Tóth Árpád emlékmű

Tóth Árpád-emlékbeszéd

A távolban remegő csillagok. Egyikük fényében talán a Szíriusz földretaszítottja, Tóth Árpád üzen, akit a gravitáció: az egyre súlyosbodó tüdőbaj, az egzisztenciális létet veszélyeztető nyomor és magány kényszerített közénk. Csüggedten kaptak gondolatai tört szárnyakra, s a röptében átláthatóvá váló kozmikus magányt az impresszionizmus és míves műgond erejével lehelte az őt meg nem értők közé. Testetlen visszahullása és újra emelkedése adja költői magatartásának lényegét, témái többségének bús monotóniáját, a magány érzését. A borongósság, a korán gondolataiba ivódott haláltudat, a történelmi korral összeegyeztethetetlen érzékenység az, ami egyszerre láncolta ide és emelte fel a köznapi értékek fölé költészetét. Mégis, a fájdalom, a magány érzése mellett ott lakozott lelkében az oltalmat, gyöngédséget, szeretetet nyújtó család. Láthatta Eszter lánya cseperedését, nyiladozó értelmét, kibontakozó tehetségét, rajzkészségét. Ez keltette, erősítette lelkében az intenzíven átélt apai öröm élményét. Ha tehette, ezekben az időkben csakis ezeknek az élete értelmét adó élményeknek élt. Igaz, nem erőltette magára a szerelmi líra idillvilágát, s a gyermekének írt verseiben, rajzos leveleiben megidézett hangulatok is ugyanolyan hitelesek, mint a Lélektől lélekig" könnyes sóhajai. A felfokozott érzékenységű csillaglét-kényszerében nem jelenthetett teljes oldódást sem Annuska, sem leánya, Eszter szeretete. Evilágiak voltak ok, nem nagy utazók. Tóth Árpád tündérálma mégis egy nagy utazás, hogy egyszer visszatér a „kopár terek sötétjén" fényként a Fénybe. Uzenetét is úgy hagyta ránk, hogy abban újra és újra fellobog egy távolban remegő csillag, talán a Sziríusz fénye.

Írta és elmondta
SZEKERÁK ÁDÁM
2004. júniusában
a Tóth Árpád-emlékmű avatásán