A parasztházak a magyar népi építészet fontos és jellegzetes részei, amelyek évszázadokon át szolgálták a vidéki életet. Ezek az épületek nem csupán lakóhelyek, hanem a helyi hagyományok, az életmód és a közösségi kultúra lenyomatai is.

Alaprajz és elrendezés: A hagyományos parasztházak leggyakrabban hármas tagolásúak és soros elrendezésűek voltak. A helyiségek egymás mögött, egy tengelyre fűzve helyezkedtek el: az utcára néző első szoba, majd a konyha, a hátsó szoba, a kamra, és gyakran az istálló vagy a pajta, akár egy fedél alatt is.

Építőanyagok: Az építkezéshez főleg helyi, természetes anyagokat használtak. Jellemző volt a vályog, a sár, a szalma vagy wirrstroh (összevágott szalma) keverékéből készített vert fal vagy naponta szárított vályogtégla, amelyet gyakran kő- vagy égetett tégla alapra helyeztek.

Tornác: A magyar parasztházak jellegzetes eleme a tornác (vagy veranda), amely fedett, oldalról nyitott teret biztosított a ház és az udvar között. Ez az átmeneti terület a munkavégzés, a tartózkodás és a tárolás helyszíne is volt, emellett fontos hőszigetelő funkciót is betöltött.

Belső terek: A helyiségek berendezése puritán egyszerűséget tükrözött, a bútorok többnyire fából készültek. A falakat gyakran vallásos képek, feszületek díszítették a díszes festmények helyett. A konyha a családi élet központi helyszíne volt.

Modern korban

Ma a parasztházak reneszánszukat élik, sokan választják őket otthonuknak a vidéki életérzés, a természetközeliség és a hagyományőrzés miatt. A modern felújítások során gyakran ötvözik a hagyományos stílusjegyeket a mai kor kényelmi és technológiai elvárásaival (például korszerű szigeteléssel, fűtési rendszerekkel), miközben igyekeznek megőrizni az épület eredeti karakterét és varázsát. A modern parasztházak így a hagyomány és az innováció különleges elegyét képezik.