EGYÉB fejezetrészek

A teljes kisregény a mellékletben!

  Még mindig vártam, majd lassított felvételben, hang nélkül odakúsztam, elhajtottam a szőnyeget, felbillentettem a padlódarabot és becsúsztam a gödörbe. Ez viszont egyfajta recsegő surrogó hangot adott ki, megdermedtem, a szívem dobogását is hallottam. De szerencsére semmi, én pedig folytattam - csak csendben - mondogattam – visszaillesztettem a padlót sajnos a szőnyeget nem tudtam vissza húzni. Az alagút a ház hátulja felé vezetett úgy két méterre a faltól egy ágakkal, gazokkal betakart kijáratba végződve. Az alagút csak félig volt beomolva, annyira hogy a beomlott részt a hátam mögé kaparva azért képes voltam haladni.

Jó félóra kellett, amíg a kijárathoz értem és kezdtem félrerakosgatni a takaró ágakat.

Sötét volt, csak messziről világított ide a vörös fényű hő négyzetrács, na meg a bolygó egyik zöldes fényű holdja.  Csend és nyugalom volt csak a szívem kalapálását hallottam. A szűk résen kibújva, a fűbe lapulva, mögém néztem. – Basszus - suttogtam magamban, mert ott állt tőlem úgy húsz méterre az egyik bandatag, nyilván kizavarták őrködni. Hiába lapultam a durva fűszálak közé a sötét alak léptei egyre csak közeledtek. Tudtam, hogy szinte ott áll mögöttem, fölöttem és engem bámul. Ekkor felpattantam és rohantam, ahogy csak tudtam. Az alak elkiáltotta magát: - gyertek, itt van, barmok elő! -  majd utánam eredt. Konkrétan nem emlékszem semmire csak tüskés csapkodó ágakra, hirtelen felbukkanó gödrökre, dombokra, árkokra, a fák között mellettem futók mozgó árnyképeire, a mögöttem rohanók lihegésére. Na meg persze az ordítozásra, de a szavakra pontosan nem. Egy durván, kaotikusan összevágott sötét film pergett előttem. Érdekes, hogy akkor nem féltem, magamat is úgy láttam, mintha filmet néztem volna. A képzeletem elvált a valóságtól, képzelt jelenetbe egy szakadék széléra értem, alattam vízesés, csapdába estem, üldözőim keze nyúl felém, levetem magam a mélybe. Azután feleszméltem szakadék sehol csak tüskés ágak. De megint más jelenetben kerültem. Elkapnak, megkötöznek, megkínoznak, reménytelen helyzetben vagyok, de megszököm, Ez is csak fantáziám vad szüleménye volt, valójában csak rohantam a fák között.

  Akkor vettem észre, hogy Kormi ott fut mellettem, mögöttem. Ez most képzelet, vagy igaz? Ez bizony igaz! Nem tudom, hogy kerülhetett oda, talán a hangokat hallva kiugorhatott a karámból, majd szokása szerint utánam eredt. - menj haza, hess - lihegtem oda neki rohanás közben,  de csak halkan. Kormi persze nem madár, mi az, hogy hess - futott át az agyamon. Kormi azonban, nem tágított. Azután lihegve megálltam, Kormi már nyújtotta simogatásra buksiját. A fülébe súgtam:

-  Most menj szépen haza, ne gyere utánam.

Mintha megértette volna, amikor elindultam, ő csak állt, és csalódottan bámult utánam, legalábbis nekem úgy tűnt. Azután elkezdett másfele kezdett futni.

Én pedig percekkel később csak azt vettem észre, hogy mögöttem, mellettem már nem fut senki. valószínűleg Kormi után futott a banda, azt gondolhatták, hogy engem kergetnek.

Azután lövések dörrentek. A mai napig is reménykedem talán megmenekült. Talán nem találták el. Talán hazament, de nem ölték meg. Talán haza sem ment, de mégis életben maradt az őserdőbe.

Nagy valószínűséggel az én kedves kormosom mentett meg, az élőlény, akinél jobban soha nem szeretet.

Úgy saccolom, még vagy két-három „óráig” futottam legalábbis meglehetősen siettem.  

Azután lerogytam a földre, halvány fogalmam sem volt hol vagyok, merre kellene mennem.

