A demokrácia kézikönyve XXI. sz. -  idézetek

A könyv az alábbi link alatt olvasható:

https://sites.google.com/site/tarsadalomfejlodeshaboru/home

A könyv a mellékletben is olvasható!

A vezetők általában nem tudják, hogy a szükségszerű negatívumok hatása alatt állnak.

Egy diktátor hajlamú ember nem tudja, hogy ő diktátor hajlamú, ellenkezőleg, magát népmentőnek tartja.

Valójában a lélek mélyén, önteltség, felsőbbrendűségi érzés lapul, de egy pszichikai kifordulás is létre jön. Ő ezt gondolja: - persze akarom a hatalmat, de csak azért, hogy jót tegyek a népnek.

Ezzel szemben, a hatalom megszerzésének megtartásának vágya, már mindennél fontosabb lett a számára, mindent felülír, még a nép érdekét is – azonban ennek nincs tudatában. Pontosabban, önhazugságban él, talán a tudata, a lelke mélyén van róla sejtése.

Van vezető, aki már szinte ezzel a tévhittel kerül a hatalomba, és van, akiből a hatalom gyakorlása váltja ki e vágyakat, érzéseket és a kapcsolódó gondolatokat, viselkedéseket. 

Nagyon kevés kivétel van. Egyébként kétféle kivétel lehet. Az egyik, aki nem veri át magát, magában beismeri, neki a hatalom és vagyon mindennél fontosabb. Talán 1%, ha egyáltalán van ilyen.

A másik kivétel, aki a hatalmat, vagyont, nem imádja. Nemcsak megjátssza, de valóban normális, ugyancsak kevés vezetőről mondható el. Nos, az ilyen ember jelenleg nem marad sokáig vezető. Előbb-utóbb az önös becsületessége is felállásra készteti, de a többi vezető is kinézi, kipiszkálja, kilöki a soraiból. Jelenleg az ilyen hatalmi gőg nélküli vezetők, kevesen vannak, fel lehet őket ismerni. Ugyanakkor az igazi demokráciában, a jövő fejlettebb demokráciájában az ilyen emberek fogják alkotni a vezetést. Egyrészt azért, mert a vezetés-kiválasztó rendszer, erre vigyázni a fog. Másrészt azért, mert a „farkas” vezetőtársai nem fogják kitúrni. A remélhető, pozitív jövőben, természetes lesz, hogy egy vezető önkritikát gyakorol, és adott esetben lemond. A remélhető jövőben, a politikai vezető megbecsült lesz, meg is érdemli, mert ez egy nagyon felelősségteljes munka. A jövőben a normális vezetők is jobban érzik magukat. A remélhető jövő, fejlett demokráciájában, a vezetés-kiválasztó rendszer, valamint a döntéshozó-rendszer, az utólagos vezetői elismerés, valamint a vezetők oktatása olyan lesz, hogy a vezetés szükségszerű negatívumai, minimálisan képesek hatni a vezetőkre.

Ez a remélhető jövő, de nézzük a jelent.

Jelenleg a politikai vezetőket, jóval többen utálják, mint amennyin kedvelik őket, bár ezzel sem néznek szembe. Ha felismernék, hogy az önkritika, az igazi demokrácia, a vezetési negatívumok leépítése, végső soron nagyobb megbecsülést hozna, akkor két fokkal jobb rendszert alakíthatnának ki. Sajnos, pszichés okok miatt, nem képesek ezt felismerni.

     A vezető gyakran teljesen elveszti az előrelátását a saját, szerepét sorsát illetően. Bár a történelmi példákon okulva tudhatná, hogy vélekedik, és mit tesz a nép, az utókor, a történelmi ítélkezés, a diktatórikus hajlamú vezetőkkel.  De még sem tudják, reménykednek, hogy őket kivételesen nem fogják utálni, negatívan megítélni.  Folytatja, sőt tetézi az arcátlan öntelt viselkedését, egyre biztosabban haladva a közutálat, ill. közítélet felé.

    A hosszabb távon kialakuló ellenszenv részben megérdemelt, amit az alábbi felsorolás is bizonyít. Persze azért vannak, a viszonylag és alkalmatlanabb, népnyúzóbb vezetők, sajnos sokan, ill. vannak, sajnos kevesen, alkalmasabb, hasznosabb vezetők.

Ismétlem, a jelen rendszerben a legtöbb vezető magát „népmentőnek” tartó, de erősen hatalomvágyó ember, egyesek ezt csak szerényen művelik, megelégednek az alvezéri beosztott vezető státusszal, másokból akár diktátor is lehet Minden diktátor magát népmentőnek tartotta Napóleon, Hitler, Sztálin, és még hosszan lehetne sorolni.

Éppen a másokat és önmagát is megtévesztő őszinteség miatt veszélyes ez az állapot, mert nagyon jól el tudja magát adni, akár a vezetőtársainak, akár a népnek. Az újabb pszichés csavarás, abban van, hogy a „népmentés”, nem a nép tiszteletét jelenti. Azt jelenti, hogy olyan óvodás gyerekek gyülekezetének nézi a népet (persze nem nyíltan), akit csak irányítva lehet megmenteni, tehát végül is, lenézi a népet.  Az amúgy is jó beszédkészségét, a vitalitást, a taktikai érzéket, ez az „őszintén hitt”, népmentő szerep tovább fokozza. Illetve, további energiákat ad neki. Ezért a diktátor, a felületes szemlélő számára tehetséges, karizmatikus népszerető embernek látszik, legalábbis egy ideig. Ráadásul remekül lódít, manipulál, de erre még visszatérek.

     Nem vagyok, híve a túlzott leegyszerűsítenek. Egyesek szerint a vezetők, törtető, nagyravágyó, korrupt, kapzsi, elvtelen, karrieristák. Persze vannak ilyenek is, de többnyire azért bonyolultabb, árnyaltabb lélektani folyamatok játszódnak le.

 A „vezetői betegség” többnyire akkor lesz kórós (akinek nem inge, ne vegye magára) amikor hatalmat kap az ember. A „vezetői betegség”, hatalmi betegségnek is nevezhető, nyilván egyfajta mánia, hatalmi mánia is kialakul. A tapasztalat, a saját tapasztalat is az, hogy több normális ember személyisége eltorzult a hatalom birtoklásának hatására. A „vezetői betegség” gyakran együtt jár az említett pszichés kifordulással, a népmentő attitűd kialakulásával, az önismeret, önkontroll leépülésével, a hatalomhoz való ragaszkodással.  A „vezetői betegség” következményei, tünetei, a „vezetés szükségszerű negatívumai”. Persze vannak, akik hajlamosak, s vannak, akik kevésbé hajlamosak a „vezetői betegségre”. Nyilvánvalóan a „vezetői betegség” erőssége, általában a hatalom nagyságával, valamint a hatalomba töltött idővel, egyenes arányú. A „vezetői betegség” további velejárói, az önigazolások. Mely önigazolások szükségszerűen, többnyire hamisak. Újra kihangsúlyozom: nem minden vezető, karrierista, „vezetői betegségben” szenvedő, alkalmatlan, stb., vannak kivételek.