A KÖLTÉSZET NAPJA
AZ ÉRDI VÖRÖSMARTY MIHÁLY GIMNÁZIUMBAN
Balog Flóra 9.E , Albitz Csongor Attila 5.E és Apró Milán 11.D rajza - utóbbi Fodor Ákos: Három negatív szó c. műve alapján készült
Osváth Júlia: Egy év
(Alapja: József Attila: Születésnapomra)
Már egy éve itt vagyok én,
az egész világ kerekén,
itt is,
ott is.
Ajándék az egészséged,
jobb ha őrzöd,óvod,félted,
tőlem,
tőlem.
Egy egész éved elszaladt,
minden esemény elmaradt,
ez is,
az is.
Mehettél volna nyaralni,
ha nem kell otthon maradni,
télen,
nyáron.
De nem mehettél mert itt vagyok,
s úgy tűnik hogy maradok,
most még,
most még.
Intelmet nem küldtem neked,
hogy jobb ha komolyan veszel,
amíg
lehet.
Szabályokat kaptál ellenem,
tartsd be őket hogy elmenjek,
végleg,
végleg.
Amíg szép szóból nem értesz,
nem lesz ez a helyzet véges,
hanem
végtelen.
Vigyázz az egész családra,
apára és nagymamára,
törődj
velük!
Egy kis kitartás, az még kell,
de nincs már messze a vége,
véleg,
végleg.
Gyöngyössy Bagaván: Hozd
Hozd a szellőt, legyen levegő.
Hozd a magot, legyen legelő.
Hozd a vihart, legyen víz is.
Hozd Magadat, legyen szép is.
Mert hiába hűs a szellő,
ha belül én hideg vagyok.
És hiába a legelő -
érzem a perzselő Napot.
Hozd te magad, szellő leszel.
Ha itt a tél, minden leszel.
Költészet napjás pályázat - Feldhoffer Dániel 10.D
Maga a kotta Hans Zimmer „Chevaliers de Sangreal” feldolgozása (A Da Vinci Kód filmzenéjéből). Zenészként (hegedű) nagyban megkönnyíti a dolgomat, ha valamilyen dalról találok eredeti kottát, ebben az esetben viszont nem volt ilyen egyszerű. Ha az eredetihez hű verziót akartam játszani, akkor annak kottáját magamnak kellett megcsinálnom. Ez a kotta folyamatosan fejlődött, amint tapasztalások után új ötletekkel tökéletesítgettem, ez a folyamat jelenleg is tart és még folytatódni is fog. Ez a verzió a legutóbbi (03, végleges). A munka folyamán más feldolgozásokra is támaszkodtam (ezeket mellékelem) az egyes szólamok kapcsán. De a gong és a kórus szólama teljesen saját, valamint a dinamika és a hangszerek összehangolása is.
Alapul vett feldolgozások: https://musescore.com/user/3752151/scores/4824672 ; https://youtu.be/DYuRjTCNSng?list=PLcMA5lwKbqJA89ODtIaFwwV8SGSggFlBt
És az eredeti verzió: https://youtu.be/u5FyRZbqfeM
Kállay Gyopár: Karantén-ballada
Dobozban lakik az ember,
s bár-már kiutat nem lel,
mégis vígan éli profiloséletét,
álhíreket állarcban szerte-szórva
fürkészi az ablakán át az eget.
Végre kimehetek?
Kérdi, s ugyan a válasz: „nem”,
mégis az ember oly türelmetlen.
Ám ennek ellenére,
sokaknak szellemére
megy a virtuálislét.
Az agykarbantartás a cél,
mégis sokan elbuknak,
minimális kapaszkodót sem adnak agyuknak,
s megjárják ám!
Digitális élő hulla, kering a neten
hébe-hóba.
Hol néma a hang és néma a kép
mikor a sok gép aludni tér,
fejfájás gyötri és migrén untalan,
mintha agyvelője kicsire összeugrana,
mondja, jaj, de fáj, jaj, de fáj,
bizony egy hibáért nagy lesz az ár.
Mégis mit vársz?
Népírtó kíváncsiság,
mely végig zongoráik aggon, gyermeken,
nem jár már a kegyelem!
Csak egyre több és egyre több...
Minden és mindenki fölött száll a köpet,
mintha egy milliárdos koporsóba verné be az utolsó szöget,
mialatt ezt dúdolja mérgesen:
de közben éld mulandó életed!
Varga Zsuzsanna: Amorf napló
Régen
Amikor még emberek éltek
Amikor még nem élőholtak jártak és keltek
Akkor a kedves úr a házban
A szegény úr kint a tornácon
Mindketten együtt harcolt a csatában
Ők éltek
Nem haltak, éltek
Éltek mikor mások nem éltek
Nem féltek mikor mások féltek
Most a kedves úr
Aki ott ül benn csak úgy
Mondja és mondja és mondja
De ha kérdeznék meg nem szólalna
Esetleg makogna
Utálom, hogy ők azok
Hogy ők azok kik meg mondják ki vagyok
Utálom, hogy itt vagyok
Hogy itt vagyok és nem mamával vagy vele vagyok
Sétálhatnék mezőn vagy Tárnokon
Foghatnám a kezét, csókolhatnám száját
De félek, csak álmodom
Nekem ő az, akinek majd azt mondom szeretlek
Akinek azt mondom soha el nem feledlek
Mert tudom, hogy ettől félsz, rettegsz
Hogy egyszer majd már nem kereslek
Szabó Magdát olvasok szüntelen
A Für Elise-t nemsokára befejezem
Írni mindig írtam esztelen
De olvasni, mint olvasó csak most kezdtem
Anyám szaval nekem Radnótit, mert megkértem
József Attila is volt téma, most vagy talán múlt héten
Hideg lábamat takaró alatt melegíti mikor reszketek
Jéghideg sarkamnak sarka, pedig sosem meztelen
Megkérdezték, hogy vagyok
Világomban mit érzek és mit akarok
Hát ez az, amit napjaimba bele rakok
A hideg talpak, az ő forró keze, barátnőmnek kedves csevelye
Szüleimnek ágya, nagymamám hangja, családunk szokásos sétája
Bezártak minket
Én még sem érzem, hogy vége mindennek
Van min felháborodnom és van min nevetnem
Van amitől sírnék és van amit meg se hallanék
Sok dolgot, mint a huzat, elfelednék
De még mindig azt mondom, hogy az Isten megment minket
Mert nincs vége mindennek
Bagoly Kitti 11.D Macuo Buso haiku,
Balogh Péter 5.E
Bálint Adrienn 5.E
Tóth Viktória (11. E): Én performansz
Rajhona Csilla: Karantén-napokra
Öt hónapja kelek fel én
bezárva és ez nem poén,
sivár
világ.
Unom, hogy ülök egyedül,
nem látom azt, ki megbecsül
ülök,
küzdök.
Szomorú, nincsen barátom,
kivel gondokon átrágom,
magam
kaptam.
Lehetett volna olyan jó!
De a szerencse forgandó,
megint
leint.
Terveimből nem lett semmi,
lendületem kezd elveszni,
elszáll,
megáll.
Karantén gyorsan, nyersen ért,
növekvő járványhelyzetért
mentünk,
tettük.
Vegyes érzések vannak itt,
elhagyatottság, düh és hit,
könnyek
jönnek.
Apró örömök mindenütt,
ezek jelentik mindenünk,
boldog
dolgok.
Mikor lesz vége mindennek?
Mindig új időt hirdetnek,
mi az
igaz?
Nem találom a helyemet,
bizonytalanság betemet,
eljár,
bezár.
Erős Viola 5.E (fent) és Tettinger O. (11.B) rajza (lent).
Erdei Boglárka (10.C)
Papírhajó
Kis hajó úszott a vízen,
Ahogy fújta, fújta a szél
Félrebillent papír fedele.
Dúlt, tajtékzott a vad tenger,
Apró árboca letört,
Fedélzetén nem volt már ember.
Magányos volt a kis hajó,
Félt, rettegett,
Jöttek felé a hatalmas habok.
A hajó egyre csak küzdött,
Próbálkozott,
Hogy a vízbe be ne dőljön.
A kis hajó tovább haladt,
Siklott a vízen csöndesen,
Mígnem szembe jött a bálna.
Felverte a vizet a bálna,
A szél még mindig zúgott,
S látta ezt a gálya.
A papírhajó kiabált,
A gálya csak mosolygott,
Nem látta a kicsi baját.
Ment tovább a gálya,
Csak nevetett,
"Nézd a kis balga!"
A papírhajót elnyelték a habok.
Betemette a tenger,
A hullámsírból fel nem támadhatott.
S a gálya ezt látta, nézte a távolból,
Mégsem értette,
Elfelejtette, hogy ő is volt papírhajó.
Varga Renáta (11. e): Töredék
Hűs sötétbe borult az ég
Megfagyott már kint a dér.
Meleg szobában azonban
Kislány ül s vár – haszontalan.
Üvegszemei merednek előre
Egy vad, idegen képernyőre.
Haja, mint a gyöngy
Vállára hull, a göröngy.
Harmat cseppje száll az ablakára,
Végigsuhan, elsápad arcocskája.
Újabb autólámpa világít be,
És ismét visszatérhet Isten kegyeibe.
