Dokumentumok

Szikszay Tamás: Részlet a Szürke könyv című kötetből (2021)

Dolgozni az életen

(Solymosi Gábor festménye alá)

láttam felkönyökölni
az eget
súly alól
szakadt ki
nyár és tél

megkötött
a vágy
eltüntetni a
nem szenvedhetőt -
fürge gumikocka
tálalhatná szebben
praktikus példázatát?

kell egy ököl
a kéz csontja
csomót ujjakká
tevő öt virágszirom
hófödte hegytetőt
taszító szár
szárak
barnák zöldek
vonaglók

kell a sóvár tenyér
akaratos-makacs
szívni magába életet
felhőket kitöltő
fehér késnyomot
újdonságot szédült
vadéhes színeket

kell a visszafogottság is
alázat
szeretet
s kicsikart magyarázat
hogy hasadhat fa
emelkedhet kő:
nem vagyok a régi
ki keres nem találhat

„arrább raktam magam”
öröm ez
vagy bánat
„formális logika?”
újra egy magyarázat
mert a végletek
koordinátarendszere
el-elcsúszik -
ha nem szorítja védi
a látszat

Szikszay Tamás: Részletek A csöndek elszigetelt akadémiájából (2005)

Vízszintes váromlás

Az aszfaltozóknak nincs további titka, ujjaik közül
elszálltak a hártyák. Hátuk mögött néma gépek,
ruhájuk sem emlékszik a titok képére. Fekete
tenyerükről ki mossa le a száradt kátrányt?
Szerelmüknek elhallgatják a nevét - testes asszony
már, anyóka, bajlódjon a maga bajával.
Az aszfaltozók nem szomorkodnak, titkuk az úton
fölszakította több helyütt a burkot.

Marienbad I.

Hiába erőlködött, ritmust vesztett, ellenállt neki a
tér szerkezete, szó, gravitáció. Hiába magyarázta
(volna), mekkora idétlenség fent keresni a lent
meghódított dimenziót. 

Marienbad II.

Miután biztatta magát, betöltötte a végső
változatot, kidolgozta az eljövőt, lekapart réteget,
ingatag együttállást. Saját üvegén lépett át.
Szemléletes így, amennyiben addig. Beteljesedni
látta a belátás összes szintjét.

Elemi

ahogy forog.
Kire vár
emésztő spirálban
sötétlőn?

Mélyen
a Váza alján
foszforos
gondolatokkal.

Emlékezik
a Kör világára,
kihátrálna szárnyas
(t)erei vackából.

*

Technikája, hogy nincs,
megindít egyben az egy-
neműség (látszata),
hogy mégis lesz férfias pár-
beszéd közte, köztem,
csíny, melynek oldalát
rögeszmésen a fájdalomig
simogatjuk.

Szikszay Tamás: Részlet a Pontatlan hely c. kötetből (2001)

                                            S. Beckett emlékére

jó ideje csattogott már
az indulj ösztökélése
közelgett szétszóródása az egynek
mostantól másokban és együtt
a soha-meg-ne-állj

* *

múltjában az azonosság békéje lengett
múlt visszatérni
jövő lezárulni

* *

felcímkézte a legnagyobb
doboz tartalmát időtlenséggel
nem akart lekésni semmiről

* *

fülzúgásban öröktől mulandóig
sodródott a parádé szerint
megkapaszkodott ugyanannak az üregnek
felderítetlen hajzatában

* *

időre lelt felszínre csapódott
horgonya kiakadt
távolodott a többiektől
magányos bója fekete fény testvére
szakadékos hullámot pengeélű
horizontot így biztatta magát:
túlélj

* *

hátrahagyta jelzéseit mikor merre található
ott gyakorolt mindenkori
pirkadata konditermében
mögötte a naplemente kifakult
poszterével

* *

a leírtakból felidézhető volt
az összefüggések legvalószínűbb
része felfénylő gesztenyék
pár poros paksamétán

* *

a két változat nem ment egyre
hátraarc vagy fordulat
kigyújtott város vagy esti fények
a homokcsík ő maga vagy útja:
menekülés a hullámzó homokban kezdethez
véghez illetve hogy élete a kezdet
napján véget ér

* *

megemlékezett
az egyszárnyú lugasépítőről
Száhél próféta kútjáról
Izmáel kihűlt homokjáról
de eltévedt egy elkésett pillantásban

