A Kompetens, Átlátható, Megbecsült és Együttműködő Pszichológus Szakmáért (KÁMEPSZ) Csoport

A pszichológiai graduális képzésekből (Ba, Ma és MSc) kikerült a gyakorlati tudás jelentős része, amelyet az egyetemi képzések helyett önköltséges formában kínálnak a szakmai szervezetek. Ennek legitim szakmai oka nincs. E készségek oktatását már az alapképzés során el lehetne kezdeni, hiszen az első egy-két egyetemi alapozó év után a hallgatók már képesek lennének megérteni és hasznosítani ezeket a készségeket és a hozzájuk kapcsolódó gyakorlati tudást.

Fontos problémát jelent, hogy a mesterszakos pszichológusképzés rosszul meghatározott kimeneti kompetenciái miatt az okleveles pszichológusok olyan feladatokat sem láthatnak el, amelyekre a képzésük kompetensen felkészítette őket. Ez azt eredményezi, hogy a mentális egészséget támogató rendszer nem használja ki kellő mértékben azokat az erőforrásokat, amelyekkel a mesterszakos pszichológusok egyetemi felkészítettségüknek köszönhetően rendelkeznek. Ezért szükséges a kompetenciahatárok szakmai felülvizsgálata.

Képzeljük el, mennyire tartanánk etikusnak, ha egy középiskolai angoltanár teljes állású pedagógusi munkája során nem tartana érdemi angolórákat, ugyanakkor magánvállalkozásában, munkaidőn kívül, kiváló módszertanú, hasznos angolórákat tartana jelentős összegekért azoknak a tanulóknak, akik ezt meg tudják fizetni. Vagy képzeljük el, hogyan alakulna egy frissen végzett, de már dolgozó orvos pályája, ha kizárólag saját fizetéséből, munkaidőn kívüli képzéseken kellene megtanulnia, hogyan kell fizikális vizsgálatot végezni, milyen hangokra kell figyelni mellkasi hallgatózás során, vagy hogyan kell értelmezni a laboreredményeket.

Pszichológus kollégáink önköltséges továbbképzésekben (módszerspecifikus képzések, szakképzések és egyéb továbbképzések) végzett oktatói munkáját természetesen nem kifogásoljuk, sőt nagyra értékeljük és köszönjük. Azt szeretnénk azonban, hogy a gyakorlati tudást ott is oktathassák, ahol arra a legnagyobb szükség van: az adófizetők által finanszírozott egyetemi (Ba, Ma, MSc) pszichológusképzésben. A gyakorlati készségfejlesztés hiányát ezért rendszerszintű problémának tartjuk.

A pszichológusok közül sokan pályájuk elhagyására kényszerülnek, a képzésekkel járó anyagi és időbeli terhek miatt, vagy az elhelyezkedési nehézségek miatt.  Annak ellenére, hogy a pályaelhagyók könnyen elhelyezkednek a pénzügy, a HR, a marketing, a kommunikáció, az adattudomány és más területeken, aggódunk amiatt, hogy az adófizetők által finanszírozott pszichológusképzésben rejlő erőforrások kihasználatlanságának árát Magyarország mentálhigiénés ellátása, hosszabb távon pedig a társadalom mentális és szociális állapota, valamint az ország gazdasága fizeti meg. Ennek következményei közé tartoznak a mentális okokból bekövetkező betegállományok, a mentális hátterű szomatikus megbetegedések, valamint a problémákból fakadó hatékonyságvesztés.

A képzések költségterhein túl a képzési idő is jelentősen meghosszabbodik, mivel a gyakorlati készségek jelentős részét csak az ötéves egyetemi képzésen túli továbbképzéseken lehet elsajátítani. Erre azonban sok pszichológusnak nincs lehetősége, mert nem talál olyan munkahelyet – elsősorban az állami státuszok hiánya miatt –, amely a szakképzésekbe való belépés feltétele lenne, illetve a hosszú, gyakran évtizedes képzési utakat sokan anyagi vagy időbeli okokból nem tudják vállalni. Az alapos tudás és gyakorlati készségek kapcsán szükséges egy hosszabb képződési út, ugyanakkor a képzési idő a jelenleginél rövidebb is lehetne, ha a gyakorlati készségek megszerzése korábban elkezdődne, valamint kevesebb ismétlés és tartalmi redundancia lenne a különböző képzési szintek között.