Ül, csak ül, majd sóhajt
Várva várja azt, mit óhajt.
Az éj díszei is alszanak már,
Ő csak nézi a gépet, tovább nem áll.
„Mi ez a hang, új értesítés szól?”
Kérdi magát, s hiszi, ez így van jól.
„Tán megérkezett végre?”
Meg bizony, ahogy a Sátán ígérte.
A fény, a megváltás felvillan
Majd hirtelen, mint kámfor elillan:
Soha többé nem kellesz
„Ennyi, többé már nem szeretsz?”
Sötét éjben, hosszú télben,
Ül a lány, marad a mélyben.
Haja fénye már más, mint régen
Feketéllik most már, akár az ében.
Táncos Márk (11. D): Halál a síneken
Együd Benedek: A vén földbérlő
Éjfélre járt, a donegali kocsmákat jártam,
Be is tértem az utolsóba, mit nyitva találtam.
A pult mellett öreg bérlő, túl a hetvenen,
Whiskeyt rendelt, a pipáját tömködte éppen.
.
Ki nem látta, nem tudhatja, nem érti igazán:
Ez az öreg, bizony mondom, maga volt Írország!
.
Rojtos szélű parasztinge száz folttól volt tarka,
Fájdalomtól cserzett arcát ezer ránc szabdalta.
Gyufaszálat húzott végig nadrágja szárán,
Már-már pimasz mosoly villant a szája sarkán.
.
Ki nem látta, nem tudhatja, nem érti igazán:
Ez az öreg, bizony mondom, maga volt Írország!
.
Túlélt mindent, háborút és ínséges időt,
A Black and Tans kölyökként a sárba tiporta őt.
Senki nem tudhatja, hogy fejében mit forgat,
A pultnak dőlve pipázik, és whiskeyt kortyolgat.
.
Ki nem látta, nem tudhatja, nem érti igazán:
Ez az öreg, bizony mondom, maga volt Írország!
Molnár Ádám: Mályva gondolatok
Kedvemmel könnyedén,
Testemmel gyöngén
Ébredek burkolva a takarók között.
Mámoros állapotban,
Pont elég boldogan
Tekintek vissza mindenre, mit tettem.
Ahogy kikelek ágyamból,
A tükör máris megszól:
„Így aztán igazán nem mehetsz!”
Ha kár is, de így van
Mikor leszek józan?
Úgy érzem nem az alkohol teszi…
Reggeli fény és zene
Ezek finom duettje
Tölti ki az ingó kávézó termét.
Pincérem elég rendes,
Etiketthez túl kedves
Tudom, hogy még nem állok készen.
Délután elmennék a kertbe,
De csak egy dolog jön eszemre
Minek? Csak kezdj neki a mesélésnek!
Nem akartam, de jól van…
Reminiszcens csókoktól forróan
Virágoznak hátamon a szerelem vörös rózsái…
Gábor Anna (5.E) alkotása, Giricz Bálint Huba (11.D) - Macuo Basó haiku nyomán készült munkája, Havas Gréta verse és Honi-Bagdi Krisztina (5.E) rajza.
Bíró Dorottya (11. E):
BÍZNI, BÍZNI, BÍZNI
Várni, ha nyolcat üt az óra,
Egy közeledő rendőrautóra.
Nem kérdezni, hogy kik vesztek el,
Maszkot hordani a gyász-menetben.
Fehér sátrak, pozitív tesztek
Között futni mindenkihez.
Állni gyászban, súlyos felszerelésben,
Fuldokolni a megbetegedésben.
Nyitott szívvel harcra kelni,
Hangos tapsszóval biztatni.
Hallgatni sikolyok sokaságát,
Síri hangok elfojtottságát.
Lépni szeretett, családi sírokon által
Komor arccal, néma csalódottsággal.
Remélve, bízva, félve, oltva
Nézni egy új ismerős halottra.
Felnézni holdas, világos égre
Maszk-árban, nehezen lihegve.
Hiányolni múltat, jövőt remélve,
Beskatulyázva, bebörtönözve.
Újragondolni mindent. Egyedül, sírva
Utoljára ránézni egy koporsóra.
Végakaratot, búcsút, írni
És bízni, bízni, bízni, bízni.
Bíró Dorottya (11. E):
Álmosság
Alszom ágyamban. Nyíló szemekkel
két ébresztőt, két gyors mozdulattal
fürgén lenyomtam.
Ásítva nézem bolond időnket:
elrohant, és pár percnek éreztem
az egész évem.
Jer vissza, időm, még szükségem van rád
a bizonytalan jövő nem érdekel,
nem engedhetlek el!
Elég volt várni, elég volt aludni,
két ébredés között a valóságban
ridegen létezni.
Meleg házunk közepére húzódva,
az ablakban látszódó régi világra
gondolva ki ne szökj…
Rendőr les ott künn embert, mint a vírus,
s a maszkseregnek több százezer tagja
virul a szem előtt.
Óh, elszomorodott meg reménykedő
lelkem, drága kis egyetlenem, ne hagyd,
hogy kincsed elvesszen,
ha nem hív vissza a szent ágy, a jó lét,
mint régi társ, mint erős, védő barát
az alvó szokásig…
(A versek Ady éás Babits nyomán íródtak)
Izmendi Zselyke (5.E) két műve, majd Kenesei Bori (11.E), Kocsobán Márton (5.E) Lőrincz Hanna (11.D) alkotásai - utóbbi Macuo Buso haikuja alapján készült.
Cserni András: Mit ér?
Mit ér a szakóca, mi szarvast taglóz le, ha másnap már embert ölnek vele?
Mit ér a tűz adta sült hús és meleg,
ha érte fák millióinak kell égnie?
Mit ér a piramis, ha sírrablók kifosztják? Mit ér a várkastély, ha köveit elhordják? Mit ért a jobbágy élethosszú robotja? Mit ért a földesúr, ki kincsét harácsolta? Mit ért az a király, kinek megbomlott elméje? Mit ért a keresztes, ha feslett volt erkölcse? Mit ért az az egyház, ki a maga érdekében kisemmizte, hitegette a balga, szegény népet? Mit ér Kolumbusz gazdag Újvilága,
ha kapzsiság miatt elhullt minden indiánja? Mit ér a szabadság, ha vérrel vívják ki? S az ipar diadala, ha ember, állat sínyli? Mit ér a gyarmat, ha népét legyilkolják? És a nemes eszmék, ha mindet eltorzítják? Mit ér az a század, hol két háború során kiirtották a Föld megannyi lakosát?
Mit jelent ma nekünk a lóért vett ország? Megfakult emlék-e már csak a kalandozás? István intelmei el lettek feledve,
s az Aranybulla is rég értelmét vesztette. Mit ért a három tenger, ha egy sincsen ma már? Megérte a töröktől védeni Európát?
Mit ér ma Kinizsi és Fekete Serege?
És a szenvedés százötven esztendeje? Mit ért a sok lázadás, ha vérbe fojtották? Mit ért a bosszú, mitől szétszakadt az ország? Mit ér a védő szó, ha meg se hallgatják? Mit ér a kormányzó, ha kényszerbe hajszolják? A felszabadítást megszállás követte,
s mindenki csendeben szemet hunyt felette.
Mit ér a festmény, ha a vászon elfeslik? Mit ér a szobor, ha megreped, eltörik? Mit ér a kastély, ha megfakul pompája?
S mit a templom, ha senki se tér be imára? Mit ér a kard, ha rozsda marja szét?
Múzeumban a korona elveszti értékét. Mit ér a vers, ha nem érti meg senki? S mit a regény, ha már nem fogunk olvasni? Mit ér a tudomány, ha gyilkolnak vele és mit a művészet, ha gúny tárgyává lett?
De mit érnek az ember emelte csodák,
ha a természet is végzi alkotó munkáját? S mit ér a természet változatossága,
ha megtépázza az ember gondatlansága? Erdőből tar föld, patakból bűzhödt mocsár, mezőből sivatag, sarkvidékből óceán…
A természet évmilliós munkája mit ér,
ha istent játszva mi döntjük el, mi élhet a földtekén?
Mit ér eleink halmozott tudása,
ha nem okít minket múltunk sok hibája? Mit ér a sok lelki, szellemi érték,
ha a szavak mögül rég kiveszett az igaz jelentés? Mit ér a becsület, ha nincs mit megbecsülni? Mit ér a bátorság, ha nincs miért küzdeni? Mit ér a tisztelet, ha nem tisztelnek viszont? S a szorgalom, ha ócsárolnak? Értéktelen bizony. Mit ér a türelem, ha nincs időnk várni?
Mit ér a kitartás, ha nem hagynak szárnyalni? Mit ér a szeretet kővé vált szívünkben?
Mit ér az ígéret, ha megszegik szüntelen? Mit jelent a remény, ha a holnap se hoz jót? Ér a sajnálat többet, mint üres szót?
Mit ér a szelídség, ha vad vidéken élünk? És vajon a hit, ha mindenben kétkedünk?
Mit ér az ember a technika korában,
gépek és az internet szolgaságában?
Lapul-e még érték a profilképek mögött? Telefon és számítógép…hidak-e vagy rögök? Mit érnek az utazásról őrzött fakó emlékek?
