Gyöngyössy Bagaván: Hozd

Hozd a szellőt, legyen levegő.

Hozd a magot, legyen legelő.

Hozd a vihart, legyen víz is.

Hozd Magadat, legyen szép is.

Mert hiába hűs a szellő,

ha belül én hideg vagyok.

És hiába a legelő -

érzem a perzselő Napot.

Hozd te magad, szellő leszel.

Ha itt a tél, minden leszel.

Költészet napjás pályázat - Feldhoffer Dániel 10.D

Maga a kotta Hans Zimmer „Chevaliers de Sangreal” feldolgozása (A Da Vinci Kód filmzenéjéből). Zenészként (hegedű) nagyban megkönnyíti a dolgomat, ha valamilyen dalról találok eredeti kottát, ebben az esetben viszont nem volt ilyen egyszerű. Ha az eredetihez hű verziót akartam játszani, akkor annak kottáját magamnak kellett megcsinálnom. Ez a kotta folyamatosan fejlődött, amint tapasztalások után új ötletekkel tökéletesítgettem, ez a folyamat jelenleg is tart és még folytatódni is fog. Ez a verzió a legutóbbi (03, végleges). A munka folyamán más feldolgozásokra is támaszkodtam (ezeket mellékelem) az egyes szólamok kapcsán. De a gong és a kórus szólama teljesen saját, valamint a dinamika és a hangszerek összehangolása is.

Alapul vett feldolgozások: https://musescore.com/user/3752151/scores/4824672 ; https://youtu.be/DYuRjTCNSng?list=PLcMA5lwKbqJA89ODtIaFwwV8SGSggFlBt

És az eredeti verzió: https://youtu.be/u5FyRZbqfeM

Kállay Gyopár: Karantén-ballada

Dobozban lakik az ember,

s bár-már kiutat nem lel,

mégis vígan éli profiloséletét,

álhíreket állarcban szerte-szórva

fürkészi az ablakán át az eget.

Végre kimehetek?

Kérdi, s ugyan a válasz: „nem”,

mégis az ember oly türelmetlen.

Ám ennek ellenére,

sokaknak szellemére

megy a virtuálislét.

Az agykarbantartás a cél,

mégis sokan elbuknak,

minimális kapaszkodót sem adnak agyuknak,

s megjárják ám!

Digitális élő hulla, kering a neten

hébe-hóba.

Hol néma a hang és néma a kép

mikor a sok gép aludni tér,

fejfájás gyötri és migrén untalan,

mintha agyvelője kicsire összeugrana,

mondja, jaj, de fáj, jaj, de fáj,

bizony egy hibáért nagy lesz az ár.

Mégis mit vársz?

Népírtó kíváncsiság,

mely végig zongoráik aggon, gyermeken,

nem jár már a kegyelem!

Csak egyre több és egyre több...

Minden és mindenki fölött száll a köpet,

mintha egy milliárdos koporsóba verné be az utolsó szöget,

mialatt ezt dúdolja mérgesen:

de közben éld mulandó életed!

Rajhona Csilla: Karantén-napokra

Öt hónapja kelek fel én

bezárva és ez nem poén,

sivár

világ.

Unom, hogy ülök egyedül,

nem látom azt, ki megbecsül

ülök,

küzdök.

Szomorú, nincsen barátom,

kivel gondokon átrágom,

magam

kaptam.

Lehetett volna olyan jó!

De a szerencse forgandó,

megint

leint.

Terveimből nem lett semmi,

lendületem kezd elveszni,

elszáll,

megáll.

Karantén gyorsan, nyersen ért,

növekvő járványhelyzetért

mentünk,

tettük.

Vegyes érzések vannak itt,

elhagyatottság, düh és hit,

könnyek

jönnek.

Apró örömök mindenütt,

ezek jelentik mindenünk,

boldog

dolgok.

Mikor lesz vége mindennek?

Mindig új időt hirdetnek,

mi az

igaz?

Nem találom a helyemet,

bizonytalanság betemet,

eljár,

bezár.

Varga Renáta (11. e): Töredék

Hűs sötétbe borult az ég

Megfagyott már kint a dér.

Meleg szobában azonban

Kislány ül s vár – haszontalan.

Üvegszemei merednek előre

Egy vad, idegen képernyőre.

Haja, mint a gyöngy

Vállára hull, a göröngy.

Harmat cseppje száll az ablakára,

Végigsuhan, elsápad arcocskája.

Újabb autólámpa világít be,

És ismét visszatérhet Isten kegyeibe.

Ül, csak ül, majd sóhajt

Várva várja azt, mit óhajt.

Az éj díszei is alszanak már,

Ő csak nézi a gépet, tovább nem áll.

„Mi ez a hang, új értesítés szól?”

Kérdi magát, s hiszi, ez így van jól.

„Tán megérkezett végre?”

Meg bizony, ahogy a Sátán ígérte.

A fény, a megváltás felvillan

Majd hirtelen, mint kámfor elillan:

Soha többé nem kellesz

„Ennyi, többé már nem szeretsz?”

Sötét éjben, hosszú télben,

Ül a lány, marad a mélyben.

Haja fénye már más, mint régen

Feketéllik most már, akár az ében.

Kenesei Bori (11.E): Tudtad?

