A Guiness Világrekordok között a legrégibb, ma is működőképes mechanikus óraszerkezetet keresve, Salisbury katedrálisának egykori toronyóráját találjuk. A feltételezések szerint 1386 körül készült órán nincs számlap, mindössze óránként pontosan egyszer megkondít egy harangot. A működtetéshez az energiát egy hengerre feltekert kötélre függesztett súly adja, amely a hengert megforgatja. Mint minden mechanikus óraműben, akár egy modernebb, rugós meghajtásúnál is, a forgást fékezni kell. Ebben az esetben éppen annyira, hogy a kalapács pontosan óránként egyszer érje el a harangot. A fékező szerkezet alapja egy ritka fogazású fűrészfogas kerék, amelynek forgását egy ide-oda billegő, kétágú horgonyvilla akadályozza. A billegés réven hol a villa egyik, hol pedig a másik ága hatol be a gátkerék fogai közé, minden billenéssel egy-egy fognyi forgást engedve annak. Ez a mai órákban is éppen így történik. A villa billegési idejét precízen be kell állítani ahhoz, hogy az óra pontosan működjön. A legelső óraszerkezetekben ezt egy vízszintesen elhelyezett, a közepén függőleges tengely körül ide-oda billegő rúddal oldották meg, a rúd két végén elhelyezett súlyokkal beállítva a billegés idejét. Ez a billegő szerkezet Salisburyban már nem az eredeti. Az 1600-as években kicserélték jóval pontosabb ingás működtetésre. Igaz, ma már az ingát sem találjuk, mert a múlt században visszaállították a szerkezetet az eredeti működési módra. A nevezetes óra sem Anglia legmagasabb templomtornyából adja már hírül az idő múlását, hanem a főhajóban állították ki a mechanikai szerkezetek iránt érdeklődő látogatók örömére.

Nemcsak a legrégebbi óraművet, hanem az 1215-ben I. János angol király és az angol bárók között köttetett szerződés, a Magna Carta négy megmaradt példánya közül az egyiket is megtekinthetjük a katedrálisban, ami még arról is nevezetes, hogy Ken Follett róla mintázta a regényében a mesebeli Kingsbridge híres templomát.

Az pedig már nem mese, hogy ha új tag lép a fiúkórusba, a bevatási szertartáson az ifjút leültetik a déli oldalhajó egy kő padozatára, majd a kórusvezető kezét a leendő kórista fejére téve a kobakot lágyan a legényke háta mögötti kőfal peremébe üti hétszer. A sokszázéves hagyomány révén a fal adott pontján a kő már kikopott. Legalábbis a látogatóknak adott szórólapon ezt állítják. Aki mesénket olvassa, azonban már tudja, hogy ez a hagyomány nem is olyan régi és a mélyedést egy makacs macska kemény feje hasította.