Mit ér az iskola, ha a szóra nem figyelnek? Mit ér a diplomád, ha nem fizetnek meg? S mit a kétkezi munkát, ha megvetnek, lenéznek? Meddig őrzi szerinted pénzed az értékét? Mire mész majd azzal, mit a Földön gyűjtögettél? Mit ér a sajtó, ha csak fröcsögi a szennyet? S mit a politika, ha eladod a lelked?
Mit ér a törvény, mit nem tartanak be?
S a börtön, ha a gyilkos idővel szabad lesz? Mit ér a gyógyszer, ha megfizethetetlen? Világunk mennyit ér, ha egy porszem tönkretette? Miért születtél, ha egy életen át szenvedsz? Kegyetlen világba miért szülnél gyermeket? Mit ér az élet, ha úgyis meghalunk,
és elfelednek miután csendben távozunk?
Mit ér ez a világ, ha nincsen egy túlsó
és végső leheleted tényleg az utolsó?
S mennyit érhetünk, ha az Isten így cserbenhagy,
hogy nem tereli jó irányba a folyamatokat?
De jaj! Mit ér az Isten, ha nem is létezik?
Mit ér az életünk, ha nem vigyáz ránk senki?
Miért lennénk mi jók, ha nincsen mennyország?
Mi a bűn, ha nem leljük a pokol kapuját?
Mit ér a szentmise, ha csak üres szertartás?
Vajon tényleg olyan szent a sok bibliai tanítás?
Az egész vallás mit ér, ha nincs meggyőződés,
vagy ha a nevében történik megannyi szörnyűség?
Mit ér a sok szentség, ha nem kapunk jelet?
A prédikáló papok így hiteltelenek.
Mit ér az imádság, ha nem hallgatják meg?
Mit ér a böjt, ha csak magad éhezteted?
Mit ér a káromlás, ha nem hiszel az Úrban?
És a hitetlenség, ha hozzá fohászkodsz a bajban?
Láthatod, mindenhol minden értelmetlen,
hisz minden érvbe, ellenérvbe könnyen beleköthetsz.
Meghasonlott, álszent hely, hamis értékek,
pradoxonok hazája, mindenütt ellentétek…
Ez a Föld! Ez a mi otthonunk,
a hely, hol lakosok, s mégis idegenek vagyunk!
Hisz magunk alatt vágjuk a fát, miközben építünk
és szülőanyánk marcangoljuk. Mégis mit érdemlünk?
Mohóságunkért a Föld pont ezzel büntet minket:
minden, mit alkotunk, érzünk, fabatkát se érnek.
Hisz egy büszke fajnak nincs nagyobb büntetés annál,
mint ha válik értelmetlenné, haszontalanná.
Amihez csak közünk lesz, hanyatlik, elpusztul,
míg egy bölcsebb faj előtt az ember be nem hódol
és az élet színpadáról lesöprik majd mindünk,
de én akkor is az mondom majd, hogy megérdemeltük!
És hogy igazságos-e? Oh, ne legyél balaga!
A dinoszauruszok tán bűnükért haltak?
Nem. Azért volt, van lesz mindez, mert így szól a törvény:
A tökéletest érd el, s addig küzdve küzdjél!
Kenesei Bori (11.E): Tudtad?
Nehezen alszom el és gyakran rémálmok gyötörnek. Főleg így, hogy közeledik a húsvét. Mikor elmegyek valahová, állandóan a hátam mögé nézek, hogy nem követnek-e, hogy van e valaki a közelben. Már a fülhallgatómat is csak ritkán merem betenni a fülembe, hogy meghalljam, ha egy kocsi közeledik vagy ha léptek kopognak az aszfalton. Sötétben erősen dobogó szívvel, gyorsan szedem a lábaim, hogy minél előbb felszállhassak a buszra és haza érjek.
Nem telik el úgy nap, hogy ne érezném azt, hogy a tüdőmet valami összenyomja, nem kapok rendesen levegőt. Úgy érzem fojtogatnak és hiába veszem le a nyakláncomat, az érzés továbbra is ott marad. Mikor ülök a szobámban néha összerezzenek, ha hallok egy hangot az esti csöndben és a sírás kerülget. Ha pedig egyedül vagyok otthon? Majd kiugrik a szívem a helyéről, ha meghallom, hogy kopognak az ajtón. Pedig csak a szomszéd. Vagy valaki csomagot hozott. Mégis remeg a kezem, mikor elfordítom a kulcsot a zárban és csak óvatosan nyitom ki az ajtót. Ahhoz pedig nem is kell egyedül lennem a házban, hogy este háromszor nyomjak rá a kilincsre. Biztosan zárva van?
Ha valaki hozzám ért, összerezzentem. Ha valaki hirtelen megkopogtatta a vállamat vagy oldalba bökött megugrottam. Emlékszem még a legelső alkalomra. Egy híd mellett ültem és apu feleségével beszélgettem. Nem volt benne semmi rossz szándék, de mikor hozzáért a térdemhez, megugrott a szívverésem és a tüdőmben ragadt a levegő. Úgy tett, mintha nem vette volna észre, de biztos vagyok benne, hogy feltűnt neki a dolog. Idő kellett mire újra nyugodtam öleltem meg a szüleimet és a barátaimat, de még mindig gyorsabban kalapál a szívem egy váratlan érintéstől.
Amikor becsukom a szemem, az egy igazán ijesztő érzés. Talán még ijesztőbb, mint egyedül sétálni a kihalt, esti utcákon. Olyankor kiszolgáltatottnak érzem magam és védtelennek. Nem látom mi jön, nem tudom megakadályozni. De mindig van egy pillanat az elején. Tényleg csak egy pillanat. Amikor azt érzem nincs nálam szabadabb ember a világon és mintha felemelkednék. Mintha kiszállnék a testemből és mindent elfelejtenék. De ez csak egy pillanat. Majd már a csukott szemeim alatt érzem, ahogy megtelnek könnyel, azoktól az érzésektől, amik átjárnak, mikor csak a sűrű sötétség van előttem.
Mindig eszembe jut, hogy régebben nem érdekelt, ha a kocsik lelassítottak mellettem az utcán, vagy a benne ülő férfiak feltűnően bámultak, az ablakból kihajolva füttyentettek és szólongattak. Esetleg mikor a munkások mellett kellett elsétálnom és őket hallgatni. Ezeket mind el tudtam engedni a fülem mellett és a legnagyobb nyugalommal sétáltam tovább. De most, ha hallom, hogy egy autó lelassít mögöttem vagy felnézve szembe találom magam a sofőrök figyelő szemeivel, elfog a félelem és megsokszorozom a lépteim. Hiába hajtanak tovább, még észlelem a testem enyhe remegését, ami szépen lassan alább hagy.
Az érzékelésem kiéleződött. Felkapom a fejem minden apró hangra vagy mozdulatra és máris a kiutat keresem. Közben persze mindig mosolygok, mert mi mást csinálhatnék. De a mosolyom megtört és legbelül észrevétlenül futok a múlt démonjai elől.
Pedig előtted nem féltem semmitől.
Bihari Attila: Két haiku
Itt a vég?
Karantén, járvány
Elszállt már minden ábránd
Lesz még szivárvány?