Nehezen alszom el és gyakran rémálmok gyötörnek. Főleg így, hogy közeledik a húsvét. Mikor elmegyek valahová, állandóan a hátam mögé nézek, hogy nem követnek-e, hogy van e valaki a közelben. Már a fülhallgatómat is csak ritkán merem betenni a fülembe, hogy meghalljam, ha egy kocsi közeledik vagy ha léptek kopognak az aszfalton. Sötétben erősen dobogó szívvel, gyorsan szedem a lábaim, hogy minél előbb felszállhassak a buszra és haza érjek.

Nem telik el úgy nap, hogy ne érezném azt, hogy a tüdőmet valami összenyomja, nem kapok rendesen levegőt. Úgy érzem fojtogatnak és hiába veszem le a nyakláncomat, az érzés továbbra is ott marad. Mikor ülök a szobámban néha összerezzenek, ha hallok egy hangot az esti csöndben és a sírás kerülget. Ha pedig egyedül vagyok otthon? Majd kiugrik a szívem a helyéről, ha meghallom, hogy kopognak az ajtón. Pedig csak a szomszéd. Vagy valaki csomagot hozott. Mégis remeg a kezem, mikor elfordítom a kulcsot a zárban és csak óvatosan nyitom ki az ajtót. Ahhoz pedig nem is kell egyedül lennem a házban, hogy este háromszor nyomjak rá a kilincsre. Biztosan zárva van?

Ha valaki hozzám ért, összerezzentem. Ha valaki hirtelen megkopogtatta a vállamat vagy oldalba bökött megugrottam. Emlékszem még a legelső alkalomra. Egy híd mellett ültem és apu feleségével beszélgettem. Nem volt benne semmi rossz szándék, de mikor hozzáért a térdemhez, megugrott a szívverésem és a tüdőmben ragadt a levegő. Úgy tett, mintha nem vette volna észre, de biztos vagyok benne, hogy feltűnt neki a dolog. Idő kellett mire újra nyugodtam öleltem meg a szüleimet és a barátaimat, de még mindig gyorsabban kalapál a szívem egy váratlan érintéstől.

Amikor becsukom a szemem, az egy igazán ijesztő érzés. Talán még ijesztőbb, mint egyedül sétálni a kihalt, esti utcákon. Olyankor kiszolgáltatottnak érzem magam és védtelennek. Nem látom mi jön, nem tudom megakadályozni. De mindig van egy pillanat az elején. Tényleg csak egy pillanat. Amikor azt érzem nincs nálam szabadabb ember a világon és mintha felemelkednék. Mintha kiszállnék a testemből és mindent elfelejtenék. De ez csak egy pillanat. Majd már a csukott szemeim alatt érzem, ahogy megtelnek könnyel, azoktól az érzésektől, amik átjárnak, mikor csak a sűrű sötétség van előttem.

Mindig eszembe jut, hogy régebben nem érdekelt, ha a kocsik lelassítottak mellettem az utcán, vagy a benne ülő férfiak feltűnően bámultak, az ablakból kihajolva füttyentettek és szólongattak. Esetleg mikor a munkások mellett kellett elsétálnom és őket hallgatni. Ezeket mind el tudtam engedni a fülem mellett és a legnagyobb nyugalommal sétáltam tovább. De most, ha hallom, hogy egy autó lelassít mögöttem vagy felnézve szembe találom magam a sofőrök figyelő szemeivel, elfog a félelem és megsokszorozom a lépteim. Hiába hajtanak tovább, még észlelem a testem enyhe remegését, ami szépen lassan alább hagy.

Az érzékelésem kiéleződött. Felkapom a fejem minden apró hangra vagy mozdulatra és máris a kiutat keresem. Közben persze mindig mosolygok, mert mi mást csinálhatnék. De a mosolyom megtört és legbelül észrevétlenül futok a múlt démonjai elől.

Pedig előtted nem féltem semmitől.