* *

a megbékélés alighogy beköszöntött
végleg vackába húzódott a vihar

* *

egyazon talp szorongatott
táncost zendülőt vakmerésnek egyéb
rászedettjét az elengedett
vizeletet vért húst elfogadták

* *

mi vonzotta tartotta itt?
kitörölték emlékeit
szabadult volna
akár a feltartóztatott fény

* *

a pokolba mire vártál?
nővéred ollójával nyiszált összevissza
idekinn csupa aki
odabenn alanytalan gyász

* *

egy helyben állásának
kivilágosodtak szegélyei
megkövesedett mielőtt
igazán bemutatkozott

* *

a dög hadd hűljön mondta
arcán új hűség keletkezett

* *

újra rájött happáréja
rengő föld a díszlépések alatt
zihálások – az irodalmi szükség
órájában a görcsölő has vonagló utasításától
átmenet a jól ismert multikulturális szir-szarig

* *

eljött lehelt egyet
visszakövetelték
nem egyezett

Szikszay Tamás: Részlet a Néhány magam c. kötetből (2014)

Zöld tüdő

Az erőmű ott terpeszkedik a vörösbarna dombok között hat saroktornyával, szögletes és magas betonépületével, csipkézett szegélyű víztárolójával. A betonépületen sok apró ablak. Délelőtt van. A bolyhos testű citromlepkék sárga szárnyára fekete porréteg tapad, ahogy összerepdesik a tájat. Nem tudni miért, maradnak éjszakára is, otthonosan megtelepednek a rügyeit védeni kész csalános cserjebokrok alatt.

Fenn állok a víztároló üvegkupolájában, lábam előtt a vízfelület. Úgy tartom a kezemet, az ujjaimat, mintha azokban kalapom karimáját fognám. Meredten nézem a vizet. Arra gondolok, amit Quintilianus mondott egykoron: az emberek elítélik azt, amit nem értenek. Én sem értem az életet, az életet itt a betonkolosszusban. Nem értem (vagy nem akarom érteni) a folyó évre az Ügyvezető Testület által kibocsátott utasítás mottóját, miszerint „a ragaszkodás, a szerelem ugyanolyan hiábavaló és kerülendő dolog, mint a gyűlölet”. De a semlegesség állapota sem lehet mérvadó. Akkor pedig az egyedüllét se. ,,Az egyedüllét nem tanít meg semmire sem, csak sorompót emel az egyén és a világ közé.’ (Ismeretlen forrásból.)

– Pedig a magány tiszta hangokat támaszt – próbálok most már fennhangon ellenkezni –‚ szinte hihetetlen dolgokra derít fényt. Például részesévé tehet a fáradt ökrök, a kihívó tűzfalak párbeszédének. Egy utasítást akkor is be kell tartani!

Úgy tartom a kezemet, az ujjaimat, mintha azokkal egy hosszú női hajtincset simítanék végig. Aztán mintha tenyeremmel egy vízsugarat igyekeznék feltartóztatni. Esetleg magam felé fordítani a városban maradt nőm arcát, ahogyan azt képzeletemben szoktam volt tenni esténként, amikor kigombolom nadrágom sliccét, s elhitetem magammal, hogy nem egyedül nyúlok el a priccs-szerű ágyon.

Most is úgy tartom a kezemet.

Morajlás hangzik fel a vashídra, morajlás, mely a duzzasztó acélzsilipeiből ered; a víz köztudottan ezen a ponton érte el sodrásának maximumát. A zsilipek egyre szűkülő átjárókba torkollnak, melyeket egy-egy aknasor egészít ki jobb és bal felől. Az aknák normális esetben félig telítődnek vízzel, jelezve az éppen megfelelő rendszernyomást. De ha a zsilipeken belül fokozzák a gyorsulást, vagy valami nem várt, ismeretlen eredetű tömegnövekedés történik (például tíz kilónál nagyobb súlyú test kerül az áramlásba), akkor azonnal megemelkedik az aknában a vízszint, ami a jelzőberendezések automatikájából adódón – az eltérés arányában – különböző hangintonációkat okoz. De ma a vashídra az elfogadott és ismerős morajlás hangzik fel.