Végre vége
Egyre több oltott
Lassan nyitnak a boltok
Lesz még szivárvány…
Makai Nóra (5.e)
Bánrévi Gábor (11. E): Így meghalni
Csendes téli este volt. Az Péter bácsi feldúltan sétálgatott az utcákon, a hó csendben, szél nélkül szállingózott a faluban. Minden házból lámpafény szűrődött ki, és karácsonyfák mellett ülő családok árnyéka látszott, ahogy együtt nevetgélnek az ünnepen. Ahogy az utcákon sétált, elözönlötték a gondolatok. A néhai feleségének, és a gyermekeinek az emlékei. A volt család boldogsága melegséggel töltötte el, a farkasordító hideg ellenére is. Gondolataiban csak az utcalámpák ritkás fénye zavarta meg, ahogy korához képest irigylésre méltó sebességgel sétált végig a járdán. Számára nem volt ünnep, ez is csak egy volt azok közül a hosszú, esti séták közül. A dátum, csak egy szám volt a konyhában lógó, idejét múlt naptáron. Nem voltak látogatói, a gyermekei a saját családjukkal töltötték a karácsonyt. Ő pedig, mint már oly sokszor az elmúlt időben, egyedül maradt. Lábai vitték már tovább, elméje máshol járt, mint a teste. A lábai pedig ismerős terepre terelték, a nagy rétre, ahol gyermekkorában a barátaival szoktak játszani. Ezek a barátok már csak halvány darabok a sok emlék véget nem érő sorából. Arcok, a sok száz másik arc között. Az idő elkoptatta már ifjúságának emlékeit. De van az életében egy pont, amin nem fogott az idő. Egy arany pont, életének hosszú vonalában, amit mindig megőrzött, akármi történt az életében. Az esküvő napja. Az ünneplő tömeg. A sok, mostanra már arc nélkül maradt ember. A büszke apa. A könnyező anya. És legfőképp, a sugárzó feleség, és az ő gyönyörű tekintete. Szemei apró igazgyöngyként csillogtak azon a napon. Egy gyümölcsöző házasság kezdete. Egy időskorig tartó, boldog kapcsolat, és boldog gyermekek. Hogy hány gyermek, azt már nem tudta. Megtorpant egy pillanatra, és elgondolkozott, de már nem emlékezett. Nem emlékezhetett. Rövid idő múltán lábai, és a hideg hajtották tovább. Tovább, az üresen kongó utcákon, a magányos világon. Ahogy ment tovább, meglátta a padot. A padot, ahol barátaival találkoztak beszélgetni iskola után. Legszebb emlékei kötötték ehhez a padhoz. Lesöpörte róla a havat, és egy keserédes mosollyal leült rá. Ha maga elé nézett, látta az ismerős házat, ami a padra nézett az utca túloldaláról. Mostanra már elhagyatott, a tulajdonos 10 éve meghalt, az örökösei pedig túl elfoglaltak hogy törődjenek vele. Vajon ez fog történni az ő házával is? Amiben családjának generációi nőttek fel? Aggasztotta a gondolat. Maradt volna még ezen a padon üldögélve, de a hideg fa nem marasztalta sokáig. Még egy pad is elüldözte. Igazából már nem is tudta, hogy miért ülhetett le ide. De már ideje sem volt elgondolkozni, a lábai vitték tovább, mintha sietnie kellett volna valahova. Mintha ott kell hogy legyen valahol, ahol valami fontos történik. De nem tudta hogy hol, és nem tudta hogy miért. Nem tudta hogy hol lehet ő, ahol dolga lenne. Mintha egész életében csak a séta lett volna, és semmi más. Az esküvő aranyos pontja nem pislákolt már, és az emlékek tengere már csak egy apró pocsolya volt, amin bosszankodik az ember, ha véletlen belelép. De a lábai emlékeztek, és a lábai tudtak. Vitték, valahova, ahova vinniük kellett. Rövid gyaloglás után érkezett meg az öreg templomhoz. A falusi templom mellett ott állt az életnagyságú betlehem, benne a sok fafaragású figurával. Megállt előtte egy pillanatra, megcsodálta a Jézuska arcát. Aztán visszafordult, és önállósult lábai visszavitték a templomkertbe. A kert elég szomorú látványt nyújtott. A templom sötét tornya sötét szárnyként emelkedett felé, eltakarva azt a kis holdfényt ami bevilágította a falu többi részét. A legközelebbi utcalámpa távolin pislákolt a faluban. Mintha egy teljesen másik világ része lett volna. A parókia fényei a másik irányban voltak, és csak lustán kúsztak át a templom hátáról az oldalára. A karácsonyi fények ki voltak égve, mint ahogy minden szentestén megtörténik ezekkel az öreg égőkkel. Peti emlékezett még arra, mikor még újak voltak. De arra már nem, amikor öregek. Leült a kerti padra, ahol régen szokta várni anyukáját, hogy befejezze a beszélgetést a templomból. De most este volt. Semmi más, csak sötét. És Peti félt. De perceken belül már nem is tudta hogy miért. A világ, ami pár perce csodás nyugalommal töltötte el őt, most ellenségesen méregette őt. A békésen szállingózó hópihék megannyi lövedékként pattantak kabátjára. Nem tudta hol van, és nem tudta hogy miért van itt. Csak azt tudta, hogy lábai nem viszik már tovább. A pad hidegje lassan átjárta testét, de már nem üldözte el. Egy könnycsepp gördült le Peti szeméről. Majd lassan, elkezdett sírdogálni, a templomkertben, a téli padon.
Fél óra telhetett el. Senki nem volt ott, senki nem tudja megmondani. Egy rendőrautó jött a kanyarban, fényszórói megvilágították a padot. A rendőr aggódva félreállt. Sejtette hogy mi történt, de legbelül remélte még, hogy az öreg csak alszik, ám ahogy közelebb sétált, egyértelművé vált, hogy nem ez a helyzet. Megállt a néhai ember előtt, és levette sapkáját. Egy percig csendben nézte a néma testet, a fagyott könnyeket az arcán, amelyek a csukott szem alól csordogáltak, a havat, az öreg vállán, és sapkájának tetején. Amint a perc eltelt, csak szomorúan megcsóválta a fejét.
- Így meghalni. – mondta maga elé, az ürességbe. Elemelte az öregembert a padról, autójába rakta, és a temető felé vette az irányt. A hátsó ülésén pedig, az öreg Peti bácsi a faluból utolsó sétáját járta éppen. Fel, fel, az ég felé.
Maus Boglárka (5.E) és Mednyánszky Pál (11.D) munkája - utóbbi Macuo Busó haikuja alapján.
Albitz Csongor: Remény
Egyedül a szobámban,
Ülök az órámon.
S hallgatom tanárom,
Online a laptopon.
Szobámban van az egész osztályom,
S az összes tanárom.
Együtt vagyunk, de mégis távol,
Hiányuk rossz nagyon.
A vírus közbeszólt, s mindent elrontott,
Nincs kirándulás és kacagás.
Csak az unalom, mely rossz nagyon,
S mikor lesz vége, nem tudom.
Jövőre újra tavasz lesz,
S talán a termeket.
Vidám kacagás tölti be,
S nem a néma csend.
Molnár Tünde (11.E): Vonatút
Nem vágyok én semmire,
csak egy retúrjegyre.
felszállnék egy vonatra,
tök mindegy, hogy hova.
vigyen engem messzire,
csak el, el innen.
már egy éve a családdal,
éjjel-nappal egybezárva.
barátok sehol a láthatáron,
őket csak a neten látom.
magányra van szükségem,
a távoli messzeségben.
felszállnék egy vonatra,
ki tudja, mikor, hova?
beszélnék egy idegennel,
mindegy ki az, csak legyen
valaki, kinek mesélhetek.
utazgatnánk egymás mellett,
a magány és távolság helyett.
a lelkünkön könnyíthetnénk,
egymás felett nem ítélkeznénk.
a világ nagy dolgait megvitatnánk:
a tejbe a müzlit vagy fordítva raknánk?
melyik sarokba kerül a napocska
a balba vagy inkább a jobba?
megkérdezné, hogy vagyok?
mondanám jól, vagy hagyom,
hogy őszintén kimondjam,
mi bajom az új bolttal.
azzal a kicsivel a sarkon,
amivel amúgy nincs is bajom.
meggondolnám, hogy őszinte legyek,
vagy tolnám a sablon-szövegeket?
amúgy meg mi bajom lenne?
itthon vagyok, nincs is életem.
míg az egészségügy szenved,
és naponta meghalnak több ezren,
nekem a legnagyobb bajom,
hogy jól sikerüljön a dolgozatom!?
míg azt se tudom hova kerülök korábban,
a kórházba vagy az iskolába?
de legyek képbe a költők életével,
meg persze a DNS működésével.
nincs élet a vektorok nélkül,
a világháborús helyzet sem enyhül.
beszéljek idegen nyelveken,
miközben a magyar is csak megyeget.
ezek mind fontosak és szépek,
csak most épp nem ez a lényeg.
elmesélhetném neki az ötletem,
amit anyának is mondtam ma reggel.
fessük át a házat sárgára,
engedélyt adva a bolondságra.
nekem is elment a maradék eszem,
„ezt épp egy képzeletbeli embernek mesélem”.
mesélhetnék neki a sorozatról,
amire nálam idő mindig szakítható.
mások a leadott kilókkal flexelnek,
én pedig épp rekordot döntöttem meg
elfogyott egy hónap alatt
a sorozatom 10 évadja.
ha nem lenne ez a helyzet,
akár érdekes utazás is lenne.
megismerni egyszer valakit,
utána róla soha nem hallani.
megérkezünk az állomáshoz,
magára hagyom új és fura barátom.
ez a vonat is elment,
hisz te is jól ismered:
„a vonat nem vár,
elindult már.”
felszállok a következőre,
vagy talán jövőre.
Ignác Bence (9. C): Tibor
,A következő vers csak a képzelet szüleménye, bármilyen dolog, ami hasonlít a valóságra pusztán a véletlen műve,”
Volt egyszer egy sofőr, úgy hívták hogy Tibor
Ki minden padkát egy busszal eltipor
De csak volt..., Mert kicsapták
Mikor megpadkázott vagy 100 padkát
Üldögélt a padkán, mellette pilótakeksz
Elhatározván, hogy pilóta lesz
(Még buszra se volt engedélye)
De nem gátolta, hogy célját elérje
Ki is ment a Ferihegyi reptérre
Fel is szállt egy Viszérre
(Össze nem keverendő a magyar Wizzair-rel)
Átvette az uralmat a gépen
Felszállt és el is tűnt az égen
A repülés közben minden simán ment
De csak addig, amíg a gép a pályára nem röppent
Mert Tibor olyan gyorsan repdesett
A pályát megpadkázva a gépfarok is leesett
Tibor, kit a rendőrség felfedezett
Az Evergreen fedélzetén menedéket keresett
A hajónak a Szuez volt a céliránya
Tibor kigondolta, ő lesz majd a kapitánya
Átvette az uralmat, a kormányt megrázta
Így a Szuezi-csatornát is megpadkázta
Megyeri Kiss Anna: Költészet napja
Tóth Anna (5. e) : Edgar Allan Poe - A holló
Varga Katica (11.e): Eltagadom
Eltagadom, hogyha kérdik:
"Elmult minden, nem szeretlek!"