Bánrévi Gábor (11. E): Így meghalni

Csendes téli este volt. Az Péter bácsi feldúltan sétálgatott az utcákon, a hó csendben, szél nélkül szállingózott a faluban. Minden házból lámpafény szűrődött ki, és karácsonyfák mellett ülő családok árnyéka látszott, ahogy együtt nevetgélnek az ünnepen. Ahogy az utcákon sétált, elözönlötték a gondolatok. A néhai feleségének, és a gyermekeinek az emlékei. A volt család boldogsága melegséggel töltötte el, a farkasordító hideg ellenére is. Gondolataiban csak az utcalámpák ritkás fénye zavarta meg, ahogy korához képest irigylésre méltó sebességgel sétált végig a járdán. Számára nem volt ünnep, ez is csak egy volt azok közül a hosszú, esti séták közül. A dátum, csak egy szám volt a konyhában lógó, idejét múlt naptáron. Nem voltak látogatói, a gyermekei a saját családjukkal töltötték a karácsonyt. Ő pedig, mint már oly sokszor az elmúlt időben, egyedül maradt. Lábai vitték már tovább, elméje máshol járt, mint a teste. A lábai pedig ismerős terepre terelték, a nagy rétre, ahol gyermekkorában a barátaival szoktak játszani. Ezek a barátok már csak halvány darabok a sok emlék véget nem érő sorából. Arcok, a sok száz másik arc között. Az idő elkoptatta már ifjúságának emlékeit. De van az életében egy pont, amin nem fogott az idő. Egy arany pont, életének hosszú vonalában, amit mindig megőrzött, akármi történt az életében. Az esküvő napja. Az ünneplő tömeg. A sok, mostanra már arc nélkül maradt ember. A büszke apa. A könnyező anya. És legfőképp, a sugárzó feleség, és az ő gyönyörű tekintete. Szemei apró igazgyöngyként csillogtak azon a napon. Egy gyümölcsöző házasság kezdete. Egy időskorig tartó, boldog kapcsolat, és boldog gyermekek. Hogy hány gyermek, azt már nem tudta. Megtorpant egy pillanatra, és elgondolkozott, de már nem emlékezett. Nem emlékezhetett. Rövid idő múltán lábai, és a hideg hajtották tovább. Tovább, az üresen kongó utcákon, a magányos világon. Ahogy ment tovább, meglátta a padot. A padot, ahol barátaival találkoztak beszélgetni iskola után. Legszebb emlékei kötötték ehhez a padhoz. Lesöpörte róla a havat, és egy keserédes mosollyal leült rá. Ha maga elé nézett, látta az ismerős házat, ami a padra nézett az utca túloldaláról. Mostanra már elhagyatott, a tulajdonos 10 éve meghalt, az örökösei pedig túl elfoglaltak hogy törődjenek vele. Vajon ez fog történni az ő házával is? Amiben családjának generációi nőttek fel? Aggasztotta a gondolat. Maradt volna még ezen a padon üldögélve, de a hideg fa nem marasztalta sokáig. Még egy pad is elüldözte. Igazából már nem is tudta, hogy miért ülhetett le ide. De már ideje sem volt elgondolkozni, a lábai vitték tovább, mintha sietnie kellett volna valahova. Mintha ott kell hogy legyen valahol, ahol valami fontos történik. De nem tudta hogy hol, és nem tudta hogy miért. Nem tudta hogy hol lehet ő, ahol dolga lenne. Mintha egész életében csak a séta lett volna, és semmi más. Az esküvő aranyos pontja nem pislákolt már, és az emlékek tengere már csak egy apró pocsolya volt, amin bosszankodik az ember, ha véletlen belelép. De a lábai emlékeztek, és a lábai tudtak. Vitték, valahova, ahova vinniük kellett. Rövid gyaloglás után érkezett meg az öreg templomhoz. A falusi templom mellett ott állt az életnagyságú betlehem, benne a sok fafaragású figurával. Megállt előtte egy pillanatra, megcsodálta a Jézuska arcát. Aztán visszafordult, és önállósult lábai visszavitték a templomkertbe. A kert elég szomorú látványt nyújtott. A templom sötét tornya sötét szárnyként emelkedett felé, eltakarva azt a kis holdfényt ami bevilágította a falu többi részét. A legközelebbi utcalámpa távolin pislákolt a faluban. Mintha egy teljesen másik világ része lett volna. A parókia fényei a másik irányban voltak, és csak lustán kúsztak át a templom hátáról az oldalára. A karácsonyi fények ki voltak égve, mint ahogy minden szentestén megtörténik ezekkel az öreg égőkkel. Peti emlékezett még arra, mikor még újak voltak. De arra már nem, amikor öregek. Leült a kerti padra, ahol régen szokta várni anyukáját, hogy befejezze a beszélgetést a templomból. De most este volt. Semmi más, csak sötét. És Peti félt. De perceken belül már nem is tudta hogy miért. A világ, ami pár perce csodás nyugalommal töltötte el őt, most ellenségesen méregette őt. A békésen szállingózó hópihék megannyi lövedékként pattantak kabátjára. Nem tudta hol van, és nem tudta hogy miért van itt. Csak azt tudta, hogy lábai nem viszik már tovább. A pad hidegje lassan átjárta testét, de már nem üldözte el. Egy könnycsepp gördült le Peti szeméről. Majd lassan, elkezdett sírdogálni, a templomkertben, a téli padon.

Fél óra telhetett el. Senki nem volt ott, senki nem tudja megmondani. Egy rendőrautó jött a kanyarban, fényszórói megvilágították a padot. A rendőr aggódva félreállt. Sejtette hogy mi történt, de legbelül remélte még, hogy az öreg csak alszik, ám ahogy közelebb sétált, egyértelművé vált, hogy nem ez a helyzet. Megállt a néhai ember előtt, és levette sapkáját. Egy percig csendben nézte a néma testet, a fagyott könnyeket az arcán, amelyek a csukott szem alól csordogáltak, a havat, az öreg vállán, és sapkájának tetején. Amint a perc eltelt, csak szomorúan megcsóválta a fejét.

- Így meghalni. – mondta maga elé, az ürességbe. Elemelte az öregembert a padról, autójába rakta, és a temető felé vette az irányt. A hátsó ülésén pedig, az öreg Peti bácsi a faluból utolsó sétáját járta éppen. Fel, fel, az ég felé.