Mereven nézem a vizet, kezemmel a híd korlátjába kapaszkodom. Erősen markolom a vascsövet. Miként tettem azt pár napja a zsilipátjáró egyik aknájában, a fali létrán. Azon a napon ismét le kellett szállnom. Orromat – akárcsak ruhámat és hajamat – átitatta a négy férfiváll-szélességű betongyűrű posványos szaga. A betonfal itt-ott fekete volt mohától és más nyúlós növényi lepedéktől. Azon a napon egy fiatal nő holtteste került az egyik zsilipbe, és elzárta a hozzája tartozó bal akna nyílását. Az eset nem ment ritkaságszámba, nem volt meglepő sem. Amióta a környező partszakaszokon – a tilalom ellenére – terjedt a kempingezés, főként az esős évszak vége felé, nagy számban özönlötték el a környéket a városlakók. Nem unatkozott a karbantartó és elhárító brigád. Egy hónapja csonkolt férfitestet kellett kihalászni, két hete pedig egy gyermek esett áldozatul. Szegény becsípődött ruhájánál fogva a rosszul rögzített aknaajtóba. Akkor csigaszerkezettel és kötéllel leengedtek a kritikus helyre; a kötél végét bokáimra és derekamra hurkolták. Lógtam fejjel lefelé, mint egy pihenő bőregér. A gyermeket az ingénél megragadtam, kiemeltem a vízből. A légtornászmutatvány alig tartott öt percig. A csörlő és a csigák mellett dolgozók ugyanolyan egyenruhát viseltek, mint én, és arcuk ugyanolyan merev volt végig.

Egyik kezemmel a híd korlátját markolom, a másik kezemet, az ujjaimat úgy tartom, mintha azokkal egy hosszú női hajtincset simítanék végig. Azon a napon ruhamaradványok éktelenkedtek az aknanyílásba vetődött fiatal nő testén. A látványtól araszolva „emelkedett” bennem a nemiség – ahogy időváltozást érezvén a béka törekszik felfelé uborkásüvegbe helyezett létráján. Pedig a mezítelen test a vízi hullák valamennyi sajátosságát magán viselte. Felfúvódott, a bőr kifehéredett, az arc, a kar, a váll, a mell elomlón terpeszkedtek szét a karomban, tenyeremben. Szinte kifolytak azokból, akár a víz. A mellbimbók ugyancsak hófehérré színeződtek. A szeméremszőrzet gesztenyeszínű pamacsa hol feltűnt, hol alámerült a habzó vízben, mint egy vergődő patkánykölyök. De igazán meglepő a nő orra és szája volt, amelyekből zöld váladék szivárgott elő, eleven színerősségben és sűrűségben.

– Itt a vízbefúltak tüdeje megzöldül – szólok újra fennhangon, és elengedem a híd korlátját, mert markoló tenyeremben körkörösen terjedő fájdalom támad. A vízbefúltakra és azok zöld tüdejére gondolok, a tüdőkre, melyek ezáltal felöltik a kiszolgáltatottság színét. Mert a városlakók élete könnyen áttekinthető, és állandó kiszolgáltatottságban telik. Ha valaki hétfőn megússza a munkahelyi elbocsátást, szerdán már biztosan az utcán találja magát. A város polgárai nem gondolkodnak saját sorsukon. Aki mégis, az elítéli helyzetét, és dolgozik, amíg lehetőség nyílik rá. Egy bútorasztalos vállalkozó hónapok óta fiók nélküli konyhakredenceket készíttet alkalmazottaival, hogy a megrendelők – és maga is, ha arra kerül a sor – tudjanak hová rejtőzni a hitelezők elől.

Eltávolodom a híd korlátjától, elindulok a csigalépcsőn lefelé. Arcom hirtelen mosolyra derül, először, amióta itt élek az erőműben – először, de bizonyosan nem utoljára.

Invidia

Az oldalam nyíllal, gyomrom feszít, beleim sündisznójáratok – ti hiányoztatok épp! A hegyibe gyűltünk, na. Ezen átok-kikötőbe hajótok miféle szelek vonták?… Elrejtőzve lehet csodás dolgokhoz közelíteni. Szégyen, dicsőség, jutalom, büntetés? Fonákjára fordítani törvényeket, tilalmakat. Máskülönben az önámítás el­apadt tehéntőgye; elnyújtva bőgő borjú keresi vörösre főtt anyját. S a hagyományok, óh: csapolt-alvadt vérdarabok, tányér­ke­rek cuppanások. Hogy az erényre vigyázó fölemelkedés más? Na, ne má’.