Úgy fáj ez a képmutatás,
Úgy fáj ez az én szivemnek.
De mit tegyek? Hivalkodjam
Bánatommal a világnak?
Vagy lenézve, kinevetve
Siránkozzam még utánad?...
Rejtegetem szivem mélyén,
Féltve, fájón a nagy titkot:
Hogy feledni el nem tudlak,
Hogy nem leszek soha boldog!
Megmutatom
Megmutatom, hogyha kérdik:
„Elmúlt sok év, hogy szeretlek!”
Úgy pezsdít ez az érzés
Úgy pezsdítő ez az én szívemnek.
De mit tegyek? Kürtöljem szét
Boldogságomat a világnak?
Vagy felnézve, felnevetve csak
Hálát adjak Te utánad?
Ápolgatom szívem mélyén,
Kedvesen, buzgón a nagy kincset:
Hogy engedni el nem tudlak,
Hogy melletted leszek most már boldog!
(Ady Endre után szabadon)
Mitterer Evelin Tamara (11.A)
Ady Virág-fohász virágok urához
Molnár Frida (9.B) - illusztráció Ady Endre Lédával a bálban c. verséhez
Nagy Botond (7. E): Ez az év más mint a többi….
A COVID hirtelen pottyant az égből
és ezért hiányzik az iskolai légkör.
A mostani helyzet jó, rossz és furcsa is egyben,
de azért nem igazán maradnék ebben a helyzetben.
Mivel közeleg a húsvét,
vidámabb lesz ez a bús év.
Az idei ünnepnek az lesz majd a baja,
kiszárad majd minden lánynak a haja.
Nagyszüleim messze, találkozni tilos-
hideg idők járnak, kell sál tarka, csíkos.
Ha tehetném, bejárnám Tolnát és Baranyát,
De -sajnos- csak tévén nézhetem A nemzet aranyát.
Társaságra vágyom, mert otthon ülni szívás,
jó lenne egy fagyi; csokis – málnás – szilvás.
Azért a pecázást szorgalmasan űzöm,
a földigilisztákat a horgomra tűzöm.
Sokat sakkozom online,
ezt is megszoktam most már.
Nagyon sok sakkversenyen veszek részt,
ezzel nem vesztek, csak nyerek sok-sok észt.
Az egész világ arra vár, hogy szabadon utazzon,
ne csak otthon, maszkban távolságot tartson.
Reméljük, lassan itt a járvány vége,
legyen a Covidnak az oltás az ellensége.
Pásztor Adél Blanka (7.E):
A végtelenbe
Kint eső zuhog
Rám hullik könnye
Mely elemészt mindent
Amit csak ismerek
És nem tudom
Hogy állíthatnám meg
A vihart
Ami készülődni látszik
Arra hivatkozva, hogy
Elpusztítja azt
Amihez kötődök
És nem létébe
Beleszakadna erős szívem
Miközben üvöltve zuhannék
A végtelenbe
Elveszetten és
Elpusztítva
Miközben pár nevet
Suttognék
A sötétbe
És ajkamon remegne
Minden ki nem mondott
Szó, amit elpocsékoltam
Amikor még volt
Idő és hallgató
De ténylegesen
Csak most érnek
Értelmet, hogy
Eltűnt mindenki
Akinek szóltak volna
Ezek a kendőzetlen
Szavak
Amik talán mindent
Megváltoztattak volna
Ha hallják időben
De most, hogy nem
Maradt más
A feltételezésen kívül
Üres ígéretként
Konganak a
Végtelen sötétben.
Déne Alexa (7.E): Zsákutca
Út. Csendesen megyünk valamerre.
A rádió csak pislákol, halk ütemre.
Az autót ez az egy zaj tölti be...
Nem mehetnénk végre messzebbre?
A lámpa piros, majd zöldre vált,
A kormány serceg egy meleg kéz alatt.
A kerekek csak gurulnak, az öv szorít
Ahogy az érzelmeim folytogatnak teher alatt.
Szomorúság, szokványos pillanat,
Mely naponta rád törhet egy hét alatt,
És a nap 24 órájában veled maradhat,
Akár egy rémálom, csak úgy zavarhat.
Rémálom lenne? Ezt kívánom sokszor,
Hogy múljon el az időszakos horror.
Szaladjon most is el, másodszor,
Mert ez a hangulat már búskomor.
Van jelenleg utazás helyett maszk, vakcina,
Nem mehetünk el, mire vágytunk annyira.
Páran nem is akarnak, nem telik már taxira,
Hiába mennének csupán a Balcsira.
Mennének ők akárhová, csak el innen,
El... távolabbi vidékre, mint egy filmben.
Lennénk már páran ezres civilben,
Csak, hogy vírus tombol rengeteg emberben.
Út. Mennénk már valamerre!
A rádió sem pislákol halk ütemre.
Bár az autót zene töltené be,
Nem is kellene távolra, csak menni kifele!
Hiányzik, hogy ablakomon esti fény játsszon,
Nem vetül már rá semmi, az nem is vászon...
Viszont a kocsik fényei tündöklöttek éppen
Nyaranta, sőt, gyakran még télen.
A lámpa is színt vált, egyedül,
Bár a kormány meg sem rezdül.
Az öv nem szorít, a kerék nem gurul
És egy érzelmem sem csitul.
Rémálom? Ugyan már? Ez egy életérzés,
Már horrornak is igen kevés.
Elszaladni? A vírus igen békés
És követ minden egyes légzést.
Majd talán, évezredeknek tűnve, eltűnik,
Úgy ahogy volt, egyszerűen megszűnik.
Ha pedig újra is kezdődik
Úgy kezdi mint először: sokáig rejtőzik.
Pásztor Adél Blanka (7.E): Hogy ismét egy legyek -
Szakad az eső. Lassan én is csatlakozom hozzá.
Homályossá válik az arcomon minden vonás.
Szemem élesből transzformálódik elmosottá.
Folyamatos a zúgás fülemben, nem szűnik a nyomás.
Az esernyőmet elhagytam, nincs szükségem rá,
Hagyom, hogy az eső elmosson. Ne miatta váljak átkozottá.
Azt gondolnák, ilyenkor erednek meg könnyeim,
De azt kell mondanom nem. Nincsenek ilyen elveim.
Azt hittem, ha eljövök minden könnyebb lesz,
De most már a tömeg mellett a magány is tönkretesz.
Lassan rovom egymás után a hosszú kilométereket,
Nem érdekel, hogy hogy kellett volna lépnem a lépéseket.
Ez lennék én? Árnyékká válok, régi énem árnyékában lépkedem
Mindaddig amíg meg nem unom és önállóan szétesem.
Hátra maradva hullok darabokra, elgurulok az utcán
A sárban magányosan heverek széttörve, sután.
Hiába pillantott rám bárki is szánakozva esetleg reménykedve
Én nem néztem vissza, tekintetem elvándorolt a meszeségbe.
Nem vártam megszánást, nem mutattak megbánást
Azok se, akik gyűlölködve hajítottak el nem mutatva ellenállást.
Nem várok el senkitől semmit, csak magamat szeretném
Ismét egynek tudni, de pár darab elveszett bármennyit is keresném.
De ne mosolyogjon rám kényesen senki
És nyújtsa felém szegecses kezét
Hiszen tudom, hogy a segítségük fájni fog
Ezernyi tövis fog díszíteni úgy, hogy nem tettem semmit.
Heverek és türelmesen várok az esőre. Csak mosson el végre
Mosson el hátha úgy könnyebb lenne felállnom,
Főleg, hogy ha cseppjei távolabb sodornák darabkáimat
Csakhogy ösztönözzön a hiányuk az összegyűjtésükre.
Nem érdekel, ha fájni fog a nélkülözésük
Hisz így talán hamarabb szedem össze őket.
Mozdulnék, de úgy érzem, moccanni sem tudok,
Már üvöltenék, de tudom, a szám messze vár.
Mégis, mielőtt elkezdeném keresni az eső elered. Végre
Érzem, hogy gyorsan sodródok szét mégis közelebb kerülök igazi énemhez.
Az árral szembe fordulok, tudom, hogy nehéz lesz
Különálló részeimmel egyszerre haladnom mégis
Nekiállok az előremenetelnek hátha így visszakapom
Az arcom, a lényem, amit elvettek mosolyogva tőlem.
„Valahol elhagytad az arcomat, s most én sem tudom milyen vagyok”
-Nagy István Attila-
Fent: Nagy Levente (5.E), Petrás Janka (5.E) és Pintér Hanna Éva (5.E)
Jobbra: Szabadi Péter (5.E) munkája
Hajder Alexandra Barbara (10. C)
Néma intelem
Ki hallotta meg a jeleket,
Melyeket Földanyánk küldött.
Ha nem vigyázunk e helyre,
Elveszhet amiért mindenki küzdött.
Oh, a bezártság, melyben élünk ma,
Megszokhatatlan és furcsa,
De magunknak köszönhetjük csak,
És mi vagyunk a megoldás kulcsa.
Rég óta rossz az az irány
Amely felé minden ember indult
Ettől nem kaphatunk, csak egy sivár
Boldogtalan életet, mely megbénult.