Az Európai Pszichoterápiás Szövetség (European Association of Psychotherapy, EAP) több mint 200 szervezetet fog össze 43 európai országból. A Szövetség a Strasbourgi Nyilatkozattal összhangban azt javasolja, hogy a pszichoterapeuta önálló szakma legyen minden európai országban, amelyhez egységes európai képzési minimumkövetelmények tartozzanak. Az Európai Pszichoterapeuta Tanúsítvány (European Certificate of Psychotherapy, ECP) megszerzéséhez a Szövetség minimumként legalább 3200 óra képzést ír elő, amely kétféleképpen teljesíthető:

• 3 év releváns egyetemi képzés + 4 év pszichoterápia-specifikus képzés, ahol a releváns egyetemi képzés humán- és társadalomtudományi szakokat jelent. A pszichológia, az orvostudomány és más releváns humán- és társadalomtudományi szakok egyaránt megfelelő belépési alapot jelentenek, így a képzés nem kizárólag egészségügyi előképzettséggel érhető el;

• vagy

• 5 éves, teljes idejű, egyetem által szervezett pszichoterapeuta-képzés, amennyiben az minden előírt elméleti és gyakorlati elemet tartalmaz.

Magyarország ezeket az ajánlásokat jelenleg nem veszi figyelembe, és a képzési struktúrát eddig nem közelítette az európai ajánlásokhoz. Magyarországon jelenleg a pszichoterapeuta-képzésbe csak egészségügyi szakvizsgával rendelkező pszichológusok, illetve bármilyen szakorvos jelentkezhet. Egy szakpszichológus a pszichoterapeuta-szakképzés megkezdéséig legalább 8–9 év egyetemi képzésen és – a szakképzés típusától függően – 3–4 év releváns szakmai gyakorlaton, illetve munkatapasztalaton megy keresztül.

Ezzel szemben egy szakorvos bármely szakvizsgájára 2–3 év alatt ráépítheti a pszichoterapeuta-szakvizsgát, függetlenül attól, hogy korábban szerzett-e érdemi pszichológiai, pszichiátriai vagy pszichoterápiás ismereteket és gyakorlati tapasztalatot. Ez azt jelenti, hogy egy fogszabályozó szakorvos vagy egy patológus szakorvos hamarabb válhat pszichoterapeutává, mint egy akár 15 év tanácsadási és terápiás tapasztalattal rendelkező tanácsadó vagy krízis-szakpszichológus.

Ennek következtében a pszichoterapeuta-képzésbe történő belépés időzítése nem a releváns kompetenciák meglétét, hanem elsősorban az alapvégzettséget tükrözi. Ez késlelteti a jelentős pszichológiai tudással és gyakorlati tapasztalattal rendelkező szakemberek bevonását a pszichoterápiás ellátásba, ezáltal pedig csökkenti a hazai mentális egészségügyi humánerőforrás hatékony kihasználását.

Ezt mi sem mutatja jobban, minthogy kb. 15.000 fő pszichológusból eddig összesen 437 fő szerezhette meg a pszichoterapeuta címet és az azzal járó kompetenciát - azaz a pszichológusok 2.9%-a végezhet jelenleg pszichoterápiát (2026. 07. 01. OKFŐ adatok alapján). Ezzel szemben évente több mint 500 új kolléga szerez okleveles pszichológus diplomát (Petki Tamás Oktatási Hivatal FIR adatbázisából származó hivatalos adatok manuális, tanévenkénti letöltésére, ellenőrzésére és összeillesztésére épülő elemzése szerint). Az okleveles pszichológusok jelentős része szívesen folytatná tanulmányait a pszichoterapeuta képzésben, azonban erre jelenleg csak keveseknek ad lehetőséget a jelenlegi rendszer.

A pszichoterapeuta képzés ráadásul teljes egészében kizárja a szociális munkásokat, a pedagógusokat és más, a szociális szférában diplomát vagy egyéb releváns végzettséget szerzett szakembereket, akiknek munkakörében szintén megjelenik a mentálhigiénés tevékenység például addiktológiai központokban és más munkahelyeken.

