Közzététel dátuma: 2018.12.07. 22:54:47
Élet és Irodalom, LVIII. évfolyam, 45. szám, 2014. november 7.
A Heidenau altáborban 1944. augusztus végén a vasútépítési munkákat beszüntették. A Szerb-érchegységben lévő, Bortól távol eső kényszermunkatáborban Radnóti egy emberségesebb parancsnokság irányítása alatt dolgozott. Nem büntették meg a kezét tönkretevő kikötéssel, és budapesti barátainak, valamint tisztelőinek óvó-védő támogatását élvezhette. Ami kezdetben nagy hátrányt jelentett, az később nagy előnnyé változott: a vasútépítés befejezését követően ő is visszakapta a bevonuláskor – a szökések megakadályozása miatt – elvett bakancsát. Sem neki, sem másnak nem jutott eszébe, hogy megszökjön, hiszen fogságuk a végéhez közeledett, és nagy reményeket fűztek a mielőbbi hazaérkezéshez. A többi táborban fogva tartottakhoz képest viszonylag békésen eltöltött szűk három hónap után, jó lelki és a fogfájásán kívül jó fizikai kondícióban indult vissza Borba. A nyár végi forróságban, csomaggal, pokróccal megterhelten, hegynek fel-le tartó poros úton az egy nap alatt megtett 37 kilométer azonban nagy próbatételt jelentett. Ennek az útnak a fájó élményét írta meg Borban, valószínűleg a Brünn nevet viselő táborban, Erőltetett menet című versében. A vers két nappal korábban született, mint ahogyan a költő végleg elhagyta volna Bort. A híres versnek tehát semmi köze nem lehet a későbbi, tragikus gyalogmenetekhez, a Radnóti-kánonban állandóan visszatérő erőltetett menetekhez. Ez a vers azért is fontos, mert a Radnóti-kánon – már az abdai tömeggyilkosság tudatában – ennek alapján határozta meg a költő lelkiállapotát: a testileg és lelkileg egyaránt legyengült, a halálát előre látó, azt pontosan vizionáló költőről beszélt. Radnóti azonban ezzel ellentétes fizikai és lelkiállapotban volt, aki bízott a szerencsés hazatérésben és bori verseinek megjelentetésében. Barátai révén el is tudta intézni, hogy bekerüljön az elsőként elinduló csoportba. Lehet, hogy ekkor és ezért, de lehet, hogy csak a gyalogmenetelés során, egy soha meg nem kapott kenyérszeletért adta oda jegygyűrűjét. Bárhol történt is, ez mindenképpen mutatja a költő túlélésre és célba érésre vonatkozó eltökéltségét!
Radnóti az ottmaradóktól irigyelve, boldogan, elszántan és egészségesen indult el Borból úgy, hogy – a kánontól eltérően – sohasem dolgozott sem rézbányában, sem más bori bányában. Vele együtt tartott két, a neki talán legtöbbet segítő barátja, Bárdos József orvos és Junger József cionista vezető is. (Mindketten német koncentrációs táborban haltak meg.) A Bor és Belgrád közötti gyalogút nehéz volt ugyan, de nem igényelt kiváló kondíciót. Természetesen az idősebbek és az 1943 óta Borban, a bányában dolgozók sokkal rosszabbul bírták az utat, mint a középkorúnak számító és 1944-ben a hegyekbe került költő. A Pancsova utáni, tehát a bánáti, majd pedig a Titel utáni, tehát bácskai útszakaszokon minden megváltozott. A német falvakon étlen-szomjan áthajtott munkaszolgálatosokat a helyi német katonai alakulatok folyamatosan gyilkolták. A magyar keret pedig ezt hagyta, olykor pedig maga is gyilkolt. A jabukai (133 fő) és a cservenkai tömeggyilkosság (kb. 800–1000 fő) mellett a Cservenka és Zombor közötti útszakaszon további kb. 400 főt, Zombor és Mohács között pedig több tucat munkaszolgálatost gyilkoltak meg német, horvát és bosnyák katonák. Elképzelhetetlen, hogy egy gyenge vagy egy megtört akaratú Radnóti mindezt túlélhette volna. A szerencse persze azért itt is vele volt, hiszen még a cservenkai tömeggyilkosság megkezdése előtt a téglagyárat elhagyó csoportba került.