Oly sokan mondják, „nem megy”,
De szerintem bármi lehetséges.
Csak tudnunk kell a módját, neked,
Nekem, mert ez így nevetséges!
Naponta százszor is látom,
Ahogy az emberek birka módjára,
Megvezetve állnak egy vásznon,
És vakon cselekednek óráról órára.
Abban pedig csak reménykedni tudok,
Hogy a sok szemfedő ellenére,
Valaki meglátja a mosolyom,
És felébred benne a szenvedélye.
Vak vezet világtalant,
Mind hallottuk már ezt a mondást.
Sajnos e miatt oly hatástalan,
Mindaz, amit most hoznak ránk.
Íztelen lett a világ minden pontja.
Nem hallani már mást, csak hogy:
...néma csendet, senki sem mondja,
Gyere velem, megoldjuk valahogy!
Reményvesztettség minden ponton,
De mondok egy nagyon jó tanácsot:
„Hagyd, hogy a mosolyod
Megváltoztassa a világot!”
Ugyan én látom, ez nem vitás,
Hogy most te is éled a nyomorod.
„De ne hagyd, hogy a világ
Megváltoztassa a mosolyod!”
Sajnos nem hallottuk a jeleket,
Melyeket Földanyánk küldött.
Nem vigyáztunk e helyre,
Elveszett amiért mindenki küzdött.
Kertész Gréti (10. E) - Óceán
Nemcsak tetszel nekem, hanem szerelmes vagyok beléd...
és te is az voltál...
Jobban, mint valaha, kimondtad, ahogy én is.
Szerettük egymást és szeretve voltunk,
bármit megtettem volna érted es értünk.
Nem akartam veled leélni az életem de el tudtam képzelni, pedig még fiatalok vagyunk, nagyon fiatalok...
Sosem terveztünk egy hétnél előbbre sem, mégis a tudatalattimban már a nyaralótokban ültem, az öledben, a reggeli kávéval a kezemben várva, hogy a szemembe nézz és azt mondd, nekem vannak a legszebb szemeim a világon.
Igen, szerencsések vagyunk, hogy egymásra találtunk és olyan dolgot éreztünk, amit mások egész életükben keresnek.
De nálad ez a csodálatos valami és az a sok pillangó, amik egykor nyughatatlanul dörömböltek a pocakodban, egyszerűen elszálltak... csak úgy elrepültek és te hagytad menni őket azok pedig magukkal a rántották az enyémeket is.
Tudod hiányoznak a pillangóim és az, ahogyan összegabalyodnak a tieiddel.
Rengeteg újat tanítottál magamról. Nem tudtam, hogy tudok valakit ennyire szeretni és azt sem, hogy tud valami ennyire fájni. Nekem adtad a legnagyobb dolgot amit bárki adni tud, a szeretetedet. Én neked adtam mindenem és ennél is többet és többet akartam adni neked, aztán egyszercsak elvetted...
Az egészet. Csak fogtad és kidobtad a kukába, és mint két üres ember távoztunk a kapcsolatból, te tovább álltál, engem meg kilöktél de a lábam beakadt a küszöbbe...
Az a két ember lettünk, akik üresek mégis, tele vannak indulattal, érzésekkel és emlékekkel, amik már csak a múlt darabkái és egy cseppje sincsen már belőlük, sem a jelenben, sem a jövőben.
Az, amit egymás iránt éreztünk olyan volt, mint a tenger egy szelesebb napon, amikor bent vagy a vízben és egyszerűen csak lebegsz a vízzel. Szabadnak és nyugodtnak érzed magad, aztán jön egy nagyobb löket, egy hullám, ami elsodor és a víz alá ránt, aztán egész egyszerűen nem bírsz levegőhöz jutni és tehetetlenül megfulladsz.
Belefulladtunk...
Én voltam a víz amin lebegtél, de te voltál a hullám, ami a mélybe rántott és akaratomon kívül fulladtam meg, a tehetetlenségemben és abban, hogy kiszerettél belőlem. Ezzel kényszerítettel, hogy szeressek ki belőled,
...de mi van ha nem tudok?
Mi van, ha csak megtanulom elzárni a szerelmem és másnak csak melletted lesz hely?
Ha a te irántad érzett dolgok túlcsordulnak a szívemen, felemésztik a testemet, betöltik a tüdőm és nem kapok többé levegőt?
Akkor mit teszel?
...semmit.
Mert a te szívedben már nem vagyok ott és te már tovább úsztál, elrugaszkodva az én süllyedő szívemen, amit te löktél a víz alá.
Nincs bennem harag, nem is tombolt a tengerem. Én csak süllyedek vele, amíg egy kis tavacska nem lesz belőlem és amíg annak minden cseppje fel nem szárad általad.
Remélem valaki majd feltölti a kiszáradt medret és tenger helyett óceán lesz belőlem.
Szerettem a vizet és te is szeretted, akkor
miért nem lehet(t)ünk együtt óceán?
Molnár Kata (11. A): S az ölelés?
Hogyan érzem magam?
Forrongó vulkán testem, erős akarok lenni.
Kitörjek,
Vagy hagyjam a bárányt nyugodtan legelni?
Így érzem magam,
Éhezem a fényt és falom a sötétet.
Néha azért,
Egy félig rágott sziporkán valahogy megélek.
Hol érzem magam?
Elhagytam hátizsákom s benne minden kincsemet.
Nem tehetek róla,
A fenyőfával igenis egy részeg bohóc incseleg.
Nem érzem magam.
Szemem fáj, fejem üres, szívem nem is enyém,
De nem kérem.
Ölel a fa, kérge legyen akármilyen kemény.
S az ölelés? Az jó. Most úgy érzem.
Reizinger Anna (5.E)
Papp László Sándor: Párnák és cellák
A nap fénye táncol börtönöm ablakán,
Fürkészem benne szabadulás sugarát.
Meglátom, itt van! Vagy csak pusztán képzelgek?
Cellámat elhagynom lenne oly nagy vétek?
Bezártság, elzártság, kinti lét hiánya,
Kényelem, puhaság nem megy a kárára.
Kétely, kétség, aggály: mire van szükségem?
Hogy újra sétálhassak a verőfényben?
Gondjaim megint nyakamba szakadjanak?
Vágyaim, álmaim megvalósuljanak?
Feladnám kényelmem gondjaim oltárán?
Megintcsak táncoljak céljaim tornácán?
Maradjak bezárva, kényelem ketrecén?
Áldozzam óhajaim párnák fellegén?
Nem! Én ezt nem tehetem! Szabadulnom kell!
De nincs hova menni. Láncai fognak le.
Felkelek, felnézek. Kinyílnak szemeim.
Valóság, éjszaka. Vállamon terheim.
A rémálom véget ért, nincsen több ábránd.
Azonban elveti gondolatnak magját.
Izmendi Zselyke (5.E), Szabó Tamás (5.E), Szalma Borka (11.D) Fodor Ákos: Három negatív szó c. verséhez készített illusztrációja, valamint Szilágyi Petra Sarolta (11.D) japán haiku-alkotása.
Fodor Noémi : Online zűrzavar
Az iskolába szeptemberben mindig boldogan mentem,
A sulibüfében finom szendvicseket is vettem.
Körülvett engem a nyüzsgő diákok zaja,
És elnyomta a szokásos illatot a fertőtlenítő szaga.
A maszkot ugyan viseltem, de sosem szerettem,
A reggeli bejárás sem volt a legnagyobb kedvencem.
De a barátok szerencsére mindig a legjobb helyen voltak,
Az udvaron pedig vérre menő ping-pong meccsek folytak.
Az emlékek mély nyomot hagytak bennem,
Pedig a gimnáziumot csak az idén kezdtem.
A gólyatábor miatt ugyan hangom nem igen volt,
De a nevetés, és a jókedv így is megvolt.
Tesi órán voltam épp, amikor hirdették a zűrzavart,
Az online oktatás híre ugyanis mindenhol port kavart.
Valaki örült, míg más a padban szomorkodott,
Volt ki csodát várt, míg más csak elkomorodott.
Az első pár hét itthon még nem volt elviselhetetlen,
Csak a hangulat, és a barátok miatt volt kellemetlen.
Sajnos a helyzet innentől sem javult,
És a remény sugara mára már eléggé elavult.
Már 5 hónapja vagyok itthon, és csak társaságra vágyom,
A gépemet, ha visszamegyek, remélem, sosem látom.
Csak szabadság, csak egy sima óra legyen úgy, mint régen,
Ha kell, írok matek dolgozatot minden héten.
Csak halljam az állatházi zajokat,
És éljem át újra az eddigi pillanatokat.
Lassan megőrülök, a gép az egyetlen társaságom,
A Redmenta pedig a legrosszabb rémálmom.
Még álmomban is Teamsen csinálok teszteket,
És Pitagorasz tétele lebeg fenn a fejem felett.
Már el is felejtettem milyen volt hatkor kelni,
És a folyosókon régi ismerősöket felismerni.
Azt a bizonyos sprintet, ha a könyvem a szekrényben maradt,
És a legjobb kifogásokat a házi hiány miatt.
A barátok, ha ugyan online is, de itt vannak,
Az emlékek, ha mélyen is, de erőt adnak.
