, workshopok és kiadványok formájában a 'konstrukció', a 'test', a 'kommunikáció', a 'túlélés' és az 'elmélet' fogalmait körüljárva kereste a választ arra, hogy a tervezés hogyan válhat autonómmá, felszabadulva a termelés kényszere alól. A csoport tagjai számára azonban ez az időszak egyfajta átmenetet is jelentett. A ’68-as egyetemfoglalások körül induló radikális kollektívák, mint az Archizoom Associati, a Superstudio vagy az UFO baloldali ideológiákkal átszőtt szellemisége és munkásmozgalmi kötődései egyre inkább háttérbe szorultak, hogy aztán a Global Tools megszűnését követően a tagok olyan új formációkban folytassák a munkát, mint a Studio Alchimia vagy a Memphis, ahol a posztmodern formalizmussá redukálódott, kielégítve a fogyasztói igényeket. A Global Tools története a kapitalizmus logikájától megszabadított, autonóm kultúrától mutat a politikai eszméktől mentes fogyasztói kultúra irányába, remekül példázva azt, ahogy az alternatívát kereső, kívülről jövő kritikákat internalizálja a rendszer – ahogy azt többek között Fredric Jameson vagy Mark Fisher is leírta. Az előadás e folyamatok bemutatásán keresztül arra keresi a választ, hogyan értelmezhető a kulturális autonómia fogalma a design kontextusában, egyúttal azt is felveti, milyen tanulságai lehetnek a Global Tools kísérleteinek és kudarcának a mai kontextusban.

1973 januárjában egy csoport radikális építész és tervező gyűlt össze a Casabella folyóirat milánói szerkesztőségében, hogy létrehozzanak egy utópikus oktatási modellt, amelynek célja a kultúra teljes felszabadítása volt. Az alig két évig működő Global Tools egyszerre volt a designoktatás intézményrendszerének, a kibontakozóban lévő kreatív iparágaknak és a modernizmus hagyományaira épülő technooptimista szemléletnek a kritikája. A rövid életű kísérlet munkacsoportokba szerveződve, workshopok és kiadványok formájában a 'konstrukció', a 'test', a 'kommunikáció', a 'túlélés' és az 'elmélet' fogalmait körüljárva kereste a választ arra, hogy a tervezés hogyan válhat autonómmá, felszabadulva a termelés kényszere alól. A csoport tagjai számára azonban ez az időszak egyfajta átmenetet is jelentett. A ’68-as egyetemfoglalások körül induló radikális kollektívák, mint az Archizoom Associati, a Superstudio vagy az UFO baloldali ideológiákkal átszőtt szellemisége és munkásmozgalmi kötődései egyre inkább háttérbe szorultak, hogy aztán a Global Tools megszűnését követően a tagok olyan új formációkban folytassák a munkát, mint a Studio Alchimia vagy a Memphis, ahol a posztmodern formalizmussá redukálódott, kielégítve a fogyasztói igényeket. A Global Tools története a kapitalizmus logikájától megszabadított, autonóm kultúrától mutat a politikai eszméktől mentes fogyasztói kultúra irányába, remekül példázva azt, ahogy az alternatívát kereső, kívülről jövő kritikákat internalizálja a rendszer – ahogy azt többek között Fredric Jameson vagy Mark Fisher is leírta. Az előadás e folyamatok bemutatásán keresztül arra keresi a választ, hogyan értelmezhető a kulturális autonómia fogalma a design kontextusában, egyúttal azt is felveti, milyen tanulságai lehetnek a Global Tools kísérleteinek és kudarcának a mai kontextusban.

x

A művészet autonómiája, a meghatározó elméleti vizsgálódások alapján, úgy tűnik, azért kívánatos és fontos sajátosság, mert általa valósítható meg az esztétika, a művészet, az alkotás, valamint az alkotást meghatározó társadalmi viszonyok önreflexív, kritikai értelmezése. Ezáltal olyan értékkel ruházza fel a műalkotásokat, amely nem értelmezhető a kapitalista termelés által létrehozott árucikkek értékformájának paraméterei között, mint ahogy az alkotói tevékenység sem feleltethető meg egyértelműen az árucikk előállításhoz szükséges munka jellemzőinek. Mindazonáltal, a kapitalista társadalomszervezési rendszer sajátossága, hogy igyekszik az összes társadalmi viszonyt, tényt, konstrukciót, saját logikája szerint meghatározni és kommodifikálni, így a műalkotásokat is árucikként közvetíteni.

Az autonómia szerzői jog irányából való megközelítése azért tekinthető relevánsnak, mert az elmúlt évszázadok szabályozási törekvései során a jog, mint alapvető társadalomszervezési eszköz, számos kísérletet tett a szellemi alkotás elméleti jellemzőinek intézményes, univerzálisan alkalmazható meghatározására (úm. a szellemi alkotás mibenléte, szerzőség kérdése, szerző és mű kapcsolata, az eredetiség jellemzői stb.). Ennek megfelelően, a modern szerzői jog jelentős része a szellemi alkotásokhoz kapcsolódó vagyoni jogok meghatározásával és azok értékesítésének szabályozásával foglalkozik.