  Úgy kettő és fél szex-földi napon (ez kábé négy földi nap) keresztül, bolyongtam az őserdőben.  Eleinte nemcsak a lábam járt gyorsan, majd egyre lassabban, de az agyam is. Szerencsére a ki-kivillanó vörös fények, a hősugarak mutattak egyfajta irányt, sejtettem, reméltem, hogy arra van a város. Mégis a pihenők alatt, amolyan zsibbadt állapotban tudtam igazán mélyen gondolkodni. 

-  Megpróbálok visszajutni Numiékhoz, ez egyértelmű. Aztán pedig? Hát ott maradok, ha újra befogadnak.

Tulajdonképpen csak az őserdőben, a teljes magányban jöttem rá, hogy milyen jó is volt Numiékkal. Nem is Numiékkal, hanem általában szex-földi városban. Persze voltak szorongásaim, ellenérzéseim, de az utóbbi napokhoz, hetekhez képest a városi lét, maga a mennyország.

A kívülállók között eltöltött szenvedésekhez, valamint a földi életem szenvedésekhez képest bizony, mennyország. Gyakran gondoltam vissza az elmúlt hetekre, napokra, majd a földi életemre is, a Numiéknál eltöltött időszak ezekhez viszonyítva csodásnak mondható. Rájöttem, hogy nemcsak egyszerűen békesség volt, de szinte soha nem láttam rohanást kapkodást idegeskedést. Általában az emberek kedvesek, udvariasak voltak egymáshoz. Vagy inkább, tisztelték egymást, ez a jobb kifejezés. És nemcsak a szex miatt.  Már többször megfordult a fejembe, de itt, ott az őserdőben tisztán láttam, nemcsak a szex, vagy, ahogy ők mondják a szex-étkezés miatt kedves, kellemes, élvezetes ez a társadalom. Be kell ismernem: lehetséges a többnyire boldog társadalom kialakítása. Persze ahhoz sok minden kell. Másféle emberek kellenek, továbbá, másféle rendszer is szükséges.

Eközben persze a város felé, pontosabban a vörös fények irányába is mentem. Vagy nem is menés, inkább hosszú kínlódós többnyire reménytelen, terv és tudás nélküli bolyongás volt ez. Nem tudtam mikor, hogyan, hová lukadok ki, azt sem hogy kibírom e étlen, mert azért a harmatcseppeket lenyaldostam a levelekről. Bolyongásom közben néha elvesztettem minden reményt, lerogytam, azután különösebb ok nélkül feltámadt bennem valami hit, felálltam és sietni kezdtem.  A dalocska elkísért:

Testem pihenni vágy lelkem valahová száll

nekem kell elrepülni, egyedül,

bajban halálban magányos vagy

szeretet cérnája elszakad

más is végigcsinálta

megfáradtam csak reménykedem

fogam szorítva  új erőt veszek

  A reménytelen szürke kóválygásomat csak az egyik éjszaka kimondottan erotikus álma törte meg.

Este fáradtan ledőltem szinte ahol voltam.

Különleges lidérces kéjes álmomban egy kígyófarkú lénnyel szeretkeztem, a bonogó csapat közepén, többször is, sőt a robbanásszerű orgazmusig is eljutottam.  

Reggel azonban életem legnagyobb szívenütő félelmére és undorára ébredtem. Ugyanis nadrágomból valóban egy kígyó feje látszott ki. Vagyis a kígyó szépen bemászott a jó melegbe és ott éjszakázott. Egy darabig lefagytam, mozdulni se mertem. Azután összeszedve minden bátorságom reszkető kézzel, magamba sikítva, lassított felvételben levettem a nadrágom, majd öklendezve rohantam el.

Nadrág nélkül értem a várost körbekerítő átlátszó falhoz. Vagy fél napig mentem, sántikálva botorkáltam az átlátszó fal, a kerítés tövében, amíg elértem egy automata kapuhoz. Megálltam a kamera előtt, a kezem bedugtam a kért nyílásba majd kis idő múlva, meglepetésemre beengedett az automata kapu.

Azután felültem a közelbe várakozó automata „kisbuszra”, bemondtam Numiék címét a jármű pedig lebegve elindult.