Az érzések 6 hónap után megmagyarázhatatlanok,
A hírek ennyi idő múltán kiszámíthatatlanok.
A mikrofonok bekapcsolása ritka,
S a kamerák élessége sem tiszta.
Az internet akadozás gyakori,
A Teams probléma mindennapi.
Remélem a vírusnak nemsokára vége,
És a diákok harsogó hangja felcsendül végre.
S élményeket gyűjtünk újra nap-nap után,
Addig is vigyázz magadra drága iskolám!
Lezsák Botond: Feketén, fehéren
Feketén álmodtam fehéret.
Színtelen, puszta, üres képet.
Kopár volt a cserjés berek,
Néma hangok beszélgettek.
Szótlanság és sötétség honolt,
Fekete s fehér vihar tombolt.
Semmilyen volt az ég országa,
Nem volt fény, ki megkoronázza.
Fagyos, északi szél süvített,
Bejárta az élettelen, kopár rétet.
Nem volt élettel teli dús virág,
Fekete, fehér volt az egész világ.
Nem maradt hírnöke a szépnek,
Sem az égbolt kékségének,
Fekete, fehér volt a tajték habja,
Elmaradt az élet vidám hangja.
Feketén álmodtam fehéret.
Színtelen, puszta, üres képet.
Lezsák Botond: Hullámok közt
Lelkem mint viharban ladik,
Hányódik érzéseim tavában.
Tengeren, hol nem hajnalodik,
Ott lebeg lehúzó kavargásban.
Haragnak hullámi dobolnak,
Elemésztő érzés veri oldalát,
Bizonytalanul ring a csónak.
Várja könnyítő halál csókját.
Reménytelenség füstje táncol,
Forog, csalfa mosollyal ígéri,
Ő törékeny, jobb jövőt rajzol,
Hazug tollal, hamis kőbe vési.
A szomorúság szele pajkosan,
Fúj, belekap szakadt vitorlába,
Révész ő, ki szállítja komoran,
Lelkem ladikját a vég zugába.
Bizonytalanság fellege úszik,
Bitorolván égboltnak trónját.
Felhő, mely nehezen foszlik,
Sötétbe borítja égnek országát.
Visszatér-e a szent fénysugár?
Elhal-e fájdalomnak fojtó keze?
El. Idővel újra szárazulat vár,
Föld, hol vidáman szól a zene.
Tóth Alina (5.E), Varga Dávid Zsolt (5.E) és Tóth Anna (5.E)
Lezsák Botond: A mélység
A tenger mélyén eltemetve,
Szavak, szavak nyugszanak.
Hangtalanul, reménykedve,
Sötét feketeségben siklanak.
Kimondatlan gondolatok,
Kik alaktalanul tengődnek.
Ott, lent elhantoltan úsztok,
Imát rebegtek a fénynek.
A Napnak, ki egykoron, fent,
Rátok szórta meleg sugarit.
S most itt vagytok. Lent.
Hol még Hold sem világít.
Lehúzott titeket a mélység,
Lerántott magával az idő.
Földhöz szögez a kékség,
A rátok, felülről nehezedő.
Oláh Krisztián (5.e)
Macu Baso japán haikuhoz készült rajza
Demeter Péter (5.E)
Fodor Ákos: Három negatív szó c. verséhez
Hajdú Eliza: A lány, aki nyúlnak képzelte magát
Szia!
El tudom képzelni a meglepődött arcodat az üzenetem láttán. Nem hallottál még felőlem, jól sejtem? Ne töröld az üzenetemet! Tudom jól, mi jár a fejedben. Pont az, ami az összes embernek, akinél eddig próbálkoztam. Mindenki letiltott, kidobott a szemetesbe, lomtárba helyezett (csak hogy divatos kifejezésekkel is éljek). Ezúttal rajtad akadt meg a szemem. Különleges vagy. (Hadd súgjam meg: ha idáig elolvastad, gratulálok, eddig te jutottál a legmesszebb üzeneteim olvasásában.) Afelől megnyugtathatlak: nem egy ostoba körlevél által kreált szellem vagyok. Nem fogok éjfélkor az ágyad mellett állni, és sikítva a fejedet venni. Azonban ismerek valakit, aki képes erre.
A nevem egyelőre nem mérvadó, ezért is választottam a @nyalanyaki felhasználónevet. Úgy érzem, így is többet osztottam meg veled, mint amennyit érdemes lett volna. Térjünk rá a tárgyra.
Szeretnék tőled kérdezni valamit. Szerinted a nyuszik aranyosak? Nos? Mit mondasz? Rendben, nem várom meg a száz százalékig igenlő válaszodat. Tehát édesek, tündériek, ennivalóak és ennek az összes szinonimája. Tudod, kiskoromban én is rajongtam értük. Volt is egy szőrös kis jószágom, Karotta volt a neve. Kövér nyúl volt, annyira, hogy alig bírtam egyedül megemelni. Vérvörös szemei még jobban kitűntek hófehér bundája mellett. Még kicsi lányként is úgy éreztem, hogy röntgenszemeivel belelát a fejembe és elolvassa az ott zakatoló gondolatokat. Ettől függetlenül mindig azt gondoltam, hogy csodálatos teremtmények, örömet és boldogságot hoznak az életünkbe.
De. Én mégis úgy döntöttem, hogy többet nem megyek a közelükbe.
Ha még itt vagy, akkor hadd mutassak meg neked egy példázatot. Nyugalom, nem áll szándékomban unalmas bibliai történetekkel fárasztani, azokról eleget hallasz irodalomórákon. Csak én nevezem példázatnak.
Megosztok veled egy írást, amit a legnagyobb elkeseredettségemben, iszonyomban, majd ráébredésemben vetettem papírra. A ráébredés cselekedeteink bánatos értelmetlenségére. A ráébredés, hogy a testünk kiszabadítása hasztalan, ha a börtön rácsai egészen a Mélységig hatolnak. A ráébredés arra, hogy nem követhetjük céljainkat és álmainkat, ameddig fel nem oldozzuk azt, ami elől a múltban futottunk. És végül a ráébredés arra, hogy minél gyorsabban menekülnénk, annál erősebben ráncigál vissza az a nyomorult bilincs oda, ahonnan jöttünk, s minél szorosabb, annál nagyobb nyomot hagy a lelkünkön és a húsunkban.
Eredetileg ezt szántam a végrendeletemnek, a barátaimnak és a családomnak, nem utolsó sorban régi énemnek, a Nyúlnak.
Kérlek, olvasd végig, ne görgesd tovább, ráér az a roppant sürgős poszt vagy a legújabb pletyka az ősellenségedről! Szeretném, ha megértenéd, min mentem keresztül, mert azt hiszem, hasonló cipőben járunk.
"Sziasztok!
Sürgős segítségre van szükségem, mert lassan nem tudom eldönteni, hogy amit látok és tapasztalok, az a valóság-e, vagy sem. Zavarodott, gondolhatjátok mindannyian, de könyörgök, hallgassatok meg, mielőtt beleőrülök ebbe. Rövid leszek, mert ha eljön, úgyse tudok mit tenni, akkor már túl késő.
Ötödik osztályos koromban kezdődtek a gondok. Ha lehunyom a szemeimet, még most is előttem van az a kép, ahogyan a Tanárnő unottan lapozgatja az osztálynaplót, azt mérlegelve, hogy ma egy szép vagy egy siralmas feleletet szeretne-e hallani. Nem értettem miért akart a Tanárnő kellemetlen helyzetbe hozni, de rám mutatott. Matematikából nem álltam fényesen, (éppenséggel stabil hármas volt az átlagom), így kissé felvont szemöldökkel ugyan, de kisétáltam az… osztály elé.
Ez volt a legelső találkozásom Vele. Amint megkaptam az első kérdést, egyből válaszra is nyitottam volna a számat, ha tudom. Nem engedte. Ekkor éreztem először azt, ahogy végigfut rajtam egy megmagyarázhatatlan hideg. A hátam mögött volt a felelésem végéig, nem láttam, de tisztán megéreztem a jelenlétét. Akkora, mint én, hatalmas nyúlfülei meredeznek az ég felé. Irgalmatlanul nagy szemei vannak és hatalmas fogai. Láttam őt, a szemeim előtt lebegtek azok a sátáni szemek, amikkel a lelkemig lelátott. Földbe gyökerezett lábakkal álltam hosszú, örökkévalóságnak tűnő másodpercekig a táblánál. Végül a Tanárnő egy elégtelennel leültetett a helyemre.
Remegtem, megkérdezték, hogy történt-e valami? Elmondtam, hogy ott állt a nyuszi, és azt súgta a fülembe, hogy nem szabad beszélnem. Mondanom se kell, nem vettek komolyan. Egyikőtök se vett komolyan. Reménykedni tudtam csak, hogy nem minősül ez a valaki állandó vendégemnek.
Micsoda tévedés.
Szép lassan kiismert. Nem maradtak előtte titkaim, így senki szemébe nem mertem nézni. A tükörbe nézve se láttam már mást, mint Őt, a Nyulat.