Vizsgálódásom tárgyát azonban nem a vagyoni jogok képezik, hanem a szerző személyéhez fűződő jogok, ahol az értékforma, az alkotás árucikk-jellege hangsúlyát veszíti, úm. a szerző nevének feltüntetése, a címadás, a nyilvánosságra hozáshoz és visszavonáshoz, valamint a mű egységének megőrzéséhez fűződő jog és azoknak az alkotás autonómiája szempontjából releváns aspektusai.

Az elmúlt évtizedekben a felsőoktatás intézményrendszere világszerte olyan strukturális átalakuláson ment keresztül, amely az egyetemeket egyre inkább a gazdasági versenyképesség, a munkaerőpiaci igények és az innovációs elvárások keretrendszerébe illeszti. A felsőoktatás piacosodása során a tudástermelés és az oktatás legitimitása mindinkább mérhető teljesítménymutatókhoz és piaci sikerességhez kötődik. Ebben a kontextusban az egyetemek kommunikációja és márkaépítése nem pusztán marketingeszköz, hanem az intézményi identitás és pozicionálás lenyomata is.

Előadásomban azt vizsgálom, miként jelenik meg ez az átalakulás a magyarországi és romániai felsőoktatási intézmények online kommunikációjában. A kutatás többdimenziós, kvantitatív weboldalelemzésen alapul, amely kifejezetten a felvételizőknek szóló tartalmakra fókuszál. A vizsgálat során egy saját fejlesztésű, tizenegy dimenzióból álló kódlap segítségével térképezem fel az intézményi márkaígéreteket, különös tekintettel az oktatás–kutatás, karrierígéret, innováció, nemzetköziesítés, társadalmi felelősségvállalás és hagyomány diskurzusaira.

Feltételezésem szerint az intézményi honlapok nem csupán információs felületek, hanem a márkastratégia színterei, ahol az egyetemek újradefiniálják értékajánlatukat: a hallgatót fogyasztóként, az oktatást szolgáltatásként, a diplomát munkaerőpiaci garanciaként értelmezik. A két ország összehasonlító elemzése lehetőséget ad feltárni a különböző finanszírozási és szabályozási környezet miként befolyásolja az intézményi kommunikációt.

Az előadás amellett érvel, hogy a felsőoktatási marketing több, mint kommunikációs jelenség, az egyetemek szerepének átalakulását tükrözi. Az intézményi márkaígéretek vizsgálata elénk tárja, hogy az egyetemek milyen imázst alakítanak ki magukról a nyilvánosság előtt, milyen értékvilágot hangsúlyoznak, valamint melyek azok a visszatérő kommunikációs mintázatok, amelyek átfogó felsőoktatási marketing trendként rajzolódnak ki.

Amikor a létező alkotói-, művészi-, tudományos-, … autonómia határait szeretnénk felrajzolni, akkor az ütközési pontokat kell keressük. A lágy pasztellszínű történetek, amikor mindenki békésen végzi a dolgát puhán beágyazódva a társadalmi, gazdasági és hatalmi viszonyok hálózatába, nem vázolják fel még laza ecsetvonásokkal sem a határvonalakat. A konfliktusok mentén élesebben látszik, hogy milyen területeken és milyen szituációk mentén jön létre a felek között érdekellentét, és a konfrontáció után kiderül, hogy ki tudta tágítani lehetőségeit.

Az építészetre tekintve el kell fogadjuk, hogy a technológia és a pénz – így a mindenkori hatalom és rajta keresztül az ideológiák – folyamatosan jelenlévő korlátok; a megfagyott muzsikához vésőre és építőkőre van szükség, előbbi használatához speciális tudásra, utóbbihoz anyagi forrásokra van szükség. Maga az alkotás alapvetően a megépítés által fejeződik be, a papíron maradó tervek szakmán belüli fontosságát ugyan nem lehet elvitatni, de ezek hatóköre ritkán lép ki saját közegéből és válik társadalmilag relevánssá.

Történeti távlatokban keresve az építészet autonómia-meséit, olyan korszakokra érdemes koncentrálnunk, amikor a feltételek adottak voltak a Németh Lajos kategóriái szerinti klasszikus-autonóm, vagy szubjektív műtípusok létrejöttéhez és a megismerés szempontjából az sem árt, ha rendelkezésre állnak írott források. Így kézenfekvően adódik tanulmányozásra elsősorban a XIX. század második fele és a századforduló.

