A szakszerű bontási folyamatokat nem szabad ám lenézni, kérem alássan, mint valami alantas munkafolyamatot, ahol az ember csak úgy nekiáll a kőtörő kalapáccsal, mintha valami börtönfalat kéne eltüntetni a föld színéről, hanem mint mélyen átgondolt, történelemformáló struktárált műtét!

Itt van például az a bizonyos sokat emlegetett eset a nagybajomi-patak partján, amikor a megbízás úgy szólt, hogy a régi, bedőlt, penészes falú vízzel hajott malom épületetét teljesen el kell tüntetni a föld színéről az utolsó tégláig. A napilapok, mint az elhíresült bontási kudarc mindannyiszor lehozták már a történetet, de azért fellevenítem: Minden benne volt a megbízási szerződésben: Az alapokig bontás, romhalmaz, takarítás. De hát az öreg vasak! Azok a kétszáz év alatt betonba és gránitba kövült, vastag acéltengelyek meg a padlóba épített, nehéz anyagmozgató sínpályák úgy tartották magukat, mintha maga a jóisten hegesztette volna őket a mindenséghez. Verhettem én a nehéz bontókalapáccsal, feszíthettem a hatméteres feszítővassal, isten az atyám, majd betolytam az erőlködéstől, a vas csak röhögött az orrom alatt, a nap meg már lassan lemenőben volt, a megrendelő meg ott lihegett a tarkómon a hitelkártyájával.

Bevallom, a hideg veríték már a fülem mögül is csordult, átvillant az agyamon, hogy innen bizony nemhogy pénz nem lesz, de még a gatyámat is ráfizetem erre a rohadt malomra, ha holnapig nem tűnik el a föld színéről. csak a flexkorongok vástak, idegeim, a jó öreg malom meg nem adta magát.

Letérdeletem kínomban, rágyújtottam a pipámra, és bámultam a kibaszott, kibetonozott, rozsdás, makacs vasoszlopokat, meg a bonthatatlan, mozdíthatatlan sínpályákat, hátha hirtelen magától összedől a kóceráj, vagy elnyeli a föld. Szugeráltam. Aztán meditáltam egyet, és aztán még kettőt.

Hirtelen végigvillant a transzcendens az agyam tekervényein, megvilágosodtam.

Inasom látván szerencsétlenkedésünk, mihaszna tevékenységünk kétségbe esett, hát felvilágosítottam: – Hát nem érted, ennyire együgyű vagy? – mordultam rá a mellettem ziháló ifjú segédmunkásra méltóságteljesen, miközben elléptem a vascsövektől. – Ezt akartuk. Ez az amiről már olyan sokat meséltem, ez az indusztriális stílus!

Mert mi is az indusztriális dizájn, ha nem a gyári múlt tisztelete, a csupasz vas, a megmaradt hordozósínek meg a rozsdás tengelyek ünnepe? A modern londoni vagy manhattani milliárdosok milliókat fizetnek a belsőépítészeknek, hogy valahogy szerezzenek nekik eredeti, megmaradt gyári acélgerendát meg ipari sínpályát a nappalijuk plafonjára, én meg itt helyben, egyetlen mozdulattal benne hagytam a betonban az egészet! A rozsdás tengely nem bontási hiba, kérem szépen, hanem inbdustrial-loft-lakás jellegű térstruktúra: a fal együtt lélegzik a vassal, az épület megmutatja a csontvázát, és tiszteletben tartja a gépészet örökös, fenséges méltóságát.

A megbízó, nevezetesen Lóránt Ödön TV2 hírbemondó meg is érkezett a fővárosból Maserati Ghiblijével, az udvaron leparkolt, az épületbe belépett, majd meglátta, hogy a sínpályák ott virítanak a nappali közepén, örömében sírva borult a nyakamba, hogy ilyet még az építészeti magazinokban sem látott, azonnal kifizette a dupláját, és azt mondta, ide költözik be a barátnőjével.

Berendez Elek

novellák, esszék, rövid történetek