Molnár Tünde (11.E): Vonatút

Nem vágyok én semmire,

csak egy retúrjegyre.

felszállnék egy vonatra,

tök mindegy, hogy hova.

vigyen engem messzire,

csak el, el innen.

már egy éve a családdal,

éjjel-nappal egybezárva.

barátok sehol a láthatáron,

őket csak a neten látom.

magányra van szükségem,

a távoli messzeségben.

felszállnék egy vonatra,

ki tudja, mikor, hova?

beszélnék egy idegennel,

mindegy ki az, csak legyen

valaki, kinek mesélhetek.

utazgatnánk egymás mellett,

a magány és távolság helyett.

a lelkünkön könnyíthetnénk,

egymás felett nem ítélkeznénk.

a világ nagy dolgait megvitatnánk:

a tejbe a müzlit vagy fordítva raknánk?

melyik sarokba kerül a napocska

a balba vagy inkább a jobba?

megkérdezné, hogy vagyok?

mondanám jól, vagy hagyom,

hogy őszintén kimondjam,

mi bajom az új bolttal.

azzal a kicsivel a sarkon,

amivel amúgy nincs is bajom.

meggondolnám, hogy őszinte legyek,

vagy tolnám a sablon-szövegeket?

amúgy meg mi bajom lenne?

itthon vagyok, nincs is életem.

míg az egészségügy szenved,

és naponta meghalnak több ezren,

nekem a legnagyobb bajom,

hogy jól sikerüljön a dolgozatom!?

míg azt se tudom hova kerülök korábban,

a kórházba vagy az iskolába?

de legyek képbe a költők életével,

meg persze a DNS működésével.

nincs élet a vektorok nélkül,

a világháborús helyzet sem enyhül.

beszéljek idegen nyelveken,

miközben a magyar is csak megyeget.

ezek mind fontosak és szépek,

csak most épp nem ez a lényeg.

elmesélhetném neki az ötletem,

amit anyának is mondtam ma reggel.

fessük át a házat sárgára,

engedélyt adva a bolondságra.

nekem is elment a maradék eszem,

„ezt épp egy képzeletbeli embernek mesélem”.

mesélhetnék neki a sorozatról,

amire nálam idő mindig szakítható.

mások a leadott kilókkal flexelnek,

én pedig épp rekordot döntöttem meg

elfogyott egy hónap alatt

a sorozatom 10 évadja.

ha nem lenne ez a helyzet,

akár érdekes utazás is lenne.

megismerni egyszer valakit,

utána róla soha nem hallani.

megérkezünk az állomáshoz,

magára hagyom új és fura barátom.

ez a vonat is elment,

hisz te is jól ismered:

„a vonat nem vár,

elindult már.”

felszállok a következőre,

vagy talán jövőre.

Varga Katica (11.e): Eltagadom

Eltagadom, hogyha kérdik:

"Elmult minden, nem szeretlek!"

Úgy fáj ez a képmutatás,

Úgy fáj ez az én szivemnek.

De mit tegyek? Hivalkodjam

Bánatommal a világnak?

Vagy lenézve, kinevetve

Siránkozzam még utánad?...

Rejtegetem szivem mélyén,

Féltve, fájón a nagy titkot:

Hogy feledni el nem tudlak,

Hogy nem leszek soha boldog!

Megmutatom

Megmutatom, hogyha kérdik:

„Elmúlt sok év, hogy szeretlek!”

Úgy pezsdít ez az érzés

Úgy pezsdítő ez az én szívemnek.

De mit tegyek? Kürtöljem szét

Boldogságomat a világnak?

Vagy felnézve, felnevetve csak

Hálát adjak Te utánad?

Ápolgatom szívem mélyén,

Kedvesen, buzgón a nagy kincset:

Hogy engedni el nem tudlak,

Hogy melletted leszek most már boldog!

(Ady Endre után szabadon)

Pásztor Adél Blanka (7.E): Hogy ismét egy legyek -

Szakad az eső. Lassan én is csatlakozom hozzá.

Homályossá válik az arcomon minden vonás.

Szemem élesből transzformálódik elmosottá.

Folyamatos a zúgás fülemben, nem szűnik a nyomás.

Az esernyőmet elhagytam, nincs szükségem rá,

Hagyom, hogy az eső elmosson. Ne miatta váljak átkozottá.

Azt gondolnák, ilyenkor erednek meg könnyeim,

De azt kell mondanom nem. Nincsenek ilyen elveim.

Azt hittem, ha eljövök minden könnyebb lesz,

De most már a tömeg mellett a magány is tönkretesz.

Lassan rovom egymás után a hosszú kilométereket,

Nem érdekel, hogy hogy kellett volna lépnem a lépéseket.

Ez lennék én? Árnyékká válok, régi énem árnyékában lépkedem

Mindaddig amíg meg nem unom és önállóan szétesem.

Hátra maradva hullok darabokra, elgurulok az utcán

A sárban magányosan heverek széttörve, sután.

Hiába pillantott rám bárki is szánakozva esetleg reménykedve

Én nem néztem vissza, tekintetem elvándorolt a meszeségbe.

Nem vártam megszánást, nem mutattak megbánást

Azok se, akik gyűlölködve hajítottak el nem mutatva ellenállást.

Nem várok el senkitől semmit, csak magamat szeretném

Ismét egynek tudni, de pár darab elveszett bármennyit is keresném.

De ne mosolyogjon rám kényesen senki

És nyújtsa felém szegecses kezét

Hiszen tudom, hogy a segítségük fájni fog

Ezernyi tövis fog díszíteni úgy, hogy nem tettem semmit.