A Mohácsra és Bajára eljutott bori zsidó munkaszolgálatosok szinte mindegyike a végelgyengülés állapotába került. A lelki trauma legalább akkora volt, mint a fizikai: a mintegy 3400 fős menetből meggyilkoltak legalább 1600 főt. (Több százan megszöktek!) Mohácson, akárcsak Baján a boriak ismét magyar katonai fennhatóság alá kerültek. Néhány napot pihenhettek, sokan kórházba kerültek vagy megszöktek. Bajtársaival együtt a költőt Mohácsról vonaton Szentkirályszabadjára szállították. A nehéz utazás és a szentkirályszabadjai állapotok csak a túlélést tették lehetővé, a megerősödést nem. A társaihoz hasonlóan legyengült Radnóti azonban sem Mohácson, sem pedig Szentkirályszabadján nem került kórházba. Radnóti a megérkező túlélők összesen mintegy 1500 főt számláló csoportjába tartozott, azokhoz, akik menetképtelenségük ellenére valahogyan mégis tovább tudtak gyalogolni Győr felé. Mindezzel emberfeletti akaratról, fizikai edzettségről és túlélési képességről tett tanúbizonyságot. Ellentétes tehát ez a Radnóti-kánonban elfogadott, gyenge fizikumú, az elkerülhetetlen, közeli halálra készülő, sorsával megbékélő költő képével.
A Szentkirályszabadja és Győr, illetve Hegyeshalom közötti gyalogút nehéz volt ugyan, de kegyetlensége nem hasonlítható a bánátihoz és a bácskaihoz. Itt azonban már egy teljesen legyengült, közel két hónapja útra kelt és a legvégsőkig elcsigázott csoportról volt szó. Ezen a szakaszon már bárkivel – természetesen Radnótival is – bármikor megtörténhetett, hogy képtelen volt továbbmenni. Az Écs és Győr körül történtek viszont feledésbe merültek. Minden hitelesnek tekinthető bizonyíték és tanú nélkül, máig tartja magát a Radnóti-kánon azon állítása, hogy az Écs környékén lovas szekerekre tett, beteg Radnótit és bajtársait a győri kórházak egyike sem fogadta be. A korábban titkosan kezelt forrást, vagyis a kánon eredetét ma már pontosan ismerjük (az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött „Abdai gyilkosok” fedőnevű dosszié). Ezzel együtt azonban ma már azt is tudjuk, hogy az egyedüli tanú, Bodor Sándor bori keretlegény, tanúskodása idején súlyos agylágyulásban szenvedett, így állításai irrelevánsak. Szintén tudjuk, hogy a győri kórházakban ekkor dolgozó személyek közül senki sem volt képes hitelesen alátámasztani a Bodor-féle állítást. Tudjuk továbbá, hogy a szóba jöhető győri katonai kórháznak kizárólag az 1944. novemberi betegfelvételi dokumentációja hiányzik, a korábbiak és későbbiek pontosan megvannak.
Az Abda melletti Rábca-töltésnél történt tömeggyilkosság szemtanúinak száma jelentős, és számuk az elmúlt 70 évben folyamatosan gyarapodott. A vallomások és dokumentumok összehasonlítása nyomán azonban teljesen egyértelmű, hogy közülük senki nem látta a gyilkosságsorozatot. Számos részletes leírást ismerünk a tömeggyilkosságról, de valójában nem tudjuk, hogy pontosan hány embert, kik és mikor gyilkoltak itt meg. Minderről a Radnóti-kánon és ennek nyomán minden iskolai tankönyv egyértelműen beszél, miközben a kérdések megválaszolásának szempontjából döntő fontosságú, alapos és szakszerű exhumálási jegyzőkönyv eltűnt. A költő barátja, Ortutay Gyula és a költő felesége, Gyarmati Fanni még kézbe vehette ezt Győrben, de ennek éppen úgy nyoma veszett, mint a HM Katonapolitikai Osztálya vaskos nyomozati anyagának vagy Dienes András irodalomtörténész évtizedekkel később keletkezett bőröndnyi gyűjteményének. Éppen ezért azt sem tudjuk biztosan, hogy Ruppenthal Miklós volt-e az exhumálást vezető bírósági orvos-szakértő, vagy hogy kik voltak az exhumálásnál hivatalból jelen lévők. Az évtizedeken keresztül exhumálási jegyzőkönyvként számon tartott másfél oldalas névsor minden eredetmegjelölést (fejléc, aláírás, dátum, pecsét) nélkülöz, éppen ezért teljesen bizonytalan forrás. A megdönthetetlen forrásként kezelt Ruppenthal-feljegyzés pedig semmiképpen sem kezelhető hiteles dokumentumként: ez egy megfélemlített ember kései és tévedésektől hemzsegő visszaemlékezése.