A pszichoterápia szemlélete, megközelítése és gyógyító jellege jelentősen eltér a hagyományos orvosi szakterületekétől, és jóval közelebb áll a pszichológiához. Ennek ellenére az orvosszakma jelenleg nagyobb befolyással bír a területre és a képzési rendszerre, mint a pszichológia vagy más releváns humán- és társadalomtudományi szakmák. Bár a pszichoterápiában fontos szerepe van a medikális-orvosi szemléletnek, sokkal nagyobb hangsúly helyeződik a pszichés folyamatokra, a kapcsolati működésekre, az érzelmi és gondolkodási mintázatokra, valamint a terapeuta és a páciens közötti kapcsolatra. Az ehhez kapcsolódó elméleti és gyakorlati tudás, valamint szemlélet elsajátítását a pszichológusok már az egyetem első évében megkezdik, ennek ellenére a pszichológiai és pszichoterápiás betegellátásban működésük kevésbé legitimált, mint bármely szakorvosé, aki csupán három évig tanult érdemi mennyiségű pszichológiát és pszichoterápiát.

A pszichoterápia természetesen része az egészségügynek a pszichiátriai betegek diagnosztikáján és ellátásán keresztül, azonban helytelen az a szemlélet, amely szerint kizárólag az egészségügy része. Pszichoterápiás segítségre szükség van az oktatásban, a szociális ellátórendszerben, valamint potenciálisan minden olyan területen, ahol emberek dolgoznak és élnek. Emellett a pszichoterápia nemcsak pszichiátriai betegséggel élő emberek számára nyújt segítséget, hanem pszichiátriai szempontból egészséges személyeknek is támogatást ad az életfeladataikkal és nehézségeikkel való megküzdésben (például veszteségek és gyász, párkapcsolati krízisek, enyhébb szorongások vagy kiégés esetén). Mindezek alapján szakmailag indokolatlannak tartjuk azt a szemléletet, hogy a pszichoterápia kizárólag az egészségügy fennhatósága alá tartozzon, hiszen a pszichoterápiás segítséget igénybe vevők jelentős része pszichiátriai szempontból egészséges, mégis komoly szenvedést él át, anélkül hogy pszichiátriai betegséggel diagnosztizálható lenne.

Korábban logikus döntés volt a pszichológiát az egészségügyhöz kapcsolni, mert így a pszichológiai ellátások egészségügyi finanszírozásban is részesülhettek. Ennek érdekében jött létre a pszichológusok számára egészségügyi szakképesítést biztosító klinikai szakpszichológus-képzés, amely diagnosztikai és alap-pszichoterápiás kompetenciákat nyújt. A pszichoterapeuta-képzés Magyarországon jelenleg egészségügyi alapképzettségre épülő ráépített képzés, amely egy adott pszichoterápiás módszer alkalmazására jogosít. Emiatt ma több, részben hasonló kompetenciákat biztosító képzés működik egymás mellett, amelyek között korlátozott az átjárhatóság.

Jó példa erre a pszichológusok számára elérhető tanácsadó szakpszichológus-képzés, amely a gyakorlatban alap-pszichoterápiás kompetenciákat biztosít. Mivel azonban nem egészségügyi képzésnek minősül, az azt elvégző szakemberek nem válhatnak pszichoterapeutává, és hivatalosan egészséges emberek pszichoterápiáját sem végezhetik, noha a képzés erre egyébként felkészítette őket. Ez az ellátásban olyan anomáliákat eredményezhet, hogy egy 33 éves fogorvos-pszichoterapeuta 3–4 év szakmai tapasztalattal végezhet gyógyító célú pszichoterápiát, míg egy négy módszerspecifikus képzést elvégzett, 60 éves tanácsadó szakpszichológus 37 év pszichológusi szakmai tapasztalattal sem jogosult erre.

További anomália, hogy azt a diagnosztikai tudást, amelyet a pszichológusok a pszichoterapeuta-képzés előfeltételeként a klinikai szakpszichológus-képzés során sajátítanak el, a szakorvosból lett pszichoterapeuták – a pszichiáterek kivételével – nem szerzik meg. Érvelésünk nem orvos kollégáink érdemeinek kisebbítését szolgálja, akikre hatalmas szükségünk van a segítő szakmákban is. Éppen ellenkezőleg: egy olyan hatékonysági lehetőségre szeretnénk felhívni a figyelmet, amely a pszichológusi háttérből érkező pszichoterapeuták képzésének fejlesztésében rejlik.

A pszichoterápiás szakma autonómiája biztosítaná, hogy önálló szakmai irányelveket és képzési utakat alakíthasson ki. Erre azért is szükség van, mert a jelenlegi szabályozás olyan keretek közé próbálja szorítani a szakma nem orvosi részét, amelyek csökkentik az ellátás hatékonyságát, korlátozzák a szakma fejlődését, és nem teszik lehetővé, hogy a pszichoterápia sajátos szemléletéből fakadó lehetőségek teljes mértékben érvényesüljenek a prevencióban és az ellátásban.