Heverek és türelmesen várok az esőre. Csak mosson el végre

Mosson el hátha úgy könnyebb lenne felállnom,

Főleg, hogy ha cseppjei távolabb sodornák darabkáimat

Csakhogy ösztönözzön a hiányuk az összegyűjtésükre.

Nem érdekel, ha fájni fog a nélkülözésük

Hisz így talán hamarabb szedem össze őket.

Mozdulnék, de úgy érzem, moccanni sem tudok,

Már üvöltenék, de tudom, a szám messze vár.

Mégis, mielőtt elkezdeném keresni az eső elered. Végre

Érzem, hogy gyorsan sodródok szét mégis közelebb kerülök igazi énemhez.

Az árral szembe fordulok, tudom, hogy nehéz lesz

Különálló részeimmel egyszerre haladnom mégis

Nekiállok az előremenetelnek hátha így visszakapom

Az arcom, a lényem, amit elvettek mosolyogva tőlem.

„Valahol elhagytad az arcomat, s most én sem tudom milyen vagyok”

-Nagy István Attila-

Kertész Gréti (10. E) - Óceán

Nemcsak tetszel nekem, hanem szerelmes vagyok beléd...

és te is az voltál...

Jobban, mint valaha, kimondtad, ahogy én is.

Szerettük egymást és szeretve voltunk,

bármit megtettem volna érted es értünk.

Nem akartam veled leélni az életem de el tudtam képzelni, pedig még fiatalok vagyunk, nagyon fiatalok...

Sosem terveztünk egy hétnél előbbre sem, mégis a tudatalattimban már a nyaralótokban ültem, az öledben, a reggeli kávéval a kezemben várva, hogy a szemembe nézz és azt mondd, nekem vannak a legszebb szemeim a világon.

Igen, szerencsések vagyunk, hogy egymásra találtunk és olyan dolgot éreztünk, amit mások egész életükben keresnek.

De nálad ez a csodálatos valami és az a sok pillangó, amik egykor nyughatatlanul dörömböltek a pocakodban, egyszerűen elszálltak... csak úgy elrepültek és te hagytad menni őket azok pedig magukkal a rántották az enyémeket is.

Tudod hiányoznak a pillangóim és az, ahogyan összegabalyodnak a tieiddel.

Rengeteg újat tanítottál magamról. Nem tudtam, hogy tudok valakit ennyire szeretni és azt sem, hogy tud valami ennyire fájni. Nekem adtad a legnagyobb dolgot amit bárki adni tud, a szeretetedet. Én neked adtam mindenem és ennél is többet és többet akartam adni neked, aztán egyszercsak elvetted...

Az egészet. Csak fogtad és kidobtad a kukába, és mint két üres ember távoztunk a kapcsolatból, te tovább álltál, engem meg kilöktél de a lábam beakadt a küszöbbe...

Az a két ember lettünk, akik üresek mégis, tele vannak indulattal, érzésekkel és emlékekkel, amik már csak a múlt darabkái és egy cseppje sincsen már belőlük, sem a jelenben, sem a jövőben.

Az, amit egymás iránt éreztünk olyan volt, mint a tenger egy szelesebb napon, amikor bent vagy a vízben és egyszerűen csak lebegsz a vízzel. Szabadnak és nyugodtnak érzed magad, aztán jön egy nagyobb löket, egy hullám, ami elsodor és a víz alá ránt, aztán egész egyszerűen nem bírsz levegőhöz jutni és tehetetlenül megfulladsz.

Belefulladtunk...

Én voltam a víz amin lebegtél, de te voltál a hullám, ami a mélybe rántott és akaratomon kívül fulladtam meg, a tehetetlenségemben és abban, hogy kiszerettél belőlem. Ezzel kényszerítettel, hogy szeressek ki belőled,

...de mi van ha nem tudok?

Mi van, ha csak megtanulom elzárni a szerelmem és másnak csak melletted lesz hely?

Ha a te irántad érzett dolgok túlcsordulnak a szívemen, felemésztik a testemet, betöltik a tüdőm és nem kapok többé levegőt?

Akkor mit teszel?

...semmit.

Mert a te szívedben már nem vagyok ott és te már tovább úsztál, elrugaszkodva az én süllyedő szívemen, amit te löktél a víz alá.

Nincs bennem harag, nem is tombolt a tengerem. Én csak süllyedek vele, amíg egy kis tavacska nem lesz belőlem és amíg annak minden cseppje fel nem szárad általad.

Remélem valaki majd feltölti a kiszáradt medret és tenger helyett óceán lesz belőlem.

Szerettem a vizet és te is szeretted, akkor

miért nem lehet(t)ünk együtt óceán?

Papp László Sándor: Párnák és cellák

A nap fénye táncol börtönöm ablakán,

Fürkészem benne szabadulás sugarát.

Meglátom, itt van! Vagy csak pusztán képzelgek?

Cellámat elhagynom lenne oly nagy vétek?

Bezártság, elzártság, kinti lét hiánya,

Kényelem, puhaság nem megy a kárára.

Kétely, kétség, aggály: mire van szükségem?

Hogy újra sétálhassak a verőfényben?

Gondjaim megint nyakamba szakadjanak?

Vágyaim, álmaim megvalósuljanak?

Feladnám kényelmem gondjaim oltárán?

Megintcsak táncoljak céljaim tornácán?

