Csontjaid között akarnék visszhang lenni

elfelejteni képtelen leszek, hisz senki nem ér fel veled

csontos mellkasodba zárva szenvedek

Hegyes fogaid marják ajkam

harapod nevedet a számba, míg

vérízű nem lesz, míg undorodom tőle

senkisem olyan, mint te

megjelöltél mélyen

Úgy akarlak, mint levegőt víz alatt.

a tested peremén egyensúlyoznék, míg el

nem nyelsz

míg beléd nem fulladok, ahol tudok olyan

hangosan sikítani, ahogy akarok

Te vagy minden, amire szükségem van

de számodra csak szép játék vagyok,

meggyötörsz.

nem vagyok összetörve? hát összetörsz.

/Mihály Miranda Kira/

A szavak világában némának születtem.

de ha nem is mondhatom ki, hogy szeretlek, még megfoghatom a kezed.

Világra jövetelem óta kereslek.

A sivatag homokos rétjein át fürkészlek, mint kutat, amiből

vizet és erőt meríthetnék.

Mostanra már belefáradtam az örökös eclogámba,

magamnak ásom kútjaimat, két kezemmel kaparom

a forró homokszemeket estig.

Te csak nem mutatod magad.

A föld alól a selymes hangod csak azt súgja:

“Bolondság ásni a sivatagot vizet remélve, ha ott a tenger habja.”

A tengert túl könnyű lenne elérni, azt hiszem.

Megmártózni a hűs vízben, amikor csak kedved igényli.

Én puszta kezem munkájával akarlak meglelni.

Még ha a sivatag összes homokját is fel kell nekem tárni.

“Most este van, de holnap lesz nap, aki felkel.”

Ezzel a dogmával tartom magam életben,

folytatom felfordult világom feldúlását teérted.

Ó, szemeid csobogó kék egei!

Hiába vágyom rájuk mert tudom,

Nem rejlik dús vízözön ebben a homokórában.

De tudod, nem aggódom.

Mert fordul még a világ,

akkor te kutatsz majd utánam és kérdezed tőlem:

“Most este van, de leszel e holnapom ki napként kel velem?”

És akkor majd megszegem némasági fogadalmam, és azt válaszolom:

“Leszek, ha eljön az ideje.”

Megfogom a kezed.

/Csík Hédi/

Nem voltam még szerelmes, nem tudom, hogy milyen

Hogy az, ki szeret, viszont szeretve legyen.

Mikor minden gondolatot az az ember tölt ki,

Kivel a szív minden lopott percét tölti.

Dicsérni őt a legeslegszebb bókkal

Támogatni, mellé állni mondhatatlan szókkal.

Félteni

Érteni

És látni…

Az életedet is őrá bízni.

Legyen az a halál, ember vagy Isten

E kényes szeszélynek határa nincsen.

Aztán egyszer mégis belecsöppensz végre

De máris várod, mikor lesz tán vége.

A méreg is átjár, ha más mondja a nevét

Végül e szerelemnek te iszod meg a levélt.

Ezért elnémulsz, és nem bízol többé

Inkább kagylóban maradsz, nem változol gyönggyé.

Találj új célt és küzdj csakazértis!

Hogy mi a szerelem?

Számomra csak lánc, a függés lánca.

Számomra Danse Macabre haláltánca.

Keringőre hív, majd kiszipolyoz

Hűséges a hiú ábrándokhoz.

Régi önmagamnak árnya vagyok csupán,

Már nem az a naiv lány, ki voltam hajdanán.

Kivel gyermekkorom leéltem, sosem látom viszont

És miért? Mert a szenvedély lángja kihunyt.

Ahogy telik az idő látom, nincs igaz szerelem

Az emberek önzők, hát és is játszom a szerepem.

De tudom milyen szeretni, sokat szeretni.

Oly’ sok arcot látni, és soha nem feledni

Tisztelni

Félteni

És látni…

Ezt nem veheti el tőlem senki.

/A.N.A./