Magyarországon ekkor a gazdasági konjunktúra lendületes építőipari fejlődést hozott, amit az 1873-as válság is csak rövid időre fogott vissza, a Millenniumra teljes díszben parádézott az ország. A kiegyezés utáni boldog békeidő az építész-szakma mai helyzetének is kontinuus előzménye, az építészeti sajtó elindulása, a szakágak szétválása, a technológiai kitettség megváltozása kiindulópontjai a mai helyzetnek. Az előadásban elhangzó történetek olyan szakmai mesék, amelyek kortárs párhuzamait nem nehéz felfedezni, de hogy a bennük feltűnő szerepek és szituációk archetipikussá váltak-e? Ezt majd a szekció előadásai válaszolják meg.

x

Az előadás témája a Szlovákiában bejegyzett Bázis Egyesület működését vizsgálja. Kitér az egyesület megalakulásának körülményeire, működésének feltételeire, a hatékonyság és a lehetőségek kérdésére, valamint a tagság összetételére. A 2019-ben megalakult Bázis kezdetben az autonóm, szabad és független irodalmiság képviseletére jött létre, az azóta eltelt időszakban azonban multidiszciplináris csoporttá vált, amelyben írók, költők, irodalomtudósok, műfordítók, színészek, rendezők, zenészek, képzőművészek is jelen vannak. A kezdetben önmagát szlovákiai magyarként meghatározó egyesület fokozatosan transzlokális, posztterritorális szervezetté nőtte ki magát, amelynek magyarországi, csehországi, romániai, illetve Lengyelországban, Ausztriában, Nagy-Britanniában élő, továbbá szlovák és lengyel nemzetiségű tagjai is vannak. Az előadás koncentrált figyelemben részesíti az egyesület hálózatos felépítettségét, közép-európai kötődéseit, nyilatkozatait, amelyekből az egyesület önreprezentációjára következtethetünk. Maga az előadás is az önreprezentáció egyik formája, amennyiben az előadó a Bázis Egyesület társelnöke és a Bázis honlapjának főszerkesztője.

Az autonómia normatív diskurzusa gyakran önértékként kezeli az intézményi függetlenséget, miközben összemosódik, hogy az alkotói szabadság személyes módjáról, az intézményi státusz jogi védelméről vagy a kollektív működés szervezeti feltételeiről van-e szó. Rendszerelméleti nézőpontból az intézményi autonómia nem morális kiváltság és nem feltétel nélküli „eltartás”, hanem a funkcionálisan differenciált (modern) társadalom működési feltétele. A tudomány, a művészet vagy a jog csak akkor képes saját kódja szerint teljesítményt előállítani, ha döntéseit nem közvetlen piaci, politikai vagy identitásalapú elvárások strukturálják. Az egyéni autonómia ebben az értelemben nem alternatívája, hanem függvénye az intézményinek.

Az autonómia érvényesítése ezért önleírási feladat is, nem pusztán jogi védelem kérdése: az intézményeknek érthetővé kell tenniük más alrendszerek – a politika, a jog vagy a gazdaság – számára, milyen társadalmi teljesítményt nyújtanak, és milyen feltételek mellett képesek erre. Ez azonban a szervezeti szint, és nem az egyéni alkotói tevékenység feladata. Ha ez elmarad, könnyen érvényesülnek olyan „felülkódolási” törekvések, amelyek a tudományt közvetlen profittermelésre, a művészetet ideológiai vagy identitáspolitikai program szolgálatára redukálják. Az intézményi autonómia szabályozott csatlakozás, nem abszolút függetlenség: kölcsönösen elismert kompetenciákon alapuló, átlátható kapcsolat más társadalmi alrendszerekkel. Korlátai nem célkijelölésben, hanem e strukturális kapcsolódások tisztázásában jelölhetők ki.

A digitális–algoritmikus kommunikáció jelenlegi topológiai átrendeződése azonban tovább gyengíti a professzionális szervezetek közvetítő szerepét: a kvantifikált láthatóság és a figyelem elsődlegessége a teljesítményt a nyilvánosság azonnali reakcióihoz köti. Az autonómia jövője ezért attól függ, hogy a figyelem-vezérelt kommunikáció korszakában fennmaradhat-e egyáltalán a funkcionális differenciálódás logikája."

Az irodalomtudomány történetén végigvonul egy autonómia vs. kontextualizmus szembenállás, az ellentét köztük korunkban még élesebb. A szórakoztatóipar, a piac működésének rejtett vagy cinikus vonatkozásai, az írók körüli kultuszépítés egy korszerű bálványimádást alapoztak meg, a függés, az alávetettség, a leegyszerűsítések, a vulgarizálások és a szolgaság kultúráját. Az esztétikára szűkített autónómia nem érzi dolgának a rezisztenciát a társadalmi elnyomó gépezeteknek, olykor észrevétlenül kollaborál velük (pl. Nabokov Lolitája és Epstein Lolita Express-sze közti eltagadott összefüggés). A szimplifikált kontextualizmus viszont a társadalmi és művészi szabad képzelet nélkül az éppen aktuális elnyomás formáit adottságnak veszi és konzerválja az éppen fennálló rendet (példa rá minden olyan kulturális termék, amely a marketing felosztó logikájának, egy adott célcsoportnak kíván megfelelni). A művészi autonómia hogyan nem válik felelősséghárítássá? A túlhatalommal szemben hogyan lehetséges a rezisztencia? Oltalmazó jelenlét, David Hilbert végtelen szobájú szállodája és a képzelet mint megismerés.