Maradjak bezárva, kényelem ketrecén?

Áldozzam óhajaim párnák fellegén?

Nem! Én ezt nem tehetem! Szabadulnom kell!

De nincs hova menni. Láncai fognak le.

Felkelek, felnézek. Kinyílnak szemeim.

Valóság, éjszaka. Vállamon terheim.

A rémálom véget ért, nincsen több ábránd.

Azonban elveti gondolatnak magját.

Hajdú Eliza: A lány, aki nyúlnak képzelte magát

Szia!

El tudom képzelni a meglepődött arcodat az üzenetem láttán. Nem hallottál még felőlem, jól sejtem? Ne töröld az üzenetemet! Tudom jól, mi jár a fejedben. Pont az, ami az összes embernek, akinél eddig próbálkoztam. Mindenki letiltott, kidobott a szemetesbe, lomtárba helyezett (csak hogy divatos kifejezésekkel is éljek). Ezúttal rajtad akadt meg a szemem. Különleges vagy. (Hadd súgjam meg: ha idáig elolvastad, gratulálok, eddig te jutottál a legmesszebb üzeneteim olvasásában.) Afelől megnyugtathatlak: nem egy ostoba körlevél által kreált szellem vagyok. Nem fogok éjfélkor az ágyad mellett állni, és sikítva a fejedet venni. Azonban ismerek valakit, aki képes erre.

A nevem egyelőre nem mérvadó, ezért is választottam a @nyalanyaki felhasználónevet. Úgy érzem, így is többet osztottam meg veled, mint amennyit érdemes lett volna. Térjünk rá a tárgyra.

Szeretnék tőled kérdezni valamit. Szerinted a nyuszik aranyosak? Nos? Mit mondasz? Rendben, nem várom meg a száz százalékig igenlő válaszodat. Tehát édesek, tündériek, ennivalóak és ennek az összes szinonimája. Tudod, kiskoromban én is rajongtam értük. Volt is egy szőrös kis jószágom, Karotta volt a neve. Kövér nyúl volt, annyira, hogy alig bírtam egyedül megemelni. Vérvörös szemei még jobban kitűntek hófehér bundája mellett. Még kicsi lányként is úgy éreztem, hogy röntgenszemeivel belelát a fejembe és elolvassa az ott zakatoló gondolatokat. Ettől függetlenül mindig azt gondoltam, hogy csodálatos teremtmények, örömet és boldogságot hoznak az életünkbe.

De. Én mégis úgy döntöttem, hogy többet nem megyek a közelükbe.

Ha még itt vagy, akkor hadd mutassak meg neked egy példázatot. Nyugalom, nem áll szándékomban unalmas bibliai történetekkel fárasztani, azokról eleget hallasz irodalomórákon. Csak én nevezem példázatnak.

Megosztok veled egy írást, amit a legnagyobb elkeseredettségemben, iszonyomban, majd ráébredésemben vetettem papírra. A ráébredés cselekedeteink bánatos értelmetlenségére. A ráébredés, hogy a testünk kiszabadítása hasztalan, ha a börtön rácsai egészen a Mélységig hatolnak. A ráébredés arra, hogy nem követhetjük céljainkat és álmainkat, ameddig fel nem oldozzuk azt, ami elől a múltban futottunk. És végül a ráébredés arra, hogy minél gyorsabban menekülnénk, annál erősebben ráncigál vissza az a nyomorult bilincs oda, ahonnan jöttünk, s minél szorosabb, annál nagyobb nyomot hagy a lelkünkön és a húsunkban.

Eredetileg ezt szántam a végrendeletemnek, a barátaimnak és a családomnak, nem utolsó sorban régi énemnek, a Nyúlnak.

Kérlek, olvasd végig, ne görgesd tovább, ráér az a roppant sürgős poszt vagy a legújabb pletyka az ősellenségedről! Szeretném, ha megértenéd, min mentem keresztül, mert azt hiszem, hasonló cipőben járunk.

"Sziasztok!

Sürgős segítségre van szükségem, mert lassan nem tudom eldönteni, hogy amit látok és tapasztalok, az a valóság-e, vagy sem. Zavarodott, gondolhatjátok mindannyian, de könyörgök, hallgassatok meg, mielőtt beleőrülök ebbe. Rövid leszek, mert ha eljön, úgyse tudok mit tenni, akkor már túl késő.

Ötödik osztályos koromban kezdődtek a gondok. Ha lehunyom a szemeimet, még most is előttem van az a kép, ahogyan a Tanárnő unottan lapozgatja az osztálynaplót, azt mérlegelve, hogy ma egy szép vagy egy siralmas feleletet szeretne-e hallani. Nem értettem miért akart a Tanárnő kellemetlen helyzetbe hozni, de rám mutatott. Matematikából nem álltam fényesen, (éppenséggel stabil hármas volt az átlagom), így kissé felvont szemöldökkel ugyan, de kisétáltam az… osztály elé.