A klinikai szakpszichológusokra nagy szükség lenne, hiszen végzettségük és kompetenciáik alapján kifejezetten a pszichiátriai betegségekkel élő páciensek diagnosztikájára, pszichés zavaraik felmérésére és azok pszichológiai módszerekkel történő kezelésére szakosodtak. Nagyon sok pszichológus szeretne ilyen irányban továbbképezni magát, a szakképzés megkezdéséhez azonban megfelelő – klinikai – munkahely szükséges, amely jellemzően valamely kórház pszichiátriai osztályát, szakrendelőjét vagy pszichiátriai gondozóját jelenti. Ezekből azonban rendkívül kevés áll rendelkezésre.

Az alacsony számú állami státusz nemcsak a szakemberek képződését akadályozza, hanem a társadalombiztosítás által finanszírozott pszichológiai ellátást is egy nagyon szűk kör számára teszi elérhetővé.

A lépcsőzetes ellátási modell bevezetésével a szakma sokkal hatékonyabban tudná hasznosítani rendelkezésre álló erőforrásait, hiszen az ellátás különböző szintjein, a problémák súlyosságának megfelelően, eltérő kompetenciákkal rendelkező szakemberek kezdhetnék meg a betegek ellátását. A háziorvosi praxisokba integrált pszichológiai ellátási modell lehetővé tenné, hogy a kevésbé súlyos eseteket már korai szakaszban felismerjék és kezelésbe vegyék, még mielőtt az állapot olyan súlyossá válna, hogy kizárólag a szakellátás nyújthasson segítséget. Ezáltal a prevenciós szemlélet is jóval hatékonyabban érvényesülhetne.

Szakmánk magas színvonalú műveléséhez elengedhetetlen, hogy a fiatal kollégákat hosszú távú szupervízió és szakmai mentorálás segítse. A szakma számos olyan fortélya és gyakorlati fogása van, amelyet sem elméleti órákon, sem kórházi vagy egyéb terepgyakorlatokon nem lehet teljes mértékben elsajátítani.

Jelenleg rendszeres szupervíziót jellemzően csak azok a pszichológusok tudnak igénybe venni, akik az egyéb képzések költségei mellett a szupervízió díját is meg tudják fizetni. Sokan ezt vállalják is, gyakran magánéleti céljaik vagy anyagi biztonságuk rovására. Akiknek erre nincs lehetőségük, egyrészt kevesebb szakmai támogatást kapnak, másrészt elesnek attól a lehetőségtől is, hogy a magas színvonalú szakmai gyakorlatot tapasztalt kollégáktól sajátítsák el.

Számos visszajelzést kaptunk arról, hogy a különböző szektorokban dolgozó pályakezdő pszichológusok munkáját nem segíti rendszeres szakmai mentorálás vagy szupervízió. Ennek oka sok esetben az, hogy a frissen végzett pszichológus a legképzettebb szakember az adott munkahelyen. Így kénytelen a legjobb tudása szerint dolgozni, anélkül hogy tapasztalt kollégától folyamatos szakmai visszajelzést vagy támogatást kapna.

Jó példa erre az iskolapszichológusok helyzete. Sok frissen végzett kolléga szakmai mentor nélkül próbál megküzdeni olyan pszichés zavarokkal küzdő gyermekek ellátásával, amelyek valójában nem tartoznak a kompetenciájába. Még ilyenkor sem áll rendelkezésükre tapasztalt szakember iránymutatása – nem azért, mert erre ne lennének nyitottak, vagy ne lennének hajlandók időt és akár anyagi erőforrást áldozni, hanem azért, mert a jelenlegi rendszer nem biztosít számukra megfelelő szakmai támogatást.

Hasonló problémák figyelhetők meg a szociális ellátásban, a gyermekvédelemben, sőt esetenként még az egészségügyben is, annak ellenére, hogy ott a szakmai mentorálás elvileg kötelező. A gyakorlatban azonban sok esetben csupán adminisztratív módon teljesül: a mentorálás megtörténtét igazolják, miközben tényleges szakmai támogatás nem valósul meg, elsősorban megfelelő humánerőforrás hiányában. Ez értelemszerűen hátrányosan befolyásolja a képződő szakemberek kompetenciafejlődését.