Az abdai exhumálás során agnoszkáltak közül nyolc munkaszolgálatos földi maradványait a Kozma utcai izraelita temetőben 1946. szeptember 22‑én a családtagok akaratának megfelelően és jelenlétében helyezték örök nyugalomra. A sírjaikon ma is látható felirat szerint közülük öten 1945-ben, két fő pedig 1945-ben vagy 1946-ban halt meg. (Az egyik sírnál mindkét dátum szerepel.) Radnóti budapesti temetése után néhány héttel a hozzátartozók többsége tehát abban a tudatban volt, hogy családtagjuk 1945-ben halt mártírhalált Abdánál. Egyikük, Mahler György Iván sírkövén pedig egyenesen ez a felirat olvasható: „1945 februárjában Abdán” lett a „nyilas gyilkosok áldozata”. Arra vonatkozóan pedig, hogy éppen 1944. november 9-én lett volna a tömeggyilkosság, azaz Radnóti mártírhalálának a napja, még soha, senki, semmilyen bizonyítékkal nem tudott szolgálni.
A különböző elvárásoknak megfelelően a Radnóti-kánonban koronként változik a gyilkosok hovatartozásának meghatározása is. Mindez azért lehetséges, mert nem tudjuk megnevezni a gyilkosok személyét, pusztán csak annyi mondható el egyértelműen, hogy a magyar katonák mellett német katonák is jelen voltak és gyilkolhattak a Rábca töltésénél.
Radnóti Miklós gyalulatlan faládába zárt földi maradványait 1946. augusztus 12-én a győri izraelita temetőben vette át barátaival együtt Gyarmati Fanni. A fontos eseményről a jelenlévők később egymástól eltérően számoltak be írásaikban, de a leglényegesebb kérdésben a költő felesége és a két barát, Ortutay Gyula és Tolnai Gábor egyetértett. A szemük előtt felnyitott faládában lévő földi maradványok teljes mértékben alkalmatlanok voltak Radnóti Miklós azonosítására. A testmaradványok mellett lévő ruha- és tárgyi maradványokkal ugyanez volt a helyzet. Az agnoszkálás tehát nem volt lehetséges, és nem is történt meg. Az 1946. június 19-i abdai exhumálás után két nyári hónap elteltével felnyitott faládában sem akkor, sem azóta nem tudni, hogy kinek a földi maradványai voltak. Így ma sem tudjuk, hogy valójában kit temettek el a Kerepesi úti temetőben Radnóti Miklósként 1946. augusztus 14-én. Gyarmati minderről nyíltan, őszintén és lelkiismeret-furdalások közepette írt megrendítő sorokat hamarosan teljes terjedelemben megjelenő naplójában.
Radnóti abdai meggyilkolásának egyetlen megfellebbezhetetlen bizonyítékaként a Gyarmati Fanninak 1946. augusztus 12-én átadott csomagot kellene tekinteni. A csomag a Bori noteszt és további 25, egyértelműen Radnóti Miklós személyes tulajdonát képező dokumentumot tartalmazott. Az átadásra Lustig Ignácnak, a győri izraelita temető gondnokának győri rőfösüzletében került sor. A Radnóti-kánonvariációkkal ellentétben tehát nem Abdán, nem a győri izraelita temetőben és nem a koporsóból (faládából) kivéve kerültek Gyarmati Fanni kezébe a versek és a dokumentumok. Az exhumálási jegyzőkönyv ismerete és tanúk nélkül nem tudjuk, hogy milyen dokumentumokat találtak Radnóti földi maradványai mellett, illetve Radnóti agnoszkálása nélkül nem tudjuk, hogy kinek a földi maradványai mellett találták meg a Radnóti-dokumentumokat.
Radnótit 1945-ben és 1946-ban sok helyen látták. Német koncentrációs táborban éppúgy, mint szovjet hadifogolytáborban. A befolyásos Ortutay Gyula sok helyen kerestette, és Gyarmati Fannival nemcsak reménykedtek Radnóti visszatérésében, de a szórványosan érkező hírek is ezt erősítették meg. Nem találtam bizonyíthatónak még a hiteles visszaemlékezők állításait sem, így a holokausztot túlélő Radnóti léte – hasonlóan Radnóti abdai halálához – teljesen bizonytalan.
A Radnóti halálát övező, mindig is jelen lévő bizonytalanságokat a titkosított nyomozások, az irodalomtörténeti kutatások és a szépirodalmi művek nem oszlatták el. A bizonyosságot adható, de csak nyomaikban ismert dokumentumok viszont egységesen eltűntek. Az egyszer megszületett dokumentumok talán előkerülnek, bár ennek esélye egyre csak fogy. Ma már az igazságot feltehetően ismerők közül is alig néhányan élhetnek. A kánont elfogadó, de az örök elzárkózást választó Gyarmati Fanni pedig nemrég távozott az élők sorából.