Ez volt a legelső találkozásom Vele. Amint megkaptam az első kérdést, egyből válaszra is nyitottam volna a számat, ha tudom. Nem engedte. Ekkor éreztem először azt, ahogy végigfut rajtam egy megmagyarázhatatlan hideg. A hátam mögött volt a felelésem végéig, nem láttam, de tisztán megéreztem a jelenlétét. Akkora, mint én, hatalmas nyúlfülei meredeznek az ég felé. Irgalmatlanul nagy szemei vannak és hatalmas fogai. Láttam őt, a szemeim előtt lebegtek azok a sátáni szemek, amikkel a lelkemig lelátott. Földbe gyökerezett lábakkal álltam hosszú, örökkévalóságnak tűnő másodpercekig a táblánál. Végül a Tanárnő egy elégtelennel leültetett a helyemre.

Remegtem, megkérdezték, hogy történt-e valami? Elmondtam, hogy ott állt a nyuszi, és azt súgta a fülembe, hogy nem szabad beszélnem. Mondanom se kell, nem vettek komolyan. Egyikőtök se vett komolyan. Reménykedni tudtam csak, hogy nem minősül ez a valaki állandó vendégemnek.

Micsoda tévedés.

Szép lassan kiismert. Nem maradtak előtte titkaim, így senki szemébe nem mertem nézni. A tükörbe nézve se láttam már mást, mint Őt, a Nyulat.

Amint elballagtam és megkezdtem a gimnázium első évét, valami nem stimmelt. Azokban a hónapokban, amit ismerkedéssel töltöttem, minden nagyszerűnek ígérkezett. Szeretnek a többiek, tudok velük beszélgetni, ráadásul ott van Rudolf is, aki életemben az első olyan fiú, akire felfigyeltem.

Éreztem, hogy követ, tudtam, hogy követ engem.

Szerettem volna elmenni osztálykirándulásra, de nem engedte.

Miért mennél? Szörnyen utálnak. Csak megrekesztenéd a jó hangulatot.

Kezdtem volna közelebb kerülni Rudolfhoz, de közbeszólt.

Miért írnál rá? Szerinted méltatna válaszra? Untatnád. Mást is ignorál, akkor szerinted pont téged venne észre? Hoppá. Hát mégis csak megszánt? Persze, hiszen kell valaki, akin szórakozik, akivel játszhat. Hoppá. Rád mosolygott? Ott állt mögötted egy másik lány, neki szánta.

Nem voltak szabad gondolataim. Féltem örülni és igazán boldognak lenni. A Nyúl bármelyik pillanatban feltűnhet a szemem sarkából s megfoszt ettől a kevés fényforrásomtól is. Így van értelme bárminek is nekikezdeni?

Azon a bizonyos éjszakán is ekörül forgott az agyam. Sajgott a fejem a rengeteg elvarratlan gondolattól. Egy idő után aztán én se bírtam soká, és elszundítottam.

Hatalmas erővel csapódtam be a sivár szakadék legmélyére. Meglepetésemre túléltem a halálos zuhanást, felállni viszont nem tudtam. Mintha a Mélység nem szerette volna azt, hogy elmozduljak, a martalékává akarta, hogy váljak. Nem ellenkeztem. Összefont karokkal csendben tűrtem, hogy egyre nagyobb sötétséget gerjesszen körülöttem, már vártam azt a pillanatot, amikor teljesen elnyel.

Egyszer egy pislantás alatt olyan hatalmas fény árasztja el a végtelennek tűnő Mélységet, hogy a szemeimet is alig bírtam nyitva tartani.

Mi ez a hely?

Hirtelen előttem termett Ő. Nem rohantam el, nem fogtam vad menekülésbe, mint amit ébren tennék. Régi ismerősömként köszöntöttem a Nyulat.

• Elmondanád, hogy hova kerültem? - kérdeztem a tőlem telhető legridegebb hangszínen.

• Természetesen. Foglalj helyet. - felszisszentem a hangjára. Mintha ezer borospohár egyszerre törne apró szilánkokra. Leült a padra, majd elővett egy répát, mintha csak a világ legtermészetesebb cselekedete volna leülni egy padra, egy életnagyságú nyúl mellé.

• Miért csinálod ezt? - bukott ki belőlem a magamban oly sokszor elismételt kérdés. - Miért kínzol engem? Egyáltalán mi vagy te?

• Hogy mi vagyok? - vihogott rajtam éles hangján. - A tanárok okosnak mondanak, de az élethez rettenetesen buta vagy. - Kezdődik.

• Mi vagy te? - sóhajtottam, reménykedve egy válaszban.

• Lehetek egy förtelmes, otromba rémség, de egy mindenkit zavarba ejtő, tüneményes szépség is. Miért én döntsek?

• Na, ebből elég! - harsogtam bele az arcába. - Áruld el ki vagy! Mutasd magad! - mintha megtörtem volna. Rángatózott, eleinte csak a jobb bajsza, majd a bal, végül már az egész arca; elszíneződött a bundája, leégett róla a szőr. Gyomorforgató látvány volt, mégse tudtam levenni róla a szememet. Soha nem láttam még ezt a lányt. Alacsony, barna hajú, oldalán egy félrecsúsztatott piros masni… duci testalkat… szemüveg… egy pillanatra megálltam, talán még a lélegzetem is elakadt. Aki velem szemben ült az… Én vagyok. Az átalakulása lenyűgözött, ehhez foghatót életemben nem láttam még.

• De gyönyörű lány - ki ez? - kérdeztem kábán.

• Hehe - felettébb mulattató látni, ahogy gondolkodni próbálsz. - vetette oda bután heherészve.