A mentorprogram nemcsak a szakmai kompetenciák fejlődését segítené elő, hanem a kiégés megelőzésében is fontos szerepet játszhatna. A mentális egészségügy és a mentálhigiéné területén dolgozó szakemberek munkája jelentős érzelmi megterheléssel jár, hiszen nap mint nap traumákat, veszteségeket és súlyos élethelyzeteket megélő kliensekkel dolgoznak. A rendszeres szakmai támogatás ezért nemcsak a szakmai fejlődés, hanem a szakemberek mentális egészségének megőrzése szempontjából is kiemelkedő jelentőségű. A mentorálás és a rendszeres szupervízió tehát, nemcsak a szakemberek mentális egészségét védi, hanem közvetlenül hozzájárul a betegbiztonság növeléséhez és az ellátás szakmai színvonalának emeléséhez is.

Jelentős ellentmondások tapasztalhatók a pszichológusi kompetenciák meghatározásában. Erre jó példa a nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvény 16/A. §-a alapján kiadott, a felsőoktatási szakképzések, valamint az alap- és mesterképzések 2026/27-es tanévtől alkalmazandó képzési és kimeneti követelményeinek szabályozása. A klinikai szakirányon végzett okleveles pszichológusok esetében a dokumentum kimondja:

„Képes a klinikai és egészségpszichológia területén önálló munkára, sokoldalú és kritikai elemzésre. Képes a klinikai és egészségpszichológiában alkalmazott gyakorlati módszerek, elemző és beavatkozó eljárások használatára.”

Egy mondattal később azonban a szabályozás önmagának ellentmondva már azt fogalmazza meg, hogy a szakember csak megfelelő szupervízió mellett képes önálló munkavégzésre:

„Megfelelő szupervízió mellett képes pszichológusi tevékenység gyakorlására olyan nevelési, képzési, fejlesztő, gyógyító, rehabilitációs és kutatóintézményben, ahol a klinikai és egészségpszichológiai irányultságnak megfelelő munka folyik.”

Az okleveles pszichológus a jelenlegi képzési kimeneti követelmények szerint önállóan nem diagnosztizálhat, nem végezhet pszichoterápiát, és pszichiátriai betegséggel élő személyeket sem láthat el. Ennek ellenére számos munkahelyen – különösen az iskolapszichológiai és a szociális szférában – az egészségügy korlátozott kapacitásai miatt elvárás, hogy a gyakran pályakezdő pszichológusok pszichiátriai problémákkal küzdő személyekkel foglalkozzanak, illetve diagnosztikai folyamatokban vegyenek részt (például a pedagógiai szakszolgálatokban vagy a gyermekvédelemben). Kedvezőtlenebb esetben mindezt szakmai szupervízió nélkül kell megtenniük, mert a segítségre szoruló – például egy gyermek – számára az alternatíva sokszor az, hogy egyáltalán nem kap ellátást.

A jogszabályban meghatározott kimeneti kompetenciák tehát jelentősen eltérnek attól, amit a gyakorlatban a munkáltatók elvárnak. Okleveles pszichológusként hivatalosan csak pszichésen egészséges emberekkel lehet önállóan foglalkozni pszichológiai tanácsadás vagy segítő beszélgetés keretében. Ugyanakkor például a klinikai szakirány kétéves mesterképzésének jelentős része a kóros lelki jelenségek és a pszichiátriai zavarok felismerésére, diagnosztikájára és kezelési lehetőségeire készíti fel a hallgatókat. A pszichológusok tehát lényegesen nagyobb tudással fejezik be egyetemi tanulmányaikat annál, mint amit a jelenlegi jogszabályi környezet elismer. Természetesen a magas színvonalú, önálló betegellátáshoz ez a tudás további szakirányú képzést igényel.

A kompetenciaszabályozás ellentmondásait jól mutatja az is, hogy egy alapképzésben (Ba) végzett szociális munkás, vagy egy releváns egyetemi pszichológiai diplomával nem rendelkező addiktológiai konzultáns vagy mentálhigiénés szakember – aki jellemzően kevesebb pszichológiai és pszichiátriai ismerettel rendelkezik – foglalkozhat pszichiátriai betegekkel, akár szakmai szupervízió nélkül is. Ugyanezt egy okleveles pszichológus hivatalosan nem tehetné meg, miközben a gyakorlatban sok esetben mégis erre kényszerül. Ez a szabályozási ellentmondás sem a szakemberek, sem az ellátórendszer, sem a páciensek szempontjából nem tekinthető hatékonynak.

Számos szakmában a diplomások már a graduális képzés (5–6 év) befejezését követően foglalkozási doktori címet kapnak, míg a felsőfokú egészségügyi posztgraduális szakképzettséggel rendelkező szakpszichológusoknak még 8–9 év képzés után sem jár doktori cím.