Szóval, mit akartok tőlem? Ti vagytok a minta, én a balta nyele? Philoktétész kínjára, több bennetek az irigység, mint bennem! Tudjátok, Nesszosz vére évezredeken át. – Aztán meg itt ez az asztal is. Előttem, előttetek. A lapja kerek, leesett, elvált a lábaktól, de azért körüljárható. Módszeresen, balról jobbra. Rajta, rajta. Bosch idejében a bölcsesség asztala volt. Ismeritek a híres képsorozatot. Jó és szeretetre méltó Fejedelem fényeskedik kiválóságban, bölcsességben, méltósággal vigyázza az ő népét. Hiao, tö, ming. Hatalmas és mély az emberi őszinteség, ha, és mély és hatalmas, ha dolgainkban, rajtunk kívül mindenben ugyanannak a tudása egyesül. Ha. De nem így állunk, hajunk nem időben fehéredik, fogunk se időben hull. Vigasz: nekem könnyű lehet, /de azért neked se rossz, /arra gondolok, /amire akarok. Belészülettünk és szüntelen ujjongunk: ó, rútság, mitől vagy ilyen szép!

Adva egy férfi meg egy nő, házasságuk első évében a nő teherbe esik. Megszokott. De rövidesen elvetél, azt mondják, többé nem lehet gyermeke. Baj. A férfi vigasztalja, ám egyikük sem tudja, mi lesz. A hiány indulatokat szül, irigységet, mohóságot az iránt, ami nincs, s ami kéznél van éppen. Meg rezignáltságot, váratlan feltörő mélabút. Erősebb azonban az irigy sóvárgás, örök vágy, vonzalom a tökéleteshez, közeledés, a közeledés hite, látszata, valójában távolodás az eszményitől. Az eszményítettől. Igazán? Fejtsétek meg. Mindenesetre pár év múlva a férfi elveszti állását, a nő vigasztalja, de tudják már, mi várható. A nő karrierje csúcsán. Hiány és bőség – hogy van ez? A férfi egyik nap elrejtett italt és banánfüzért talál, a nő külön könyvelést vezet bevételeiről, kiadásairól.

De minek verem a számat! A példák számtalanok. Jöhetnek korok, a lényeg ugyanaz: mindenki akar valamit a másiktól. Ti nem? Eredeti, mégse hiszem el. Kevés van, több kell, több van, még több kell. Ha már nem javíthatunk a helyzetünkön, legalább rontsunk!… Akarjatok ti is. Minek jöttetek? Szórakozni? Azt hiszitek, mások vagytok? „Minket mindez nem érint, á!” Vagy „megtisztulásra” vártok: katarzisra? Van még ilyen a szótárban? Menjetek, tudjátok hova!

Az antik görögök kilökték egy lakatlan szigetre szerencsétlen Philoktétészt, kígyómarta lábbal. De annyi eszük nem volt, hogy elvegyék tőle Héraklész nyilát, mely nélkül – a monda szerint – Tróját sosem sikerül bevenniük. Hol a párhuzam? Kivetődtem/kivettettem a magam Lémnoszára, okokat, okozókat nem részleteznék. Mint bárki, bírtam csodafegyverzettel, mely csupán ellenségeimtől nem védett meg. Évekig senkit nem érdekelt, mi van velem. Most viszont előrángatnak: „nagy szükségünk van rád”. Persze. Kedves Odüsszeuszaim és Neoptolemoszaim, közlöm, hiába fáradtatok, a végső szó az enyém! – Vagy mégse? Lehet, csak képzelem, hogy itt vagyok, s ti itt? Újabb átverés? A legpiszkosabb kövek közt is találni még piszkosabbat. Nincs feloldozás, ugye? Rohadt minden, akárhogy is… Mellőzöttként látni, mások mire viszik. Mivel többek ők? Gondolkodjatok. A mellőzés ejtette seb mindennél kínzóbb, más a fájdalom iránya: nem kívülről építkezik, velőig hatolva, hanem bentről támad, ott érik, mint valami vak gyümölcs, s már keletkezése pillanatában végtelen pusztítást végez. Található még ír?… Nem feleltek. Magatokon sem vagytok képesek segíteni! Mondtam már hová… – Figyeljetek, a hasam nagyon csikar. Még gyorsan ennyit: a Vörös denevér-koktélba fontos a rum – nehogy kispóroljátok!