• Ki ez a lány, Nyúl? - emeltem fel a hangomat. Nem akartam hinni a saját füleimnek. Tényleg egy nyamvadt tapsifülest próbálok szóra bírni? Ha ilyeneket rejt a lelkem legmélye, csodálkoznom kellene azon, hogy szabadidőmben sorozatgyilkosokról olvasgatok? Ez már valóban a vég.

• Ejnye, te buta lány, fene enne meg! Én és Te egy testen osztozunk. Ha akarod, lehetek olyan ember, akire vágysz, akár el is tűnhetek. Ha viszont nincs meg benned az akarat, miért foglalkozzak veled? Mit vársz, hogy egy csettintésre az egész élet a lábaid előtt hever? - kacagott magas, sípoló hangon, amiktől csengtek a füleim. Egy kurta bólintással nyugtáztam a válaszát. Akárki lehet belőlem. Hogyne, és akkor miért Őt kaptam? Miért pont…

Ebben a pillanatban értek el szavainak súlyai. Akárki. Azaz ha én azt szeretném, hogy akárki legyen belőlem, ahhoz nem kell Ő. Ha azt akarom, akkor Ő eltűnik.

• Igazad van.

• Hogy?

• Te csak itt létezel, a fejemben. A valóságban nem. Nekem nincsenek nyúlfüleim és kapafogaim, sőt, még csúnya se vagyok. Te vagy az, aki ezt elhitette velem éveken keresztül.

• Nem igaz! - sipította, egyre elviselhetetlenebbül. Szavai és nyögései között nemigen lehetett különbséget tenni - Nem igaz! Te szenvedésre ítéltettél! Senki nem szeret! SENKI!

Felülkerekedtem ezeken a szavain is. Többet semmit nem voltam hajlandó meghallani, amit mond.

Hat óra harminc perc. Szokásosan lefordultam az ágyamról, így a földön tértem magamhoz. Viszont jó ideig még nem keltem fel a padlóról.

Nem tudom hova tenni ezt. "

Megint én vagyok az, utoljára. Szerettem volna megosztani veled a történetemet és találkozásomat a Mélységgel és a Jóreménységgel. Sokan megfeledkeznek arról, hogy léteznek, és annál is többen vannak azok, akik nem is sejtik, micsoda erők lakoznak bennük. Tudod, nem kell repülőre vagy hajóra szállnod ahhoz, hogy lélegzetelállító dolgokat tapasztalj magad körül. Elég az, ha lemész a szintedre, és megismerkedsz a valódi alakoddal. Ne felületesen. A felszínen én is azt hittem, hogy egy torzszülött vagyok, egy groteszk lény, aki hátrányos helyzetű, és akin már senki nem tud segíteni. Csak akkor döbbentem rá, hogy Ő a látszat. Elcsúfított, hogy ne merjek utcára lépni, hogy azt érezzem, semmit nem érek, és ameddig le nem törte az összes pozitív gondolatomat magammal kapcsolatban.

Hogy mi lett a Nyúllal?

Megtanultam megfeledkezni róla. Ha nem koncentrálok rá, senki sem veszi észre, hogy ott van. Keresztülnéznek rajta az emberek. Addig vergődik ocsmány bundájában, ameddig nem talál egy újabb testet, amiben gátlásokat ébreszthet. Előbb-utóbb ugyanarra a sorsra jut, akárkinél is próbálkozik.

Te pedig, aki a telefont fogod a kezedben, vagy a monitoron olvasod ezeket a soraimat: Vigyázz magadra, és kerüld el őt! Ő csak egy illúzió, egy látomás, egy ronda felesleg, semmi egyéb.

Több vagy annál, minthogy szemed rebbenjen a jelenlétében.

A legjobbakat kívánja

Alisa,

A lány, aki nyúlnak képzelte magát.

Szunyi Bori (8.E): A jelenlegi helyzetre tekintettel…

Kezdődik elölről.

Ezt már láttam egyszer.

Azt mondtátok, vége, eddig

Voltam türelemmel.

Te nem voltál gyerek,

Hát nem engedtek ki?

Én ezen a falon túl is

szeretnék szeretni…

Így dörömbölök a

Csigaház ajtaján

Eső után. S néhány „okos”

Üvegszemmel néz rám.

Nem hallják, mit mondok -

Esik le nehezen.

S megint csak ott tartok, ahol

Egy éve elkezdtem.

Tehetetlen dühöm

Tükörré változik.

Sok kép benne, mind nevetnek

S lerombolják porig.

Egyszerre összeáll:

Nem vagyok bezárva!

Csak egy pár életbe fáj, ha

Nem bírom ki már ma.

Hálásan szememet

Behunyom, míg lehet,

Hisz áldás, hogy mi legalább

Nem vagyunk betegek.

Valamit nem értünk.

Lecke ez, nem csapás.

Hiába harcolunk karddal,

Ha a fegyvernem más.

Megbuktunk az élet

Ezen osztályában,

Kezdhetünk hát évet pont úgy,

Mint eggyel korábban.

Vettünk tiszta lapot;

Új évszámot kapott.

Kezünk szabad, éppen csak a

Rajzok ugyanazok.

Küldtem online tojást,

Mondtatok egy verset;

Locsolhattok most már. Vagy a

Vírus kölnin terjed?