Amint elballagtam és megkezdtem a gimnázium első évét, valami nem stimmelt. Azokban a hónapokban, amit ismerkedéssel töltöttem, minden nagyszerűnek ígérkezett. Szeretnek a többiek, tudok velük beszélgetni, ráadásul ott van Rudolf is, aki életemben az első olyan fiú, akire felfigyeltem.
Éreztem, hogy követ, tudtam, hogy követ engem.
Szerettem volna elmenni osztálykirándulásra, de nem engedte.
Miért mennél? Szörnyen utálnak. Csak megrekesztenéd a jó hangulatot.
Kezdtem volna közelebb kerülni Rudolfhoz, de közbeszólt.
Miért írnál rá? Szerinted méltatna válaszra? Untatnád. Mást is ignorál, akkor szerinted pont téged venne észre? Hoppá. Hát mégis csak megszánt? Persze, hiszen kell valaki, akin szórakozik, akivel játszhat. Hoppá. Rád mosolygott? Ott állt mögötted egy másik lány, neki szánta.
Nem voltak szabad gondolataim. Féltem örülni és igazán boldognak lenni. A Nyúl bármelyik pillanatban feltűnhet a szemem sarkából s megfoszt ettől a kevés fényforrásomtól is. Így van értelme bárminek is nekikezdeni?
Azon a bizonyos éjszakán is ekörül forgott az agyam. Sajgott a fejem a rengeteg elvarratlan gondolattól. Egy idő után aztán én se bírtam soká, és elszundítottam.
Hatalmas erővel csapódtam be a sivár szakadék legmélyére. Meglepetésemre túléltem a halálos zuhanást, felállni viszont nem tudtam. Mintha a Mélység nem szerette volna azt, hogy elmozduljak, a martalékává akarta, hogy váljak. Nem ellenkeztem. Összefont karokkal csendben tűrtem, hogy egyre nagyobb sötétséget gerjesszen körülöttem, már vártam azt a pillanatot, amikor teljesen elnyel.
Egyszer egy pislantás alatt olyan hatalmas fény árasztja el a végtelennek tűnő Mélységet, hogy a szemeimet is alig bírtam nyitva tartani.
Mi ez a hely?
Hirtelen előttem termett Ő. Nem rohantam el, nem fogtam vad menekülésbe, mint amit ébren tennék. Régi ismerősömként köszöntöttem a Nyulat.
Elmondanád, hogy hova kerültem? - kérdeztem a tőlem telhető legridegebb hangszínen.
Természetesen. Foglalj helyet. - felszisszentem a hangjára. Mintha ezer borospohár egyszerre törne apró szilánkokra. Leült a padra, majd elővett egy répát, mintha csak a világ legtermészetesebb cselekedete volna leülni egy padra, egy életnagyságú nyúl mellé.
Miért csinálod ezt? - bukott ki belőlem a magamban oly sokszor elismételt kérdés. - Miért kínzol engem? Egyáltalán mi vagy te?
Hogy mi vagyok? - vihogott rajtam éles hangján. - A tanárok okosnak mondanak, de az élethez rettenetesen buta vagy. - Kezdődik.
Mi vagy te? - sóhajtottam, reménykedve egy válaszban.
Lehetek egy förtelmes, otromba rémség, de egy mindenkit zavarba ejtő, tüneményes szépség is. Miért én döntsek?
Na, ebből elég! - harsogtam bele az arcába. - Áruld el ki vagy! Mutasd magad! - mintha megtörtem volna. Rángatózott, eleinte csak a jobb bajsza, majd a bal, végül már az egész arca; elszíneződött a bundája, leégett róla a szőr. Gyomorforgató látvány volt, mégse tudtam levenni róla a szememet. Soha nem láttam még ezt a lányt. Alacsony, barna hajú, oldalán egy félrecsúsztatott piros masni… duci testalkat… szemüveg… egy pillanatra megálltam, talán még a lélegzetem is elakadt. Aki velem szemben ült az… Én vagyok. Az átalakulása lenyűgözött, ehhez foghatót életemben nem láttam még.
De gyönyörű lány - ki ez? - kérdeztem kábán.
Hehe - felettébb mulattató látni, ahogy gondolkodni próbálsz. - vetette oda bután heherészve.
Ki ez a lány, Nyúl? - emeltem fel a hangomat. Nem akartam hinni a saját füleimnek. Tényleg egy nyamvadt tapsifülest próbálok szóra bírni? Ha ilyeneket rejt a lelkem legmélye, csodálkoznom kellene azon, hogy szabadidőmben sorozatgyilkosokról olvasgatok? Ez már valóban a vég.
Ejnye, te buta lány, fene enne meg! Én és Te egy testen osztozunk. Ha akarod, lehetek olyan ember, akire vágysz, akár el is tűnhetek. Ha viszont nincs meg benned az akarat, miért foglalkozzak veled? Mit vársz, hogy egy csettintésre az egész élet a lábaid előtt hever? - kacagott magas, sípoló hangon, amiktől csengtek a füleim. Egy kurta bólintással nyugtáztam a válaszát. Akárki lehet belőlem. Hogyne, és akkor miért Őt kaptam? Miért pont…
Ebben a pillanatban értek el szavainak súlyai. Akárki. Azaz ha én azt szeretném, hogy akárki legyen belőlem, ahhoz nem kell Ő. Ha azt akarom, akkor Ő eltűnik.
Igazad van.
Hogy?
Te csak itt létezel, a fejemben. A valóságban nem. Nekem nincsenek nyúlfüleim és kapafogaim, sőt, még csúnya se vagyok. Te vagy az, aki ezt elhitette velem éveken keresztül.
Nem igaz! - sipította, egyre elviselhetetlenebbül. Szavai és nyögései között nemigen lehetett különbséget tenni - Nem igaz! Te szenvedésre ítéltettél! Senki nem szeret! SENKI!
Felülkerekedtem ezeken a szavain is. Többet semmit nem voltam hajlandó meghallani, amit mond.
Hat óra harminc perc. Szokásosan lefordultam az ágyamról, így a földön tértem magamhoz. Viszont jó ideig még nem keltem fel a padlóról.
Nem tudom hova tenni ezt. "
Megint én vagyok az, utoljára. Szerettem volna megosztani veled a történetemet és találkozásomat a Mélységgel és a Jóreménységgel. Sokan megfeledkeznek arról, hogy léteznek, és annál is többen vannak azok, akik nem is sejtik, micsoda erők lakoznak bennük. Tudod, nem kell repülőre vagy hajóra szállnod ahhoz, hogy lélegzetelállító dolgokat tapasztalj magad körül. Elég az, ha lemész a szintedre, és megismerkedsz a valódi alakoddal. Ne felületesen. A felszínen én is azt hittem, hogy egy torzszülött vagyok, egy groteszk lény, aki hátrányos helyzetű, és akin már senki nem tud segíteni. Csak akkor döbbentem rá, hogy Ő a látszat. Elcsúfított, hogy ne merjek utcára lépni, hogy azt érezzem, semmit nem érek, és ameddig le nem törte az összes pozitív gondolatomat magammal kapcsolatban.
Hogy mi lett a Nyúllal?
Megtanultam megfeledkezni róla. Ha nem koncentrálok rá, senki sem veszi észre, hogy ott van. Keresztülnéznek rajta az emberek. Addig vergődik ocsmány bundájában, ameddig nem talál egy újabb testet, amiben gátlásokat ébreszthet. Előbb-utóbb ugyanarra a sorsra jut, akárkinél is próbálkozik.
Te pedig, aki a telefont fogod a kezedben, vagy a monitoron olvasod ezeket a soraimat: Vigyázz magadra, és kerüld el őt! Ő csak egy illúzió, egy látomás, egy ronda felesleg, semmi egyéb.
Több vagy annál, minthogy szemed rebbenjen a jelenlétében.
A legjobbakat kívánja
Alisa,
A lány, aki nyúlnak képzelte magát.
Szunyi Bori (8.E): A jelenlegi helyzetre tekintettel…
Kezdődik elölről.
Ezt már láttam egyszer.
Azt mondtátok, vége, eddig
Voltam türelemmel.
Te nem voltál gyerek,
Hát nem engedtek ki?
Én ezen a falon túl is
szeretnék szeretni…
Így dörömbölök a
Csigaház ajtaján
Eső után. S néhány „okos”
Üvegszemmel néz rám.
Nem hallják, mit mondok -
Esik le nehezen.
S megint csak ott tartok, ahol
Egy éve elkezdtem.
Tehetetlen dühöm
Tükörré változik.
Sok kép benne, mind nevetnek
S lerombolják porig.
Egyszerre összeáll:
Nem vagyok bezárva!
Csak egy pár életbe fáj, ha
Nem bírom ki már ma.
Hálásan szememet
Behunyom, míg lehet,
Hisz áldás, hogy mi legalább
Nem vagyunk betegek.
Valamit nem értünk.
Lecke ez, nem csapás.
Hiába harcolunk karddal,
Ha a fegyvernem más.
Megbuktunk az élet
Ezen osztályában,
Kezdhetünk hát évet pont úgy,
Mint eggyel korábban.
Vettünk tiszta lapot;
Új évszámot kapott.
Kezünk szabad, éppen csak a
Rajzok ugyanazok.
Küldtem online tojást,
Mondtatok egy verset;
Locsolhattok most már. Vagy a
Vírus kölnin terjed?