Bár a doktori cím elsőre csupán formaságnak tűnhet, hiánya jól tükrözi az egészségügyi szakpszichológusok és a magasan képzett szakemberek társadalmi és szakmai megbecsültségének hiányát, valamint tudásuk alulértékelését. Mindennapi munkánk során sokan tapasztaljuk, hogy azonos képzettségi szintünk ellenére alacsonyabb szakmai státuszúnak tekintenek bennünket, amit elfogadhatatlannak tartunk.

Azokat a szakmákat, amelyek magas szintű kompetenciával, hosszú képzési idővel, jelentős felelősséggel és önálló betegellátási jogosultsággal rendelkeznek, Magyarországon következetesen foglalkozási doktori címmel ismerik el. Ez alól jelenleg az egészségügyi szakpszichológusok jelentik az egyetlen kivételt.

Szakmánk megbecsültségét természetesen nem kizárólag a doktori cím megadásával kívánjuk erősíteni. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy a szakmai elismertségnek ez a szimbolikus, nyelvi formája is megjelenjen, és tükrözze az egészségügyi szakpszichológusok képzettségét, felelősségét és önálló kompetenciáit. Ugyanakkor azt is fontos megemlíteni, hogy doktori cím nem csupán szimbolikus jelentőségű, hanem a társadalmi és szakmai megbecsülés egyik hivatalos kifejeződése is.

A pszichológus szakmán belül és a társszakmák között az elmúlt években gyakran a megosztottság, az érdekellentétek, a kompetencia- és hatalmi harcok, valamint a rivalizálás került előtérbe. Ez nem szolgálta sem a szakma, sem a segítséget kérő emberek érdekeit. A pszichológus szakmán belül e jelenségek túlburjánzását komoly problémának tartjuk, hiszen az a teljes szakma hitelességét is veszélyezteti, ha a magasan képzett, több száz óra önismereti munkát végzett szakemberek sem képesek felülemelkedni saját sérelmeiken vagy önös érdekeiken. Meggyőződésünk, hogy a szakma belső működési zavarai és a bizonytalan szakmai identitás nemcsak a szakemberekre vannak kedvezőtlen hatással, hanem közvetve a pszichoterápiás folyamatok minőségére is kihatással lehetnek.

A KÁMEPSZ Csoport kinyilvánítja, hogy értéknek tekinti és támogatja a szakmán belüli, valamint a társszakmákkal kialakított együttműködést, a kölcsönös tiszteletet, valamint a közös szakmai célok mentén folytatott párbeszédet és összefogást.

Meggyőződésünk, hogy egy jól működő, kompetencialépcsőkre épülő mentális egészségügyi ellátórendszer csak akkor valósítható meg, ha a kapcsolódó szakmák képviselői kölcsönös tisztelettel, egymás kompetenciáit elismerve és közös célok mentén működnek együtt.

Ennek érdekében készek vagyunk az együttműködésre és a szakmai párbeszédre legfontosabb társszakmáink képviselőivel: az orvosokkal, ápolókkal, pedagógusokkal, oktatókkal, kutatókkal, a gyermekvédelemben dolgozó szakemberekkel, a szociális munkásokkal, a mentálhigiénés szakemberekkel és a coachokkal.

Meggyőződésünk, hogy Magyarország mentális egészségének érdemi javítása csak közös gondolkodással, összehangolt szakmai munkával és kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködéssel valósítható meg. Ennek szellemében kívánunk részt venni a magyar mentális egészségügyi rendszer megújításában. E pontunk témájában készült egy nyílt levél a szakmák közti együttműködés fontosságáról Szlamka Zsófia kezdeményezésében, amely hozzájárult a mentális egészségügyi biztos kinevezéséhez. Kérjük, írjátok alá ezt, amennyiben támogatni tudjátok az emberi jogok, gyermekjogok és betegjogok fókuszba emelését:

https://openletter.earth/a-mentalis-egeszseg-tamogatasaert-magyarorszagon-19065173. 

Nyílt levelünkkel nem a szembenállást, hanem a közös gondolkodást kívánjuk elősegíteni. Bízunk benne, hogy javaslataink érdemi szakmai párbeszédet indítanak el, és hozzájárulnak egy olyan mentális egészségügyi rendszer kialakításához, amelyben a pszichológusok tudása a társadalom javát a lehető legnagyobb mértékben szolgálhatja.